Amikor a Nott család két könyvmoly tagja elfoglalja a könyvtárat...

[You must be registered and logged in to see this image.]

Nem sok mindenre emlèkeztem kiskoromból, abból az időből amikor még èltek a szüleim. Sokszor szoktam tűnőni,hogy apa vajon mennyire szeretett volna, leginkább az ő hiánya fáj, hiába van annyi fiútestvérem. Róla szép, sem rossz emlékem sincs, mint ha a mesèkben élt volna. Sokszor irigykedtem azokra a velem egykorú gyerekekre, akik az apukájukkal szerveztek programot, sétáltak, játszottak, megtanította őket valamire, amit aztán nagy becsben tartottak. Én is abban tartottam volna.
Anya ölelésére emlékszek, sokszor altatott el, mindig hozzá bújtam, sokszor csak úgy tudtam elaludni, ha rosszat álmodtam. Olyankor úgy éreztem, semmi baj nem történhet, mert ott van velem és vigyázza az álmom. Azt hittem, az álmok elmúlnak, de a halála után sokkal rosszabb lett.
Azóta érzékenyebb voltam minden családi összezörrenèsre, azért is érdekel ennyire ez a most kialakult helyzet. De végül csak kurtán bólintok a kérésére. Nem erőltetem tovább de a gondolataim nem távolodnak el a hallottaktól.
Fura kicsit azt hallgatni, hogy masról mesél. Mindig féltem kissé hogy mi van ha a testvéreim szétszélednek és nem leszünk összetartóak. De most hogy belegondolok igazán, nem zavar. Nem az én tisztem összefogni őket, de még csak nem is akarom. Úgy igazán csak a nővéremhez ragaszkodok, vele akarnék csak maradni. Nem kezdek el féltékenykedni, hisztizni csak elfogadom, hogy ezvalamikor úgyis be fog következni.
Széles, huncut mosoly ül ki az arcomra a válaszát hallva. Nem a szavát vonom kétségbe, egyszerűen ez csak annyira hihetetlen, hogy na. Hevesen bólogatni kezdek, amikor a rajzokról kérdez, de végül csak hagyom, had induljon a dolgára.
- Majd odaadom őket. - mondom hatalmas vigyorral, vetek is rájuk egy pillantást, majd ahogy Karen ott hagy a könyvekkel, még sokáig csak bámulom őket, mint ha valami csodára néznék. Ezt én alig hiszem el! Később végül csak összeszedem a könyveimet és elindulok én is.


// én is köszi a játékot //


↯

Nem volt kedvem az öcsém faggatózását hallgatni, ahogy magyarázkodni se akartam. Kényelmetlen volt az egész szituáció.
‒ Mert ő rágott be rám ‒ vontam meg a vállamat. Jó, korábban én is dühös voltam rá, de azóta már bőven volt időm lehiggadni, és szerettem volna rendezni vele a viszonyomat, de ő látni se akart. ‒ Mondhatjuk úgyis. Nézd, öcsi, később mesélek, de kérlek, most hagyj ezzel! ‒ sóhajtottam fel. Tényleg eléggé kényelmetlen volt, ahogy a kérdéseit nekem szegezte, s bár tudtam, hogy aggódásból teszi, és mindkettőnket szeret, továbbá nem akart viszályt a családban, de pont nem erre volt jelen pillanatban szükségem.
Örültem, hogy témát váltottunk, és szívesebben is meséltem a múltunkról, mint a jelenünkről. Talán néha túlságosan is az emlékeimben ragadtak, de szükségem volt ezekre a pillanatokra, hogy reggelente felkeljek, és szembe nézzek az aktuális nap kihívásaival. Persze, valahol mélyen azzal is tisztában voltam, hogy Adriannek nem adatott meg ez a világ, és talán fájt is neki, hogy ilyeneket meséltem, holott a történeteimmel leginkább azt akartam elérni, hogy a szüleink emlékét közelebb hozzam hozzá.
Szórakozottan kócoltam össze a haját, amikor elvörösödött. Mindig elcsodálkoztam azon, hogy milyen könnyen zavarba lehetett hozni. Nem is emlékszem, hogy én mikor vörösödtem el utoljára. De épp ezért szerettem ennyire. Benne még több emberi vonás volt, mint bennem. Ezután magyarázni kezdtem a Castiellel és a Morticiával való viszonyomról, de miután láttam, hogy Adrian nem nagyon akarja erőltetni ezt a témát, leálltam.
‒ És velem is fogsz maradni, öcskös ‒ öleltem át mosolyogva, majd megsimogattam a hátát, amikor azt mondta, hogy örül a boldogságomnak. Én pedig hálás voltam neki, amiért nem hisztizett. Egy gyors témaváltást követően el is jutottunk a rajzaihoz. Tényleg borzasztóan tehetséges kölyök volt, és a végletekig büszke voltam rá, így csak természetes, hogy ezek az alkotásai is elnyerték a tetszésemet.
‒ Olyannak ismersz, mint aki hazudik? ‒ pillantottam rá szkeptikusan, de a szám szegletében ott bujkált egy apró mosoly. ‒ Előbb vádolhatsz meg elfogultsággal, mint hazudozással.
‒ Na, akkor majd befogom majd néhány ismerősömet meg rákérdezek Frednél, hogy neki van-e valami ötlete. Együtt majd megoldjuk ezt a problémát is, de ha magadtól találsz valamit, akkor majd szólj. ‒ Hirtelen nekem se jutott eszembe semmilyen megoldás, de biztos voltam benne, hogy a bátyánk vagy néhány ismerősöm tudná a megoldást ha mi ketten Adriannel nem jönnénk rá.
‒ Igazad van. Az tényleg jól nézne. Na, majd tényleg meglátom mit tehetek. Kérhetek majd másolatot a rajzaidról?‒ érdeklődtem, miközben felálltam a helyemről. ‒ Nekem most mennem kell, találkozom egy hollóhátas ismerősömmel, aztán majd neki is említem a dolgot. Te meg légy jó öcsi, majd vacsoránál, vagy a klubhelyiségben találkozunk ‒ nyomtam egy búcsúcsókot az öcsém homlokára, majd elsiettem, hiszen eszembe jutott, hogy az a szerencsétlen srác mióta várhat rám a viaduktnál. Hacsak azóta le nem vetette magát onnan.

[You must be registered and logged in to see this image.]

Furkál valahol legbelül a kíváncsiság, hogy vajon mi történt igazán közöttük. Nyilván én nem fogom pont úgy megkapni, ahogy akarom a választ, egy ideje úgy érzem, hogy van amit nem mondanak el. De lehet csak nekem rosszak a megérzéseim és ez is csak olyan "ikres dolog" mint ahogy régebben sokszor mondani szokták, amikor valami olyanról faggatóztam, amihez vagy kicsi voltam, vagy ne üssem bele az orrom, vagy folytathatnám. pedig amúgy tudom, hogy én vagyok az egyik, aki a legtöbb mindenről tud. Nem tehetek róla, a sok szemlélődés és az, hogy úgy érzem - és nem csak úgy érzem - kicsit érettebb vagyok a koromnál. Persze tudom, hogy nem csak ennyiből áll az egész, tudok én borzalmasan gyerekes is lenni, ha megmakacsolom, vagy épp szörnyen zavarba jövök. Azt hiszem ez a korom velejárója is úgymond.
- De miért neki? - teszem fel a furcsálló kérdést, miközben egészen grimaszba fordulnak a vonásaim. Már nem is a puszi miatt, amit kapok tőle, sokkal is inkább... Nem tetszik nekem ez, hogy Gavin fura... De végül győz a kíváncsiság, hogy tovább folytassam, amiért feltettem a kérdést.
- Történt valami köztetek? Összevesztetek? - kíváncsian támaszkodok az asztalra és szinte alig hallhatóan suttogok, nagy tágra nyílt szemekkel közben. Arra már egészen kicsi korom óta rájöttem, ha a baj mibenlétét meg akarom tudni, előbb a forrását kell néznem. Én úgy gondolom, hogy volt valami... valami, mondjuk összevesztek, vagy tudom is én. De nem eresztem szabadon a fantáziám, még megütöm miatta a bokám aztán szégyellhetem magam miatta.
De váltom is magamban inkább a témát. Attól még aggaszt a családomban zajló rossz hangulat, ha van olyan. Azóta vagyok ezekre extrán érzékeny, amióta anyu meghalt... Kiskoromban mindig pánikszerű viselkedésbe csapott át az előtte pár perccel teljesen nyugodt énem, amint meghallottam egy felcsattanó vitát. Azóta persze mérséklődött, na de attól még nem szeretem ezt, na. Elég sok mindent sínylettünk meg az utóbbi években, nem akarok több rosszat.
Egy apró mosolyt ejtek meg Karen kifejtésére. Sznobok, aranyvérűek, és minden ami a mendemondákban van. Nagyon ritkán látok igazán sznob aranyvérűt, a családomban sem mondanám ezt mindenkire. Persze én magam is borzalmasan büszke fiúnak tartom magam, aki ha bántják, vagy a családját pocskondiázzák, egyből gyilkos szemekkel villan a másikra és hordja azt el a sárga földig. Átkozhatnék is, talán majd egy idősebbek... egy elsős ficsúr nem érdemel meg semmilyen erőfeszítést az irányomból. Egy másik világ az, egy szent, sérthetetlen világ, melyet úgy őrzök a képzeletemben, mint ha a leghőbb vágyam lenne. Tulajdonképpen az. Amiket a testvéreim szoktak mesélni, mutogatni, néha arra vágyok csak, hogy bár még ott élnénk, bár itt lennének a szüleim és bár több emlékem lenne velük. De nem adatott ez meg.
A végletekig elvörösödök, ahogy rájövök, mekkora hülyeséget mondtam. Tényleg ennyire gáz az, ahogy ezen képzelgek? Persze csak egy mosoly, de ha Karen mosolyog, vagy azért mert jól érzi magát, vagy azért mert jól érzi magát és jót szórakozik a másikon. Attól tartok ez utóbbiról van szó.
- Ó. Vagy úgy. - pillantok zavartan az egyik könyvre, ezzel pedig tudatni akarom vele, hogy a táncos témát inkább ejtsük. Tényleg igazán.. különben is úgysem megyek arra a franc bálra. Inkább olyan kérdést teszek fel, amivel garantáltan lapozhatunk tovább. De csak őszinte meglepettséggel figyelem, ahogy elneveti magát. Mindazonáltal nagy bizalmasan hajolok közelebb hozzá, ahogy mesélni kezd. Ő már csak az én nővérem, Ha valamiről szívesen mesél, akkor akár órákig is tudna. Én pedig olyan jót derülök beleéléssel a mesélésén, hogy napestig is szívesen elhallgatnám.
- Én csak azt tudom, hogy veled akarok maradni. És örülök annak, ha boldog vagy. - mondom ki az első gondolatom. Nem igazán jutott semmi olyasmi az eszembe, hogy mi van ha hanyagolna, tudom, hogy nem teszi. Szeret engem, talán picit jobban is mint a többi testvérünket, de ez a ragaszkodás kölcsönös. Borzalmasan kötődök hozzá mindenképpen. Ha lehetne azt mondani, anyukám helyett ő volt az, ez pedig a szememben mindig, ameddig csak élek különlegessé teszi, különlegesebbé mint bárki mást.
Megmutatom neki a jelenleg leginkább féltett legbecsesebb kincsem. Komolyan úgy izgulok, mint ha valaki a végzős báljára menne vagy egy randira. Mint ha a világot jelentő deszkák megrezdültek volna. Annál nagyobbat koppanok a reakcióján. Tetszik neki... TETSZIK NEKI!
- Igazán? - csillannak fel gyermekien a szemeim, miközben izgatottan ficeregni kezdek. Minden negatív irányba húzó szorongásom egy pillanat alatt eltűnt, helyette most tűkön ülve várom, hogy mire érti azt, hogy meglátja mit tehet értem. Tenni fog, ebben biztos vagyok, ismerem. Kérdés, hogy mit.
- Nem tudom, még nem találtam olyan varázsigét, ami tökéletessé tudná ezt tenni és biztos nem találna el engem. - mondom egy kissé tétován.
- De már egy ideje nézelődök és nem nyugszom, amíg nem találok valami jó megoldást. Tudod, ha már van egy halom könyvem, ne csak porosodjanak. - na nem mint ha én hagynám, hogy akár hetekig senyvedjenek a könyveim a polcon.
- De szóval... még gyerekcipőben jár a dolog és igazából csak elképzeléseim vannak, hogy mit csinálhatna. Volt egy ötletem, hogy kilövés után akár lángra is lobbanhatna. Az olyan menőn néz ki!




↯

Nem értettem, hogy Adrian miért tétovázik ennyit. Ennyire rejtegetni, vagy szégyellnivaló lenne az a dolog? Nem hiszem. Ebben erősen kételkedtem. Ráadásul, ha valami egetverő ostobaság is lenne, akkor is támogatnám benne, mert a kisöcsém, a legjobbat akarom neki, és ha egyszer vágyik valamire, akkor azt akarom, hogy meg is kaphassa. Túl sokat nélkülözött már az életben, végre helyrejöttünk anyagilag, így aztán mindent be akartam pótolni. Anyáékat a pénz és az ajándékok nem fogják visszahozni, de nem is azok számítottak, hanem az ok, amiért kapja őket.
Azonban a beszélgetésünk hamar elterelődött, és olyan témát érintettünk, amelyről nem nagyon akartam beszélni. Rosszul érintett a dolog. Szomorú voltam miatta, így hát kelletlenül felelgettem.
‒ Nem igazán. Azt hiszem, látni se akar ‒ dünnyögtem halkan. Tényleg hiányzott Gavin. Hiányzott, hogy vele lóghassak, de csak, mint testvér. Annyi mesélnivalóm lenn, annyi aggályomat szeretném megosztani vele, de mindez mára elérhetetlenné vált. Ha nem akart nekem testvérként helyet szorítani az életében, hát nem erőltettem.
‒ Ne aggódj, minden jóra fog fordulni. Talán csak idő kell neki… ‒ erőltettem mosolyt az arcomra, miközben megsimogattam az öcsém arcát, majd egy puszit nyomtam rá. Nem hittem magamnak, nem is vártam el, hogy Adrian elhiggye ezt. Önámítás volt az egész.
Felvont szemöldökkel pillantottam, majd a kérdésére halkan felnevettem. Már hogyne tudna táncolni? Ha én tanítom, akkor biztosan elsajátítja majd az alaplépéseket.
‒ Persze, butus. Anglia egyik legelőkelőbb aranyvérű varázslócsaládjának a vére csörgedezik benned. A sznobizmus és az ahhoz tartozó dolgok, mint a lovaglás, vagy a tánc belénk van kódolva. Igaz, te akkor még nem éltél, de nem mindig éltünk abban a házban, olyan körülmények között ‒ mosolyogtam szelíden. Régebben, ha épp olyan hangulatom volt, akkor mutattam képeket a rokonainkról, a régi birtokunkról, a megörökített fényűző bálokról, hogy milyenek voltunk gyerekként, hogy anyu és apu milyen szép pár volt. Bár annyira nem részleteztem sose a dolgot, nem akartam fájdítani a szívét, ahogy én is nehezen viseltem, amikor ezek az emlékek eszembe jutottak.
‒ Nem, dehogy ‒ vigyorogtam el szélesen. A fejemet csóválva néztem rá. Hát ettől tartott ennyire? Nem hinném, hogy tizenkét évesen a karácsonyi bálon lassúzgatna valakivel, egy sima keringő megtenné. Mindenesetre, szórakoztatott, hogy ilyen gondolatok keringtek az öcsém fejében. Az ilyen csacskaságaival mindig mosolygásra késztetett.
A következő kérdése megdöbbentett, majd akaratlanul is kitört belőlem a röhögés. Gyorsan az ajkamba haraptam, és lopva körbepillantottam, hogy vajon másokat megzavartam-e ezzel, majd visszafordultam az öcsémhez.
‒ Nem, nem járunk ‒ ráztam meg a fejemet szórakozottan. ‒ A kapcsolatunk… Hogy is mondjam… Eléggé bonyolult. Állandóan vitatkozunk, ugyanis a srác nem akarja elhinni, hogy tudom mi a legjobb neki, és nem akarja elhinni azt se, hogy bízhat bennem, továbbá, hogy segíthetek neki egy-két dologban. Ő meg akárhogy erősködik, túl makacs vagyok, és nem tud ellökni magától. De mindezek ellenére kedvelem őt. Szórakoztat, megnevettet, eltereli a figyelmemet, sőt kitölti az alapból létező üresjáratokat a mindennapjaimban. Mióta ismerem őt meg mióta az egyik szobatársammal jóban vagyok, tudod, Morticia, aki folyton cseszegeti az évfolyamtársaidat… Szóval, mióta őket ismerem, azóta valahogy jobban érzem magam a bőrömben. De ne aggódj, ez nem jelenti azt, hogy elhanyagollak majd téged, vagy a többieket. Csak azt, hogy boldogabbnak érzem magam. Amúgy, szerintem Morticia valamennyire kedvelhet téged, ami nagy szó, mert ő az emberek többségét utálja‒ magyaráztam a hajtincseimmel szórakozva, majd átengedtem neki a könyvet, és hagytam, hogy az ajándékával foglalkozzon. Mélyebben nem terveztem belemenni a Morticia-Castiel témába, vélhetően nem is érdekelte volna.
Meg aztán megkaptam végre a vázlatait is, amiket korábban néhány futó pillanatra láthattam, így azok böngészésével kezdtem foglalkozni. Persze, mindennek az lesz a vége, hogy megint megöleltem, és nyomtam egy puszit a fejére.
Viszonylag hamar elengedtem, és szemforgatással reagáltam le, amikor megint a ruháit kezdte igazgatni.
‒ A kviddicset amúgy se a magunkfajtának találták ki, ha egyszer kipróbálnád, akkor terelő posztra jelentkezz, akkor legalább leüthetsz másokat a seprűikről ‒ legyintettem. Számomra tényleg csak az okozott élvezetet, mert amúgy utáltam az egészet, de így anélkül bánthattam másokat, hogy szóvá tették volna. A Krumot övező őrület örökre elvette a kedvemet ettől a sporttól. ‒ Egyáltalán nem az. Meglátom, mit tehetek.
Miközben egy terv körvonalazódott a fejemben, figyelmesen hallgattam Adriant. Hümmögtem, bólogattam, néha előrébb hajoltam, hogy megszemléljem az ábrákat, majd amikor szabadkozni kezdett, halkan felsóhajtottam, és hátradőltem a széken.
‒ Semmi baj. Mesélj csak nyugodtan. Például, miből gondolod, hogy a visszarepülő nyílvessző nem fog kártokozni benned? ‒ érdeklődtem, közben pedig egyre inkább az járt az eszemben, hogy írnom kell egy levelet Frednek, és az, hogy meg kell majd szereznem ezeket a vázlatokat, jegyzeteket, hogy másolatot készítsek belőlük. Az előbbinél már konkrétan tudtam mit akarok üzenni, azonban arról még elképzelésem se volt, hogy Adrian rajzait hogyan fogom megszerezni.

[You must be registered and logged in to see this image.]

Vágok egy unott fejet arra, amikor elkezdi magát dicsérni. Na ne, most tényleg ennyire el van szállva? Persze nekem nem kell bemutatni, tudom én hogy szereti magát fényezni. De alighanem nálam jobban senki sem tudja azt, hogy mik a gyenge pontjai, mitől sebezhető és mi az amivel meg lehet venni. Mert ezt bizony én tudom és nem is szolgáltatom ki senkinek. Azt hiszem a családunk alapja az, hogy szoros bizalommal összefogunk. Vagyis jobban mondva a testvéreim engem. Nem tudom miért érzem ezt így, talán mert kicsi vagyok és még olyannyira nincs befolyásom a családi dolgok működésébe. Talán ha egyszer nagy leszek és lesz munkám, keresetem. Néha ezen is gondolkozok, hogy lesz egy idő, amikor önállóvá kell válni. Megállni a saját lábamon lesz a legnehezebb és ezt tudom is nagyon jól. A velem egykorú lányok nem is értem miért nem ezt tartják szem előtt. Nekik fontosak a barátok, meg hogy olyankorra már férjük legyen. Meg még mit nem.
Bizonytalanul pislogok rá még akkor is, amikor megerősíti bennem, hogy márpedig nem hiszi, hogy hülyeség, amit gondolok. Hát és ha ez az egy igen? Mindenesetre annyira motivál, hogy rávegyem magam, a rajzokat megmutassam. Vagyis szigorúan fontolóra vegyem. Helyette fel is dobok egy témát, aminek a válasza viszont nem tetszik. Nem jó ez így, hogy pont ők távolodnak el egymástól. Mindig is irigyeltem néha a bátyám, hogy Karen vele valahogy jobb viszonyt ápol, mint velem. Hisz tudom, én csak a kis seggdugasz vagyok, nem az ikertesója. De azt hiszem ez csak egy egészséges gyermeki féltékenység volt a részemről. És csak volt, ugyanis már kinőttem. Csak tudom milyen érzés és tudom, hogy amit mesél, az nem normális.
- De... akkor most nem is beszéltek? - kérdezem bizonytalan hangon, közben a könyv peremére szorítom az ujjbegyeimet. Kicsit talán el is fehérednek. Zavar ez, és idegesít. Miért van mindig mindennel probléma?
- Nem is mi lennénk, ha minden jól alakulna... - szusszantok, majd némi hezitálás után úgy döntök, nem akarok mégsem foglalkozni ezzel. Én még kicsi vagyok az ilyenekhez, majd megoldják ők, ha akarják. De attól még sajnálom őket. Vagyis Karent jobban. Hisz a bátyám engem is hanyagol és ez azért engem is bosszant. Nem ér rá? Biztos barátnője van...
- Nem tudom... - még jobban elbizonytalanodok. Kell táncolni? Mármint... muszáj? Ismét csak bizonytalanul sandítok a nővéremre.
- Szerinted én is tudnék táncolni? - kicsit még meg is lep a kérdés. Ugyan már, nem akarok én táncolni. De azért arra kíváncsi vagyok, mennyire lennék mondjuk botlábú. Biztos nincs érzékem hozzá, sosem próbáltam.
- Ha valakivel táncolsz, akkor nem kell mindenképpen hozzásimulnod ugye? - elég csak belegondolni, hogy egy lányt kell hozzá, esetleg még puszit is adni neki. Blöe. Nem nekem találták ezt ki.
- Ti akkor együtt vagytok most? - ez alapján a gondolatmenet alapján bukik ki belőlem a kérdés, majd ez után mintegy menekvésképpen a könyvvel foglalom el magam és bedobom a rajzos váltást is. Ennél még úgy érzem az is jobb. Aztán teljesen ráfüggök minden egyes arcrezdülésére, vajon mit fog szólni. Mint ha a pillanat csigalassúsággal telne el, ahogy a papírt tanulmányozza. Majd csak lenézek az újonnan kapott könyvre. Nos, igen. Egy picit izgulok azért. De mielőtt még bármit is reagálhatnék rá, maga köré von megint és megölel. Meglepetten szakad ki belőlem egy "őőő...", majd csak bizonytalanul az oldalára simítom a kezem. Aha, asszem tetszik neki ez a dolog. Ahogy elereszt, megigazítom kényszeredetten is a ruhámat zavaromban és csak bólintok egy aprót.
- Ha már a kviddicshez kicsi vagyok... Akkor nem hülyeség? - kérdezem vissza még mindig bizonytalanul.
- Talán nem olyan muglisan próbálnám ki, gondoltam rá extrákat, már egy listám is van róla, hogy mivel tehetném a célzást pontosabbá, meg lehetne visszarepülő nyílvessző. - már meg is ered a nyelvem az ötleteimről és alkalmanként rá is mutatok némelyik ábrára. Egy lapot is előhúzok az összegyűjtött varázslatokról. Majd csak elhallgatok és ártatlan tekintettel rá pislogok.
- Bocsi, kicsit túlságosan is beleástam magam, pedig felszerelésem sincs...




↯

‒ Ó, hát igen. Az tényleg nem mindegy. Örülhetsz, hogy ilyen csodálatos, nagyszerű, bámulatos, imádnivaló, bátor, erős, szeretetreméltó, zseniális és tökéletes nővéred van ‒ nevettem fel halkan. Természetesen, ezt én sem gondoltam komolyan, ő is tudta, hogy eléggé kritikus voltam magammal szemben, szóval csak hülyéskedtem.
Magamban jól szórakoztam a fintorgásán és az elhúzódásán. Imádtam, amikor nyűgös volt. Bár… Jobban belegondolva, mikor nem imádtam? A családommal szemben hajlamos voltam túlságosan is elnéző lenni, vele meg aztán tényleg kivételeztem. Igyekeztem megadni neki mindazt a szeretetet és figyelmet, ami az időmből kitelt. A ragaszkodásom elől sem menekült, egészen eddig Gavin után ő volt a második. Amióta Castiel képbe került, az volt az érzésem, hogy Adrian foglalta el az első helyet az életemben, majd őt követte a griffendéles srác, majd az ikertestvérem. Szomorú, de így volt. Az elmúlt időben Adrian és Castiel külön-külön több figyelmet szentelt nekem, mint a tulajdon ikertestvérem. Nem akartam, hogy megromoljon a viszonyunk, mégis ez lett… Ellenben, örültem, hogy Adrian még közelebb került hozzám, ahogy annak is, hogy Castiel az életem részét képezte.
Mindenesetre, most nem akartam ezen gondolkozni, sokkal jobban érdekelt, hogy az öcsém mit rejtegetett előttem, és próbáltam biztatni arra, hogy mutassa meg nekem azokat a rajzokat.
‒ Jaj, öcsi, ismerlek téged, nem hiszem, hogy hülyeségeket találnál ki, vagy ostobaságok után vágyakoznál ‒ csóváltam halvány mosollyal a fejemet. Ő volt a legokosabb kölyök, akit valaha ismertem, így hát erősen kételkedtem benne, hogy olyan baromságokon akarna, minthogy szeretne egy rózsaszín ugrálóvárat. Szóvá is tettem neki, hogy soha senki véleménye ne érdekelje, tegye azt, amit szeretne, és ne foglalkozzon az ostoba emberekkel. Láttam rajta, hogy tétovázik, hogy nem szeretné, ha feszegetném a dolgot, így inkább picit békén hagyom.
Így hát, inkább a bált hoztam fel, na meg arra kértem, hogy Gavin előtt hallgasson a dologról, én akartam közölni vele, és nem örültem volna, hogy már azelőtt felhergeli magát, és levadássza a táncpartneremet, mielőtt még bármit is mondhattam volna.
‒ Ja, persze…‒ feleltem szórakozottan. Tudtam milyen nehezen lehetett kezelni a haját, elvégre, néha, ha hagyta, akkor én igazítottam meg. Chase-nek is számtalanszor vágtam már meg a haját, amikor nem volt pénzünk arra, hogy elmenjen, vagy éppenséggel csak lusta volt hozzá. Ha annyira akartam volna, talán valami fodrász is lehetett volna belőlem, kár, hogy ez nem kötött le túlzottan.
A kérdésére megvontam a vállamat. Ez… Bonyolult volt.
‒ Hát… Jó kérdés. Részben azért, mert szerinte nem foglalkoztam vele eleget. Holott, amikor én ráértem, akkor sose tudtam elérni, amikor meg tőlem akart volna valamit, addigra programot szerveztem. Mostanában elég elfoglalt vagyok, nemcsak veled meg Chase-zel foglalkozom, hanem vannak mások is, akik felé merek nyitni, és azt hiszem, megtaláltam a módját annak is, hogy megbosszulhassam anyáék halálát, így aztán végképp nincs időm. Arról meg nem én tehetek, hogy Gavin nem volt képes megszervezni velem egy napot, vagy… Az is lehet, hogy féltékeny. A fene se tudja. Annyi bizonyos, hogy eléggé kibukott rám, így látni se akar‒ rándítottam meg ismét a vállamat miközben elmondtam neki a spekulációimat és a véleményemet. Tényleg nem értettem, hogy mire fel volt pont ő dühös rám, de rendben… Én elfogadtam, hogy nem akart látni, még akkor is, ha ez fájt nekem. Az elmúlt hónapokban már megtanultam nélküle élni.
‒ Hát, látod, akkor lehet mégsem velem van a baj… ‒ dünnyögtem. Sajnáltam, hogy Gavin Adriant is elhanyagolta, fogalmam se volt arról, hogy mi van vele, de ha az öcsénket is zavarta a dolog, akkor talán nem ártana megkeresnem, hogy elbeszélgessek vele. Az egy dolog volt, hogy én nem érdekeltem, de Adriannel még ő sem szórakozhatott.
‒ Ugyan, legfeljebb csak akkor, ha a partnered szeretne táncolni, de téged nem fenyeget ez a veszély, mert azt mondtad, nincs kivel menned ‒ mosolyodtam el halványan, majd azért hozzátettem: ‒ De, ha szeretnéd, megtaníthatlak. A partnerem se tud táncolni, mégis beleegyezett abba, hogy megtanítsam, pedig képzelheted, hogy mennyire örült neki, amikor megkértem, hogy táncoljon velem. Szóval, igazán hálás vagyok neki, hogy engedett a makacsságából, és örömöt okoz nekem ezzel. Tehát, végső soron szerintem neked is menne.
Ezután átadtam neki a könyvet. Tudtam, hogy milyen boldog lesz, nekem pedig ez épp elég volt a saját boldogságomhoz. Szerettem, amikor Adrian örült valaminek, olyankor az én lelkem is nyugodtabbá vált. Egy ideig szorosan magamhoz öleltem, majd elengedtem, és a nevetéstől rázkódva figyeltem, ahogy igazgatta a ruháját. Hihetetlen egy kölyök volt, de pont így szerettem. ‒ De aztán nehogy egy hét alatt kiolvasd, mert nem találtam még neked újabb meglepetést! ‒ figyelmeztettem. Tényleg nem találtam még neki új olvasmányt, szóval most az egyszer, a kedvemért megpróbálhatná visszafogni magát.
‒ Nos, épp azért meglepetés, mert nem számítottál rá ‒ mosolyodtam el, miközben ismét az asztalra könyököltem. Ezután nem szóltam, a tekintetemmel követtem a könyvből kicsúszó lapot, amely Adrian előtt landolt. Kicsit közelebb hajoltam, alaposan szemügyre vettem a mintákat. Mindig is lenyűgözött a testvérem rajztudása, és ez most sem volt másképp.
‒ Jaj, öcsi… Az hülyeség, hogy ezt annak tartod ‒ karoltam át a nyakát, és újfent magamhoz húztam. ‒ Lökött kölyök, hát ezt rejtegetted annyira?
Játékosan dorgáltam, elvégre én nem láttam ebben semmi rejtegetnivalót, sőt, én is szívesen íjászkodtam volna. Igaz, mostanában a lőfegyverek jobban lekötötték volna a figyelmemet, de úgy véltem, hogy ez a hobbi igencsak passzolt volna az öcsémhez. Még ha talán kissé drága is lenne a felszerelés.
‒ Szóval, ennyire szeretnél íjászkodni? ‒ suttogtam halkan, aztán ismét eleresztettem. Mert ha valóban erre vágyott, hát én nem sajnáltam volna a pénzt, hogy teljesítsem a kívánságát. Az ő boldogsága mindig is előbbre való volt, mint az enyém.

[You must be registered and logged in to see this image.]

Felettébb bosszantó tud lenni, hogy a nővéremmel szemben bármit bevethetek, ha valamit nem akar odaadni, akkor addig nem is fogja odaadni, amíg ő azt úgy nem gondolja. Egyszer volt egy kivétel, de azt úgy akcióztam ki. Mint valami kis kommandós, a szobájába beosontam és elhoztam azt a tárgyat. Egy medál volt az, ami azóta is a nyakamban lóg. Nem is csak azért, mert tőle kaptam, hanem mert ezzel együtt szimbolizálta azt is, hogy sikerült túljárnom az eszén. Kilenc éves voltam akkor, ő pedig mélyen aludt. Azóta nem sikerült kijátszanom, hogy a fene egye meg. Hiába, hogy tudja mire számíthat tőlem, már mindenre felkészült.
- Az, hogy valakinek nővére van, az mindegy. A nem mindegy az, hogy milyen. - amolyan "jaj hagyj már" fintorral arrébb húzom a nyakam, hogy ne pöckölje a fülem és csak sóhajtva lemondok a további próbálkozásról. Ha nem hát nem, majd legközelebb akkor. De le merem fogadni hamarabb eljön az, mint gondolnám. Csak hát hogy fordulna meg ez épp most a fejemben? Túlságosan leköt mindaz, ami épp foglalkoztat.
Hallgatom, amit mond. Tudom, hogy nem tenné, tudom, hogy akkor sem tenné, ha tényleg nevethetnékje támadna mert olyan dolog érdekel, ami vicces. De tudja, hogy most komoly a dolog. Sejtem, hogy ezt egyértelműen levette a reakcióimból. De csak megrázom a fejem. Nem és nem. Vagyis... nem tudom.
- Tudom... de ez tényleg hülyeség. Majd kirajzolom magamból. - a kapott puszira haloványan elmosolyodok, de csak figyelem azt, amit mond. Bizonytalan vagyok igazából. Talán a végletekig, hogy varázsló létemre nem kellene ilyenekről fantáziálnom. Nem akarok ide nem illő dolgokat, ami a mi világunkba nem fér bele, de valahol meg óhatatlanul is igen. Mint ha egyfajta tabunak érezném, amiről ha kiderülne, hogy érdekel, cikinek találnák. Egy tizenegy éves gyerek nagyban ad a környezete véleményére, még akkor is ha amúgy kellőképp önálló. Még nincsenek meg a végleges nézeteim, noha tudom mit akarok magamtól. De csak egy gyerek vagyok, nem igaz?
- Tudom... - motyogom egy kissé nyöszörgősen. Hozzátenném, hogy de... de sejtem, hogy látja mennyire bizonytalan vagyok. Nem firtatja tovább a dolgot, inkább terelődik a téma. Azért érdekel engem is a bál, egy picit kíváncsian és izgatottan fészkelődök egyet a széken. Nem vallanám be a világért sem, hogy ez érdekel. Már csak hogy milyen. Bár fogalmam sincs kivel és hogy megyek, ha megyek.
- Naaaa... ma már fésülködtem. - tudom, hogy imádja a fejem borzolni. Az elsőt még hagytam, de most már kezd bosszantani. Bár alighanem csak némi zavaromban teszem ezt. Arra akarok figyelni, amit mond, nem pedig arra, hogy mennyire teszi kinézhetetlenné a hajam.
- Miért dühös? - szalad ki a kérdés a számon. Ha valami, hát a családi élet történései érdekelnek elejétől a végéig. Tudom, hogy közöttük különösen szoros a kapocs, mint ha tényleg csak épp hogy nem nőttek össze. Talán picit irigylem is Gavint, hisz ahogy anya után Karen vált a legmeghatározóbb személlyé az életemben, úgy vágytam arra is, hogy csak velem foglalkozzon, vagy velem foglalkozzon a legjobban. Én sosem rejtettem véka alá, sőt sokszor mikor kisebb voltam, ki is borultam, ha nem kaptam meg a kellő figyelmet. Mára talán mérséklődött, túlságosan is. De akkor borzalmasan ragaszkodó voltam.
- Undok béka... velem se foglalkozik sosem. - jegyzem meg halk morgással. Pedig itt van és már rám sem foghatja, hogy nem tud velem találkozni annyit. Bár őszintén szólva a fiúk közül sosem ő volt az, akire igazán felnéztem, azt a szerepet a legidősebb bátyám tölti be. Ő a rangidős, ő az akiről napról napra azt láttam, mi mindent megtesz azért, hogy semmiben se szenvedjünk hiányt. Egyszer talán majd én is ilyen felelősségteljes leszek. Szeretnék az lenni.
- Keringőzni? Nekem is... nekem is kell keringőznöm? - nyelek egy nagyot. Ha valami, hát a tánc az amit nem tudok, nem megy nekem. Bár igazán még csak nem is próbáltam.
Elég volt csak egy pillantást vetnem a könyvre, már tudtam, hogy ez is egy féltve őrzött kincs lesz. Hálásan ölelem meg a nővérem még akkor is, ha tudom hogy most egy ideig el sem fog ereszteni. Ilyenkor nem tud érdekelni hosszú percekig sem, ha más néz. De utólag persze kisandítok az ölelésből és ahogy elereszt már igazgatom is a ruhámat. Nagy bólogatással adom a tudtára, hogy igen, rettentően tetszik a könyv. Kár, hogy pár nap alatt ki fogom olvasni. De nem zavar cseppet sem.
- Nem baj, nem számítottam rá és így is szép ajándék. - mormogom amolyan kölykös megnyilvánulással. Alighanem meg kellene tanulnom rendesen palástolni a zavaromat. Végül csak arrébb tolom a könyvet és rá lesek. Elgondolkodok, hogy vajon mégis talán nem lenne rossz megmutatni a rajzokat. Ha akarta volna, elvehette volna megnézni. De tudom, hogy nem akar piszkálni minden áron, hogy mutassam meg. Előhúzom a pálcát és kiröppentem a lapot a könyvből. Pont elém száll le, feltárva mindazt a sok mintát, amit annyira el akartam dugni. Még friss némelyiken a tinta, épp csak megszáradt. Én pedig csak a lapra bámulok, fel sem merek igazából nézni.
- Tudom, hogy hülyeség... - motyogom.




↯

Nem tagadtam. Imádtam Adriant annak ellenére, hogy néha aljas és pimasz volt. Büszke voltam rá, hogy milyen ügyesen rájátszott az emberek lelkiismeretére, és miként befolyásolta őket annak ellenére, hogy a tulajdon nővérével kapcsolatban is élt ezekkel az eszközökkel.
‒ Na, azért ne legyél ennyire elégedett magaddal! ‒ szusszantottam. A kis pimasz! És még volt képe vigyorogni. Na, megálljon csak! Olyan információk birtokában voltam, amelyek még hasznosak lehettek, és nyilván fontosak is, ha ennyire rejtegette azokat a vázlatokat.
Hiába erőlködött, újra és újra finoman a kezére csaptam, vagy épp elhessegettem a karját. Tudhatta volna, hogy az könyv addig nálam marad, amíg én át nem akarom adni valaki másnak. Édes volt a próbálkozása, de egyben kevés is. Talán majd egyszer tudás és erő terén túlszárnyal majd, de az nem most lesz. Egyelőre az én édes kisöcsém volt, akinek nem engedtem meg, hogy elvegye az ajándékát bármennyire is kepesztett érte.
‒ Már mondtam öcskös, az élet nem fair. Pláne, ha van egy nővéred. Ezt jegyezd meg jól ‒  billentettem oldalra, talán kissé egykedvűen a fejem, de a nyafogó hang mosolygásra késztetett. Na meg arra, hogy a szabad kezemmel kinyúljak, és megpróbáljam fülön pöccinteni Adriant. ‒ Törődj bele, már eldöntöttem, az ajándék nálam marad ‒ feleltem komoly pillantások kíséretében, holott csak szívatni akartam vele. Azt gondoltam, talán hajlandó lesz beszélni, ha azzal esetleg kiválthatja a karmaim közt lévő könyvet.
Érdeklődve figyeltem miként nyúlt a könyvért, és tette a kupac tetejére. Elgondolkoztam azon, hogy egy bűbáj segítségével megszerzem azt, és vélhetően hosszasan bámulhattam a kötetet, ugyanis nem tűnt fel, hogy Adrian a csomagolópapírt piszkálgatta. Végül is, most nem akarta kirántani a kezem alól a csomagot, így engedtem, hadd szórakozzon vele.
Végül csak rákérdeztem a dologra, és szelíden elmosolyodtam a félszegsége láttán. Miért volt ilyen? Azt hitte, kinevetném? Óvatosan az álla alá nyúltam, hogy picit megemelhessem a fejét, aztán végigsimítottam az arcán. ‒ Ugyan, Adrian, tudod, hogy engem minden érdekel veled kapcsolatban, még ha azt is gondolod, hogy butaság az egész. ‒ Kicsit megemelkedtem, a könyvet hátrahúztam, és nyomtam egy puszit az arcára. Nem érdekelt, hogy ki látott minket. Az öcsém volt, ha még zavarba is jött a nyilvános szeretgetéstől, akkor is jogom volt pátyolgatni, ha úgy tartotta kedvem.
‒ Nos, nem tudom miről van szó, de ne érdekeljen téged, hogy egy varázsló elvben mivel foglalkozik és mivel nem. Inkább mesélj, mi az, amit ennyire rejtegetni akarsz előlem? Kérlek, áruld el! Nem hiszem, hogy olyan nagy ostobaság lenne, és már számtalanszor elmondtam neked, hogy ne izgasson mások véleménye. Ha szeretsz valamit, vagy szeretnél valamit csinálni, ne tartson vissza az, hogy mások mit gondolnak majd rólad ‒ magyaráztam a fejemet csóválva, és végigsimítottam a borzas haján. Sokszor mondtam már neki, hogy ne legyen ilyen szégyellős, bátran vállalja fel a dolgait, vagy álmait. Én csak támogatni szoktam az ügyes-bajos is kis dolgaival kapcsolatban.
Végül nem nyaggattam annyira a témával kapcsolatban, reméltem, majd magától is megnyílik, és nem akartam, hogy feszélyezve érezze magát, így feldobtam egy újabb beszédtémát.
‒ Nyálas és giccses. Ez a második alkalom, hogy részt veszek rajta, az elsőn még durmstrangosként voltam ‒ vigyorogtam, majd elkomorodtam, amikor azt mondta, hogy senki nem menne el vele. Halkan felsóhajtottam. Tudtam, hogy nem volt a legkommunikatívabb és nyitottabb első éves, de azért reméltem, hogy az egész kicseszett évfolyamban talál majd valakit, akivel majd kijön. Mint ahogy én is kijövök Morticiával. ‒ Fel a fejjel, öcskös! Legfeljebb eljössz velünk ‒ borzoltam össze ismét a haját, majd valamivel lelkesebben hozzátettem. ‒ Legalább megismered a seggfej táncpartneremet. Enyhén antiszociális és bunkó, de tudod, hogy az ilyen emberekkel jövök ki. Amúgy kedvelem a srácot ‒ mosolyodtam el, bár volt egy olyan érzésem, hogy Adrian utálná Castielt, és talán az utálat kölcsönös is lenne, de attól még megért egy próbát.
A mosolyom lelohadt, amikor Gavin szóba került, és egy vállrándítás kíséretében feleltem neki. ‒ Nem beszéltünk arról, hogy báloznánk meg aztán, dühös is rám, szóval inkább nem háborgatom. Nem is érek rá, néha vállalok egy-két munkát, itt vagy te, az egyik hollóhátas ismerősöm is akar valamit, továbbá a táncpartneremet meg kell tanítanom keringőzni a bálig, szóval ha akarnék se tudnék a nyakán lógni. Ő meg biztos elhajtana amilyen hisztis volt múltkor is ‒ válaszoltam az öcsém kérdésére. Igazság szerint, hiányzott Gavin társasága, de ő zárkózott el, ő nem tartott igényt a társaságomra, és akadt más, aki kitöltse az általa okozott űrt bennem, így nem volt okom panaszkodni. Gavin döntése volt, hogy nem akart látni egy ideig, hát tiszteletben tartottam, így legalább volt esélyem még több időt tölteni Adriannel.
Megkértem, hogy azért ne fecsegjen erről, és hálásan vigyorogtam rá. Tudtam, hogy számíthattam rá, épp ezért avattam be a dologba. ‒ Köszönöm, és hálám jeléül… ‒ mondtam miközben átengedtem neki a kötetet. Kuncogva figyeltem, hogy miként tépte szét a csomagolópapírt. Szép, szép, de ezt azért el is kellett volna tüntetni, hátha erre járna a könyvtáros. Egyelőre az asztalon hagytam az Adrian által okozott pusztítás maradványait, és szeretetteljes mosollyal fürkésztem az arcát.
Örült neki, ezt misem bizonyította jobban, minthogy hozzám bújt. Halkan nevetve öleltem át, és simogattam a fejét, majd nyomtam egy puszit a fejére. ‒ Én is szeretlek téged, öcskös ‒ suttogtam a fülébe, és még egy darabig szótlanul ölelgettem, majd amikor kezdtem érezni, hogy sok lesz neki a jóból, elengedtem. ‒ Akkor ezek szerint elnyerte a tetszésedet. Reméltem is, így is napokat csúsztak a kiszállítással. Képzelheted milyen dühös voltam.

[You must be registered and logged in to see this image.]

Így kell egy amúgy veszélyes és marcona nővér szívét meglágyítani. Alighanem ezt már zseniálisan elsajátítottam, tudom mikor mi a varázsszó, mikor mivel lehet hatni rá. De nagyon sokszor kiesek ebből a magabiztos szerepből és válok a saját csapdám áldozatává. Hiába vagyok számító dög, azért mégsem tudom úgy kezelni a dolgokat, mint szeretném. Ilyenkor úgy érzem, bárcsak idősebb lehetnék, bárcsak több tapasztalatom lenne és bárcsak úgy alakíthatnám az eseményeket, ahogy én szeretném. Ilyenkor akaratlanul is nagyon látszik, hogy kis pisis tizenegy éves vagyok. De azért megeresztek egy elégedett félmosolyt a válaszára.
Hiába kepesztek a könyv után, pedig esküszöm minden erőmmel azon vagyok, hogy ujjaim közé kaparinthassam az összes szegletét. Lefogadom, hogy olyan könyv, amit imádok. Túl jól ismer, talán engem a legjobban az összes testvérünk közül. Az utóbbi időben mint ha egy burkot akartak volna rám erőltetni, pedig nincs semmi baj, jól vagyok.
- Naa.... Karen ez így nem igazságos. - dünnyögöm félig nyafogós hangon. Izgágaságomban egy könyvnek is lába kél, amit ijedten halászok fel. Ebben van az a rajz. De csak piszmogva rakom a kupac tetejére. Elnyúlok az asztalon, kinyújtott karokkal miközben a becsomagolt példány felé nyújtogatom az ujjaimat. Majd elérve a sarkát csak elmélázva piszkálgatni kezdem.
- Nem, igazából... - kezdek neki erőtlenül, majd a következő pillanatban félszegen meggondolom magam. - Mindegy, biztos nem olyan érdekes, meg hülyeség. Egy varázsló nem foglalkozik ilyenekkel. - nem nézek rá, továbbra is a bebugyolált könyvet fixírozom.
Újabb témaváltás, amire már rá pillantok. Aztán vissza a könyvre.
- Nem tudom, fogalmam sincs. Biztos érdekes, de senki nem jönne el velem, nem igazán beszélnek velem. - állapítom meg ezt a tényt úgy, mint ha ez így rendben is lenne. Azt hiszem elértem a szociális érzéketlenség határát, amikor már nem igazán érdekel, akar-e valaki barátkozni velem vagy sem. De ahogy tovább kezd mesélni, meglepetten sandítok rá.
- Nem úgy volt, hogy Gavinnel mész? - kérdezem halkra fogva, szinte olyan halkan beszélve hogy talán még ő maga is alig fogja meghallani. De persze aztán bőszen bólintok is egyet. Bennem megbízhat, ezt tudja is nagyon jól. Tekintetem abban a pillanatban a könyvre kúszik, ahogy Karen elém csúsztatja. Mohón kapok a gondos hajtású csomagolópapírra, amiből rövid időn belül egy megtépázott hadiszemét lesz. Én pedig felcsillanó szemekkel pásztázom a könyv előlapját. Nagy óvatosan, mint ha bármi baja esne attól, hogy hozzáérek. Ámulattal olvasom el a címet, majd minden szó nélkül szorosan a nővéremhez bújok.
- Szeretlek.



↯

Zavart, hogy Adrian titkolódzott, bár… Én sem voltam jobb, én is folyton hazudtam a Gavinhez fűződő kapcsolatom miatt, így sosem voltam őszinte se Adriannel, de a többi fivéremmel. De ennek lassan vége. Szeretném újrakezdeni ezúttal titkok nélkül. Örültem volna, ha ezért Adriannek sincs rejtegetnivalója előttem, de egyelőre nem kérdeztem rá a rajzokra.
‒ Nem, nem vártam rá ‒ mosolyodtam el halványan, miközben összekócoltam a haját. ‒ Az a szerencséd, hogy túlságosan is szeretlek, ezért nem kapsz büntetést a pimaszságodért ‒ csóváltam a fejem. Tudtam kemény testvér lenni, ha nagyon muszáj, de sose ütöttem meg a testvéreimet. Adrianre se tudtam volna kezet emelni, és ő ezzel nagyon is tisztában volt. Ellenben, annyira óvni akartam őt és Chase-t, hogy minden tudásomat igyekeztem átadni nekik. Adrianre különösen büszke voltam, benne láttam a családunk nagy reményét, épp ezért vele többet is foglalkoztam, mint annak idején Chase-zel.
‒ Jaj, öcskös, annyira tudlak imádni… ‒ sóhajtottam fel. Magamba jól szórakoztam a kis megjegyzésein, bár nem tudom, hogy ezt kitől hallhatta, mert biztosan nem tőlem. De ez a pimasz, kötekedő stílus később még életmentő lehet számára. Ráhagytam a könyves dolgot. Biztosra vettem, hogy nem mágiatörténelemre kellett az neki.
‒ Mégis miből gondolod? ‒ vontam fel a szemöldökömet, az egyik kezemmel lefogtam a könyvet, a másikkal finoman a kezére csaptam. ‒ El a mancsokkal! ‒ morrantam rá. A kis pimasz! Majd megkapja a könyvet, ha én oda akarom neki adni. Addig meg maradjon nyugton.
‒ Aki kíváncsi, hamar megöregszik ‒ ingattam a fejem, és ismét a kézfejére csaptam. Ejnye! Micsoda makacsság! Vérbeli Nott volt a kölyök, csakhogy ez nálam nem vált be. Nagyon nem.
Felvont szemöldökkel pillantottam rá. Nagyon rejtegetni akarta azokat a vázlatokat, az egyik könyvet sikerült is levernie. Rosszallóan megráztam a fejemet. Nem arra tanítottam, hogy így bánjon a könyvekkel.
‒ Illusztrációk… Muglikról. Mágiatörténelemre - emeltem ki a lényeget a szavaiból, majd a könyvre könyököltem. ‒ Nem gondolod, hogy ez kissé ellentmondásos? Nem szeretnél esetleg mondani valamit? ‒ kérdeztem, miközben a jobb kezemmel az előttem lévő könyv borítóján doboltam. Én tudtam várni, rosszabb esetben pedig Veritaserumot is tudtam volna kotyvasztani.
‒ Az élet már csak ilyen, öcskös. Törődj bele ‒ feleltem egykedvűen vállat rándítva, majd magamba somolyogva figyeltem a duzzogását. Imádtam ezt a kölyköt, annyira sajnáltam, hogy a szüleink nem láthatták őt felnőni. Minden mozdulatát figyelem, nem szólalok meg, csakis akkor, amikor a könyvekről kérdezek.
‒ Csak azért, mert láttam valamit, ami felkeltette az érdeklődésemet, de akkor hagyjuk ‒ legyintettem, majd kicsit előrébb hajoltam, hogy halkabbra véve mesélhessek neki.
‒ Egyébként, tervezel elmenni a karácsonyi bálra? Vagy továbbra is játszod azt antiszociálist? ‒ faggatóztam, majd a választ meg sem várva folytattam. ‒ Én elmegyek, ugyanis elhívtak. Azonban, nem akarom, hogy Gavin tudjon róla, vagyis, én akarom majd elmondani neki, mert tudod milyen. Mindenesetre, csak annyit szeretnék kérni tőled, hogy ez esetben tartsd a szádat, és ha előbb futnál össze Chase-zel, mint én, akkor neki is szólj erről. Rendben? ‒ terítettem ki egy bizonyos témával kapcsolatban a lapjaimat, miközben felé csúsztattam a kötetet.
‒ Remélem, örülni fogsz neki ‒ mondtam, és az ujjaimat összekulcsolva hátradőltem, és figyeltem, hogy miként fogja kibontani a csomagot, és miként reagál majd rá, ha meglátja, mit kapott tőlem.

[You must be registered and logged in to see this image.]

Aggaszt a dolog, hogy vajon mit látott meg a rajzból? Nem láthatott meg semmit, ez az én titkom, csakis az én titkom maradhat. Majd ha egyszer felnövök, talán véget érnek a nagy álmodozások. Talán nem és beújítok ilyen cuccokat. De ezek alapvetően mugli holmik, én meg ezeken fantáziálok. Kétségbeesett reakcióról persze szó nincs mert máris felveszem az álcát.
- Ez remélem költői kérdés volt és nem vársz rá választ. - ejtek meg egy bájos vigyort, de már el is tűnik. Ha ő nem, akkor senki nem nevelt arra, hogy legyek ravasz mert ez a túlélés kulcsa. Igen, a túlélésé. Mindig ezt szajkózzák otthon. Bár igazán okot még nem mondtak. Egyikükből sikerült kihúznom annyit, hogy apa a körülmények áldozata volt és ha nagyobb leszek majd megindokolják miért. Persze, értem hogy kicsi vagyok de koránt sem annyira mint tűnik. Ahh, a kamaszok meg a felnőttek már csak ilyenek. Azért már nem adom meg neki azt az örömöt, hogy a házidogám miatt cukkoljon, igenis volt abban igazság sok, hogy ezért nem mentem vele. Részletkérdés, hogy ezt összedobtam tíz perc alatt és le tudtam volna vele menni mondjuk előtte, ugyanitt tartanék. De nem, én a könyveket választottam. Mint mindig általában ha arról van szó, hogy társaságba kell mennem. Nem volt ez mindig így, a testvéreimmel gond nélkül működött. De manapság néha úgy érzem jobb a magány mint bárki társasága.
- Igen, arra. De ha nem hallod rendesen, akkor vizsgáltasd meg a hallásod a zökkenőmentes életért. - eresztek meg még egy komisz vigyort egy pillanatra, majd csak az anyagot kezdem sasolni. Mint ha röntgen lenne a szemeim helyén és látnám. Bár úgy lenne. De csak bólogatni tudok a kérdésére. Dehogynem lephet meg.
- Naa, azt én kapom. - már nyúlok is a könyv felé, ujjaimmal a gerincét ragadom meg és a kezei alatt meghúzom magam felé.
- Olyan tohonya vagy, had nézzem már. - és tovább húzom magam felé, erőlködve hátha feladja. Én már pokolian kíváncsi vagyok, nem tolhat így ki velem.
A gyengusz próbálkozás - mert hát tudom azt magamról hogy esélyem sincs ellene - után feladom, de inkább a tudat meríti belém hűvös pengéit, amikor a szavai eljutnak hozzám.
- Mi? Milyen téma? - illantok rá meglepett tekintettel. Ösztönösen is arrébb sodrom a többi könyvet, talán egy le is esik.
- Nincs semmiféle rajz, azok csak... illusztrációk arról amit a muglikról gyűjtök az órára. - reflexből hadarom el ezt a választ. Nehezen borítanak ki, de a nővérem az egyik aki pillanatok alatt képes rá.
- Ez nem fair... - sziszegem végül nyugalmat erőltetve magamra. Oké, eldöntöttem, akkor nem kell az a könyv. Jojózó tekintettel de lemondóan a becsomagolt könyvre nézek, végül az összes többire. Mondta ugyan, hogy oda fogja adni, de pillanatnyilag a tudatomig sem jut ez. Csak ellepi a piros köd. Felveszem azt az egyet ami a földre esett, elvégre abban a pillanatban ahogy puffant, minden tekintet ránk szegeződött. Ha nem is sokáig. Magam elé húzom inkább csak a házidolgozatot és tiltakozásképpen azt kezdem el olvasni. Majd néhány néma csend elteltével fel sem lesve megkérdezem:
- Miért érdekel ennyire?




↯

Igazán nem volt szép Adriantől, hogy galád módon átvert, bár valamilyen szinten meg tudom érteni őt. Egészen új volt neki a környezet, nem biztos, hogy megszokta ezt a sok ismeretlent, hogy szabadon varázsolhatott, és őt ismerve mindent egyedül akart felfedezni. Én azonban önző voltam, és szerettem volna minél több időt tölteni vele. Amíg nem került ide nem volt lehetőségem az elmúlt években mindennap találkozni vele, így most szerettem volna ezt bepótolni. Ha már az én kis büszkeség egy házba került velem, akkor miért ne lehetnénk többet együtt?
Épp ezért akartam, hogy Roxmortsba kicsempészve együtt szerezzük meg a csomagot. Nem volt kedvem egyedül menni, jobban örültem volna a társaságának, azonban ügyesen lerázott.
Csakhogy, most elkaptam a könyvtárban, és láttam, hogy miket rajzolgatott. Nem volt elég szemfüles, vagy szimplán nem érdekelte, hogy járkálnak körülötte, így alkalmam nyílt kilesni a kis titkát. Mindig is tisztában voltam a tehetségével, és gyakran mondogattam, hogy még sokra fogja vinni az életben. Nem hiába, mindenre felkészítettük, amire csak lehetett. Chase könnyen feltalálta magát egyedül, neki nem volt szüksége a tanácsaimra, amikkel néha akár kéretlenül is Adriant bombáztam.
Mindezzel csak a javát akartam, és tudtam, hogy vannak olyan dolgok, amik valóban érdeklik is, én pedig sosem voltam meg tőle a válaszokat. Ha valamit tudni akart, mindig a rendelkezésére álltam. A rajzolgatott rúnákon meg sem lepődtem, egy-kettőt felismertem, azonban nem is tudtam, hogy újabban érdeklődni kezdett az íjászat iránt. Halvány mosolyra húzódtak az ajkaim. Makacs kölyök! Mégis miből kellett volna tudnom, hogy a vágya? Nem voltam legilimentor, hogy olvassak a gondolatai közt, bár attól tartok, meg is ölne érte. Így hát úgy tettem, mint aki nem sokat látott a lapon szereplő rajzokból, és megszólítottam.
Szórakozott mosollyal pillantottam le rá. Milyen döbbent képet vágott, és milyen gyorsan elsuvasztotta a rajzot. Még mindig tettettem, hogy nem tudok semmit, a szabad kezemmel a házi feladatáért nyúltam. Gyorsan átfutottam a szöveget, csakugyan az volt. A fejemet csóválva adtam vissza neki, és lehajoltam, hogy egy puszit nyomjak a homlokára. Most igazán nem volt oka ellenkezni, nem nagyon figyeltek erre. ‒ Ravasz kölyök… Hát erre tanított a nővéred? ‒ vigyorodtam el, majd, hogy fokozottan az esetleges nyávogását, összeborzoltam a haját. Természetesen, a tekintetemből sütött a büszkeséggel vegyített szeretet, hiszen imádtam az öcsémet. ‒ Aztán ajánlom, hogy egy hiba se legyen benne ‒ dorgáltam játékosan. Persze, tudtam jól, hogy milyen szorgos tudott lenni, így csak szórakoztam vele.
Aztán helyet foglaltam, és a csomagot az asztalra helyeztem. Nem rejtegettem előle. Szándékosan tettem le oda, hogy felkeltsem vele az érdeklődését és cseppet ingereljem. Magamban remekül szórakoztam azon, ahogy az ajándékát méregette. Az alakjából valószínűleg rájött már, hogy egy könyvről van szó.
A válaszára megértő mosolyt villantottam. Igen, bizonyára arra kellettek. Mindenesetre, még hallgattam a rajzokról, és úgy tettem, mint aki hagyja elterelni a beszélgetést. Nem szerettem, amikor ilyen volt. Természetesen, nem várhattam el egyik fivéremtől sem, hogy maximálisan őszinték legyenek velem, mégse örültem neki, amikor füllentettek, elferdítettek, vagy éppen elhallgattak dolgokat. ‒ Mágiatörténelemre ‒ ismételtem a szavait, majd a kis kérdésén halkan felnevettem.
‒ Hát nem lephetem meg csak úgy az egyik kedvenc testvéremet? ‒ kérdeztem vissza, bár amolyan költői kérdésnek szántam. Pár pillanatig hallgattam, majd hozzátettem, miközben felemeltem a kötetet, és magamhoz szorítottam. ‒ Gondoltam, megleplek vele, de azon töprengek, hogy inkább megtartom magamnak ‒ pillantottam rá. Kíváncsi voltam a reakciójára, hogy megpróbál-e rábeszélni, hogy adjam oda neki, vagy éppen rám hagyja a dolgot. A reakciójától függetlenül halkan felnevettem.
‒ Egyébként azért kapod, mert szeretlek, még akkor is, ha pocsékul tereled a témát ‒ jegyeztem meg, majd odébb toltam néhány könyvet, hogy rábökhessek arra, amibe a rajzot rejthette. ‒ Tulajdonképpen úgyis oda fogom adni, de azért örülnék neki, ha megmagyaráznád azokat a rajzokat.
Valóban érdekelni kezdett a dolog, hogy mégis miért rajzolgatta ezeket, vagy éppen miért akarta ennyire elrejteni előlem. Sose piszkáltam semmilyen érdeklődési köréért, sőt, ha valóban érdekelte volna az íjászat, még segíteni is akartam volna neki, hogy beteljesüljön a vágya.
‒ Szóval, kíváncsian hallgatom a mesédet, aztán megkapod az ajándékomat ‒ mondtam vidáman, talán kissé zsarolva őt. Ha meg akarta kapni a rúnamágiás könyvet, akkor cserébe elvártam tőle, hogy nem sunnyog.

[You must be registered and logged in to see this image.]

Túl az első hónapon, túl az újdonság varázsán, hogy nem kell titkolnom mit tudok, nem kell odafigyelnem hogy kontrolláljam a varázserőm, mint ha a mindennapok átlagossá váltak volna. A többi elsőéveshez képest én nem mondanám azt, hogy mindaz újdonság, amit itt tanulok és ettől meglehetősen egyhangúan telnek a napjaim. Sokat tanultam a testvéreimtől, sokat olvastam, betéve tudom a legtöbb átkot, rontást. Még a főbenjárókat is. Nem gyakoroltam őket, de elméletben tudom. Karen ragaszkodott hozzá, mondván jobb ha a birtokában vagyok a tudásnak, mint védtelenül essek áldozatul bárhol. Néha túlzásba viszi az aggódást, de így szeretem. A tudásszomjam pedig túl nagy ahhoz, hogy azt mondjam, nem érdekel. Nem tudom, ezzel kapcsolatban igazából kételkedő vagyok magammal szemben. Tudom, hogy képes lennék rá. De azt nem, hogy lelkileg is felkészültem-e arra, hogy tudatosan bántsak másokat. Nem váltotta ezt még ki belőlem senki, nem váltam egy megkeseredett eszelőssé, aki mások fájdalmán éli ki a saját nyomorát. Távol áll tőlem ez a felnőtti világ, noha igen is közel. Túl közel. A sok elsőshöz képest én teljesen másképp gondolkozom, épp ezért nem izgat semmi olyan téma, amiről ők csacsognak. Kit érdekel az, hogy Vivienne rózsaszín pennát kapott a szüleitől, Marco pedig a legújabb fejlesztésű seprűjét hiányolja? Szívesebben mélyedek inkább a könyvek világába, teljesen magukkal tudnak varázsolni ezek a sárga, olykor barna, kellemesen régies illatú oldalak. Sokkal különlegesebb egy kézzel írott rúnagyűjtemény, mint bármelyik mostanában megjelentetett mű. Az igazi különc műveket kedvelem. Imádom a rúnákat bújni, a mágia kalandos történelmét olvasni, ahelyett hogy Binns unalmas és egyhangú históriáit hallgatnám.
A házidolgozatom régóta kész, egy ősi rúnát jegyzetelek éppen egy már amúgy is telerajzolt papírra. Egy valamire büszke vagyok, az pedig a kézírásom és a rajzkészségem. Meglehetősen gyakran firkálok ilyeneket, noha nem igazán mutogatom. Főleg nem a pillanatképeimet. Újabban egyre jobban érdekelnek az íjak és a nyilazás művészete. Gyakorta ábrázolom bizonyos szögből, legyen épp leengedve vagy kifeszítve.  Még a húr rezdülését is illusztrálom.  Ahogy belemerülök a rajzba, könyököm a mellém feltornyozott számtalan könyvnek ütközik. Van itt minden, rúnáktól kezdve a varázsvilág és a mugli eszközök ismeretéig minden. Zajt, lépteket hallok de nem foglalkozok vele. Biztos egy erre tévedt diák az. Meghallva azonban a nővérem hangját egy pillanatra halálra vált képpel nézek magam elé a lapról, majd meglepett ábrázattal fel rá. Közben a papírt az épp kinyitott könyv lapjai közé csúsztatom és reflexből csapom be a könyvet. Szóval ez a baja... Meglepettségem leplezem magam nyugtatásával és úgy veszem elő a házidolgozatot az egyik könyv alól és adom oda neki.
- Tessék, itt a házi. - pimasz mosoly villan a szám szegletében és le sem veszem a tekintetem az övéről. Tekintetemmel követem őt ahogy leül mellém és a becsomagolt valamire könyököl. Az egy könyv. És lefogadom valami olyan amiért élek-halok. Sajnos szereti kihasználni a gyengeségeimet, most is ezt teszi.
- Mágiatörire. - válaszolok reflexből a kérdésére és a könyvet úgy is fordítom, hogy ne nagyon nézegesse, miről szól.
- Azt mire fel kapom? - terelem azonnal a témát, bökve a becsomagolt könyv felé. Majd ismét rá lesek. Ha most azt akarja, hogy kiássam alóla, akkor rosszul taktikázik vele. Nagyon rosszul...



↯

Mivel reggelt kaptam egy levelet, hogy megérkezett a roxmortsi könyvesboltba az a könyv, amit rendeltem, így úgy döntöttem, gyorsan leszaladok érte. Adriant is próbáltam elcsábítani, azonban lerázott azzal, hogy a könyvtárba megy tanulni meg házi feladatot írni. Volt egy olyan érzésem, hogy még mindig ott gubbaszt, így a csomag megszerzése után egyből odavezetett az utam.
Kivételesen egész sokan tartózkodtak idebent, biztos a tanárok kitalálták, hogy egyszerre mindenki házi dolgozatokat akar behajtani a diákokon. Szerencsére, én már elvégeztem minden feladatomat, Piton pedig azóta nem talált ki újabb beadandót, lehet, hogy még most is a mérgekről szóló értekezésemet olvassa.
Biccentettem a könyvtárosnak, majd Adriant kezdtem keresni. A franc essen ezekbe az idiótákba, hogy pont ilyenkor kellett itt lábatlankodniuk. Mindenesetre, lassan bámészkodva haladtam el az asztaloknál ülők mellett, majd egy félreeső helyen kiszúrtam az öcsémet. Halványan elmosolyodtam, majd a hónom alá csaptam a csomagot, és a háta mögé osontam. Egész sok könyv hevert az asztalon, bár nem lepődtem meg rajta, rendszerint én is ennyi kötettel vettem körül magam. Néha voltak olyan pillanatai a kölyöknek, amikor magamra emlékeztetett, ilyenkor kellett a leginkább vigyorognom rajta. Kicsit nyújtózkodtam, hogy rálátást nyerjek arra a könyvre, amit épp bújt. Ciccegve ráztam meg a fejemet. ‒ Ejnye, öcskös… Ejnye. Nem szép dolog lerázni a nővéredet azzal az indokkal, hogy Átváltoztatástanra készülsz, holott teljesen mással foglalkozol ‒ szólaltam meg mögötte, és az egyik kezemet a vállára helyeztem.
Már előre jól szórakoztam magamban azon, hogy vélhetően a szívbajt hoztam rá, ezért pedig morogni fog. Imádtam az öcsémet, de amikor duzzogott, akkor szerettem a legjobban.
‒ Így törje magát az ember, hogy a kedvedre tegyen‒ folytattam drámai hangon, miközben a fejemet csóváltam. ‒ Nem szép dolog lepattintani a nővéredet, aki meg akart lepni ‒ pillantottam rá szórakozott rosszallással, majd szó nélkül kihúztam az egyik széket, és leültem hozzá. A becsomagolt kötetet az asztalra helyeztem, és rákönyököltem.
‒ Azt hiszem, kénytelen leszek megtartani az ajándékodat ‒ tettem hozzá szórakozott mosollyal, majd kicsit oldalra billentettem a fejemet, hogy el tudjam olvasni a gerincekre írt kopottas címeket.
‒ Mire kellenek neked ezek? ‒ faggatóztam homlokráncolva, és az állammal a könyvkupac felé intettem, miközben még mindig a meglepetésére nehezedtem, hogy ne tudja megszerezni olyan könnyen. Kíváncsi voltam rá, hogy mégis mennyire fogja frusztrálni a tudni, hogy kapni fog valamit, de nem vagyok hajlandó elárulni mi az, és nem is adom neki. A kis füllentéséért igazán megérdemelt ennyi büntetést, úgyis tudta, hogy előbb-utóbb átadom neki. Túlságosan is szerettem ahhoz, hogy kicsesszek vele.