Nem szabad kihagyni!

Az új küldetés
hamarosan kezdetét veszi
Kalandra jelentkezők
⊰ 1 - Játékos neve
⊰ 2 - Játékos neve
⊰ 3 - Játékos neve
⊰ 4 - Játékos neve
⊰ 5 - Játékos neve


ϟ Harry Potter - Days of future past ϟ
 
HomeHome  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Üdvözlet!


2000-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 1999-2000-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, lassan négy éve végleg megszűnt létezni. Megmaradt hívei bujkálnak, és az auroroknak hála egyre ritkábbak az ex-halálfalókról szóló hírek is. Úgy tűnik, hogy a varázslóvilágot jelenleg béke és nyugalom övezi, de vajon meddig? Légy részese te is az új kalandoknak!

Az oldal alapítása:
2014. október 2.
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatbox


Promóink




Legfrissebb

ϟ Jonas Black vityillója
  Yesterday at 20:57
Kalandmester

ϟ Farkasálmok
  Yesterday at 18:05
Joyce Brekinridge

ϟ Képességdobás
  Yesterday at 15:25
Felicity Barlow

ϟ Felicity Barlow
  Yesterday at 15:11
Felicity Barlow





A hónap posztolói
Cody Armstrong
 
Armand Stansson
 
Daniel G. Paisley
 
Luna Lovegood
 
Perselus Piton
 
Jacob Troops
 
Christopher Graves
 
Tim Roberts
 
Sidney Smallwood
 
Felicity Barlow
 
Statisztika

Összesen 593 regisztrált felhasználónk van.

Legújabb felhasználó: Felicity Barlow

Jelenleg összesen 39642 hozzászólás olvasható. in 3507 subjects
Ki van itt?

Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég :: 2 Bots



A legtöbb felhasználó (77 fő) 2014-10-02, 18:29-kor volt itt.

Share|

Raziel & Aaron - Most megvagy!

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down
SzerzőÜzenet
Aaron Prusseit
Reveal your secrets

avatar

Hollóhát

ϟ Kor : 21
ϟ Hozzászólások száma : 268

TémanyitásTárgy: Re: Raziel & Aaron - Most megvagy! 2015-11-04, 21:25


Raziel & Aaron



‒ Helyes ‒ biccentettem, jelezve, hogy pontosan ezt várom tőle, és én is hasonlóan gondoltam a tanítási módszereit. Sose szerettem, ha fogták a kezem, inkább dobjanak bele a mély vízbe, így jobban boldogulok. Épp ezért zavart volna, ha Raziel maga egy gondoskodó, megértő tanár lenne. A hátam közepére nem kívánnám akkor. Ettől függetlenül, biztos voltam benne, hogy képes leszek teljesíteni, bár nem is azért, hogy elégedett legyen velem, hanem a saját elvárásaimnak akartam megfelelni.
‒ De azért használni szereted őket, elvégre nem hiába választottad ezt a gyűrűt a nagybátyám készletéből. ‒ Akadtak ott érdekesebb darabok is, ő mégis ezt akarta. Én nem bántam, legalább ezt könnyű volt eltulajdonítani. Észre sem vette, ahogy az eltűnt időnyerőt se. Bár azt csodálom, hogy a felesége még nem szúrta ki egyiknek se a hiányát…
‒ Van egy olyan érzésem, hogy téged alapból nem sok dolog vonz ‒ jegyeztem meg. A továbbiakban ráhagytam a dolgot, még akkor se reagáltam, amikor kiröhögött. Röhögjön csak, egyszer képen vágom majd érte, na akkor majd csodálkozni fog!
‒ Persze, persze, mert a zseniális és nagyszerű Mercury Arkell drágalátos fiacskája vagy, így elnéznek neked dolgokat‒ vontam meg a vállamat. Ha ne higgye, hogy csak ő lenne ilyen kivételezett helyzetben, én mind az Egyesült Királyságban, mint Németországban képes lennék elintézni, hogy ne tudják bemocskolni a nevem. Nem nagyon tudnának belekeverni dolgokba, a német, az osztrák és a brit Minisztériumban is megvoltak a magam ismerősei. Sőt, ha nagyon akartam, akkor Lara közvetítésével biztos voltam benne, hogy a svájciban is találok egy-két szövetségest. Lehet, hogy az ő szemében egy ostoba kölyök voltam, aki hülyeségeket beszélt, azonban én nem voltam olyan, mint a korombeliek. Megláttam a lehetőségeket a nemzetközi kapcsolatok kialakításában, és azok felhasználásában. Ha jól haladok, Európa szerte ismerni fogják a Prusseit nevet, és azt is, hogy nem kellene összetűzésbe kerülni velük.
‒ Nem vagy vele egyedül ‒ vontam meg a vállamat. Nem akartam tovább nyaggatni, a nonverbális válaszaival meg igyekeztem nem foglalkozni. Nem volt érdemes arra pazarolnom az energiáimat, hogy vele vitázzak.
‒ És miből gondolod, hogy én olyan, vagyok, mint ők? ‒ kérdeztem felvont szemöldökkel. Az, hogy egy rakat idiótát képes volt megtörni, nem jelenti azt, hogy engem is sikerülne. Elszánt, makacs, és kitartó voltam. Mindig. A hitemben nem lehetett megingatni, ha valami elhatároztam, addig nem nyugodtam, amíg véghez nem vittem a tervemet. Lelkileg a családom épp eléggé megedzett ahhoz, hogy Raziel szavai ne keltsenek bennem félelmet.
‒ Ha én intézem, az lesz, hidd el ‒ feleltem rideg mosollyal. Kétségei sem lehettek afelől, hogy nem terveztem számára könnyű, gyors halált. Az csak jutalom lenne a számára. Kínok nélkül, szenvedés nélkül, holott ő mennyi fájdalmat okozott másoknak.
‒ Ahogy akarod ‒ hagytam rá.
Fintorogva pillantottam rá. Nem tetszett az egész. Kapart, már-már égetett a torkom, de miután abbahagytam a köhögést, megszólaltam. ‒ Kérnék még egy szálat ‒ jelentettem ki határozottan, majd hozzátettem: ‒ Ha attól tartasz, hogy elpazarolnám,ne aggódj veszek helyette másikat.
Ha megkínált egy következővel, ismét rágyújtottam, és okulva a hibáimhoz, valamivel jobban viseltem, de még így se rajongtam érte. Azonban addig próbálkoztam, amíg rendesen el nem tudtam szívni, egyetlen köhögés nélkül. Kíváncsi voltam, hogy még mindig olyan gyengének tartott-e azok után, hogy rákényszerítettem magam.
‒ A bátyám lehetnél ‒ jegyeztem meg, amikor már úgy éreztem, hogy nem fogok megfulladni a cigarettától. Azt már nem tettem hozzá, hogy rosszabb esetben akár az apám is, Merlin ments, hogy ilyen öregem legyen, azért a mostani nem volt annyira rossz.
‒ Rendben, igyekszem minél hamarabb behálózni ‒ bólintottam. Ennyi információ alapján csak megtalálom, legrosszabb esetbe előveszek néhány hugrabugost, akiknek annak idején segítettem. Miután rendesen elszívtam a cigit, elnyomom azt is a hamutálba, majd a kancsóért nyúlok, és töltök magamnak egy pohár vizet.
‒ Köszönöm ‒ mondtam, mielőtt ittam volna egy keveset, majd halványan elmosolyodtam. ‒ Nem vagy egy irodalomkedvelő alak, mi? Vagy csak a költészetet utálod annyira? ‒ Nem volt szükséges válaszolni, tudtam, hogy nem vele fogok hosszú eszmecseréket folytatni az irodalommal kapcsolatban.
‒ Hát jó… Kapok egy papírt meg egy tollat? ‒ kértem, és ha megkaptam őket, akkor felfirkantottam a cetlire a címet, majd olyan bűbájt szórtam rá, ami csak nekem és Razielnek az érintésére fedi fel a papírra írt szavakat. Aztán a fecnit és a tollat az asztalra téve visszacsúsztattam az újdonsült tanáromnak. Ezek után a legilimenciáról és az okklumenciáról kezdett faggatni, így hát igyekeztem a lehető legtöbb általam ismer információval szolgálni neki. Néha kijavított, ez igen csak zavart, de tekintve, hogy még nem ismertem teljesen ezeket a folyamatokat, csendben tűrtem, és igyekeztem okulni belőle.
‒ Rendben ‒ bólintottam, miközben felálltam. Felvettem a táskámat, és a jobbomat Razielnek nyújtottam. ‒ Addig ne ölesd meg magad. Mint mondtam, ha egyszer úgy adódik, én fogok végezni veled. ‒ Így búcsúztam el tőle, majd vissza sem nézve, kisétáltam az irodából. Meg sem álltam egészen a liftig. Amikor az megérkezett, beléptem, és neki dőltem a liftfalának. Részben elégedett voltam, azonban még mindig nem tetszett az, hogy ahogy bánt velem. Volt egy olyan érzésem, hogy egy hosszú, gyötrelmekkel, vitákkal, ellenkezésekkel és stresszel járó útnak néztünk elébe. Azonban nem bántam. Ha ezáltal legilimentor válhat belőlem, akkor semmi nem számít.


[You must be registered and logged in to see this link.] ◊ Aktuális viselet ◊ Én is nagyon szépen köszönöm a játékot. :3 ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]





[You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.]
Zwei Dinge sind unendlich: das Universum und die menschliche Dummheit, aber bei dem Universum bin ich mir noch nicht ganz sicher.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Raziel & Aaron - Most megvagy! 2015-10-26, 19:31



Aaron & Raziel








Egy dolog tény kettőnk viszonyában: ha úgy gondolja, gyerekként kezelem, s gondolok rá - nos, jól gondolja. Bár ezt nem hangoztatom lépten-nyomon, a sorok közt mégis érezheti olykor. Majd idővel változik ez is.
Nem foglak babusgatni, vagy könyörögni, ebben biztos lehetsz. Vagy teljesítesz, vagy elválnak útjaink. – biztosítom. Engem ugyanis nem érdekelnek a kifogások, vagy a nyavalygás. Sőt - én élvezettel gyötröm őt a végsőkig szinte. Ebben biztos lehet. Következő szavaira nem is felelek hát - majd idővel kiderül, bukik, vagy sem. Hiszen persze, a legtöbben nem akarnak kudarcot vallani.
A mérgek nem kötnek le igazán – felelem szórakozottan – Bár össze tudok dobni ezt-azt, persze, de többnyire untat az elkészítésük. – a használatuk már nem feltétlenül. Azt egyáltalán nem vetem meg. De arra sem térek ki, még miket olvasok. – Az afféle szakma csakugyan nem vonzana – hagyom rá, nem mintha valós kérdés lett volna. Eztán viszont nemes egyszerűséggel kiröhögöm. Na, tessék, hát mégiscsak túlságosan gyerek.
Az én nevem tiszta. – felelem rezzenéstelenül. Ó, a kis bolond, csak nem hiszi, hogy ez az ügy nincs már réges-rég elintézve? Nem, nem, egyáltalán nem az én érdemem, de nem is ez a kérdés most. – Másfelől... Ha egy vádlott kínjában minisztériumi emberekre kezd mutogatni, többnyire nem veszik komolyan. Hacsak nem névtelen irattologatókról van szó, persze. – de a köztiszteletben álló polgárok egy teljesen másik réteget képviselnek. Rájuk nem lehet csak úgy, ész nélkül mutogatni. – Másfelől, nem kedvelem, ha fenyegetnek. – teszem hozzá. Ez egyelőre nem fenyegetés, csak tényközlés, de valahol mélyen ott lappang benne a ki nem mondott következmények egész sora. Vállat rántok.
Az az adott szituáció függvénye – közlöm, pontos választ nem kap. Következő szavaira nem felelek hangosan, csupán a lesajnáló pillantás, a röpke fejingatás marad.
Nem hagyod? De bájos - tudod, ők is sokszor mondogatják ezt... Az elején. – felelem rezzenéstelenül, érezhetően nem hatnak meg a szavai, de jelét sem adom, hogy mentálisan ki akarnám csinálni. Ugyan, majd elválik idővel ez is. Talán jól tudnánk együtt dolgozni, testvériesen, talán tényleg szétszedjük egymást... Akárhogy is, én kíváncsian várom. Közben adok neki egy szál cigarettát, érdeklődve szemlélve, vajh hogyan birkózik meg vele. – De jó! Mindig is látványos halált terveztem. – ironizálok közben. Valójában magam sem tudom, hogyan képzelném el saját halálom. Egyelőre sehogy sem. Kérdésére elmosolyodom.
Nem rossz ötlet, bár én arra gondoltam, hogy odakint keresünk valakit... Vagy csak meglátogatjuk az egyik bentlakó vendégem. – felelem ártatlanul. Hogy végül melyik lesz a végső döntésem, az nem derül ki, ahogyan az sem, hogy csakugyan képes lennék-e egy ártatlan, szabad emberen kísérletezni. Persze a próba nem marad el - de már egyedül ejtem meg.
Gyenge vagy. – kommentálom eztán rezzenéstelenül – Hogy is volt? Nem szoktál elbukni? Látom. – minősítem szenvtelenül. Ami az egészséget illeti, nem hoz lázba. Talán egy-két éve már én hallom innen-onnan ezt a dolgot, de a valóság az, hogy egyfelől nem érdekel, másfelől olyan ez, mint valami gyenge indok, amivel a nem dohányzók próbálják elkerülni a füstöt. Pont nem érdekel az ő közérzetük. – Harmincegy múltam – vetem oda közben. Láthatóan nem tartom annyira fontosnak ezt a részletet, hogy titkolni próbáljam. Akárhogy is, egy pohár vizet nem sajnálok tőle, így odaintek egy poharat, s mellé egy kancsót, benne vízzel. Töltsön magának, nem szolgálom ki. A téma közben Alice felé kanyarodik.
Ennyi elég lesz. – felelem, egyszerre arra, hogy mindezt a leány elhiszi-e majd, s arra, hogy kell-e még tudnia valamit. Ahogy felnevet eztán, elfintorodom. – Nem érdekel a költészet – vetem oda közben szavaira. Tényleg nem. Még olvasni sem szoktam, nem, hogy még verseket alkotni. Persze az irodalom teret engedne másra is, de... Nem vagyok az a fajta.
Értem. Írd le a pontos címet. – felelem. – Időnként az a helyszín is megteszi akkor hát. – közlöm. Nem áll szándékomban mindig ott felkeresni őt, de... Időnként hasznos lehet még az az épület. Nagyon is.
Nem rossz elsőre – összegzem eztán, ahol szükségesnek érzem, ott ugyan kijavítom - milyen nagylelkű vagyok -, majd mára útjára engedem. A gyakorlatot legközelebb kezdjük. – Egy hét múlva várlak, pénteken, négykor.


//Köszönöm a játékot! ^^//
Vissza az elejére Go down
Aaron Prusseit
Reveal your secrets

avatar

Hollóhát

ϟ Kor : 21
ϟ Hozzászólások száma : 268

TémanyitásTárgy: Re: Raziel & Aaron - Most megvagy! 2015-09-20, 15:52


Raziel & Aaron

Valahogy éreztem, hogy nem vett komolyan. Valószínűleg egy nagyravágyó, ostoba kölyöknek tartott, akin remekül elszórakozott. Ha valóban így gondolta, hogy akkor bizony hatalmasat tévedett. Tény és való, hogy kissé a valóságtól elrugaszkodott vágyaim voltak, de hittem, hogy mégis megvalósíthatók. Azonban volt egy olyan érzésem, mintha valami gyerekként kezelne. Nem voltam az, már régóta nem viselkedtem úgy.
‒ Helyes, jól teszed ‒ feleltem nyugodtan, majd a következő szavakra megvontam a vállamat. ‒ Nem szeretem a babusgató tanárokat. Nem motiválnak, sőt inkább elvesztem az érdeklődésemet, ha olyan ember akar megtanítani valamire, akinek semmilyen tekintélye sincs, vagy legalább is nem tudja fenntartani a figyelmemet. Szóval, szerintem tökéletesen megfelelsz te is ‒ válaszoltam összefont karral ácsorogva. Tényleg nem vágytam egy olyan tanárra, aki kímélni akart, vagy épp olyan hangnemben magyarázzon nekem, mintha egy értelmi fogyatékos lennék. Nem, nekem egy határozott, magas elvárásokkal rendelkező tanárra volt szükségem, aki addig hajt, amíg össze nem esek. Razielben pedig pont ezt láttam.
‒ Még jó. De mint mondtam, nem tartozik az elsődleges céljaim közé az, hogy kudarcot valljak. ‒ Ha egy kicsit is ismerne, akkor nagyon jól tudná, hogy mennyire törekszem súrolni a tökéletes hatását. Noha, tisztában vagyok vele, hogy az nem létezik, de mégis igyekszem a lehető legjobban teljesíteni. Szóval, ezt vehette egyfajta ígéretként. Akár a szavamon is foghat, ha nagyon lázadnék valami okklumenciával, vagy legilimenciával kapcsolatos feladat miatt.
‒ Mondjuk, kíváncsi lennék, hogy még miket olvasol. Mérgek, középkori kínzóeszközök a kedvenc témáid? A végén még kiderül, hogy te vagy a fiatalabb Frics, aki menekül a gondnoki hivatás elől ‒ mosolyodtam el szórakozottan, mert, ha úgy vesszük, hogy Razielt tényleg érdeklik az ilyesmik, akkor könnyedén lehetne az öreg szellemi utódja. Ki tudja, talán, ha összehaverkodna vele, akkor megörökölné Mrs Norrist.
‒ Ez aztán nagyon őszintén hangzott ‒ feleltem. Szinte éreztem a hanghordozásából sütő érdektelenséget és unalmat. Megfordult a fejemben, hogy van-e egyáltalán olyan dolog, amit Raziel egyáltalán képes értékelni. Aztán… Kiröhögött. Értetlenül meredtem rá, hiszen számomra nem volt világos, hogy ezen mit volt olyan vicces. Természetesen, válaszként hosszasan oltogatott, és felhívta a figyelmet arra, hogy milyen ostoba vagyok.
‒ Értékelem, hogy kivételesen kertelés nélkül elmondod a véleményedet ‒ sóhajtottam fel halkan. Sem a naiv, sem a hülye jelző nem tetszett, sőt kifejezetten sértő volt, de megtanultam kezelni az indulataimat, így nem ütöttem meg. Bár, tekintve, hogy vallató, nyilván neki is elég jó reflexei voltak, szóval, nem biztos, hogy olyan könnyedén képen törölhettem volna.
‒ Ja, persze biztos így működik. És mit csinálsz akkor, ha elejtem a tárgyalásomon, hogy feltehetőleg közöd van hozzájuk, és a biztonság kedvéért utána járnak a dolognak? Véleményem szerint, ha felmerül a gyanú, hogy egy minisztériumi ember halálfalókkal cimborál, akkor kötelesek ezt kivizsgálni ‒ feleltem karba tett kézzel. Ha nem is „ő” mártana be, attól függetlenül magammal ránthatom az Azkabanba. ‒ Szóval, ha engem bemószerolsz, akkor végtére is, belekevered magad efféle ügyekbe, és elhiheted nekem, ha én megyek, akkor te is jössz utánam, ha megtudom, hogy a te kezed van a dologban ‒ tettem hozzá higgadtan. Különben is, bizonyára, ő is elárult volna engem, ha arra került volna a sor, hiszen nem voltunk se barátok, se társak, pusztán a tanár-diák kapcsolatban álltunk. Ez a kötelék meg épp annyira laza, hogy könnyűszerrel hátat fordíthassunk egymásnak.
‒ Mi számít nálad súlyos hibának? ‒ kérdeztem, habár nem szokásom túl gyakran hibákat elkövetni. Mégis jó lenne tudni, hogy pontosan mikért záratna be a dementorok közé. Igaz, az öregem úgysem hagyná, hogy lecsukjanak. Akármennyire is utál engem, a családunk jó hírét a szívén viseli, így aztán mindenképpen igyekezne eltussolni az ügyet. Szóval, Raziel ne higgye, hogy nem tudom kimagyarázni magam. Azért nekem is voltak kapcsolataim.
‒ Nos, azt hiszem, ebben a témában nem voltam kíváncsi a véleményedre. Majd én eldöntöm, hogy mi fontos számomra, és mi nem ‒ mondtam bájosan mosolyogva, majd az ezt következő kérdésre megvontam a vállam. ‒ Ezt akár tőled is kérdezhetném.
A további szavait figyelmen kívül hagytam, hiszen nem igazán tudtam rá mit mondani. Néha egyszerűbb volt ráhagyni dolgokat, minthogy vitatkozzak vele. Amúgy is túl jókedvű voltam ahhoz, hogy engedjem neki, hogy felbosszantson.
‒ Most már nincs miért aggódnom ‒ villantottam egy bájolgó mosolyt. Különben meg, ha elszökne, megtalálnám. Ha ehhez be kellene járnom az egész világot, megtenném, hogy a nyomára leljek, és ha megtalálnám, megölném, amiért lelécelt. ‒ Remélem, tisztában vagy vele, hogy én nem olyan vagyok, mint akiket vallatni szoktál, és nem hagyom, hogy az agyamra menj ‒ szólaltam meg hűvösen. A vészjósló mosolya se rémített meg.
Amikor előkerült a cigaretta, vettem egyet, elvégre, megígértem, hogy legközelebb kipróbálom. Igaz, most se volt túl sok kedvem hozzá, azonban szeretettem betartani a szavamat.
‒ Nos, azt megígérhetem, hogy ha én foglak megölni, akkor az elég látványos lesz. ‒ Hátradőltem a fotelben, és igyekeztem kényelembe helyezni magam, azonban kénytelen voltam felállni, hogy prezentáljam neki a mérgezett gyűrűt. Korábban is kitalálhatta volna, mondjuk, mielőtt még elhelyezkedtem. Kelletlenül feltápászkodtam, aztán a gyors bemutató után visszaültem. ‒ És kin akarod kipróbálni? ‒ érdeklődtem összeráncolt homlokkal.
‒ Menjek fel Jenkinsért? ‒ ült ki az arcomra egy torz vigyor. Elvégre, úgy gondoltam, hogy Raziel meg akarja büntetni a szerencsétlent a pletykák miatt, szóval miért ne lehetett volna ő a tesztalany? Ezek mondtam, mielőtt beleszívtam volna a cigarettába. Én tudtam, hogy nem jó ötlet kipróbálni, hiszen annyira kellett köhögnöm, hogy majdnem megfulladtam.
‒ Azt mondtam, kipróbálom. Nem azt, hogy elszívom az egészet ‒ morogtam, miközben a csikket a hamutartóba nyomtam. ‒ Különben is, én nem akarom tönkretenni a szervezetemet ezzel ‒ fintorogtam. Amúgy meg mégis miért szólt be?! Az én dolgom, hogy óhajtok-e dohányozni, vagy sem. Megpróbáltam, nem tetszett, nem voltam köteles elszívni az egészet.
‒ Annyira nem számított ez az információ, amikor kerestelek ‒ vontam meg a vállamat, majd elgondolkodtam. ‒ Talán olyan huszonhét és harmincnégy között, de a franc se tudja.
Halkan felsóhajtottam. Raziel nem könnyítette meg a dolgomat, sőt szerintem kifejezetten élvezte, hogy mindent nekem kell megoldanom. Ha a későbbiekben is ugráltatni óhajt, akkor elküldöm majd melegebb éghajlatra. Nem azért fizettem neki, hogy még én pattogjak körülötte! Eszement.
‒ Egy pohár vizet megköszönnék ‒ feleltem. Nem kívántam az alkoholt, a vajsört utáltam, nem is volt sör, a többi piához meg nem volt ingerem, abban meg erősen kételkedtem, hogy Raziel igazi német sört rejtegetne az irodájában, szóval a víz is tökéletesen megfelelt nekem.
‒ Valóban olyan ostoba, hogy el is hinné? Bár… Hugrabugos, szóval tényleg kinézem belőle, hogy hiszékeny. Esetleg tudnom kell még valamit vele kapcsolatban, vagy ennyi információval engedsz majd utamra? ‒ faggatóztam, hátha mondd még valamit a lányról, hogy esetleg merre találhatom meg, vagy, hogy miket ne mondjak, hogy elnyerjem a bizalmát.
Utána arról érdeklődtem, hogy ennyire hiányolt-e, és a kapott válaszon hangosan felröhögtem. Olyan nyálas és gyomorforgató volt az egész, mintha valami kezdő költő alkotta pocsék verset idézett volna ‒ Gondoltál arra, hogy inkább az irodalomban kamatoztasd csodás szófordulataidat és a szókincsedet? ‒ kérdeztem, miután végre abbahagytam a nevetést. Hát, ez fergeteges volt.
Azonban ismét komolyra fordítottuk a szót, és arról kezdtünk tárgyalni, hogy mégis hol legyenek a találkáink. Megráztam a fejemet, amikor felhozta a Minisztériumot. ‒ Nem, ide semmiképpen nem akarok jönni. Apám kérdezősködne, és az embereknek is feltűnne, hogy sokat járok a vallatókhoz. Ellenben, a régi berlini házunk évek óta üres. A mostani tulajok nem tudják eladni, lebontani nem engedik, szóval lakatlan a hely. Oda nem jár senki, varázslatok nem védik, így be tudunk oda jutni. Messze is van meg nyugodtabb is. ‒ Egyáltalán nem akartam idejönni, sőt, olyan helyre se mentem volna, ahol Raziel nagyobb előnyben van, mint én. Azonban Berlinben én lettem volna otthon, így örültem volna, ha az óráinkat ott tartjuk meg.
Arról kérdezett, hogy mit tudok a legilimenciáról és az okklumenciáról, így mindent elmondtam neki, ami hirtelen eszembe jutott, azonban ez nem volt elég a számára, és újabb kérdéseket tett fel. ‒ Teszem azt, ha valaki megpróbálna legilimenciát alkalmazni velem szemben, akkor érezhető egyfajta fájdalom, vagy nyomás, így sejteni lehet, ha valaki megpróbál betörni az elmédbe ‒ sandítottam rá, jelezve, hogy a múltkorit is megéreztem, csak akkor éppen nem esett le, hogy ő okozta a fejfájásomat. ‒ Legilimenciát meg nyilván akkor akarsz használni, ha meg akarsz tudni valamit egy illetőtől, de az vagy nyilvánvalóan hazudik, vagy nem mondja el, de az is lehet, hogy képtelen a kommunikációra.
‒ Hogyan működik? Gőzöm sincs. Nyilván erősen kell koncentrálni, ha megpróbálod valakinek feltörni az elméjét, ha pedig védekezni akarsz, akkor gondolom, próbálod kiüríteni az elmédet, vagy semmitmondó dolgokra koncentrálsz  ‒ vontam meg a vállamat. Ezt neki jobban kellett tudnia. A könyvek sose részletezték ezt a részt, ha pontosan leírták volna, akkor most nem lenne rá szükségem.
‒ Milyen kérdés ez? Akármikor, akármilyen ürüggyel lehet alkalmazni, főleg, hogy nem is biztos, hogy megtudják ‒ pillantottam rá értetlenül. Nem értettem, hogy miért tett fel ilyen kérdéseket, amikor egyszerűbb volna, ha ő magyaráz. Kinek képzelte magát, Szókratésznek?



[You must be registered and logged in to see this link.] ◊ Aktuális viselet ◊ Köszi a türelmet Very Happy[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Raziel & Aaron - Most megvagy! 2015-09-03, 05:00



Aaron & Raziel








Az elégedettség szinte süt belőle, de nem reagálom le szavakkal. Elégedett? Jól van, legyen csak - majd meglátjuk, hogy vajon hosszútávon is az lesz-e. Szavaira bólintok, így gondolom én is, vagy legalábbis ehhez nagyon hasonlatosan, ezért nem érzem szükségességét a verbális megerősítésnek is. Következő szavai azonban már kiváltanak belőlem egy halovány félmosolyt mégiscsak.
Rendben van, észben fogom tartani – felelem szórakozottan. Nem szorulok az elismerésére, a legkevésbé sem, még akkor se, ha ettől még igényt formálok rá. Másképp nem is lenne értelme foglalkoznom vele persze... Noha igaz, akkor inkább az ő részéről lenne értelmetlen az egész. – Remek, helyes, ha arra vágysz, az pár ajtóval odébb... – jó párral, ami azt illeti, de ez nem az én dolgom. Engem választott, és idővel majd rájön, hogy ez pontosan mit is jelent. Én pedig kíváncsian fogom figyelni, ahogy bejárja azt az utat, amely végén ráébred, hogy talán hova is tart... Na persze, ha kegyetlenségre vágyik, azért nem megyek a szomszédba. – Azt nem is tűrném, és a legkevésbé sem fogadnám el. – vonok vállat. Nem szoktam tanítványokat fogadni, és okkal nem. Valójában nem is tudom, pontosan mit gondoltam, amikor az esetében más álláspontra jutottam, de... Majd elválik, hogy jó döntés volt-e; hiszen most már az enyém.
Úgy valahogy – hagyom rá, de én nem ajánlok neki könyvet, talán idővel eljön az a pillanat is, de ez most semmiképpen sem az. Nem töltök annyi időt olvasással, mint talán kellene, megőrülnék, ha azt a viszonylag keveset pedig egy-két szerző vinné el egymaga az összes művével. Na nem. – Becsülendő – hagyom rá unottasan. Szóval túl sok a szabadideje, és még véletlenül sem tud mit kezdeni vele, fordítom le magamban szavait. Nos, ez alighanem változni fog. Viszont a következő szavaira egy pillanatra meglepetten vonom fel szemöldököm, majd csak kinevetem.
Jól van, jól... Ennyire naiv lennél, mondd? – kérdezem szórakozottan, majd csak megingatom fejem – Természetesen – kezdem – Nem az én szavam állna a tiéddel szemben. Én nem keverem magam efféle ügyekbe, fiú, ne legyél hülye. – szúrom le szavaimmal. Miket nem gondol, na tessék? Hogy ő hülye, az még csak egy dolog, de miért tart annak engem is? Ez a megmagyarázhatatlan része a dolognak... – Másfelől, egyáltalán nincs rá szükségem, hogy legyen tényleges tanúm, ha valakit az Azkabanba akarok zárni – fűzöm hozzá szenvtelenül. Ez persze enyhe csúsztatás, mert azért akárkit nem zárathatok be csak úgy, pedig akadna, akit szívese látnék ott, de... Akárhogy is, ő nem tartozik azok közé, akiket ne juttathatnék oda, ha igazán akarnám. Jelen pillanatban így gondolom. – Ugyan... Nem tervezem meg ennyire a jövőt, ne véss olyan súlyos hibát, és bizonyosan nem akarlak majd oda száműzni. – vonok vállat. Na igen, azért én se küldhetek mindenkit tömlöcbe, aki épp nem szimpatikus, őt pedig egyáltalán nem szeretném. De a jövő sok mindent hozhat még, talán egy ponton le fogom tagadni azt is, hogy valaha is hallottam volna a nevét egyáltalán.
Ez esetben csak meglehetősen rosszul mérlegeled, mi lehet fontos, és mi nem – vonok vállat – Bölcs dolog vajon leszólni a másik memóriáját? – érdeklődöm eztán finoman, de érezheti, hogy erre nincs jó válasz, alighanem a legjobb megoldás az, ha hallgat. A provokációjának mindenesetre nem ülök fel, gyerekes, így egyszerűen átlépek felette.
Ez nem bölcsesség, egyszerű tény. – vonok vállat. Valójában persze az is tény, hogy bizonyosan én is tudnék segítséget kérni hozzá, de a végén kiderülne, hogy akadnak dolgok, amik, s persze szigorúan véletlenül, de hogy, hogy nem, lemaradnak a papírokról... Az efféle titkoknak pedig jobb, ha nem kerülnek napvilágra. S ha tudnám, hogy a következő zárás számára gyanús, tán még mondanék valamit, így ez elmarad; szerintem teljesen érthető - hiszen beismertem, hogy valamiben nem vagyok különösebben jó, meg sem közelítem az egyik rokonom, akihez a legkönnyebb lenne mérni. Ki beszélne erről szívesen? Kár ebbe sokat belelátni... A vállrándítása ezzel együtt is szemet szúr, végül mégsem ragozom a témát tovább. Nem akarom.
Ez esetben attól tartok, megkíméllek a választól... Még – vetem oda hanyagul. Nem akarja hallani, ezért előbb-utóbb fogja, minden apró, mocskos kis részletével együtt. Mármint... Ami a nőket illeti. A többi igazán nem rá tartozik. A meleg-kérdésre már csak ezért se felelek, túltárgyaltuk, azt hiszem.
Ó, értem. Nos, ne aggódj, nem szokásom elszaladni – biztosítom. Tényleg nem szokásom, sokan nem is tudnák elérni, hogy menekülni vágyjak. – Ó, hát igen, azt nem is gondolni kell – felelem, ahogy villantok rá egy ragadozómosolyt, sejtetve, hogy én viszont nagyon is gondolom, de a kiakasztását egyelőre még későbbre tartogatom, mint lehetséges program-tervezetet.
Következő szavaira nincs verbális válasz, de ahogy érte nyúl, persze nem húzom el a tárcát, így kaphat egy szál cigarettát, tekintetem egy darabig követi, ahogy ujjai közt forgatja azt eztán.
Az életben vannak elkerülhetetlen dolgok, amik biztosak... A halál az, a módja nem. Az efféle egyszeri, nagy eseményeknek meg kell adni a módját. – felelem szórakozottan, igazán oda sem figyelve a kérdésre. Igazság szerint egyszerűen csak biztos vagyok benne, hogy nem az öregség fog elvinni. Hogy ő, vagy más, az már persze esetleges. – Bizonyára – visszhangzom a válaszát eztán, ahogy a gyűrűre térünk át, s az ismert - de leginkább ismeretlen - ellenmérgekre – Ezt a teóriát ez esetben nem árthat kipróbálnunk, úgy hiszem – jegyzem meg, szemeimben gonosz fény villan. Na nem őt akarom megmérgezni, szerencséje van, de az így is világos: nem hat meg, hogy ebbe a kísérletbe alighanem valaki akár bele is halhat. Majd ha lesz időm, sajnálkozok egy kicsit, ha így történne... Eztán azonban rágyújt, így végül nem is mondok többet, csak szórakozottan szemlélem, ahogy letüdőzi, majd fulladásos halált készül halni. Ó, milyen kár lenne érte...
Ez lenne az a híres kitartás? Állítólag nem szoktad feladni, de úgy látom, ez az egy szál minden további nélkül kifogott rajtad. Siralmas. – jegyzem meg csípősen, mintha máris az első próbatételnél elhasalt volna. Persze erről szó sincs, de ettől függetlenül sem tudom megállni szó nélkül.
Nem, ezt úgy mondom, mint aki tapasztalja – felelem eztán derűsen, ahogy hátradőlök helyemen – Ó, no lám, ezt nem sikerült kiderítened? Mennyinek gondolsz? – billentem félre fejem, egyelőre nem lebbentve fel a fátylat a pontos adatról. – Én is így gondoltam. – bólintok. Keresse meg, ez a dolga, nem az akadékoskodás, és a nyűglődés. Ha engem megtalált, hát találja meg őt is. Felsóhajtok. – És, mit parancsolsz inni? – érdeklődtem előzékenyen; örülhet, nem tolok le a száján erőszakosan valami vackot.
Nem is kétlem – felelem derűsen. Alice el fogja neki mondani, ha megfelelően közelít, szóval erőlködnie se kell - én ezzel együtt sem válaszolok.
Pokolian – felelem kissé gunyorosan – Hiányod éget, kínoz nap mint nap, szívem szerint minden este magamhoz kéretnélek, de sajna nem tehetem... Sanyarú dolog ez, szenvedéseimnek alig gyógyír az a heti egy találkozás, felületes, odavetett kötszer, épp, hogy életben tart talán... – ironizálok, de aztán felhagyok a szarkazmussal, ahogy biccentek szavaira – Rendben van... Ami a helyszínt illeti, alkalomadtán ugyan jöhetsz épp ide is, de jobb szeretnék egy ennél békésebb helyet választani... – vagyis nem felhívni a figyelmet a létedre és a kapcsolatunkra, de ezt már jobbnak látom, ha nem mondom ki. Mivel az apja is minisztériumi ember, nem tűnik fel, ha alkalomadtán erre vetődik, de ha túl gyakran teszi ezt... Azt nem akarom.
Egen – hagyom rá eztán, ahogy eldarálja a választ – Bármi egyéb? Honnan tudod, hogy épp szükséged van-e rá? Hogyan működik pontosan? Alkalmazás módjai? – kérdezem tovább, jelezve, hogy a jó válasz egyelőre nem elégséges.
Vissza az elejére Go down
Aaron Prusseit
Reveal your secrets

avatar

Hollóhát

ϟ Kor : 21
ϟ Hozzászólások száma : 268

TémanyitásTárgy: Re: Raziel & Aaron - Most megvagy! 2015-08-24, 15:13


Raziel & Aaron

A nagylelkűséggel kapcsolatos zárómondatára csak elégedetten vigyorogtam. Ő is nagyon jól tudta, hogy mindenegyes szavát megcáfolom, átgondolom, megpróbálok rájönni, hogy van-e azoknak mögöttes tartalma, és természetesen igyekeztem a lehető legtöbb apróságot, információt megjegyezni róla, vagy a családjáról, hiszen jól jöhet még nekem, ha rendelkezem valami olyan tudással, amivel árthatok neki. De, tisztában voltam vele, hogy ő nem olyan egyszerű játékos, mint az a sok hülye a kocsmákban és a sikátorokban, nem, éreztem, hogy ő nagyobb falat lesz számomra, de épp ezért nevezhető izgalmasnak a kapcsolatunk. Elvégre, mindketten veszélyforrásai voltunk a másiknak, és mégis egymáshoz kötött minket egy alku, amit egyikünk se tervezett mostanában megszegni.
‒ Való igaz. Ne áruld el, nem muszáj tudnom róla. Így csak még érdekesebb lesz ‒ feleltem már-már vidáman. Jobb is, ha nem mondja el, hiszen az úgy mókásabb, ha én magam puhatolom ki, hogy mégis miket tudott meg rólam. Fogalmam sincs mi ütött belém, de egyre inkább úgy álltam a dologhoz, mint egy játékhoz, mint egy vetélkedőhöz, aminek az volt a lényege, hogy ki tud meg hamarabb dolgokat a másikról, és be kell valljam, mindig imádtam versenyezni. ‒ Vésd az emlékezetedbe, ritkán dicsérek meg másokat ‒ vigyorodtam el. Valóban, Carmen is nagyon ritkán zsebelt be tőlem bókokat, vagy dicséretet, pedig ő már kilenc éve ismer engem. Szóval, ő volt a tanúm rá, hogy mennyire nem szerettem mások egóját táplálni.
‒ Mindjárt gondoltam, hogy nem vagy egy türelmes és jóságos tanár ‒ válaszoltam komolyabban. El is várom tőle, hogy legyen kritikus és kíméletlen tanárom, elvégre, nem azért fizettem neki, hogy a kis lelkemet ápolja meg sörözgessünk, aztán néha tanítson valamit. Én az olyan tanárokat szerettem, akik kihozzák a diákjaikból a maximumot, nem törődtek vele, hogy azok épp fáradtak, és pihenni szeretnének. Maximalista voltam, és mindig arra törekedtem, hogy ha valamit megtanulom, azt teljesen elsajátítsam. Noha, Raziel nem volt a szívem csücske, de láttam benne a kegyetlenségre való hajlamot, mindemellett még legilimentor is volt. A környéken vélhetően csak ő felelt volna meg az elvárásaimnak. ‒ De ne aggódj, utálok kudarcot vallani, vagy bármit is feladni ‒ tettem hozzá. Végtelenül bosszantott, ha felsültem valamiben, bár ez ritkán következett be, mégis rettegtem tőle, hiszen nem csak másoknak okoztam volna csalódást, hanem magamnak is.
‒ Kinek mi… ‒ vontam meg végül a vállamat, miközben leengedtem a kezeimet. Én aztán nem akartam ráerőszakolni a könyveimet, hogy olvassa el őket, így is kész csoda, hogy ismer néhányat, szóval az első időben egyszer-kétszer, mintha némi tiszteletet éreztem volna, de az gyorsan el is párolgott.
‒ Én jobb szeretem a lehető legtöbb szerző műveit ismerni ‒ jegyeztem meg. Valóban, estenként, vagy reggelente ráértem az olvasással foglalkozni, de nyaranta is több tucatot kiolvasok, ha arról van szó. Szerettem olvasni, hiszen mindig nyújtott nekem valamit, legyen az tudás, vagy csak élmény.
A bebörtönzésemmel kapcsolatos szavaira felvontam a szemöldökömet. Lehet, hogy vallató volt, de nem tartoztam az ostoba emberek közé. ‒ Ugyan. És hogyan bizonyítod, hogy valaha is érdeklődtem irántuk? Elvégre, a te szavaid kétségbe vonhatóak, más tanúd meg tudtommal nincs. ‒ Arról nem is beszélve, hogy az összes embert, akinél kérdezősködtem, általában módosított emlékezettel engedtem útjára, vagy később kaptam el őket. Nem voltak bizonyítékai, az ő szava egyedül pedig mit sem, az emlékeket meg könnyedén lehet manipulálni, így azok se túl megbízhatóak.
‒ Egyelőre? Szóval, a későbbiekben az a terved, hogy a rácsok mögé juttatsz? Nem szép dolog ‒ ingattam meg a fejem. Lehet, hogy nem tűntem túl komolynak, de egyelőre nem tartottam tőle, hiszen nem tudta mivel bizonyítani az igazát, így aztán nagyon magabiztosnak éreztem magam, de abban is biztos voltam, hogy ha arról lenne szó, könnyedén az Azkabanba juttatna, ha akarna.
‒ Tulajdonképpen nem így van. Mint mondtam, azokat a dolgokat jegyzem meg, amik érdekelnek és használható információk, azért szelektálok, hogy a további, számomra fontos dolgokat megjegyezzem. Továbbá, nem hinném, hogy a te memóriád is olyan jó lenne, hogy mindenre emlékezz, szóval nem kellenek a lesajnáló szavak, te sem vagy jobb. ‒ Ezzel talán picit felbosszantott, de még mindig nyugodt volt a hangom, bár szívem szerint jelen pillanatban megfosztottam volna egy-két emlékétől. Megérdemelte volna.
A korábbi megjegyzésemmel idegesíteni akartam, azt akartam, hogy törjön be az elmémbe, hogy tudhassam, a múltkori fejfájásomat is ő okozta-e. Meg persze arra is kíváncsi voltam, hogy képes vagyok-e visszaverni esetleges támadásokat.
‒ Micsoda bölcs szavak egy ilyen fiatalembertől. ‒ Engem nem túlzottan hatott meg a papírmunka, sőt, ha arról volt szó, néha besegítettem apámnak, és szerettem is csinálni. Az már más kérdés, hogy arra sem volt képes, hogy megköszönje, ezért már egy ideje nem ajánlom fel neki a segítségemet.
Amikor felhoztam az apját, szokatlanul gyorsan lezárta a témát, ami nem eddig nem nagyon volt jellemző rá, hiszen imádta kifejteni a gondolatait. Egy darabig csendesen méregettem, azon tűnődve, hogy hozzá akarok-e fűzni valamit, de végül meggondoltam magam, és csak megrándítottam a vállamat. Ha ő mondja…
‒ Ugyan, ez szimpla szurkálódás volt, nem érdeklődés ‒ intettem le. Persze, még csak az kéne nekem, hogy minél undorítóbb dolgokat taglaljon nekem. Köszönöm, de ebből nem kértem. Az ilyesfajta emlékeit és a piszkos kis fantáziáját tartsa csak meg szépen magának! Azonban nem adott választ a kérdéseimre, talán még jobb is, de mintha a melegekre tett megjegyzésemen jót derült volna.
‒ Nos, én se rajongok értük ‒ húztam el a számat. Nem, egyáltalán nem tartottam helyesnek az azonos neműek kapcsolatát, és a véleményemet ezzel kapcsolatban fel is mertem vállalni. Ha valaki ez nem tetszett, nos, ez van, nekem meg az nem tetszett, hogy két férfi múltkor a metrón csókolózott mégse szóltam érte.
Farkas szemeztem vele, amikor közelebb lépett, de félelemnek nem mutattam jelét, elvégre, nem is rettegtem tőle, szimplán undorodtam a cigarettaszagtól, amely beleivódott a ruhájába. Meg különben is elég félreérhető szituáció lett volna, ha arra tévedt volna valaki.
‒ Nem hiszem, de szeretek biztosra menni ‒ vontam meg a vállamat, aztán a következő szavaira halkan felnevettem. ‒ Mint mondtam, kitartó vagyok. Nem gondolom, hogy ki tudnál akasztani.
‒ Igazán kegyes vagy
‒ feleltem, majd egy szúrós pillantással jutalmaztam, amikor előkerült a cigarettája. Még mindig nem voltam odáig érte, azonban, múltkor megígértem, hogy egy másik alkalommal kipróbálom, így hát elvettem tőle egy szálat. Visszadőltem a fotelbe, és gondolkozva a cigiszálat kezdtem forgatni. Elképesztő, korábban meg sem fordult a fejemben, hogy kipróbáljam.
‒ Ennyire izgatottan várod a saját halálodat? ‒ pillantottam rá miközben még mindig azon tűnődtem, hogy meggyújtsam-e, de már elvettem, szóval muszáj lesz, nem visszakozhattam. Azonban, a méregről kezdett faggatni, így letettem a szálat az asztalra, hogy elvessem a gyűrűt, és magyarázhassak neki.
‒ Tudtommal nincs. Legalább nem jegyezték fel, de a bezoár bizonyára megteszi. Az mindenre jó ‒ vontam meg a vállamat, majd miután visszatettem a gyűrűt a dobozba, az ujjaim közé fogtam a cigit, a számhoz emeltem, és ahelyett, hogy Razieltől kértem volna tüzet, a pálcámmal gyújtottam meg. Merengve néztem a felszálló füstöt, fintorogtam is, mert zavart a szaga, de mégis szívtam belőle.
Nem nyerte el a tetszésemet, hiszen fulladozni kezdtem tőle, égette, marta a torkomat, és azon gondolkoztam, hogy lehet mégis kérnem kellett volna innivalót. Sejtettem, hogy ez ilyen rossz, de nem tudtam elképzelni, hogy mi olyan élvezetes benne. Szörnyű volt. Ha eddig nem volt hányingerem a szagától, most már határozottan kikívánkozott a reggelim. Miután abbahagytam a köhögést, grimaszolva nyomtam el a hamutartóban azt a vackot. Azonban megtettem, az ígéretemet betartottam, szóval igazán nem cseszegethet vele.
‒ Ezt úgy mondod, mintha te olyan vén lennél. Tényleg, tulajdonképpen hány éves is vagy? ‒ érdeklődtem puszta kíváncsiságból, bár nem mintha a korának ismerete változtatna azon a tényen, hogy tegezem. ‒ Hát jó, majd megkeresem ‒ feleltem keserű szájízzel, még mindig rosszul voltam attól a borzalomtól, így hát mégis éltem Raziel vendégszeretetével, és inni kértem tőle.
‒ Aha, persze ‒ forgattam meg a szemeimet. Persze, korábban épp arról magyarázott, hogy valami szőke nő ágyában fetrengett, azért nem volt képes bejönni dolgozni, most meg adta az ártatlant… Szóval, ha nem is volt türelme hozzájuk, azért megfektette őket. Tehát, valamennyire mégis csak érdekelte őket, bár lehet, hogy ő épp a taníttatásukra gondolt, de attól függetlenül nem zárkózott el tőlük teljesen.
‒ Jól van, titkold csak, előbb-utóbb ezt is kiderítsem ‒ vontam meg a vállamat. Még mindig kapart a torkom. Nem hagyom magam többet ilyen hülyeségekbe belerángatni. Mindenki idióta, aki ennek a rabja. ‒ Jó, majd előadom neki, hogy önkéntes hősjelölt vagyok ‒ legyintettem türelmetlenül. Elvégre, ha kell, én akármit elhitetek vele, csak ne másszon túlságosan a nyakamba, mert akkor kénytelen leszek valahogyan eltüntetni a lányt. Annak meg feltételezem, senki nem örülne.
‒ Ó, hát ennyire hiányoznék? ‒ szólaltam meg egy újabb köhögőroham után. ‒ Ez csak természetes. Egyetemista leszek, akkor megyek le Roxmortsba, amikor akarok, onnan pedig el tudok majd hopponálni a megbeszélt helyre ‒ fordítottam komolyra a szót, majd a következő kérdésére felvont szemöldökkel pillantottam rá. Tényleg ennyire hülyének nézett volna?
‒  A legilimencia ellen az okklumencia segítségével lehet védekezni, pontos jelentése "a gondolatok elzárásának állapota”. Az okklumencia használatával még képzett legilimentorok elől is elzárhatjuk az elménket. Egy képzett okklumentor képes arra, hogy gondolatait és érzelmeit egyfajta üres állapotban tartsa, s így nem árul el semmit szándékairól, érzelmeiről és gondolatairól. Hát, lényegében ez egy pajzsbűbáj, amellyel elzárhatom a gondolataimat az olyanok elől, mint amilyen te is vagy ‒ vágtam rá kapásból, hiszen annyiszor olvastam már ezekről, hogy szinte betéve tudtam a leírásait ezeknek a dolgoknak. ‒ Nyilván, először ezt kell elsajátítanom, hogy aztán legilimentor lehessek, elvégre, mit érek azzal, ha mások gondolatait tudom fürkészni, ha a sajátjaimat nem tudom óvni?



[You must be registered and logged in to see this link.] ◊ Aktuális viselet ◊ Sok-sok szeretettel Very Happy[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Raziel & Aaron - Most megvagy! 2015-08-23, 21:50



Aaron & Raziel








Biccentek szavaira, nem különösebben érdekel már ez a rész, túltárgyaltuk, úgy vélem.
Milyen nagylelkű. – hagyom rá azért. Na igen - higgyen csak el mindent, amit mondok, az lenne a legegyszerűbb. De nem fog, ez világos, ezért is vagyok hajlandó időt szánni rá, többek között. Mert kihívás a betörése. Merthogy egy efféle fiút be kell törni, mint a vad, makrancos lovakat, erővel; az ilyeneket nem lehet jutalommal édesgetni, mint egy kutyát. Ez teszi érdekesé a titkait is - azokat az apróságokat, amik egyébként talán kicsit sem érdekelnének.
Nem, valóban nem. De hát minek? Ismered magad úgyis, nem? – kérdem. Így legalább kétségek közt őrlődhet, nem tudhatja, mi az, amit máris ismerek róla, és mi az, amiről fogalmam sincs, amit még van értelme rejtegetni. Vajon ez a bizonytalanság felőrli idővel? – Milyen kellemes, hízelgő bók – vonom fel kissé szemöldököm. Azt hiszem, ezt még tanulnia kell, de egye fene, nem kötök bele igazán. De azért az ő értelmi képességeit nem áll szándékomban méltatni.
Hm? Akkor csalódok benned... És tudod, a kudarcokat elég rosszul kezelem, ami azt illeti. – felelem komolyan. Bár nem ígérek vészt, vagy szakítást, érezheti, hogy az elvárások nálam nem tét nélküliek. Nem úgy működnek, mint például a Roxfortban. A tetteknek következményük van, a megfelelésnek épp olyan súlyosak, mint a bukásnak.
Nem is kételkedtem – hagyom rá szórakozottan, ahogy végigmérem tartását. – Meglehet... Engem mégsem ragadott magával annyira, hogy vágyjam a többi művét is. – felelem végül. Egy-két könyv tőle, bőven elég volt. Amit mondhatott, elmondta velük, még többet is, a szerelmi szálak pedig már-már kínzóak voltak. – Egyébként is jobb kedvelem több szerző műveit ismerni, mint egy-kettőtől mindet. – fűzöm hozzá. Nem olvasok annyit, mint amennyit talán kellene, de igyekszem szélesebb körben tenni ezt, már ami a szerzőket illeti, persze. Mert bizonyos témák egyáltalán nem hoznak lázba. Következő szavaira nem felelek, hiszen azok mindent elmondtak. Majd meglátjuk - csakugyan.
Lebecsülni? – vonom fel szemöldököm, miközben kicsit megingatom a fejem – Szerinted mennyi időmbe kerülne, hogy akár hivatalos úton bezárassalak ide? Valójában még tennem se kéne érte, elég, ha hagyom, hogy tovább érdeklődj boldog-boldogtalantól a halálfalók után... – ingatom a fejem – De egyelőre ez nem fenyeget, persze – fűzöm hozzá. Egyik sem, én se fogom ide citálni, és ő sem fogja veszélybe sodorni magát. Mármint nem ekkorába, ha hagyja, hogy kineveljem. Márpedig hagyni fogja.
Szóval máris betelt az elméd minden zuga, és csak más részletek kárára tudsz újabb dolgokat megjegyezni? Nem túl nagy dicsőség – ingatom fejem lesajnálóan. Na persze nem erről van szó, tudjuk mindketten - de egyelőre elnézem, hogy nem felel a kérdéseimre. Jól van, ne tegye. Ettől még előbb-utóbb muszáj lesz neki. – Úgy lesz, de nem most. Mindennek megvan a maga ideje – ingatom fejem. Kapkod, még mindig, milyen irritáló.
Vannak bizonyos dolgok, amolyan szükséges rossz. Nem szeretni kell, hanem megcsinálni. – vonok vállat. Nem szeretem a papírmunkát, épp annyira nem, mint mások. Sose fogom megérteni azokat, akik ebben teljesednek ki.
Hm? Ugyan, a legkevésbé sem róla van szó, sokat látsz oda, ahova nem kéne. – intem le – Nem érzem otthonosan magam a bevetések során, ez független a rokonságtól. Ő ezekben él, és jól is csinálja... Én nem. – ezzel a magam részéről lezártnak tekintem ezt a témát. Túl sok fogást talán ő sem találhat ezen, aligha állítana bárki is mást; az apám jó abban, amit csinál - megnézném, aki mást mond. Azt pedig, hogy én élvezném-e ugyanezt, csak én tudhatom, nem?
Hm? – pillantok fel rá érdeklődve – No lám, mégiscsak foglalkoztat a szerelmi életem, hahh? – kérdezem szórakozottan, de nem felelek a feltett kérdésére, majd ha csakugyan hallani akarja a választ, kíváncsiskodik tovább. A következőkre adott reakciója azonban szórakoztat, ajkaimról nem tűnik egykönnyen a beteges ragadozómosoly.
Ó, nem... Nem szeretem a melegeket – felelem szórakozottan. Tényleg nem. De a hozzá hasonlókat, akiket meg lehet rontani, tönkre lehet tenni, örökre megnyomorítva őket... Az ilyeneket nagyon is szeretem. De eztán ellépek tőle, egyelőre elég lesz ennyi. – Hm? Ugyan, szerinted elfutnék? A kérdés az, vajon akad-e olyan, ami miatt te elfutnál... – közlöm. Ez pedig jó kérdés, majd kiderül, ahogy az is, hogy ha van is ilyen, engedem-e, hogy elmeneküljön. Minél inkább menni akarna, a válasz annál inkább nemleges.
Elnézem – közlöm végül "megenyhülve", miközben csakugyan előkerül egy szál cigaretta - szigorúan a kedvéért! A múltkorival ellentétben most gyújtó is van hozzá, azt használom. Lám, készültem. Megemelem felé a tárcát egy pillanatra, de szavakkal nem kínálom.
Igen, magam is így gondolom... Kíváncsian várom majd, de még nincs itt az ideje – felelem derűsen. Vajon észreveszem majd, ha itt lesz? Ugyan... Bár a magabiztosságom megtépázták az évek során, mégis azt suttogja, hogy talán soha nem fog az a pillanat eljönni. Kísérletezhet majd - de nem nőhet túl rajtam. Csak az idő a megmondhatója, mennyire van ebben igazam. – Elég ennyit tudnom, igen. Ismert ellenmérge? – pillantok még rá azért, mivel a kígyó pontos fajtájára nem tért rá. Na nem, mintha ne lenne ötletem, de nem szeretek kísérletezni. Ha mérget hordasz magadnál, gondoskodj ellenszerről is. Magamban már tervezgetem is a továbbiakat - a követ át kell valahogy tetetnem a karperecbe. Azt hiszem, ez költségesebb lesz, mint a gyűrű megszerzése volt, de... Talán menni fog.
Sok időd volt, a fiatal férfi még könnyen és gyorsan változik. – vonok vállat, de ezzel ennyiben hagyom a témát. Egyelőre mindegy, úgyis formálódni fog, minél többet van velem, annál inkább idomul. – Megeshet. Hát keresd meg ezt az egyet. – vonok vállat, hiszen a név világos; és csak egyre igaz. – Nem – felelem derűsen – Én nem foglalkozom nőkkel. – közlöm, mintha valami égbekiáltó hülyeséget mondott volna. A módszerim egyébként sem... Olyanok, amelyekkel igazán traktálnám Alice-t. Tanítom majd... De csak arra, amit az iskola egyébként is megkívánna tőle. Ha ő is akarja.
Ez az én dolgom – intem le. Derítse ki, ha érdekli, végső soron nem lesz annyira nehéz dolga - bár persze, ki tudja. – Én is így gondoltam. – bólintok, ahogy beleegyezik. – De ne említsd neki, hogy erre kértelek volna. – fűzöm hozzá kedvtelenül. A kép-kérésre nem reagálok. Ismeri a nevét, és hogy melyik házban, évfolyamon keresse. Ez elég kell, hogy legyen. – ...Most térjünk át arra, amiért itt vagy. Heti legalább egyszer látni akarlak. – nem mondok napot, érezheti, egyelőre megengedem, hogy ő válaszon, ámbár órarend hiányában ő se mondhat akármit még. – Mit tudsz az okklumenciáról? – kérdem még, kezdvén felmérni, hol is kell kezdenünk.
Vissza az elejére Go down
Aaron Prusseit
Reveal your secrets

avatar

Hollóhát

ϟ Kor : 21
ϟ Hozzászólások száma : 268

TémanyitásTárgy: Re: Raziel & Aaron - Most megvagy! 2015-08-11, 04:46


Raziel & Aaron

Nem tudtam dűlőre jut az ügyben, hogy Raziel vajon most is a gondolataim között kutakodott-e, de annyira nem is izgatott, hiszen csupa olyan dolgok jutottam eszembe, amiket akár ki is mondhattam volna.
‒ Igazán? Ha, te mondod, elhiszem ‒ feleltem nyájasan, nem foglalkozva a hangjában érződő gúnnyal. Vallatóként talán én se lennék a világ legnyitottabb embere, sőt, most se voltam azt. Amit csak lehetett, eltitkoltam, elhallgattam, vagy elferdítettem. Nem szerettem, ha többet tudtak rólam egyesek, mint amennyit mutatni akartam nekik.
‒ Szóval nem óhajtod az orromra kötni ‒ állapítottam még. ‒ Nem vagy egy ostoba ember, legalább is, a többiekhez képest okosabb vagy ‒ mondtam, és körbeintettem, jelezve, hogy eddig a Minisztériumban nem sikerült magas intelligenciahányadossal rendelkező egyéneket találnom. Talán az én hibám volt, vagy ők is arra használták az eszüket, hogy meghúzzák magukat, és majd egy alkalmas pillanatban csatlakozzanak a világ megváltoztatásához.
‒ Ilyen hamar elvárásokat állítasz fel velem szemben? És mi lesz, ha nem tudok megfelelni nekik? ‒ kérdeztem szórakozottan, noha tudtam, vagyok olyan makacs, hogy addig küzdjek a célomért, amíg el nem érem. Továbbá, éveken keresztül próbáltam kivívni a szüleim elismerését ‒ bár nem érdekelték őket az eredményeim ‒, mégis megtanultam azt, hogy sose mások megbecsülése utáni sóvárgás motiváljon. Így hát, felőlem kitalálhatott bármiféle hülyeséget, elsősorban nem neki fogok bizonyítani, hanem majd magamnak.
Említettem neki Remarque-ot, mire egy másim idézettel feleltem. Felvontam szemöldökkel mértem végig, miközben a csípőmre tettem a kezeimet. Lám, lám, valaki olvas a brit barmok között igazi irodalmat? Ez igencsak meglepő. Már-már értékeltem ezt a kis megszólalását. ‒ Én mindegyiket olvastam, bár java részt nem a szerelmi szálak kötötték le a figyelmemet, hanem a korábban említettek ábrázolása ‒ jegyeztem meg, bár még mindig kicsit megszeppent voltam, hiszen nem néztem volna ki Razielből, hogy egy fikarcnyit is érdekli az irodalom.
A vidám szavaira meglehetősen szkeptikusan pillantottam rá. Nevetséges! Még hogy én… ‒ Majd meglátjuk ‒ válaszoltam higgadtan. Ha azt gondolja, hogy a csicskája, vagy a kutyája leszek, akkor muszáj lesz előbb-utóbb kijózanítanom. Gúnyosan elmosolyodtam, amikor arról beszélt, hogy kiverné belőlem azt, ami érdekli. ‒ Igazán? Nem emlékszel múltkor ki papolt arról, hogy nem szabad másokat lebecsülni? ‒ Több éves párbajszakkörös pályafutásom során ritkán veszítettem, ráadásul, ott voltak a fivéreim, és edzeni is jártam, így nem voltam rossz kondiban. Sőt, a hopponálást az átkokkal és a jobb horgommal kombinálva nem biztos, hogy én esnék ki. ‒ Roppant mód sajnálom, amúgy.
‒ Azt jegyzem meg, ami érdekel. A kérdéseid azonban nem izgattak túlságosan, meg hát tanultam is, így aztán pláne kellett a hely az elmémben, különben felrobbantam volna a fejfájástól.

A kérdésére elmosolyodtam, és széttártam a karjaimat. ‒ Ha annyira érdekel, nézd meg magad! ‒ Arról persze nem szóltam, hogy időközben utánajártam egy-két dolognak, és igyekeztem fejleszteni a képességeimet. Most is folyamatosan arra koncentráltam, hogy az elmémet és a környezetemet elzáró falat fenntartsam, erősítsem.
‒ Nem szereted a papírmunkát? ‒ kérdeztem vigyorogva. Nem akartam továbbra is kötekedni vele, bár lettek volna megjegyzéseim, de megtartott őket magamnak.
A válaszára gúnyosan elmosolyodtam. Csak nem tartott valamitől? Vagy inkább valakitől? ‒ Ennyire berezelsz, ha apád osztályára kell fel menned? ‒ Ó, én is hallottam egy s mást, és ehhez még csak legilimencia se kellett, csak egy pletykás vénember, aki történetesen az apám volt, és ódákat zengett Mercury Arkell „csodálatos képességeiről”.
‒ Szóval, elkötelezettségi problémáid is van, vagy szeretsz egyszerre több vasat a tűzbe tartani? ‒ faggattam. Igaz, én nem akartam hallani a részleteket, de az előbbivel nyilvánvalóvá tette, hogy nem képes, vagy akar megállapodni mások mellett.
A torz vigyora láttán fintorognom kellett, majd az orromat felhúzva kissé oldalra fordítottam a fejem, mert olyan illatot árasztott, ami cseppet sem volt kellemes. ‒ El kell keserítenem téged, de elítélem a homoszexuálisokat és a biszexuális embereket. Magyarán: nem vagy az esetem, és remélem, hogy az elmebaj miatt legalább ferdehajlamúság elkerült téged ‒ szólaltam meg higgadtan, bár legszívesebben ellöktem volna magamtól, olyan büdös volt rajta valami. Amikor hátrébb lépett, visszafordultam hozzá, és úgy feleltem neki: ‒ Mivel te vagy az egyetlen lehetőségem arra, hogy elérjem, amit akarok, szerinted futni hagynálak? ‒ kérdeztem vissza.
‒ Sajnálom, ha az érzékeny lelkedbe gázoltam, igazán nem volt szándékos ‒ tettem úgy, mint akit bűntudat gyötört, holott cseppet sem érdekelt a lelki világa.
A további szavait ráhagytam, és hagytam, hogy cigarettázzon, elvégre, ez az ő területe volt, nem verhettem volna ki a kezéből a cigiszálat.
‒ Majd máskor, más halállal ‒ feleltem kimérten. Éreztem, hogy egyszer még meg fogom ölni, vagy legalább is megsebesítem őt. ‒ Egy ritka brazíliai kígyó mérge, amely először lebénítja a központi idegrendszert, majd leállnak a szervműködések is, aztán a méreg felszívódik. A beszerzőm szerint egy sámán bűvölte el egy arra járó gazdag európai gyűrűjét, bár a pontos mechanizmusra, vagy használt varázslatra nem ismert rá, így nem tudni, hogy a kígyóméreg hogyan termelődik újra. De ez számodra úgyis jellegtelen információ lenne, nem igaz? ‒ feleltem a kérdésére, majd a kis prezentációm után leültem.
Halványan elmosolyodtam. ‒ A változáshoz idő kell, kedves Raziel ‒ jegyeztem meg nagy bölcsen, mintha csak a nagybátyámat hallanám. Aztán mondott pár szót arról, hogy mégis hogy néz ki ez az Alice, de csak a vállamat rándítva válaszoltam neki: ‒ Sok olyan van a Roxfortban. Szőke, félénk, ügyetlen… A legtöbb hugrabugosra ráillene. ‒ Halkan felsóhajtottam. Igazán sokat segített ezzel a leírással. Majd a kérésére elkerekedtek a szemeim. Ezt ugye nem gondolta komolyan?! ‒ Mi vagyok én, bébicsősz? Mi lenne, ha te foglalkoznál azzal a csajjal, és megtanítanád hogyan védje meg magát?
Mégis mit képzelt, hogy az amúgy kevés szabadidőmet arra fogom pazarolni, hogy egy ügyetlen fruskának leszek a hős megmentője?!
‒ Tulajdonképpen, mit érdekel téged ez a csaj? ‒ Nem értettem, hogy ki lehetett neki olyan fontos, hogy velem akarja megvédetni, bár… Jobban belegondolva, a csajjal sakkban tarthatnám Razielt. Ezzel csak ütőkártyát ad a kezembe. ‒ Legyen hát, majd néha rápillantok. De mindenképpen szerezz róla képet.



[You must be registered and logged in to see this link.] ◊ Aktuális viselet ◊ Tessék, dobozolva veryhappy[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Raziel & Aaron - Most megvagy! 2015-08-11, 03:12



Aaron & Raziel








Ha ismerném a gondolatait, magamban bizonyára jót kacarásznék. Ó, na igen, ki tudja, mi várta volna nálam...
A paranoia nem szakmai ártalom, hanem munkaköri leírás – felelem gunyorosan, jelezve, ez nem amolyan járulékos dolog, ez már-már előírás. Bizalmatlan lennék? Csakugyan, nem is sejti igazából, hogy mennyire. Következő szavaira csak biccentek.
Ó, ez-az – felelem szórakozottan az érdeklődésére, de ennyiből is bizonyosan világos számára is, ha tudtam, vagy épp azóta tudok is róla ezt-azt, azt nem áll szándékomban kiteregetni. Ó nem, élvezem, hogy nem tud ezekről, hogy homályos, milyen információk vannak, vagy épp nincsenek a kezembe, jobb is ez így.
El is várom – biccentek. Kételkedjen csak kedvére, a könnyen megtörhető nincs ínyemre. Unalmas, egyszerű, időt pazarló. – Valószínűleg mindenki jóságos bizonyos emberekhez. Másokhoz pedig épp ellenkezőleg. Egyes dolgokban talán elfogadható állásponton van – jegyzem meg szórakozottan – Olvastam tőle pár dolgot... Bár nem mindent, azt meg kell hagyni – teszem hozzá azért. Annyira azért em ragadott magával, bár voltak érdekes, jó részei mindegyiknek, ami a kezembe került, mégis... Nos, nem tetszhet minden. Neki pedig jó pár évvel kellett volna korábban születnie, hogy ismerhesse az öreget... Nekem tán lett volna lehetőségem, mégse mozgatott meg, hogy felkeressem. A szerelem megtartó ereje, mint a remény utolsó fénysugara... Nem, nekem sok volt.
Ó, ugyan. Te fogsz dolgozni az enyémért. – felelem derűsen, tudván, hogy a teljes bizalmamat soha nem fogja megszerezni. Vannak részletei az életemnek, amelyekről nem beszélek. Fordítva ez jó eséllyel nincs így. – Ha olyan mélyen érdekelne, már rég kivertem volna belőled mindent, ami foglalkoztat... De nem, sajnálatos módon annyira azért nem kínoz a tudásszomj. – felelem színtelenül. Azt persze én is tudom, miért van itt, és persze sort fogunk keríteni arra is.
Igazán siralmas az emlékezőképességed akkor hát – vonok vállat, de nem elevenítem fel egyik kérdést sem. Nem itt és most, majd eljön annak is az ideje. Milyen szörnyen kapkod ez a fiú még mindig, ó jajj. – Úgy lesz – hagyom rá azért.
Reális? Ó, és mire alapozod ezt a realitást? – érdeklődöm azért, szemernyi gunyoros felhanggal.
A papírmunka egyfelől megvár, másfelől hazavihető – felelem szenvtelenül a következőkre. Ó, a papírok, azok a fenének se hiányoznak például. – Egen... Arról volt szó korábban, de nem spontán fellángolás-szerűen – felelem még, de érezhetően erről nem fogok többet mondani. Mercury fenyegetett vele, hogy egy-két ügyébe talán majd bevon... Brr. Az a legkevésbé sem a képzettségemen fog múlni, attól tartok. A következő reakciójára viszont ajkaimra röpke vigyor ül ki, igaz, ahogy jön, úgy megy is; gyorsan szalad át – szerelmi életem, hm? Ugyan – arról amúgy se beszélnék. Nem, mintha sok mindenről tudnék.
Csak néha – hajolok hozzá közelebb, ajkaimra torz, kegyetlen félmosoly kúszik – Tegyél érte, hogy legyen okom... Gyakrabban gondolni rád – suttogom, majd csak ellépek mellőle, gondoljon magában, amit csak akar. Legalább megfontolja még egyszer, hogy hova is jött... – Ó, értem. Szóval valójában máris elfogtál, s nem eresztesz... – összegzem szavait – Beszámíthatatlan lennék? Ez igazán fájó. – ingatom még fejem, miközben elvonulok tehát; dolgom végeztével persze visszatérvén, essünk neki...
Nos, igen... Tudod, hogy megy ez, az efféle önzetlen tetteket nem lehet elégszer gyakorolni. – biccentek. Ma még rá se gyújtottam, valójában, nem is igen hiányzott. Ritkásan dohányzom, de a jelenléte katalizátorként hat, pláne, hogy így felhozta a témát. A közeljövőben elő is fog kerülni az a dohány, ebben biztos lehet. Sőt.
Felettébb érdekes lenne, de nem, azt még egy ideig elnapolhatjuk. – felelem derűsen, érezhetően nem zárva ki a lehetőségét, hogy egyszer eljöjjön a pillanat, hogy el akarjon tenni láb alól. Bár igazán sajnálnám, ha csakugyan a mérgezéses trükkhöz folyamodna végül. Akkor nem vagyok jó tanára. – Milyen méreg pontosan? – érdeklődöm közben, de ahogy magyaráz, azt hallgatom, figyelek, s meg is jegyzek mindent - na nem, mintha különösebben nehéz dolgom lenne. – Igen, értem – hagyom rá végül, ahogy a gyűrű visszakerül a helyére. Megfelelő lesz, döntöm el magamban.
Csakugyan... A tiéd úgy látom az, hogy meg se próbálsz finomítani rajtuk. – szúrom le érte finoman, de végül nem ragadok le a témánál – Képem? Nincs. – ingatom a fejem – Korodbéli hugrabugos lány – jegyzem meg, s még némi külső leírást is társítok azért hozzá; alacsony, 160 körüli, szeplős, barna szemű, szőke leány, meglehetősen félénk, és ügyetlen teremtés...Azt szeretném, ha a segítségére és a védelmére lennél a Roxfortban – jegyzem meg. Szokatlan, és alighanem váratlan kérés ez tőlem; valójában ez az első... És vélhetőleg az egyik utolsó is, hogy valakiért ezt a lépést megteszem.
Vissza az elejére Go down
Aaron Prusseit
Reveal your secrets

avatar

Hollóhát

ϟ Kor : 21
ϟ Hozzászólások száma : 268

TémanyitásTárgy: Re: Raziel & Aaron - Most megvagy! 2015-08-09, 03:55



Raziel & Aaron



Még mindig nem szimpatizáltam a Minisztériummal, bár tény, hogy az egész intézményt, épületestül-alkalmazottastul utáltam és megvetettem. De ez volt, ezt kellett szeretnem, hiszen Raziel itt dolgozott, ahhoz meg nem volt kedvem, hogy még a lakását is lenyomozzam. Meg aztán ki tudja, hogy mi a francot találnék nála, szóval mégis csak jobb egy félig-meddig semleges terület, tekintve, hogy még mindig úgy vélem, valami nincs rendben vele.
‒ Ejnye, Raziel, milyen bizalmatlan vagy ‒ ciccentettem elégedetlenül, bár nagyon is egyetértettem vele. Ha valakinek van egy kis sütnivalója, akkor bizony kiderít egy s mást egy olyan idegenről, akit tanítania kell majd. ‒ Bár, tulajdonképpen én is így tennék, és így is tettem ‒ tettem hozzá. Nem bíztam benne. Legalább is, nem annyira, hogy csak úgy, ismeretlenül hagyjam, hogy a fejemben turkáljon, bár, mint tudjuk, ezt már így is megtette.
Halványan elmosolyodtam. ‒ Csakugyan? Milyen apróságok? ‒ érdeklődtem. Egészen kíváncsivá tett, hogy miket tud még rólam, és hogy mégis hogyan kutatna utánam. Vajon olyan módszerekkel, ahogy én bukkantam rá, vagy másként?
‒ Kételkedni is fogok ‒ jegyeztem meg vidáman. Még szép, hogy nem fogom elhinni elsőre minden szavát. ‒ A kételkedés és a türelem a kultúrember ismérve. Remarque. Nagyszerű ember volt, szegényt az akkori kor társadalma megbélyegezte, pedig felettébb érdekes volt olvasni a műveit. A világháborúkról, a világháborúk közötti Németországról, a Weimar-i Köztársaságról, a nácizmusról meg az emigráció nehézségeiről írt. Úgy vélem, a tőle idézett mondattal te is egyetértesz. Ha pedig ez így van, akkor a könyveit is bátran ajánlom, már, ha érdekel az ilyesmi ‒ magyaráztam vidáman. Tényleg szerettem azt az írót, és ha csak néhány évvel korábban születtem volna, akár még találkozhattam volna vele. De így csak a rongyosra olvasott könyveiben él tovább számomra.
‒ Ennek örülök, mert nehéz kiérdemelni a bizalmamat, szóval jó lesz, ha megdolgozol érte. ‒ Még jó, hogy nem gondolja azt, hogy egyből kiöntöm neki a kis lelkemet, vagy teljesen rábízom magam. Azért hülye én se voltam. A következőkre elmosolyodtam. ‒ Ó, hát ennyire érdekel a kis életem? Nem azért vagyok itt, hogy a személyi pszichológusom legyél, hanem azért, hogy legilimenciára oktass ‒ emlékeztettem nyájasan arra, hogy miben is egyeztünk meg pontosan.
‒ Csakugyan? Egyre sem emlékszem ‒ ráncoltam össze a homlokomat, bár tudtam jól, hogy mit akar tudni, de ne higgye azt, hogy ilyen könnyedén beavatom őt bármibe is. ‒ Hát jó. Ha valamit tudni akarsz, majd szólj.
Miután megtárgyaltunk, hogy egyikünk se hisz a keresztények angyalaiban, álszentül megjegyezte, hogy szerinte túlságosan negatívan látom őt. ‒ Ugyan, csak reális, de egyszer hadd legyen neked igazad ‒ hagytam rá a dolgot. Nem volt kedvem erről vitázni, nekem volt egy képem róla, ő is tudta, hogy milyen, az már nem az én dolgom, hogy a két kép közötti átfedéseket kutassam.
Aztán arról kezdett magyarázni, hogy ez nem olyan kis irodai munka, amit a többiek csinálnak, és tulajdonképpen ő azt csinálja, amit akar. Engem meg pont nem érdekelt, nem azért fizették, hogy lazsáljon, vagy, hogy munkaidőben nők ágyában fetrengjen. ‒ Bizonyára igazad van, bár úgy gondolod, papírmunkád mindig van, vagy példának okáért, vélhetően vagy olyan képzett, hogy más osztályokon lévőknek is be tudj segíteni ‒ feleltem higgadtan, majd a szórakozott mosolyára felvontam a szemöldököm. ‒ Köszönöm az információt, cseppet sem érdekelt a szerelmi életed, tudtommal még mindig az egyességünk miatt vagyok itt ‒ válaszoltam szárazan. Nem tudom, hogy ki akart-e ezzel borítani, vagy dicsekedni akart azzal, hogy ágyba vitt egy ostoba nőt, de cseppet sem érdekelt a magánélete. Igazán büszke lehet magára, ha ezért lógott a munkájából, csak gratulálni tudtam neki.
‒ Csak néha? Ez igazán… ‒ kezdtem, már-már azon voltam, hogy lebiggyesztett ajkakkal, szomorúan pillantok rá, de elvetettem az ötletet. ‒ Szomorú.
‒ A legilimencia tanulás számomra elég fontos dolog, ha végre találok egy tanárt, akkor szerinted hagyom kicsúszni a kezeim közül? Még akkor se tennél meg, ha beszámíthatatlan lenne az illető, mint példának okáért, te.
‒ Hallottam egy-két dolgot róla a többi vallatótól, Jenkinstől, sőt néha még apám is emlegette Arkelléket. Tudtam, hogy valami baj van a fejével, de kellett nekem, szükségem volt rá, így hát elviseltem őt, mert muszáj volt.
‒ Értem ‒ bólintottam, bár a munkás dologban eléggé kételkedtem. Eddig igencsak munkakerülőnek tűnt, ja, persze, biztos hazaviszi őket… Bár, ha nőket kell kifaggatnia, akkor lehet, hogy tényleg hazaviszi a munkáját. Vajon a drága szőkesége is valami fegyenc volt, akit meghágott még azelőtt, hogy lecsuknák? Elég szar élete lehetett akkor, ha csak fegyencnőkkel kavar.
Felhorkantottam. Szívem szerint még vállon is veregettem volna, de azért inkább nem értem hozzá. Ki tudja milyen betegségben szenved még agybajon kívül? ‒ Akkor van még min csiszolnod ‒ jegyeztem meg nagy ártatlanul, és részemről ez volt a végszó, hiszen végre eltakarodott a munkáját végezni.
Türelmesen vártam, amíg meg nem érkezett, aztán az irodájában folytattuk a társalgást. Elhelyezkedtem az egyik fotelben, de nem kértem semmit. Nem is kellett volna, hiszen csak túl akartam esni a megbeszélésen, hogy végre valami érdemleges is történjen.
‒ Tényleg nagyon nagylelkű vagy ‒ jegyeztem meg. Nem is vártam tőle mást. Igazából, az lepett volna meg, ha nem gyújt rá, és órákat kibír cigaretta nélkül. Vajon mennyire volt nikotinfüggő? A következő kérdésére felnevettem. ‒ Azt akarod, hogy megmérgezzelek? Ezer örömmel.
Nem volt semmi ördöngös a gyűrűben, de előrehajoltam, kivettem a dobozból, és a gyűrűsujjamra húztam. Láthatta, nem volt elátkozott tárgy, szóval nem igazán kellett volna ettől rettegnie.
‒ Ha elméleti síkon akarod tudni, akkor picit elfordítod a követ a gyűrűn, ugyanis, két része van, és ha elfordítod azt, akkor aktiválódik a rajta ülő mágia ‒ mutattam be neki, ehhez még közelebb is mentem, hogy lássa, mit merre kell fordítani, majd hozzátettem: ‒ Aztán szimplán húzd el valami folyadék, vagy étel felett, és az mérgezetté válik. Csak aztán ne felejtsd el visszaforgatni, ha végeztél, nehogy te is pórul járj.
Amikor végeztem a kis prezentációval, akkor visszatettem a gyűrűt a dobozba, és ismét helyet foglaltam. ‒ Remélem, elégedett vagy.
‒ Mindenkinek vannak hibái ‒ feleltem nyugodtan. Cseppet sem borított ki a megjegyzésével. Amikor említett valakit, akkor a megvontam a vállam. ‒ Nem, de ez nem jelent semmit. Nem túl jó a névmemóriám. Nincs róla képed? Tulajdonképpen, mi dolgom lenne vele? ‒ kérdeztem felvont szemöldökkel. Ha azt akarta, hogy nyírjam ki, vagy hozzam ide, hogy megerőszakolhassa, arról ne is álmodjon! Meg honnan szedte, hogy nekem ismernem kéne az illetőt?
[You must be registered and logged in to see this link.]


[/color]
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Raziel & Aaron - Most megvagy! 2015-07-24, 02:24



Aaron & Raziel








Ha tudnám, miként gondol e helyre, röhögve lapogatnám meg a vállát, nem is jár olyan messze. De egyelőre ez egyáltalán nem téma köztünk.
Ez csak természetes – ingatom a fejem. Még szép, hogy gondolta, sőt, tudta. Ha nem így lett volna, akkor a megegyezés legalább annyira semmis, mintha ő bukik bele. Hiszen abban az esetben nincs valós oka, hogy tanulni akarjon tőlem bármit is. Legalábbis a felszínen nincs.
Meglehet, meglehet – felelem derűsen – De valójában már ennyi is elégséges lenne, ha mégsem, talán eszembe jut még egy-két apróság azért. – fűzöm hozzá. Hogy sok, vagy kevés, az nem derül ki, de világossá teszem, azért akadna még pár részlet.
Kételkedj, ha akarsz – felelem szenvtelenül – Egyelőre nem várom a bizalmad... Még – egy ideig ráfüggesztem tekintetem, s olyan mélyrehatóan vizslatom, mintha a veséjébe látnék, vagy tovább – De ha akad is valami, ami számot tarthat az érdeklődésemre, azt előbb-utóbb magad mondod majd el... – én pedig kérdezni fogok. És nem mindig leszek oly nagylelkű, hogy elfogadjam az elutasító választ, hiszen az oly fájóan hat az ember lelkének. Na nem ismeretlenek közt persze... – Csakugyan – hagyom rá eztán. Nos igen - egy-két dolgot akaratlanul is meg fogok tudni, és ha ügyes, talán ő is kiszed belőlem ezt-azt. Ez pedig fokozott körültekintésre sarkall. A kettőnk dolgáról pedig eddig is hallgattam, eztán is így lesz. Nem ő az egyetlen, akiről nem beszélek.
Már megtettem – emlékeztetem finoman, utalva a kérdésekre, melyekre akkor nem felelt – De persze eztán is meg fogom, ne aggódj – hagyom végül rá engedékenyen, mintegy kiskapuként, nem kell felelnie rájuk most sem. Még. Na meg, a helyzet, a helyszín egyelőre nem megfelelő. Még van némi dolgom...
Én se, de nem is ez volt a kérdés – felelem ajkaimon halovány félmosollyal. – Ugyan kérlek... Szerintem túlságosan negatív színben látsz – felelem ártatlanul, jámbor módon, mint egy ártalmatlan bárány, a magam őzikeszemeivel. Kevesen látják meg mögötte az őrjöngő, tomboló fenevadat... Kevesen, de őket többségében már nem ereszthetem. Vagy egyes esetekben ők nem eresztenek engem...
Ez a munkakör nem az a fajta, amit reggel nyolctól délután négyig végez az ember. Ha nem jövök be, akkor is dolgozom, vagy ha este ejtem meg feladatom, vagy épp hétvégén... Annak is oka van. – szórakozottan elmosolyodom – Bár a múltkorinak kevésbé szakmai, semmint merő kedvtelés... Ha jól rémlik, egy szőke szépség ágyában józanodtam épp; ámbár kétlem, hogy ehhez Jenkinsnek köze lenne. – hangomban némi lesajnálás érződik, s ez egyértelműen nem a fiú felé irányul, hanem az emlegetett harmadik felé.
Egyébként nem várom, hogy ezt megértse. Nem is értheti, aki nem tudja, érzi ezt igazán. Hogy mikor kell kivárni, mikor meddig kell elmenni, mikor kell... De szóval elvégzem a dolgom, időre. Szavuk sem lehet.
Ó, néha azért eszembe jutottál, unalmas perceimben, merengve, vajh hol fogsz keresni, vagy fogsz-e, ha rájössz, kit keresel... – felelem derűsen – ...de látom, nem tántorodtál el igazán. – vagy csak nem tudtál meg elég dolgot, persze, teszem hozzá magamban. A kérdésére csak egy hanyag vállrántás a válasz első körben, melyről időszerű lenne leszokni mondjuk.
Egyes dolgok nem érdekelnek, mások csak felületesen... De mit lehet tenni, mindenki hazaviszi a munkáját így vagy úgy – villantok felé egy ragadozómosolyt. S persze ezt a legszerényebb, szelídebb módon értelmezve igen: akkor is kérdezek, ha annyira nem érdekel a dolog. Ha azonban durvább dolgokat akarunk belé látni... Ó, nem, biztosan nincs olyasmiről szó.
Némi csúsztatással, de akár ezt, nem rossz lehetőség ez sem – felelem derűsen. A makulátlanság fontos, a sallang kevésbé. Majd rájön - mellettem muszáj lesz neki.
Eztán viszont ellibbenek mellőle, dolgom van, s mint ő maga is mondta, azt igazán ronda dolog lenne hanyagolni, vagy épp meglépni előle - bár most épp kedvemre való lenne az is. De ahogy végzek, figyelmem ismét az övé, így lépünk tehát az irodába. Ahogy leül, magam is ezt teszem, minthogy nem kért semmit. Pedig egy kávé, vagy tea talán elkélne... Nos, majd később esetleg.
Ó igen, magammal szemben elég nagyvonalú vagyok e kérdésben – felelem gunyorosan. Eleddig nem gondoltam a dohányra igazán, de annyit beszél róla, hogy talán hamarost meggondolom magam. Sőt. Pedig ma eddig nem érezhetett rajtam füstszagot, s itt sem - nem véletlen.
Ahogy kívánod – felelem megadóan, habár némi helytelenítéssel még mindig. Milyen rémes, hogy ennyire siettetni akarja a dolgokat. Kapkodó, szeleburdi. Ettől függetlenül is a dobozka tartalmára vetül fürkésző tekintetem, egy ideig kutakodóan révedve rá – Mutasd használatban – morranok rá. Nem én leszek az első, aki hozzáér, és az sem, aki használat közben bemutatja a működését. Remélem, erre egy percig sem gondolt.
Csak, ha ezen túlvagyunk, vagyok hajlandó tovalépni a következőre.
Milyen rémesen kapkodó vagy – sóhajtom most már. Követelőző, borzalmas. De úgy tűnik, nem ereszt, míg nem kapja meg a választ, tragikus. – Mond neked valamit az Alice Sinclair név? – kérdezek vissza végül a tényleges válasz helyett.
Vissza az elejére Go down
Aaron Prusseit
Reveal your secrets

avatar

Hollóhát

ϟ Kor : 21
ϟ Hozzászólások száma : 268

TémanyitásTárgy: Re: Raziel & Aaron - Most megvagy! 2015-07-19, 02:58



Raziel & Aaron


Hogy miként jellemezném ezt a szintet? Hideg, semmilyen, kihalt és rettentően unalmas. Nem csodáltam, hogy a vallatók pont a Minisztérium legalsóbb szintjén helyezkedtek el, mintha csak egy hatalmas szörny belsejét alkotná ez a terület, ahol a korrupció és a bűn, mint valami fekélyként terjedt el. Persze, úgy álcázva, hogy ők itt a szar mellett az igazságot hivatottak kiverni az emberekből.
‒ Nem is úgy értettem ‒ sóhajtottam. ‒ Hanem arra gondoltam, hogy úgyis kideríted a nevem, így nem leptél meg vele, amikor így hívtál.
Furcsa mód, még egészen nyugodt voltam. A türelmetlenségem elpárolgott, idegeskedésre pedig még semmi okom nem volt. Vagy talán csak ennyire levezetném a feszültséget a birkózással? Lehet tényleg volna benne valami. Azóta a szüleimmel is kevesebbet vitáztam.
‒ Köszönöm ‒ biccentettem, majd a leírásom halkan felnevettem. ‒ Ez nem túl sok információ rólam. Nem biztos, hogy olyan könnyedén megtalálnál.
Személy szerint, nem hittem, hogy csupán ennyi alapján a nyomomra bukkanhat, bár, ha én megtaláltam őt, akkor elvégre neki se nagyon esett volna nehezére. Azért kíváncsi lettem volna, hogy még miket mondott volna rólam, és hogy mennyi idő kellett volna ahhoz, hogy rám találjon.
A következőkre meglepett, talán kissé kételkedve néztem rá. ‒ Nos, ebben nem vagyok biztos, de ha okklumenciát meg legilimenciát fogsz tanítani, akkor nyilván látni fogod a gondolataim ‒ vontam meg a vállam, miközben halkabbra fogtam. Igazából, elég sok olyan dolog volt, amit titokban tartanék, de bíztam benne, hogy épp elég elmebeteg ahhoz, hogy hallgasson róluk.
‒ Nos, ha valamit tudni akarsz, kérdezz ‒ tártam szét a karjaimat. Elvégre, ha nem olyat akart kérdezni, magam is megválaszolnám, ha meg olyat akar tudni, amit nem szívesen mondok el, előbb-utóbb úgyis meglátja, szóval nemigen volt takargatnivalóm.
‒ Természetesen, de attól még nem hiszek bennük ‒ válaszoltam, majd halványan elmosolyodtam. ‒ Ó, nem terveztelek megsérteni, csak azt hittem, ezzel mindketten tisztában vagyunk.
Miután felmutattam a dobozt, szóvá tettem, hogy nem végzi rendesen a munkáját, és talán ezt kicsit magára vette. ‒ Nem azt mondtam, hogy nem engedélyezek szabadnapot, csupán azt, hogy én úgy hallottam, munkaidőben pattantál meg, vagy be se jöttél, amikor kellett volna. Azért ez kicsit más ‒ javítottam ki, elvégre, Jenkins nekem erről pofázott. Aztán hogy ebből mennyi volt igaz… Majd ők ketten elrendezik.
‒ Szóval egy cseppet sem hiányoztam? ‒ érdeklődtem vidáman saját magamat is meglepve vele. Ez alatt az egy hónap alatt… Igen sokat változtam. ‒ Igazán sajnálatos hír, hogy nemigen gondoltál rám.
‒ Értem. Azért beléd is szorult némi kíváncsiság. Vagy ez csak szakmai ártalom? ‒ biccentetem, majd elárultam neki, hogy mégis ki volt az, aki ilyeneket terjesztett róla. Tényleg nem az én dolgom volt, az az idióta meg nem ígértette meg velem, hogy hallgassak. Így hát, nem is értettem mit várt tőlem.
‒ És azt akarod láttatni, hogy egy becsületes, az igazság érdekében dolgozó úriember vagy? ‒ érdeklődtem, mert számomra úgy tűnt, hogy ezt próbálja mutatni, az más kérdés, hogy én nem ezt láttam benne.
Aztán bement az egyik vallatóba, én pedig magamra maradtam. Ha nem lett volna hideg, akkor nem is érdekelt volna, de nem álltam neki hisztizni, hogy fázok. Felesleges lett volna, és ez tényleg igazán csekélység volt.
Amikor végre kijött, megkérdezte, hogy hova mennék, én pedig készségesen válaszoltam a kérdésére. Kinyitotta az egyik ajtót, én pedig a kis cuccaimmal beléptem. Azt hittem, ez is afféle vallatószoba lesz, de inkább valami irodának tűnt. Itt gyűlnének össze a vallatók, hogy megtárgyalják, kit hogyan kínoztak meg? Mindenesetre, elsőre nem feleltem neki, azzal voltam elfoglalva, hogy körbetekintsek a szobában.
‒ Remek ‒ feleltem arra, hogy senki nem zavar meg minket, és az egyik fotelhez lesétáltam. Leraktam a cuccomat, aztán beleültem a fotelbe. A dohányzással kapcsolatos szavaira felvontam a szemöldököm. ‒ Tehát magadnak megengeded ‒ szögeztem le ezt a vélhetően nyilvánvaló tényt, szóval ideje lett volna beletörődnöm, hogy nem tudom megállítani, hogy bagózzon a közelemben.
Megráztam a fejem. ‒ Nem, kösz. Inkább térjünk rá a lényegre ‒ válaszoltam, és az előttem lévő kávézóasztalkára tettem a felnyitott dobozt.
‒ Itt van, ahogy ígértem ‒ mutattam rá, és hagytam, hogy elvegye, ha esetleg meg akarná vizsgálni. ‒ Tehát, mi lenne a te kérésed?
Miután megtudtam, hogy mit akar, rátérhettünk a tanítással kapcsolatos dolgokra is. Például, mikor, hol és egy alkalom alatt mennyi ideig tanítana. Elvégre, ha visszamegyek az iskolába, akkor egy szigorú beosztást kell létrehoznom, hogy minden beleférjen, és ehhez a beosztáshoz neki is tartania kell magát.

[You must be registered and logged in to see this link.]


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Raziel & Aaron - Most megvagy! 2015-07-18, 03:11



Aaron & Raziel








Legkevésbé sem hízelgő, nem ő hiányzott - bármi, ami a mai nap unott egyhangúságát megtörheti. Na persze, valahol már őt is hiányoltam, megváratott, csúnya dolog.
Nem állt szándékomban – vonok vállat, ahogy odaérek. Egyáltalán nem akartam meglepni, egyelőre. – Ahogy kívánod – hagyom rá nagyvonalúan, nemes gesztus, na lám, még kedves is tudok lenni. Vagy valami afféle. A további szavaira megingatom fejem, enyhén helytelenítően.
Keresem a fiút - azt, aki mindenképp elmúlt úgy tizenöt éves, tehát legalább ötödikes, de még nem egyetemista, aki felettébb hirtelenharagú, de a gyengék és elesettek védőszentje... Ha igazán akarom, megtalállak. – közlöm vele szenvtelenül, éreztetve, hogy alábecsült – Nem érdekeltek a gondolataid, tiszteletben tartottam a magándolgaid – vetem oda szenvtelenül – Ha valamit meg akarnok tudni, megtudom e nélkül, másfelől... Azt azért szeretem tudni, kivel állok szemben. Ez minden. – ezzel nem is hazudok, de gondol, amit akar, nem töröm magam ezen túlmenően, hogy meggyőzzem bármiről is. Hisz, amit csak szeretne.
Nem csak a keresztények hisznek angyalokban... – ingatom fejem, bár ami azt illeti, én se hiszek bennük, a legkevésbé se – És ugyan kérlek, ne sértegess – teszem hozzá ártatlanul, simulékonyan, de aztán tovasuhanok a téma felett, annyira nem vonz, hogy angyali mivoltomat feszegessük. Azt meg amúgy is tudjuk mindketten, hogy igazi földre szállt angyal vagyok, mi más is lennék?
A felmutatott dobozra bár vetek egy pillantást, nem kérem, hogy adja át, és nem kérem azt sem, hogy mutassa a tartalmát. Nem most, nem itt. Szavaira felvonom szemöldököm.
Ó, bocsánat, nem tudtam, hogy az Uraság nem engedélyez szabadnapot – felelem enyhe gúnnyal hangomban, kissé élcelődve, de végül nem ragadok le a dolognál, szerencséjére. – Egy szóval se említettem, hogy ne tudtam volna kitölteni üres napjaim azért így, vagy úgy – ingatom fejem. Azért ne gondoljon olyan messzire, és egyébként se hiszem, hogy túl gyakran küldözgetnék majd madarakat neki. Másoknak se igen szoktam.
Ó ugyan, csak az érdekesebb dolgokról, a többi nem érdekel. Idővel úgyis megtudom, ha mégiscsak számít... – ingatom fejem – Látod, nekem igen – felelem könnyedén. – Jenkins... Ühüm. – nem mondok róla többet, nem derül ki, mit gondolok magamban, gondolok-e bármit is egyelőre a dologról – A pletykák? Ó, nem, egyáltalán nem. A külsőségekre ügyelek... Azt mutatom, amit láttatni akarok. – ez egy nagyon fontos lecke volt, az elsők közt kényszerültem rá, hogy megtanuljam, még akkor is, ha a magam módján dacosan álltam hozzá - ehhez is, mint oly sok minden máshoz.
Következő szavaira nem reagálok, felesleges, helyette csak magára hagyom pár percre, hogy dolgom végezzem. Hogy ő esetleg unja magát, az nem érdekel különösebben, a szokásosnál többet beszélek bent, és úgy egyébként se siettetem a dolgokat - had tanuljon türelmet a srác, a múltkori alapján ráfér. Így legalább igazán nem mondhatja, hogy sajnálnám az időm a munkától. Kicsinyes lennék? Igen, per pillanat határozottan. Kilépve ebből már semmit sem mutatok persze.
Értem – felelem, pár métert odébb sétálok, s egy hanyag mozdulattal kitárom előtte az egyik ajtót – Ebben az esetben fáradj be, és érezd magad otthon – teszem hozzá negédesen – Nyugodt hely, nem jön senki, amíg nem hívom... És dohányozni is csak annak lehet, akinek megengedem. – teszem hozzá ártatlanul. Szóval, például nekem. De amíg máshogy nem döntök, tőle nem tűrném itt.
Belépve egyébként egy egyszerű, téglalap alakú, mélybarna falú iroda fogadja, a szokásosnak nevezhető berendezési tárgyakkal; az egyik sarokban vastag lapokból készült, tömör fa íróasztal, előtte egy szék, középen kisebb, fekete, átlátszó üveglapú dohányzóasztal, körülötte három világosbarna bőrfotel, az egyik hosszúfal mentén szekrénysor, a másik üres, csupán egy ablak szakítja meg ezt; az elvarázsolt, az utcára néz, ámbár sötétítő takarja.
Kérsz valamit? – teszem fel azért a szokásos udvariassági körnek megfelelő kérdést, miután magam is belépek mögötte.
Vissza az elejére Go down
Aaron Prusseit
Reveal your secrets

avatar

Hollóhát

ϟ Kor : 21
ϟ Hozzászólások száma : 268

TémanyitásTárgy: Re: Raziel & Aaron - Most megvagy! 2015-07-15, 04:15



Raziel & Aaron


Még ebből a távolságból is láttam az unott arcát, ahogy azt is, milyen gyorsan megváltozott az arckifejezése, amint rám esett a pillantása. Ennyire hiányoztam volna neki? Vicces, elragadó, hízelgő. Ezek jutottak először eszembe, amikor megláttam ezt az apró változást.
Hanyagul támaszkodtam a falnak, amíg ide nem ért hozzám. A keresztnevemen szólított, noha nem így mutatkoztam be neki. Felsóhajtottam, miközben karba tett kézzel rápillantottam. Úgy tudtam, hogy legilimenciát alkalmazott rajtam! Gyanús volt az a fejfájás. ‒ Nem leptél meg, Raziel. És, ha lehet, értékelném, ha Aaronnak hívnál ‒ feleltem higgadtan. Különös. Még nem húzott fel, sőt egyáltalán nem éreztem magam ingerültnek. ‒ Sejtettem, hogy használni fogod a képességeidet, és tekintve, hogy az arcomat nem láttad, velem ellentétben te nem tudnál másoknál lenyomozni. Tehát, mi érdekeset találtál a gondolataim között? ‒ érdeklődtem, de korántsem abban a számonkérő hangnemben, ahogy korábban tettem volna. Olyan csevegő hangon kérdeztem, mintha csak arról faggatnám, hogy milyen volt a napja.
Az angyalos megjegyzésére felvont szemöldökkel tekintettem rá. Ezt még ő sem gondolhatta komolyan. ‒ Egyszerűen tudom. Állítólag a rendes angyaloknak kellemes kisugárzása van, de ez a tiédről sajnos nem mondható el. Mellesleg, nem hiszek az angyalokban meg az egész keresztény maszlagban ‒ válaszoltam neki. A középkorban nyilván én is máglyán végeztem volna istentagadás miatt, de szerencsére ebben az évszázadban már senkinek nem volt kedve varázslókat meg boszorkányokat égetni.
Végigmértem, és ismét arra a megállapodásra jutottam, hogy egy piperkőccel álltam szemben, de még mindig több hasznát vettem, mint az utcai csavargóknak meg a pénzéhes iszákosoknak, így nem tettem megjegyzést az öltözékére. Maximum a tekintetem árulkodhatott arról, hogy nem jön be a stílusa.
Elővettem a kis dobozt, hogy megmutassam, nem feledkeztem el az egyességünkről. Azonban nem volt olyan hülye, hogy egyből odaadjam. Csak felmutattam, de továbbra is a markomban tartottam.
‒ Rendesen be kellene járni dolgozni ‒ szóltam vissza. Én nem lettem volna olyan munkakerülő, mint ő, de azért hozzátettem: ‒ Mellesleg, nem értem rá. De ha ennyire hiányoztam, igazán küldhettél volna baglyot, elvégre, tudod a nevemet.
Való igaz, az edzés és az apámékkal való veszekedés teljese lefoglalt. Nem csoda, hogy Raziel társasága helyett, inkább egy parkot választottam délutáni olvasgatásra. Más is így tett volna a helyemben.
A kérdezősködésére megcsóváltam a fejemet. ‒ Igazi vallató. Mindig mindenről azonnal tudni akar. Számít az? ‒ kérdeztem. Még magamon is meglepődtem, hogy milyen hidegvérűen felelgettem neki. ‒ Ha annyira izgat, valami Jenkins. Néha lekísér ide egy-két vallatásra váró embert, ő mondta. Csak nem zavarnak a rólad terjesztett pletykák? ‒ érdeklődtem már-már angyali hangon. Engem nem különösebben érdekelt, hogy agyonverie Jenkinst vagy sem. A kettejük ügye volt. Amúgy se volt szimpatikus, szóval felőlem nyugodtan kiverheti egy-két fogát.
‒ Hát jó ‒ sóhajtottam, és ellöktem magam a faltól, hogy felvegyem a táskámat. Követtem a folyosón, bár nem különösebben izgatott, hogy mégis mi dolga akadt, bár ahogy elnéztem, ő egészen jókedvűvé vált ettől a „kis dologtól”.
A kérésére bólintottam. Ő belépett az egyik kihallgatóba, én pedig az ajtóval szemben ismét nekidőltem a falnak, és unottan bámultam az órámat, számolva a perceket, hogy mikor méltóztatik már kijönni. Elméláztam azon, hogy vajon a korábban látott alakhoz ment-e be, mivel korábban nem figyeltem, ezért nem tudtam megállapítani. Leskelődni meg nem volt kedvem. Amúgy is unalmas volt ez a hely. Ráadásul még mindig fáztam, nem is értettem, hogy valaki miért dolgozik itt szívesen.
Végre kijött, azonban a kérdésére csak megvontam a vállamat. ‒ Konkrét nincs. Azt tudom, hogy egy nyugodt helyen akarok lenni, ahol nincs senki, és nem lehet dohányozni ‒ válaszoltam meg kérdését külön kiemelve, hogy nem szeretném, ha ismét dohányozna. Igazság szerint, nekem még az is megfelelt volna, ha az egyik kihallgatóban folytatjuk a beszélgetést, bár jobban is felöltözhettem volna ahhoz.
‒ Rád bízom ‒ tettem hozzá, miközben szórakozottan piszkáltam a tenyeremen lévő dobozkát.
[You must be registered and logged in to see this link.]


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Raziel & Aaron - Most megvagy! 2015-07-15, 03:43



Aaron & Raziel








Több dolog van itt, ami nem tetszik. Az egyik a papírmunka. A másik, hogy gyakorta Mercury is az épületen belül van. A harmadik, a megkötések, amik azt korlátozzák, amivel a vendégeim illethetem. A negyedik... Szóval van pár. Az elmúlt héten akadt is pár nap, amikor be se jöttem, nem volt kedvem. Bár igaz, a távollétem épp annyira a vallatás része, mint a jelenlétem, szerencsére eleddig ezt odafent is elhitték - bár furán néztek -, így nem keresnek annyira fogást rajtam. Bár nekik mindegy is, amíg a dolgom el van végezve, időre...
De ma bejöttem, igaz, az elmúlt héten is az esetek nagy többségében, bár volt, mikor hamar elmentem... De most jó itt, már hiányzott a légkör. Kellemes munka ez, nekem való, sötét, magányos, viszonylag szabad, és a megszokás adta stabilitás érzését biztosítja. Igaz, a megszokás része a lift csikorgó hangja is, ahogyan lefelé halad - mert van az a látogató, akinek a kedvéért az ember hajlandó felmenni, hátrahagyva a meleg fészkét -, még akkor is, ha amúgy idegesítő. Rajtam kívül már mindenki eltűnt a liftből, nem meglepő. Kevesen jönnek ide, kész szerencse, nem bírnám elviselni, ha átjáróházat csinálnának itt nekem. Ahogy a lift végre megérkezik, kiszállok, arcomon végletes unalom tükröződik, ami azonban egy röpke másodperc alatt foszlik le, ahogy kiszúrom az ismerős alakot. Megindulok felé, úgyis arra van dolgom.
Aaron! – üdvözlöm, ahogy rám köszön. Ajkaimra gunyoros félmosoly suhan, ahogy folytatja – Ó igen, kérlek, inkább úgy, Florian. – én azért nem szólítom őt másként, amíg arra nem kér, már csak azért se – Ó ugyan, honnan veszed, hogy nem vagyok? – ingatom a fejem. Na persze, ha ismeri az apámat, akkor tudnia kell, hogy ha viszonylatokban nézzük, határozottan az vagyok... Eközben végigpillantok rajta, látom a változást, nagyon is, de szóvá nem teszem. No lám, talán ő is érezte, hogy elhatalmasodik felette a düh? Milyen... Bájos. Ha ő is végigles rajtam, a barna bokacsizma, fekete kordbársony nadrág, és barna-fekte kockás ing alkotta öltözékem jelentheti a legnagyobb változást a legutóbbi találkozásunkhoz képest.
Ahogy leguggol, halkan felsóhajtok. Most? Itt? De végül nem kommentálom a dolgot, hagyom, had tegye ki, amit akar, még akkor is, ha láthatja rajtam, nem helyeslem.
Helyes. Ó igen, belül vagy, bár meg kell hagyni, megvárattál... – felelem, s nem kérem, hogy mutassa tartalmát. Még nem, jobban mondva – Csakugyan? – ráncolom szemöldököm – És mond csak, ki volt az az arcátlan, aki ilyet talált állítani? – érdeklődöm, s érezheti, hogy ha akad, akit itt nagyon utál, most célszerű lesz megneveznie.
Ó igen, akartam, térjünk vissza rá kicsit később, de még ma – felelem ártatlanul, ahogy intek neki, s megindulok a folyosón, melyen két fáklya fénye lobban fel erre, gyér fényt biztosítva – Még van egy kis dolgom – felelem szórakozottan, ahogy belököm az egyik ajtót, az egyik kihallgatóét. Dísztelen, kicsi, szűk szoba, seszínű festék, apró, de nehéznek tűnő, vastag fa lapokból készült asztal, két szék. Az asztalon halom, lepecsételt papír, mellette néhány penna, a fémből készült hegyüknél valamennyi sorszámozott. A sarokban egy apró fiókos szekrény – De gyors leszek – ígérem – Megvárnál? – ha bólint, tovasiklok mellőle; ha követne pillantásával, láthatja, hogy oda megyek, ahova az ominózus két alak rángatta a foglyot. Úgy tíz perc múlva lépek ki velük az ajtón, mögöttünk az halkan koppan, majd kattan a zár. A könnyes búcsú elmarad, csak egy apró, tompa biccentésre méltatom őket, elégedjenek meg ennyivel - utam most már a sráchoz vezet.
Mehetünk. – jegyzem meg, ahogyan megállapodom az ajtóban, s felé pillantok – Van konkrét úticélod, mondd? – érdeklődöm, hogy vajon mit is értett máshol alatt.
Vissza az elejére Go down
Aaron Prusseit
Reveal your secrets

avatar

Hollóhát

ϟ Kor : 21
ϟ Hozzászólások száma : 268

TémanyitásTárgy: Raziel & Aaron - Most megvagy! 2015-07-14, 04:07



Raziel & Aaron



Az imént szálltam ki az egyik minisztériumi liftből. Eleinte sokan nyomorogtunk odabent, de ahogy egyre lejjebb mentünk, úgy tünedeztek el az emberek. Engem nem zavart, hogy senki nem nyomott a lift falához, és végre tudok levegőt venni.
Párszor már megtettem ezt az utat, ugyanis múlt héten két-három alkalommal is bejöttem, de nem találtam bent. Talán a sors akarta megkímélni az idegeimet tőle, vagy adott még egy hetet önkontrollt tanulni. Ki tudja. Mindenesetre, nem hiányzott a Zsebpiszok közbeli fickó. A találkánk után kellett két hét, hogy megtudjam kicsoda is valójában. Raziel Zane Arkell. Nem hazudott a Zane-t illetően, ahogy én se, amikor Florianként mutatkoztam be neki. Arkell. Hallottam már egy bizonyos Mercury Arkellről, akiért apám annyira odáig volt. Számomra nem volt szimpatikus, de így már értettem, hogy Zane… Pontosabban Raziel miért volt olyan seggfej, már majdnem megsajnáltam. De csak majdnem.
Körbetekintettem a kis előcsarnokban, de mivel nem volt itt senki, megvontam a vállamat, és elindultam a folyosón. A lépteim visszhangot vertek, a vállamat pedig húzta a sporttáska, amit most is magammal cipeltem. Edzésről jöttem, bár ez talán annyiban látszott rajtam, hogy kissé kócos voltam és az arcomnak is volt valami színe. Végigsimítottam a kedvenc kék ingemen, amely a könyökhajlatomnál már picit szorított. Lassan egy hónapja, hogy birkózni jártam, és éreztem ennek az eredményét. Az étvágyam megnőtt, a ruháimban pedig kezdtem kényelmetlenül érezni magam, mert hol a vállamra tapadt a felső, vagy mint most is, a könyökömnél szorított.
Halkan felsóhajtottam. A sporttáska néha nekicsapódott a fenekemnek, és már olyan régóta cipeltem, hogy elzsibbadt tőle a vállam. Ha csak ruhák lettek volna benne, akkor nem lett volna bajom, de egy másfél literes üveg, egy vaskos könyv és egy aprócska doboz is meglapult a táskám mélyén.
Megpróbáltam belesni egy-két vallató szobába, de nem igazán láttam semmit. Egy darabig sétálgattam, aztán végre felbukkant valaki. Megkérdeztem, hogy látta-e Razielt. Elég furcsán nézett rám, bizonyára nem tudta elképzelni, hogy egy magamfajta kölyök mégis mit akar attól az elmebetegtől. De nem is kellett tudnia, hiszen az a mi ügyünk. Viszont készségesen felelt. Azt mondta, nem tudja épp merre jár, de ma egyszer látta az egyik folyosón. Biccentettem neki, aztán visszasétáltam a kis csarnokba, és a lifttel szemben nekidőltem a falnak, a táskát meg ledobtam magam mellé a földre.
Ahogy várakoztam, feltűnt, hogy idelent jóval hűvösebb van, mint odafent. Annyira fáztam, hogy a karom is libabőrös lett, de nem akartam lehajtani az ingujjamat. Jó negyedórát vártam ott ‒ gyakran rápillantottam a bal karomon lévő órára ‒, mire ismét kinyílt a lift. Érdeklődve fordultam arra, de az első alak, aki megjelent nem ő volt. Kelletlenül elhúztam a számat, és magamban szidtam azt a piperkőcöt, hogy tolja végre ide a képét. Az első kiszállót még két alak követte, de egyik se volt az én emberem. Valami foglyot kísértek végig a csarnokon, gondolom, alaposan ki akarták faggatni.
Azt hittem, ott unom el az életemet. Olyan tíz perccel később ismét kinyílt a lift. Ezúttal ő volt az. Nem mozdultam. Ugyanolyan hanyagul támasztottam a falat, és ridegen méregettem. Megvártam, hogy közelebb érjen, csak akkor szólaltam meg. ‒ Üdv Zane. Rég láttalak ‒ köszöntöttem gúnyos mosollyal, de egészen derűs hangon. ‒ Vagy hívjalak inkább Razielnek? Öreg hiba volt egy angyalnevét kapnod, hiszen nem vagy az. Ha mondjuk egy bukottét kaptad volna…
Elhallgattam. Ő is sejthette, hogy miként akartam befejezni a mondatot. De nem akartam egyből sértéssel indítani. Jelenleg egész jókedvű voltam, bár feltehetőleg azért, mert még nem nagyon szólalt meg. Viszont, azt észrevehette, hogy a korábbi találkozásunkhoz képest némi változáson mentem keresztül. Nem csak öltözék szempontjából, hanem a kisugárzásom is nyugodtabb volt a korábbinál.
Leguggoltam, hogy kizipzárazzam a táskámat. Egy kicsit kotorásztam benne, amíg meg nem találtam a kis dobozt, amiben a neki szánt tárgyat tartottam. Amikor azt megkaparintottam, kiegyenesedtem, és ránéztem. ‒ Ahogy ígértem ‒ mutattam fel a dobozt, de egyelőre nem adtam oda neki. ‒ A határidőn belül vagyok. Korábban is kerestelek, de egyesek azt mondták, hogy néha munkakerülő vagy, így vélhetően a rossz napjaidon fogtalak ki ‒ tettem hozzá.
‒ Mellesleg, azt hiszem, akartál kérni tőlem egy szívességet ‒ ráncoltam a homlokom. Már megbeszéltük, hogy a legilimentor tanárom lesz, és a találka után belegondolva biztos kutatott a gondolataim között, így egyáltalán nem zavart, hogy látja-e az arcomat, vagy sem.
‒ Nos, nagyon elfoglalt vagy, vagy folytathatjuk máshol a beszélgetést? ‒ érdeklődtem, és lehajoltam a táskámért, hogy a vállamra vehessem, de a kis dobozt még mindig magamnál tartottam.

[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ajánlott tartalom
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Raziel & Aaron - Most megvagy!

Vissza az elejére Go down

Raziel & Aaron - Most megvagy!

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Similar topics

+

Similar topics

-
» Pietro Maximoff -hős- aaron-taylon johnson
» Hiányoztál nyuszi - Aurora & Aaron
» Olimposz > John Aaron / Árész

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
ϟ Harry Potter - Days of future past ϟ :: Varázsvilág :: London :: Mágiaügyi Minisztérium-