2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Ruth „üdvözlésére” megrándítottam a vállamat. Igazság szerint, nem sokat éreztem a téli fagyból. Noha később egy-egy betegség képében visszaütött az alulöltözöttségem, mégis inkább bevállaltam egy alaposabb megfázást, semmint patakokban csorogjon rólam a veríték. ‒ Nekem még akkor is melegem van ‒ jelentek meg újabb tűzbetűk a levegőben. Gyakorta nem tudtam eldönteni, hogy a véremben csörgedező mágia ezen hatására áldásként, vagy átokként tekintsek. Annyi azonban bizonyos volt, hogy ezzel a leküzdhetetlen szokásommal csak még különcebbnek tűntem az idegenek szemében, bár már nem izgatott annyira, hogy mások miként vélekedtek rólam. Figyeltem, ahogy a széndarabra reagált, s bár úgy képzeltem, hogy az akaratával lobbantja lángra a darabot, ettől eltekintve, elégedett voltam vele. Ugyan nem dicsértem meg, ennyiért nem igazán tápláltam volna az egóját, de biztató kezdetnek tűnt. Épp ezért csak legyintettem, amikor bocsánatot kért. Nem figyeltem az időre, így gőzöm se volt arról, hogy mennyit késhetett. Bőven volt szabadidőm, s ha nem is olyan szívesen, de vártam volna rá egy keveset. A felém nyújtott széndarabért nyúltam. Ha esetleg hozzáértem volna a lány kezéhez, érezhette, hogy milyen forró volt a bőröm. Örökös lázban égtem, ezt a forróságot lehetetlen volt csillapítani, bár én már teljesen hozzászoktam, de például az orvosaim, vagy a nevelőszüleim eleinte furcsállták a dolgot. Ezután arról kezdtem faggatni, hogy a tűzmágián kívül még mihez értett. Vagyis, leginkább az volt a kérdés számomra, hogy a gondolataival mennyire tudott varázsolni. ‒ Nem a telekinézisre és nem a legilimenciára gondoltam. Egyik se megy nekem, levegő- és tűzmágiát használok. Arra gondoltam, hogy a puszta akaratoddal, nonverbálisan mennyire tudsz varázsolni. Hiszen az imént is a pálcáddal lobbantottad lángra a széndarabot ‒ ráztam meg a fejemet, és a pálcám sisteregve ugyan, de újabb szavakat formált a levegőben. Azt már nem tettem hozzá, hogy a legilimenciának, vagy éppen bárminemű telepatikus varázslatnak igencsak nagy hasznát venném. Bár, úgy véltem, hogy Ruth a jó móka alatt is mást értene, mint én. Lassan bólintottam, és a kezemet az államhoz emeltem a jobb kezem, míg a ballal a hajamba túrtam. Próbáltam összeszedni a gondolataimat, de nehéz volt. Volt bennem némi megfelelési kényszer is, továbbá, attól tartottam, hogy nem leszek képes megtanítani őt a tűzírásra. A gondolataimból ismét a hangja zökkentett ki, meglepetten pillantottam rá. Nekem hozott volna valamit? Megszeppenve pislogtam párat, aztán a döbbenetem helyét abban a pillanatban, hogy a vállához kapott, az aggodalom vette át. ‒ Minden rendben? ‒ „kérdeztem”, igyekezve a lehető legtömörebben fogalmazni, hogy azért mégis csak tartalékoljam az energiámat. A füzet és a filc megjelenése után a tekintetem ismét Ruth arcára vándorolt. Furcsa lány volt, annyi bizonyos. Ha felém nyújtotta a rajztömböt és a filcet, egy halovány, mégis hálás mosollyal biccentettem neki, majd a varázspálcámat eltéve, immáron abba kezdtem írogatni. ‒ Köszönöm. Hát, elég kimerítő egész nap így kommunikálni, de ez van. Kellett elhagynom a füzeteimet, mert gyakran szoktam így is írogatni. Csak ez jóval lassabb, és hosszabb a reakcióideje a másiknak ‒ fűztem magyarázatot a mardekáros megjegyzéséhez, majd odaléptem mellé, hogy el tudja olvasni az írásomat. Ha ez megvolt, akkor a filc újfent sercegni kezdett a lapon. ‒ Még mindig nem vagyok benne biztos, hogy miként működik a tűzírásom. Abban biztos vagyok, hogy amikor írok, nagyon erőteljes bennem a közlési vágy, továbbá gondolatban magam elé képzelem a betűket, amik a levegőben alakot öltenek. A levegő amolyan vászon, írófelületté válik számomra, bár igazából minden azzá válik egy néma számára. A padló, a falak, a levegő… A mentális varázslatokkal való képességeid pedig azért érdekeltek, mert szerintem, ahhoz, hogy hozzám hasonlóan írhass a benned dúló lángoknak és a gondolataidnak kapcsolatba kell kerülniük. Vagyis… A gondolataidat, vágyaidat, akaratodat kellene a tűz segítségével megjeleníteni. A lángnyelvek az önkifejezésem eszközei. Ezért vélem azt, hogy ha meg akarod tanulni ezt, akkor szorosabb köteléket kellene kialakítanod a tűzzel ‒ írtam tele az egész lapot, néha-néha szünetet tartva, olykor megráztam a kezem, hogy ne fájjon annyira, majd miután végeztem a gondolatmenetem papírra vetésével, Ruthra emeltem a tekintetemet, és vártam, hogy megszólaljon, tegyen valami észrevételt, legyen valami kérdése, vagy mondjon akármit.
Nem volt nyugodtnak mondható éjszaka. Az a legaggasztóbb, hogy nincs is sok emléke róla, csak annyi, hogy az egyik köves udvaron ébredt annak az ismeretlen, Uther nevű srác oldalán, s mindketten úgy néztek ki, mint akiket elgázolt és megtaposott néhány óriás. Még mindig fáj mindene, de némi varázslattal kevésbé láthatókká váltak a kék-zöld foltok az arcán és karjain. Amit ruha fed, arra nem pazarolt energiát, csak némi fájdalomcsillapító főzetet kunyerált ki egyik szobatársnőjétől. A Gyengélkedőre nem mehetett, túl sok kérdést vetett volna el, amire nem tudott volna választ adni. Ő maga meg jobb, ha nem készít bájitalt. Tél ellenére ő sem öltözött túl, szokás szerint csak a derékig érő fekete szövetkabátját vette fel az iskolai viselet fölé a talárt mellőzve, de nem gombolta össze a kabátot és se sál, se sapka, se kesztyű nincs nála, pedig odalent az udvaron mindenki összehúzza magán az összes ruhát és igyekszik minél előbb a fűtött kastélyba jutni. Ruth is csak kényelemből vágta zsebre a kezeit, nem mert fázna, de mikor meglátja Lucast mezítláb még kevesebb öltözetben, azért Ruth is felvonja a szemöldökeit. - Kész szerencse, hogy Angliában a nyarak is enyhék... - Utal arra mosolyogva üdvözlés helyett, hogy ha télen ennyire nekivetkőzik Lucas, mit csinál nyáron? Mondjuk elmehet fel Skóciába, hátha ott hűvösebb. A felé lebegtetett széndarabot figyeli, s pálcával csak aprót pöccint felé valamit halkan mondva, hogy aztán a felé tovább lebegő széndarab felizzon, lángra kapjon, amit puszta kézzel kap el, morzsol szét míg lángolni kezd egész kézfeje, amit olyan szórakozottan néz, mintha csak mélykék körömlakkjában gyönyörködne. Egyszerű hidegtűz bűbáj. - Én is örülök, hogy végül te is eljöttél. Bocs, ha késtem. - Jegyzi meg, mert sokkal nehezebb volt ma ide felmászni. Közelebb lépked megrázva lángoló kézfejét, mintha csak gyufaszálat oltana el, hogy aztán visszanyújtsa a már kihűlt széndarabot. - Mentális? Hm, hát a telekinézis nem volt erősségem soha. - Vigyorodik el. Hála az égnek, szája körül semmi sem fáj, így nem fullad grimaszba a mozdulat. - Ööö nem tudom, milyen mentálisra gondolsz? A legilimencia sem ment, mármint nem tudtam soha más fejébe belemászni, pedig biztos jó móka lehet. - Arról viszont bölcsen hallgat, hogy mennyire ellenálló a legilimenciával szemben. - A nonverbálisak közül csak azokkal próbálkoztam, amit tanítottak is, azokat aránylag hamar sikerült is elsajátítani. Plusz néhány ritkább, kevésbé tananyag rúna, főleg védekező jellegűek. - De most ha agyonütnék se tudná felidézni, azokat honnan tanulta el. Talán otthon. Igen, biztos valamelyik nővérétől leshette el. Persze hogyan is emlékezhetne, ha részleges felejtésátokkal lett sújtva tegnap éjszaka, így egy bizonyos valakihez fűződő összes emléke törlődött. - Ja! Majd' elfelejtettem, hoztam neked valamit... Uh... - Vállát átvetve vékony kis, tarisznyaszerű táska, amihez most próbált hátranyúlni, de a vállába fájdalom nyilallt. Na erről legalább tudja, hogyan szerezte be. Másik kezével a vállához kap, de így legalább tudja valamennyire mozgatni és előre tudja húzni a táskát, hogy egy fehér lapokkal teli leginkább rajztömbre hasonlító füzetszerűséget vegyen elő és egy filcet. - Tudom rémesen mugli módszer, de talán kevésbé fárasztó. Legalábbis, múltkor nem tűntél túl kipihentnek.
Kivételesen nyugodt éjszakát tudhattam a hátam mögött, furcsa mód, Elaine-t se hallottam egy ideje, nem tudtam eldönteni, hogy sikerült-e kizárnom az elmémből, vagy még mindig dühös volt-e a tegnapi miatt. Mindenesetre, habár még mindig voltak kétségeim Ruth-ot illetően, de elmentem a megbeszélt találkozóra. Olyan jó tíz perccel korábban érkeztem, a fal tövébe ledobtam a táskámat, és kibújtam a kabátomból. Percekig a tájban gyönyörködtem, és a tegnapi eseményeket idéztem fel magam előtt. Hiába volt tél, pokolian melegem volt. Azt hiszem, kicsit máshogy érzékeltem az időjárás viszontagságait, mint a többiek. Megesett, hogy télen is csorgott rólam a veríték, nyáron pedig szinte szakadt rólam a víz. Most is inkább megszabadultam az egyenruhám zakójától, a cipőimtől és a zoknijaimtól. Inkább kockáztattam még egy meghűlést, de nem bírtam elviselni az engem körbeölelő pokoli hőséget. Mivel volt még egy kis időm, így a cuccaimat lepakoltam a többihez, és guggolva kotortam elő a táskám mélyéről azt a néhány, zacskóban lévő széndarabot, amit vagy a rajzaimnál szoktam felhasználni, vagy éppenséggel azzal szórakoztam, hogy felgyújtottam őket. Most sem terveztem mást, az egyik széndarabot a kezembe vettem. Nem izgatott, ha megfogja a kezemet, a torony tetején körözni kezdtem, majd megálltam egy ponton, lehunytam a szemeimet, ügyeltem arra, hogy a légzésem egyenletes legyen, majd előrenyújtottam a szenet tartó kezemet, széttártam a tenyeremet, és minden bennem lévő lángot abba az irányba csoportosítottam. A tűznek három dologra volt szüksége: éghető anyagra, az az szénre, oxigénre és valamire, ami táplálja azt. Az apró lángocska, ami megnyújtotta a tenyeremen nyugvó széndarabot, belőlem fakadt. Mivel bőven volt még időm a lány érkezéséig, és gyakorolni szerettem volna, ezzel némi légmágia segítségével a levegőbe emeltem az égő szenet. Az egyik kezemet a lebegő tárgy alatt tartottam, hogy ha leesne, elkaphassam, a másik kezemmel pedig a lángot ökölméretűre dagasztottam. Ezután már csak azzal szórakoztam, hogy különféle alakok bontakoztak ki a tűzből. Nem esett nehezemre koncentrálni, most nem, hiszen mindenki hallgatott, így kisebb energia-befektetésre volt szükségem. Ujjaim már-már a lángokat simították, amikor arra késztettem, hogy újra és újra megújuljon. Tegnap sokat tűnődtem azon, hogy miként kezdhetném a lány tanítását. Nem ismertem a lángjait, a szokásait, jóformán semmit nem tudtam róla. Végül nem sokra jutottam, eldöntöttem, hogy ma leginkább csak a képességeit mérném fel, hogy milyen módszerrel tanul, és hogy egyáltalán mennyire képes türelmes lenni, mert tegnap egyáltalán nem tűnt annak. Lépteket hallottam, de a gyakorlást mindaddig nem hagytam abba, amíg meg nem jelent az illető. Megkönnyebbülten állapítottam meg, hogy Ruth érkezett meg a találkozóra, és nem holmi idegen, aki előtt magyarázkodnom kellett volna. Üdvözlés gyanánt felé fordítottam a lángoló széndarabot, majd egy pöccintő mozdulattal megindítottam az irányába. Amíg elért a lányhoz, a lángot lecsillapítottam, sokkal kisebb volt, mint amikor még előttem lebegett. Akár vehette ezt amolyan próbának is, hogy mennyire tudja átvenni tőlem a szenet, és mennyire sikerül neki megzaboláznia a belőlem fakadó lángot. Beletöröltem a kezemet a nadrágomat, majd a zsebemből előhúztam a pálcámat. ‒ Örülök, hogy eljöttél ‒ köszöntettem azért írásban is, bár nem igazán tudtam, hogy miként vághatnánk bele a dologba. Az ajkamba harapva végigmértem őt. ‒ Mielőtt bármit is magyaráznék. Mutatnál nekem egy-két dolgot? Csak, hogy tudjam, mire számítsak a lángjaiddal kapcsolatban, és örülnék, ha mesélnél arról, hogy a mentális, non-verbális varázslatokkal hogy állsz. Mennyire próbáltad őket? ‒ érdeklődtem. Eszembe se jutott, hogy milyen csodabogárnak tűnhettem a könyökéig feltűrt ingujjakkal, mezítláb ácsorogva. Igazából tényleg annyira melegem volt, hogy hajlamos voltam elfeledkezni arról, hogy időközben megszabadultam pár ruhadarabomtól. Emiatt párszor már megkaptam, hogy hasonlítok egy alsóbb éves, szőke hollóshátas csajra, bár a többiek gúnyolódó megjegyzései nem érdekeltek. Az annál inkább, hogy Ruth mivel fog előállni, vagy, hogy mennyire sikerül majd együttdolgoznunk, és hogy Elaine mennyit akar majd a későbbiekbe kellemetlenkedni.
