Nem szabad kihagyni!

Az új küldetés
hamarosan kezdetét veszi
Kalandra jelentkezők
⊰ 1 - Játékos neve
⊰ 2 - Játékos neve
⊰ 3 - Játékos neve
⊰ 4 - Játékos neve
⊰ 5 - Játékos neve


ϟ Harry Potter - Days of future past ϟ
 
HomeHome  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Üdvözlet!


2000-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 1999-2000-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, lassan négy éve végleg megszűnt létezni. Megmaradt hívei bujkálnak, és az auroroknak hála egyre ritkábbak az ex-halálfalókról szóló hírek is. Úgy tűnik, hogy a varázslóvilágot jelenleg béke és nyugalom övezi, de vajon meddig? Légy részese te is az új kalandoknak!

Az oldal alapítása:
2014. október 2.
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatbox


Promóink




Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)

Legfrissebb

ϟ Jane&Bastien
  Yesterday at 20:23
Jane Willow West



ϟ Jóslástan terem
  Yesterday at 20:01
Bexley Wildfield

ϟ Kérdések fóruma
  Yesterday at 19:56
Gemma Carlyle




ϟ Házpontok 2017-2018.
  Yesterday at 17:52
Calista Merrick
A hónap posztolói
Cody Armstrong
 
Bexley Wildfield
 
Gina Accipiter
 
Quinn A. Perold
 
Ivarn-vo Inor
 
Megan Smith
 
Corvus Flint
 
Jade Wilson
 
Rose-Neira Brooks
 
Viviana Rennes
 
Statisztika

Összesen 623 regisztrált felhasználónk van.

Legújabb felhasználó: Yedda Andrews

Jelenleg összesen 36550 hozzászólás olvasható. in 3348 subjects
Ki van itt?

Jelenleg 10 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 8 vendég :: 2 Bots



A legtöbb felhasználó (77 fő) 2014-10-02, 18:29-kor volt itt.

Share|

Jordan & Silent

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down
SzerzőÜzenet
Jordan L. Parrish
Reveal your secrets

avatar

Varázshasználó

ϟ Kor : 30
ϟ Hozzászólások száma : 22

TémanyitásTárgy: Re: Jordan & Silent 2015-07-23, 11:34

Silentnek
Jól vagy, kislány?


Finoman céloztam arra, hogy a mosolygás jobban áll neki, bár, lehetséges, hogy nem sokan dicsérték meg előtte, vagy éppen az hozta zavarba, hogy valaki az ellenkező nemből mondta ezt neki. Mindenesetre, még a gyér világban is láttam, ahogy elvörösödött. Most csak egy jókedvű mosolyra húzódtak az ajkaim, bár, ha a lány úgy tíz évvel idősebb, szőke, francia és véla lenne, akkor talán nagyon is elégedett lennék azzal, hogy sikerült zavarba hoznom. De így, csak jót mosolyogtam rajta.
Amikor megpróbált mosolyogni halkan felnevettem, majd bólintottam. ‒ Igen, határozottan jobb.
Aztán hosszasan ecseteltem neki a tinédzserkori lázadásokat, a csínyeket, na, meg hogy örülnék neki, ha jobban vigyázna magára. Elvégre nem lehetek mindig mindenhol, és nem vigyázhatok mindenkire, így örülnék, ha Silent tanulna ebből az esetből, megfogadná a tanácsaimat, és többé nem hergelne nála erősebbeket. Azt nem mondom, hogy ne keveredjen bajba, mert erre nem lehet figyelni.
Amikor nevettem, úgy tűnt, mintha Silent ezt nem értékelné, pedig valóban nem őt nevettem ki. A piszkálódó megjegyzésére vigyorogva összekócoltam a haját. ‒ Félreértettél. Én arról az időszakról beszéltem, mielőtt bemenekültél volna a kis utcákba. Akkor nyilván még emberek között voltál, akik miatt el tudtál volna rejtőzni ‒ magyaráztam, majd amikor bocsánatot kért, legyintettem. ‒ Ugyan, semmi gond.
A következő válaszára összeráncoltam a homlokom. ‒ Háát jó. ‒ Én a helyében tizenakárhány évesen nem akartam volna egyedül lézengeni Londonban, főleg éjszaka és főleg lányként, az tény, hogy megtettem jó párszor, hiszen ellógtam néhány helyre a haverjaimmal, de szinte sose voltam egyedül.
Ismét magyarázni kezdett valakiről, de nem nagyon értettem, mert az egész zavaros volt, de azt levettem, hogy ő se nagyon bízott az illetőben. Egyre inkább kételkedni kezdtem a szavában, és úgy éreztem, mintha csak kitalálta volna az illetőt, vagy csak mondott egy ismerőst, aki lehet, hogy be se fogadná. Azonban, ezt nem tettem szóvá, csak türelmesen hallgattam. Megint magyarázni kezdett, ezúttal arról, hogy ő már reggel eljött otthonról. Megint félreértett.
Felsóhajtottam. ‒ Nézd, Silent, az lényegtelen, hogy mikor jöttél el, egyrészt a családodnak figyelnie kellene rád, másrészt, az a lényeg, hogy most kint vagy, és elég késő van már. Te sem lehetsz olyan felelőtlen, hogy eljöttél ide anélkül, hogy lenne egy hely, ahol biztosan éjszakázhatsz. Tulajdonképpen, hogy kerültél ide Párizsból? ‒ Nem értettem. Az egész olyan logikátlan és butaságból, mint egy légből kapott, rosszul felépített mese.
Aztán jött az a dolog a szüleivel. Elég rémültnek tűnt, sőt azt is mondta, hogy ha tudnám törölni az emlékeiket, akkor lehet, jobban járna. ‒ Ha akarnám, tudnám törölni őket, azonban a memóriavarázslatok igen kényesek, ráadásul úgy nem is lenne szabad elvégeznem, szóval be kellene jönnöd a Minisztériumba, és egy illetékessel megtárgyalni az ügyedet. Ez már nem az én hatáskörömbe tartozik, de szívesen segítek elintézni.
Igen furcsa és kényes ügy volt az övé. Még szerencse, hogy Terence-szel erre jártunk, különben nem tudom mi történt volna vele. Szóval egyre inkább kezdett megfogalmazódni bennem, hogy holnap beviszem őt, elvégre, amúgy is fel kellett venni a tárgyalását a kis incidensről, és akkor a szüleivel kapcsolatban is tárgyalhatnának.
Próbáltam csitítgatni, sőt fel is segítettem, amikor a járdára ült. Láttam a tétovázást, de annyira nem izgatott, hogy ennyire nem bízik bennem. A lényeg, hogy felajánlottam neki, hogy akár nálunk is meghúzhatja magát egy éjszakára. A reakcióján továbbra is csak mosolyogtam.
‒ Egyáltalán nem. De előre szólok, odahaza engem egy király piton meg egy hárpia vár ‒ nevettem fel. Elvégre, nem ártott, ha számol ezekkel. Hogy ki a kígyó és ki a hárpia, azt meg döntsék el azok, akik ismerik Balthazart és Oliviát.
Nem is kellett nagyon messzire mennünk, talán fél órás séta volt az egész. A ház előtt kinyitottam a kis fekete kapunkat, előreengedtem Silentet, majd visszazártam az ajtót. Végigtereltem a lányt a kerten majd az egyik földszinti lakás ajtajához léptem. Ott Silenthez fordultam. ‒ A nő, aki bent lesz, ő az unokatestvérem, Olivia. Ha kicsit harapós hangulatban lesz, az nem miattad van, csak stresszes a munkája ‒ szóltam, majd némi kulcscsörgetés után beillesztettem a kulcsot a zárba, majd belöktem az ajtót. Itt is előre engedtem a lányt, majd ezt az ajtót is bezártam. Miközben kibújtam a cipőmből, bekiáltottam. ‒ Megjöttem Liv! Hoztam egy vendéget is.
‒ Gyere csak beljebb. Nyugodtan foglalj helyet a nappaliban, vagy ahol akarsz. Pár perc, és jövök
‒ intéztem Silenthez a szavaimat, majd elindultam, hogy megkeressem az én kedvenc kávéfüggőmet, hogy megtárgyaljam vele a továbbiakat. Aztán visszatértem a lányhoz, ha kért, akkor adtunk neki enni-inni, Livet nyaggat, hogy adjon neki valamit, amiben aludhat, megmutattuk neki a fürdőt, előkotortunk egy pótágyat, megágyaztunk neki, aztán én is vacsoráztam, és lezuhanyoztam.
Egy trikóban és egy alsónadrágban léptem ki a fürdőből, amire rávettem egy köpenyt is. Még mielőtt elmentem volna aludni, Silenthez fordultam. ‒ Örülnék, ha nem szöknél meg, és itt lennél, mire felébredünk. Jó éjszakát! ‒ köszöntem el, majd bevonultam a kis szobámba, megetettem Balthazart, majd bedőltem az ágyba, és némi helyezkedés után elaludtam.

//Köszönöm a játékot. ^^ //


[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Silent Zodiac
Reveal your secrets

avatar

Hollóhát

ϟ Kor : 19
ϟ Hozzászólások száma : 306

TémanyitásTárgy: Re: Jordan & Silent 2015-07-21, 18:41

Jordan & Silent

A szüleim sose voltak azok a mindenre odafigyelő, bármit odaadó, mindenben támogató felnőttek. Sőt, pont ellenkezőleg! Amióta az eszemet tudom, mindig csak dolgoztak. Hétköznap korán elmentek és késő este jöttek haza, amikor én már aludtam. Hétvégéken pedig mindenféle vendégséget tartottak ahová én csak akkor mentem el, amikor ott volt a legjobb barátom is. Ha bármit akartam azt magamnak kellet megszereznem. Bár ezt legtöbbször a szüleim pénztárcája bánta. De még azt sem vették észre. Azt pedig, hogy támogassanak sose kértem. Először akkor lett volna rá szükségem, amikor a Roxfortba mentem. Azt pedig kifejezetten ellenezték. Főleg miután megtudtam valamit, amit nem kellet volna. A szüleim bármit megtennének azért, hogy letegyem a pálcám és mugliként éljek. Csakhogy én nem akarom. Megesküdtem, hogy sose adom fel az erőmet.
Jordan mondatának hallatán kisé elpirultam. Még ezen az alig kivilágított utcán is jól látszott. Ilyenkor eléggé nagy hátránynak számított a fehér bőröm. A kijelentésébe bele tudtam volna kötni. Először is, én nem duzzogtam, csak nem szeretem, ha kételkednek a szavamban. Én mindig őszinte vagyok. Ha nem is mindig teljesen, de általában van némi igazság abban amit mondok. Másodszor, én nem vagyok aranyos! Egyáltalán nem! Azt lehet rám mondani, hogy kedves vagyok, szeretnivaló, sőt még azt is, hogy édes. De hogy aranyos vagy cuki legyek azt nem. Ki nem állhatom, ha így hívnak. Mindenesetre megpróbáltam valamiféle halvány mosolyt erőltetni az arcomra. -  Így jobb? – kérdeztem most már visszafogottabban.
Amikor azt mondtam, hogy igaza van, akkor valóban úgy gondoltam. Hisz idősebb és valószínűleg tapasztaltabb volt nálam. Csakhogy én nem a határaimat feszegettem. Tudom jól, hogy meddig szabad elmennem, és sose lépem át azt a bizonyos vonalat. Ezzel a sráccal csupán annyi volt a helyzet, hogy nem teljesen normális. Egy ilyen apró csínyért nem szabadna máris meggyilkolni valakit. De visszatérve, a témához, nekem az a véleményem, hogy nem mindenkinél egyforma ez a határ. Valakit jobban bírunk, valakit nem, így persze, hogy annál, akit jobban szeretünk sokkal könnyebb túlzásokba esni, ellentétben azzal, akit nem. -  Mint már mondtam meg. Tudom, mikor hibázok, és képes vagyok elfogadni mások segítségét. Szóval nem kell félnie. Még egyszer nem fordul elő! – Most már sokkal nagyobb volt a mosolyom. Egyáltalán nem olyan vagyok, mint a többiek, akik zokon veszik, ha valaki segíteni akar nekik. Én sem fogadom el minden esetben, de akkor jó okom van rá. Most viszont szívesen hallgattam a jó tanácsokat.
A nevetése hallatán összeszűkült a szemem. -  Igen, valóban csodásan el lehet vegyült a tök üres utcákon! Hogy ez nekem miért nem jutott eszembe? – Nem akartam gúnyolódni rajta, szimplán nem szerettem, ha kinevetnek. Viszont most lehet túlzásba estem egy kicsit. -  Elnézést csak… fáradt vagyok! – hazudtam. Na, jó nem hazudtam, mert tényleg fáradt voltam, csak nem ez volt az oka a reakciómnak. A mai napig is gúnyolnak, azért amiért olyan vagyok amilyen. És már megszoktam, hogy így reagálok a legtöbb megjegyzésre.
Arra a kérdésére, hogy hol lakom persze, hogy azt mondtam Párizsban. Úgy talán egy kicsit nehezebb lett volna elvinni, hisz nem túl jó ötlet hopponálni. Arra viszont nem gondoltam, hogy képes lenne rá. -  Nem, nem! Jó nekem itt Londonban, köszönöm! – Az még rosszabb lett volna, ha egyenesen a szüleimhez kerülök. Hisz akkor ott helyben kettétört volna szegény pálcám. -  Hát van egy ismerősöm, de ő nem igazán az a házigazda típus. Inkább egyedül tölti az estéit. De barátomnak nem mondanám. – Illetve mondhattam volna annak is, csak nem szerettem. Nálam ez egy kicsit másképp működöt. Barátomnak neveztem azt az illetőt, akink mindent elmondhattam, és akit már régóta ismerek. Ezzel szemben ezt a lányt alig két hónapja ismerem, ráadásul nem is tud nagyon sok mindent rólam. Bár még ő az, akivel istenigazából jóba vagyok.
A következő mondatának hallatán felvontam az egyik szemöldököm. -  Este? – Nem értettem miről beszélt. Én reggel jöttem el otthonról. Három után már nem tehettem ki a lábam a lakásból. De akár éjfélig is kint maradhattam. Ezt a logikát! Mindenesetre nem értettem elsőre, de aztán csak leesett. -  Ó, nem én reggel jöttem el otthonról! Csak későig maradtam. Bár ez nagyon senkit sem érdekel a családomból.
Amint elmondtam, hogy miért nem akarok hazamenni, a vállamra tette a kezét. Próbálta magyarázni, hogy a szüleim nem tehetnek semmit az ellen, hogy elvegyék az erőmet, én mégis rettegtem tőlük. Ők két dologhoz értettek nagyon jól. Mások figyelmen kívül hagyása, és rémisztgetéséhez. Tizenkét éves korom óta fenyegetnek azzal, ha valamit nem úgy csinálok, ahogy ők mondják, többé nem lehetek boszorkány. Mindig is féltem ettől és mindig is fogok. A varázslás az egyetlen olyan dolog, ami miatt szeretek nap, mint nap felkelni és viselem el mások csúfolódását. -  Hacsak nem képes törölni az emlékeiket, akkor kétlem, hogy bármit is képes tenni ellenük. Túlságosan önfejűek. – Minden szót komolyan gondoltam. A szüleimet nem riasztja vissza a Minisztérium, se a varázslók, se semmi. Persze nem azt akartam, hogy engem felejtsenek el, mert arra sose lettem volna képes, csak azt, ami miatt utálják a varázsvilágot.
Miután már leültem a járdára és nem temettem az arcom a kezembe, magamhoz húztam a térdeimet, és úgy hallgattam tovább a férfit, aki még mindig arról próbált meggyőzni, hogy nem tilthatják meg nekem az varázslást. Amint befejezte, nyújtotta a kezét, hogy engem is felsegítsen.  Haboztam az elfogadásával. Nem igazán akartam még hazamenni. Bár már kitaláltam, úgy körülbelül, hogy mit fogok mondani, nem állt szándékomban valóban hazamenni. Úgy gondoltam, hogy majd elfutok, aztán másnap hazamegyek.
A kérdésemre, hogy csak az utcánkig fog-e elkísérni, olyan választ kaptam, amire abszolúte nem számítottam. Tágra nyílt szemekkel néztem rá. Egészen eddig azért erősködöt, hogy hazamennyek. Most meg azt mondta, hogy ha nem akarok, akkor nem kell. Ráadásul felajánlotta, hogy hozzájuk is mehetek. Nem tudom, hogy csak nekem, vagy másnak is, de elég furán hangzott. -  Csak hogyha nem zavarok. – mondtam kisé félénken, majd a kezébe tettem az enyémet, hogy felsegítsen.
[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Jordan L. Parrish
Reveal your secrets

avatar

Varázshasználó

ϟ Kor : 30
ϟ Hozzászólások száma : 22

TémanyitásTárgy: Re: Jordan & Silent 2015-07-09, 21:22

Silentnek
Jól vagy, kislány?


Rengeteg különleges embert ismertem. Különceket, bátrakat, vakmerőket, elragadóan naivakat, törtetőket, barátságosakat és kegyetleneket is. Számomra a különleges az jelentette, hogy egyedi volt az illető attól függetlenül, hogy jó, vagy rossz ember volt-e. Bár, véleményem szerint a világ legkülönlegesebb teremtménye az a francia szépség volt, aki évekkel ezelőtt elrabolta a szívemet. Tisztában voltam vele, hogy nem érdekelték az érzéseim, ahogy az is, hogy komolytalannak látott, de ettől függetlenül kisfiús rajongással viseltettem iránta. Csodálatra méltó volt az a nő! Annyi embernek segített már, és nem csak a munkája kapcsán, hanem szabadidejében is folyton jótékonykodott. Nem is értettem miként szorult belé ennyi jóság. De azt hiszem, kissé elkalandoztak a gondolataim.
Silentre pillantottam. Nem ismertem eléggé, nem tudtam tehát megállapítani, hogy mennyire volt különleges, csak annyit tudtam, hogy egész furcsa nevet kapott a szüleitől.
Reméltem, amikor megígértettem, hogy nem keveredik még egyszer konfliktusba azzal a sráccal, azt nem vette támadásnak, vagy számonkérésnek. Koránt sem volt olyan a hangom, hogy annak legyen felfogható. Inkább csak aggodalmas volt. Féltés csengett benne.
‒ Jól van, elhiszem ‒ mosolyodtam el halványan, amikor sértődést véltem kihallani a hangjából. ‒ És ne duzzogj! Egy ilyen aranyos lánynak nem áll jól, ha morcos ‒ tettem hozzá derűsen. Tényleg szimpatikusabbnak tűnt, amikor mosolygott, akkor olyan életvidám volt, nem pedig egy pukkancs.
Hosszasan magyaráztam neki, hogy félre kellene tennie a sérelmeit, mert az nem vezetett semmi jóra. Persze, ezt pont én mondtam, aki hosszú évek óta utálta a mostohaanyját, bár az ő valóban tönkretette az életemet, szóval jogosan vagyok rá dühös. Bár, felnőtt ember módjára kezeltem a helyzetet, és elköltöztem onnan, amilyen gyorsan csak lehetett.
‒ Tudom, hogy igazam van ‒ feleltem szórakozottan. Még szép, hogy igazam volt! Idősebb és tapasztaltabb voltam nála. Én is belekeveredtem értelmetlen csatározásokba, amiket így utólag bánok. Nem akartam, hogy bármi baja essék, mert láttam már mennyire el tudnak fajulni ezek a kis nézeteltérések. ‒ Ugyan, ne sajnáld! Fiatal vagy, feszegeted a határaidat. Mindenki átesett már ilyesmin. Csak szeretném, ha nem esne bajod, ennyi az egész, szóval, örülök, ha tényleg megfogadod a tanácsomat.
Még mindig nem voltam benne biztos, hogy teljes mértékben megfogadja-e azt, amit mondtam, de bíztam benne, vagy legalább is reméltem, hogy okos kislány, és felfogja a helyzetet.
A megdöbbent arca láttán a nevetésem talán kicsit hosszabbra nyúlt, mint eredetileg terveztem. Nem tehettem róla, egyszerre gondolkoztam egy üldöző és egy üldözött fejével. Ismertem London minden kis zugát, utcáját és azokat az útlevágásokat, amik segítségével gyalog gyorsabban el lehetett jutni a-ból b-be. ‒ Igen, gondoltam. De épp ezért mondtam, hogy célszerűbb a tömegben elvegyülni, ha le akarsz rázni valakit. Ha valaki nem ismeri eléggé a környéket, akkor könnyen úgy járhat, mint te az imént. Szóval, ha legközelebb megint kergetnének, vegyülj el! ‒ kacsintottam rá. Ez a trükk mindig jól bevált. Nem is értettem, hogy azok, akiket kergetni szoktunk hogy nem jöttek még rá arra, hogy ha természetesen viselkednek, akkor nehezebb kiszúrni őket.
Igazat mondott, bár egy kicsit kételkedtem benne, de végül is, hihető volt a magyarázata. ‒ De is el tudlak vinni, ha nagyon muszáj. Nem túl nagy erőfeszítés átugrani Párizsba. ‒ Azt már nem tettem hozzá, hogy akkor talán ismét viszont láthattam álmaim nőjét, akivel már vagy négy-hat éve nem találkoztam.
‒ És ez igaz lenne? Tényleg tudnál valahol aludni? ‒ kérdeztem. Nos, eléggé érzékeny voltam arra, ha valaki nem mondott igazat. A hazugságokkal elodázni a felelősséget nem túl jó ötlet, mert előbb-utóbb visszaüt a dolog. Ezért voltam mindig őszinte másokkal, viszont cserébe én is elvártam ugyanezt. ‒ Különben is, a családodnak nem lett volna szabad elengednie este egyedül, pláne nem engedni, hogy valamikor az éjszaka közepén térj haza ‒ csóváltam lemondóan a fejemet. Ezek a szülők! Én biztosan rövid pórázon tartottam volna a kamaszodó gyerekemet, főleg, ha még vonzaná is magához a veszélyt.
Végre kiderült, hogy miért nem akart annyira hazamenni. Megsajnáltam. Nehéz lehetett muglik között felnőni, főleg, ha a szülei se rendelkeztek képességekkel. Azonban, a szülők is ostobák volták, ha azt hitték, hogy meg tudják fosztani a gyereket a hatalmától. Finoman megérintettem Silent vállát. ‒ Nézd, a családodnak el kell fogadnia, hogy boszorkány vagy. És mi van akkor, ha megtiltják neked a varázslást? Nem vehetik el az erődet, a te véredben is ott csörgedezik a mágia, mint az enyémben. Egy pálcát meg nem olyan könnyű eltörni, sőt nem is tehetnék meg. A varázslást csak a Minisztérium tilthatja meg indokolt esetben. Téged nem fenyeget ez a veszély, és ha a családod továbbra is akadékoskodna, akkor nyugodtan fordulj hozzám, rendben?
Amikor leült a járdára, felsóhajtottam, és leguggoltam hozzá. ‒ Figyelj, tényleg nem vehetik el az erődet. Amint betöltöd a tizenhetet, szabadon varázsolhatsz. Akkor már végképp nem tilthatják meg neked. ‒ Felálltam, leporoltam az öltönyömet, aztán kinyújtottam a kezem, hogy felsegíthessen. ‒ Na, gyere!
Ha engedte, akkor felsegítettem, ha nem, akkor csak álltam mellette zsebre tett kézzel, arra várva, hogy feltápászkodjon. ‒ Persze. De ha annyira nem akarsz haza menni, akkor jöhetsz hozzánk is. Igaz, az unokatestvérem engem majd megöl érte, de nem akarom, hogy az utcán éjszakázz ‒ ajánlottam fel neki, bár, ha élni fog a helyzettel, akkor lehet Olivia nem fogja díjazni, ha hazaállítok egy tizenéves lánnyal. Bár, ha tényleg volt egy barátja, akkor értelemszerűen hozzávittem el.


[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Silent Zodiac
Reveal your secrets

avatar

Hollóhát

ϟ Kor : 19
ϟ Hozzászólások száma : 306

TémanyitásTárgy: Re: Jordan & Silent 2015-07-09, 14:32

Jordan & Silent

Sejtettem, hogy ő sem fog átlagosnak tartani. Nehéz is lett volna, miután nem vagyok az. Bár főleg a családi hátterem miatt, de másként látom a világot, mint a legtöbb gyerek. Engem sose kényeztettek el, pedig egyke voltam. Ha valamit meg akartam szerezni, azért harcolnom kellet. Nem mindig kaptam meg azt a figyelmet, amire vágytam, sőt jóformán a nagypapám halála után már nem is szereztem meg. Pontosan ezért lettem annyira kívülálló. Sose tudtam megtalálni a közös hangot a kortársaimmal, maximum, ha kicsit megjátszottam magam, amit nem igazán szerettem.
Alighogy megmondtam többé nem fogom piszkálni azt a srácot, rögtön kérdőre vont. Egy pillanatra megálltam, majd értetlen tekintettel néztem rá. -  Persze, hogy meg! Ha azt mondom, nem szekálom többé, akkor az úgyis van! – mondtam, talán egy kisé sértődött hangon. Én nem szoktam megszegni az esküim. Ha valamit megígérek, akkor azt be is tartom, bármibe kerül. Ez esetben, ha nem vehetek rajta többé elégtételt, ám legyen. Nem fog hiányozni nekem az, hogy ismét megkergessenek. A mai napon csupán unalmam elűzése miatt döntöttem úgy, hogy megtréfálom. De egyébként meg inkább az iskolában álltam volna bosszút. Ott legalább varázsolhatok!
Figyelmesen hallgattam végig a (bár hosszú, mégis) ésszerű monológját. Valóban kicsit túlzásba vittük. Már évek óta csak piszkáljuk egymást. És bár nagy örömömet lelem abban, ha néhanapján a földre küldöm egy egyszerű varázslattal, effektíve nem kéne ezt csinálnunk. Még akkor, sem ha ő egy Mardekáros. A mostani eset a legjobb példa rá, hogy eléggé el tud durvulni a helyzet. Utálom, ha valakinek igaza van! -  Teljes mértékben igaza van, és nagyon sajnálom. Valóban hülyeség volt tőlem. Ígérem, többé nem fogom szekálni. – Halványan elmosolyodtam, és reménykedtem benne, hogy ezzel a válasszal kielégedik. Komolyan gondoltam, amit mondtam. Idősebbekkel szemben nem szégyelltem beismerni, ha tévedtem. Előfordult velem az ilyesmi, főleg az olyanoknál, mint az a srác. De egyébként általában jó döntéseket hozok, csak akkor kavarodik meg az elmém, ha a Mardekárról van szó. Velük szemben nem vagyok túl reális.
Arra a válaszomra, hogy mit tettem volna akkor, ha ők nem jönnek felnevetett. Nekem pedig tátva maradt a szám, azon, amit ő mondott. Hogy én? Becsalni? Szimplán ott találtam fedezéket. Eszem ágában sem volt, hogy becsaljam őt oda. Ennyire sötét azért mégsem vagyok! Ha tudtam volna, hogy zsákutca, akkor biztosan nem mentem volna oda. De mégis honnan tudhattam volna, ha egyszer nem is ismerem a környéket? -  Nem tudtam, hogy csapdába fogok esni! Szimplán arra futottam. – A munkájával kapcsolatos részre már nem igazán figyeltem. Nem is nagyon érdekelt. Biztos nagyon izgalmas meló meg minden, de engem hidegen hagy az ilyesmi.
Nem vicceltem, amikor azt mondtam, hogy Párizsban lakom. Ugyanis tényleg ott éltem. Az egy másik dolog, hogy átmenetileg a nagynénim lakásában kaptam szállást. De ő nem ezt kérdezte. -  Nem vicceltem, tényleg Párizsban lakom. Csupán átutazóban vagyok itt. – mosolyodtam el. Engem ugyan haza nem visz egykönnyen. Addig fogom nyaggatni, amíg azt nem mondja, hogy rendben. -  Annyiban, hogy akkor azt tudom mondani, hogy egy barátomnál aludtam. Azt viszont erősen kétlem, hogy aggódnának értem, miután azzal mentem el otthonról, hogy ne várjanak rám, mert későn érek haza. – Ez nagyjából igaz volt. A nagynénimnek mindig azt mondtam, amikor elmentem, hogy nem tudom, meddig leszek kint, szóval ne várjon rám. A szüleim pedig mit sem sejtenem erről az egészről.
A következő mondatán, kiakadtam. Engem? A Minisztériumba? Azt nem teheti! Nem mehetek be! Az még rosszabb mintha elkapnának! Na, jó a varázserő megfosztásánál nincs rosszabb, de mégsem olyan kellemes, ha bevisznek oda. Nem tudtam megszólalni, így meghallgattam, amíg elmond mindent, amit akart. Amikor befejezte szomorkásan kezdtem bele a magyarázkodásba. -  Mert a szüleim azok és utálják a varázslókat. A családom néhány tagja az volt, de őket sem szerették. Mindenáron azt akarják, hogy én is legyek olyan, mint ők, ezért mindenben keresnek valami olyat, ami miatt megtilthatják nekem a varázslást.
Leültem a járdára és az arcomat a kezeimbe temettem. Azon gondolkodtam, hogy mihez kezdjek most. Menjek be a Minisztériumba? Vagy vállaljam, ha hazamegyek, akkor minden ki fog derülni? Felsóhajtottam. -  Biztosan csak az utcánkig kísér el?

[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Jordan L. Parrish
Reveal your secrets

avatar

Varázshasználó

ϟ Kor : 30
ϟ Hozzászólások száma : 22

TémanyitásTárgy: Re: Jordan & Silent 2015-07-09, 02:08

Silentnek
Jól vagy, kislány?


Valóban érdekesnek találtam, hogy valakit Silentnek hívnak, elvégre az én koromban (ó, te jó Merlin!), a szülők jobban kedvelték az egyszerű és hagyományos neveket, mint a Mary, a Thomas és társai. Nem tudtam, hogy mégis honnan jött ez az őrület, miszerint minél egyedibb nevet adjanak a gyerekükben, de szerintem csak kiszúrtak szerencsétlenekkel. Ha nekem valaha is lesz gyerekem, akkor biztosan valami normális nevét adnék. Eléggé konzervatív voltam ilyen téren, azonban Silent szavain mosolyognom kellett.
‒ Az biztos ‒ tettem hozzá, igaz, nem ismertem annyira ezt a kislányt, de abban biztos voltam, hogy eléggé különös teremtés lehetett. Igazán kíváncsi lettem volna rá, mert szimpatikusnak tűnt.
Hosszasan magyaráztam neki arról, hogy miért kellene annyiban hagyni a dolgokat, de úgy éreztem, hogy a kapásból rávágott „Nem fogommal” csak azt akarta elérni, hogy elhallgassak, ezért úgy döntöttem, hogy biztos, ami biztos megígértetem vele. Olyan lánynak tűnt, aki betartja az ígéreteit. ‒ Biztos? Meg is esküdnél rá? ‒ fordultam felé, miután kiértünk egy kis utcából. Még mindig nem értünk vissza a zsúfolt utcához, sőt az imént sétáltunk egy földön fekvő hajléktalan mellett, akit szintén szemmel kellett tartanom.
Felvontam a szemöldököm a lány határozott kijelentésére. Nem is volt olyan szende, mint amilyennek mutatta magát, legalább is, határozottság csengett a hangjában. Érdeklődve hallgattam, ahogy talán kissé neheztelően beszélt arról a srácról. Felsóhajtottam. Persze, a fiú nem volt túlzottan kedves a lánnyal, pláne, ha tényleg lelökte a seprűjéről, de nem értettem, hogy miért kellett ezen a múltbéli eseményen lovagolni. ‒ Értem, hogy neheztelsz rá, viszont Silent, nem szabad hagyni, hogy a bosszúvágy vezéreljen. Nem is kellett volna belekezdeni ebbe az ostoba csatározásba. Egyszerűen hagyd békén, vagy kerüld el ‒ lemondóan csóváltam a fejem. Fiatalok! Más sem érdekli őket, mint egymás bántása. Majd egyszer rájönnek, hogy az élet nem egymás kölcsönös szívatásáról szól. Vagy legalább is remélem, hogy ezt ők is felismerik majd. ‒ Szerintem eléggé elfajultak már a dolgok köztetek. Majdnem bajod esett, szóval véleményem szerint itt lenne az idő, hogy abbahagyjátok. ‒ Persze, nem voltam az apja, csupán egy ember, akinek az volt a munkája, hogy fenntartsa a rendet és a békét, hogy ügyeljen Nagy-Britannia varázsló és varázstalan személyeinek a biztonságára. Talán, ilyen alapon beleszólhattam a dolgukba, különben elintézném, hogy ennek az esetnek folytatása legyen.
Halkan felnevettem, amikor legközelebb választ adott. Nos, a beszélőkéjével nem voltak gondok. ‒ Nem túl jó terv. Ahogy az se volt az, hogy becsaltad a sikátorokba, aztán végül magadat szorítottad sarokba. A munkám kapcsán az első dolog, amit a saját bőrömön tanultam meg az az, hogy több esélyem van arra, hogy észrevétlen maradjak, ha a tömegben megbújik, nem pedig kiválok belőle. Csak egy jó tanács, ha valaki megint megkergetne. ‒ Nem tehettem róla, ismét előtört belőlem az, hogy egy nyomozó, beépített ember, kommandós, vagy akármi más fejével gondolkozzak. Olyan természetes volt ez nekem, mint a lábujjhegyen osonás, amikor nem akarom, hogy Liv elkapjon a lakásban.
‒ Ez csak természetes. ‒ A munkaköri leírásomban a diszkréció is szerepelt. Nem akartam lebuktatni a kislányt, csupán szerettem volna biztonságban hazajuttatni. A családja nyilván aggódott érte.
Ezek után a figyelmem főként a hot dogra terelődött, ugyanis majd’ éhen haltam. Terence-t is azért nyaggattam már három órája, hogy együnk valamit, de nem engedte. Szóval most kénytelen voltam pótolni az ebédet meg a vacsorát egy hotdoggal.
‒ Hát jó. Pedig egész finom ‒ feleltem, miután lenyeltem a falatot. Ha nem kért, akkor nem vettem neki. Nem akartam erőltetni a dolgot, pedig ahhoz képest, hogy honnan származott, kifejezetten ízletes volt, bár Liv főztjéhez nem ért fel.
Hárította a kérdést. Nem értettem miért rettegett ennyire, elvégre csak haza akartam kísérni. Nem is magunkhoz akartam felvinni, nem voltam olyan állat. Csupán szerettem volna az otthona biztonságában tudni. ‒ Silent, kérlek, ne viccelődj! ‒ szóltam rá kissé komolyabban. Hát ennyire nem fogta fel, hogy ilyen fiatalon nem kellene este a városban kószálnia? Könyörögni kezdett, de nem is értettem teljesen, hogy miket hordott össze. Nem volt túl sok értelme a beszédének.
‒ Miben másabb, hogy ma este hazakísérlek, vagy holnap mész haza? Különben is Silent! Keresni fognak, aggódni fognak érted. Ezt akarod? Le merném fogadni, hogy nem is tudnál hol meghúzni magad az éjszakára ‒ próbáltam meg cáfolni az állításait, és jobb belátásra téríteni. ‒ Különben is, csak az utcátokig kísérnélek el. Én is szeretnék már hazaérni, de ha így folytatod, akkor be kell vinnem téged a Minisztériumba, amit pedig nem szeretnék.
Nem értette, hogy neki otthon lenne a helye. Muszáj volt hazakísérnem. ‒ Különben is, miért kellene úgy élned, mint egy mugli? Ez butaság, Silent. ‒ Ráztam meg a fejem. Tényleg nem láttam át a helyzetét. Mi várhatta otthon, hogy ennyire nem akart hazamenni? És most mégis mihez kezdjek vele azonkívül, hogy figyelmen kívül hagyom a tekintetét, amivel próbált meghatni?
‒ Hidd el, én csak jót akarok neked. ‒ Talán ebből is látszott, hogy nem értettem a gyerekekhez, főleg a tinédzserekkel akadtak problémáim a napokban, és egyszerűen nem hittem el, hogy Silenttel is ennyi probléma volt. Miért vagyok én ilyen peches?


[You must be registered and logged in to see this link.]


A hozzászólást Jordan L. Parrish összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2015-07-09, 21:02-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Silent Zodiac
Reveal your secrets

avatar

Hollóhát

ϟ Kor : 19
ϟ Hozzászólások száma : 306

TémanyitásTárgy: Re: Jordan & Silent 2015-07-08, 16:30

Jordan & Silent

Érdekesnek találta a nevemet. Nem csodálkozom, mindenki más is így volt vele. Akárhányszor összefutottam valakivel, és bemutatkoztam neki, az mindig visszakérdezett, hogy jól hallotta-e. Egyesek gúnyt űztek belőle, mások inkább csak furcsának találták. Valaki úgy vélte illik rám, de egyesek azt mondták abszolúte nem vagyok csendes. Ez valahol igaz is volt. Ha olyanom volt, tényleg nem tudtam befogni a számat, de általában jó hallgatóság voltam. -  Különös név, egy különös lánynak! – Mondtam majd, féloldalasan elmosolyodtam. Nem voltam átlagos. Ó, de még mennyire, hogy nem! Sokkal több rejtőzött benne, mint azt valaki is sejthette volna.
Éreztem, hogy amint elmondom mi is történt, egy alapos fejmosásban lesz részem. Igen, tudom, hogy idősebb nála és tisztában vagyok vele, hogy a bosszú nem mindent old meg. De azért tapasztaltabbnak nem mondanám. Csupán egy évvel idősebb nálam, mégis egy évfolyamba járunk. Pontosan ugyan annyit tud, mint én. Talán én egy kicsivel többet. -  Nem fogom! – mondtam majd ismét elmosolyodtam. Tényleg nem fogom többet szekálni… iskolán kívül. -  Igen ő! – mondtam most már talán egy kicsikét határozottabban. Nem akartam durva lenni, mivel se kedvem, se hangom nem volt hozzá. Túl sokat kiabáltam. Csoda, hogyha nem fog elmenni a hangom holnapra. - Két éve lelökött a seprűmről, és én akkorát estem, hogy napokig kómában voltam. Eltört az egyik kezem, és azt mondták csoda, hogy nem lett komolyabb bajom. Ehhez képest én semmit sem csináltam. – Nem is beszélve arról, hogy ő átokkal fenyegetett. A muglik között! Ez a gyerek nem normális! Be kéne zárni valahová.
Hogy mit csináltam volna akkor, ha ők nem jönnek? Hát igen ez valóban jó kérdés volt. Elvégre varázsolni nem tudtam, mivel még csak 16 vagyok. Nem is gondoltam arra mihez kezdtem volna. Hiszen úgy véltem, hogy vagyok annyira ügyes, hogy észrevétlen maradjak. De sajnos még én sem tudom mindig befogni a számat. -  Kiélveztem volna életem utolsó óráit, aztán reménykedtem volna benne, hogy gyors halálom lesz? – Tudom, hogy végez egy kígyó az áldozataival. Először vagy mérget fecskendez belé, vagy pedig megfojtja. Utána nyeli le egybe. Nem szerettem a hüllőket. Olyan undorítóak voltak.
- Azt nagyon megköszönnöm, ha nem említené meg. – Még csak az kellet volna nekem, hogy megint bajba kerüljek. Én ugyan biztosan nem mentem volna haza, és soha nem mondtam volna le a varázserőmről. Nem tilthatják meg nekem. Még akkor, sem ha a szüleim. Nincs joguk ezt tenni velem.
Egyik szemöldökömet felvonva néztem, ahogy a hotdogot ette. Hát ilyet se láttam az biztos! És ez az ember az, aki megmentett a Mardekáros sráctól? Nem értettem, hogyan lehetséges ez. – Nem köszönöm. Tényleg nem vagyok éhes. – Először is, most futottam szét a tüdőmet. Csoda, hogy még állni bírok. Másodszor, ki az, aki ilyen későn bír még enni?
Ismét haza akart rángatni, csakhogy én nem mentem bele ilyen könnyen. Ha most megyek haza, ráadásul ennek a fickónak a társaságában rögtön rájönnek, hogy megint bajba kerültem. Akkor pedig egy életre szobafogságot kapok. - Egész pontosan Párizsban. – mondtam duzzogva. Nem fogok hazamenni. Erővel sem bírhatnak rá, hogy én innét elmozduljak. Amúgy is azt kérdezte, hogy hol lakom, nem pedig azt, hogy jelenleg hol tartózkodom. - Kérem szépen! Ígérem, holnap hazamegyek, csak ma ne kelljen! Akkor rájönnek mi történt, és nem akarom, hogy úgy kelljen élnem, mint egy mugli! – Azokkal az édes kölyökkutya szemeimmel néztem rá, amiknek még a szüleim sem mindig tudtak ellenállni, és reménykedtem benne, hogy ez legalább egy picit meghatja.

[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Jordan L. Parrish
Reveal your secrets

avatar

Varázshasználó

ϟ Kor : 30
ϟ Hozzászólások száma : 22

TémanyitásTárgy: Re: Jordan & Silent 2015-07-08, 12:18

Silentnek
Jól vagy, kislány?


Elég rémültnek tűnt szegény lány, bizonyára a frászt hozta rá az a suhanc. Természetesen, az ügy nem fog annyiban megállni, hogy bevittük a srácot, nem, a napokban a lányt is be fogjuk hívni a Minisztériumba, hogy megvizsgálhassuk az ügyet. Nem tudtam pontosan mit állt a háttérben, de abban biztos voltam, hogy a fiú figyelmeztetést fog kap azért, mert muglik között pálcával rohangált. Aztán, hogy ennek a dolognak lesznek-e komolyabb következményei, de nem tudhattam előre.
Halványan elmosolyodtam. Ezért szerettem annyira a munkámat, hogy másokra vigyázhattam. Nem szerettem volna, ha bárkinek is baja esne. ‒ Ugyan, igazán nincs mit, csak a munkámat végeztem ‒ legyintettem. Ó, ha tudná, hogy hány hasonló ügyem volt! Sőt, ez még egész könnyed esti rohangálás volt, nem úgy, mint a néhány nappal ezelőtti tolvajkergetésem.
Megindultam visszafelé, bár az éhség néha gyorsabb tempót diktált, de amikor észrevettem, mindig lelassítottam. Tény és való, a szűk kis utcákból is szerettem volna kiérni végre, elvégre volt egy-két kellemetlen emlékem az ilyen helyekről, és úgy véltem, a lány is nagyobb biztonságban lenne, ha visszatérnénk a „civilizációba”.
‒ Silent? ‒ kérdeztem vissza homlokráncolva. ‒ Különös név.
Érdekes, még sose hallottam ezt a szót névként használva, de vélhetően azért, mert elhatárolódtam a gyerekektől meg azoktól a családoktól, akiknek porontyai vannak. Engem valamiért sose akartak meghívni egy babaváró buliba se. Azt rebesgették rólam néha, hogy iszákos vagyok, ami nem volt éppenséggel igaz, mert csak a munkaidő után ittam, megünnepelni, hogy ezt a napot is túléltem. Ezenkívül csak ünnepnapokon ittam egy-két pohárral, szóval csak egy ferdített tényt sugdostak össze-vissza az irodában.
Rosszallóan csóváltam a fejem, amikor az elégtételről beszélt. ‒ Figyelj, Silent. Egy részt, nem éri meg a nálad idősebbekkel ki kezdeni, még pedig ő elég idősnek és tapasztaltabbnak tűnt, mint te vagy. Más részt, a kicsinyes bosszú csak még több bajt hoz rád, és értelmetlen. Ne piszkáld többet! Nem hiába szokták mondani, hogy ne keltsd fel az alvó oroszlánt ‒ felsóhajtottam. Tinédzserek! Pont abban a korban voltak, akik még nem látták be teljesen, hogy minden tettüknek következménye van, épp ezért nem ártana, ha kerülnék a konfliktusokat. ‒ Igazán? Az előbb még azt mondtad, hogy elégtételt vettél valamiért. Csakugyan ő kezdte volna? ‒ kérdeztem vissza. Ez kissé sántított nekem, hiszen, ha ő kezdte volna, akkor a lány miért vágott vissza neki? Vagy az ügy sokkal messzebbre nyúlt volna vissza?
‒ Mondd csak, Silent… Mihez kezdtél volna, ha nem avatkoztunk volna közbe? ‒ kíváncsiskodtam, elvégre, érdekelt, hogy miként oldotta volna meg a szituációt. Nem olyannak tűnt, aki tudja kezelni az olyan helyzeteket, ahol sarokba szorítják.
Végre kiértünk, és nagyot szippantottam a kissé szmogos, de legalább nem szemétszagú levegőből. A kislány következő szavaira kérdőn pillantottam rá. Elég butaságnak tűnt az, amit magyarázott. ‒ Nem értem, hogy miért ne varázsolhatnál attól, hogy egy magadfajtával találkozol, de ettől függetlenül haza kell vinnem téged. Ha annyira tartasz attól, hogy ez a dolog kiderül, akkor nem árulom el a szüleidnek, hogy ki vagyok, bár amúgy sem terveztem ‒ feleltem higgadtan, és ügyeltem arra, hogy a varázslatot ne nagyon hangsúlyozzam ki. Ez a kellemetlen apróság még inkább megnehezítette a dolgomat, elvégre, nem lett volna szerencsés, ha a családja kezébe kerülne a minisztériumi behívó. Á, mindegy. Majd jelzem a dolgot, aztán a nagyokos megoldják miként kézbesítsék majd a levelet.
Nem volt éhes, azonban én képes lettem volna megenni egy tehenet is, így mikor visszaértünk az árushoz, vettem egy hotdogot. Elég furcsán festhettem, ahogy öltönyben hotdogot ettem, de annyira nem tudott jelen pillanatba izgatni! ‒ Biztos nem kérsz? ‒ kérdeztem még mikor az árussal beszéltem. Ha pusztán arról volt szó, hogy félénk, akkor igazán nem kellett volna visszautasítania.
‒ Nos, Silent… ‒ kezdtem bele a mondókámba miközben haladtunk egyenesen az úton. Amikor végeztem az evéssel megtöröltem a számat a kapott szalvétával, majd azt a kukába dobtam. ‒ Hol is laksz pontosan?
Nem volt kedvem hopponálni, így, ha nem lakott a város túlsó felébe, akkor bizony egy hosszú sétára indultunk. Ha pedig mégis csak távol élt volna, akkor legfeljebb használatba vennénk a jó öreg tömegközlekedést.


[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Silent Zodiac
Reveal your secrets

avatar

Hollóhát

ϟ Kor : 19
ϟ Hozzászólások száma : 306

TémanyitásTárgy: Re: Jordan & Silent 2015-07-08, 09:03

Jordan & Silent

Nekem szegezte a pálcáját, én pedig a falnak lapultam. Már éppen mondta volna az átkot, de akkor valaki félbeszakította. Két öltönyös alak lépet elő a sötétből. Nem hallottam teljesen jól, hogy mit is mondtak a fülemben dobogó vértől, de annyit le tudtam venni, hogy varázslok. Amikor pedig az egyikük lefegyverezte a srácot, biztos lettem benne, hogy ők legalább nem akarnak bántani. Egy megkönnyebbülő sóhajtást hallattam, mikor végre elfogták. Tudom én hoztam magamra a bajt, de attól, hogy petárdát szórtam a lábához, még nem feltétlenül kell megölnie. Mindenesetre most már nyugodtabb voltam.
Hallottam, ahogy a fiú még mond valamit az apjáról, de meg se várták mit akar mondani, és csak elvezették. Utána ugyan az a férfi, akinek az életem köszönhettem, már hozzám beszélt. Nem gondoltam, hogy tudta én is varázsló vagyok, de talán ez még előny lehet a számomra. Kivéve, ha ki akarja törölni az emlékeim, mert akkor egyből elmondom neki, hogy nem vagyok mugli. -  Nem, jól vagyok! – mondtam, majd karba tettem a kezem, hogy kevésbé látszódjon, hogy még mindig remegek. -  Köszönöm!
Elindultam utána. Hála az égnek nem sietett annyira, és ezért hálás voltam. Jordan-nek hívták. Kedvesnek tűnt, bár valószínűleg mindenkivel az, akit megment. Legalábbis én biztos az lennék. Elvégre, ha valakit halálra rémisztenek, az ember nem nagyon díjazza, ha az, aki megmentette bunkó vele. -  Silent. – A második kérdésen eltöprengtem egy kicsit. Okosan kell döntenem. Úgy kell válaszolnom, hogy az igazis legyen, de mégse kerüljek bajba. De igazából nem tettem olyan rémes dolgot. -  Csupán egy apró elégtétel volt, amiből nem jól jöttem ki. – Az a Mardekáros egész évben szívatott. Mindig gúnyolódott rajtam, és amikor valakit cikizni kellet, természetesen engem szemelt ki áldozatnak. Ezt már a suliban sem mindig hagytam, de most pont jó alkalmam nyílt, hogy bosszút áljak. Viszont én legalább nem varázsoltam. Teljesen hétköznapi módszereket alkalmaztam. -   De én nem varázsoltam. Azt ő kezdte.
Mikor már végre kiértünk a sikátorok közül, eltette a pálcáját, majd közölte velem, hogy haza akar vinni. Rémült pillantást vettem rá, majd megszólaltam. -  Nagyon kérem, ne vigyen haza! Ha otthon megtudják, hogy megint belefutottam egy varázslóba, akkor soha többé nem varázsolhatok! – A nagynénim már többször rajtakapott, hogy varázslókkal találkozok, pedig ő azzal a feltétellel egyezet bele az itt maradásomba, ha mugliként fogok viselkedni. Nem tudom miből gondolta, hogy ezt be fogom tartani, de úgy fest, ő sem ismert teljesen. Mindenesetre, amikor ezt elújságolta a szüleimnek, ők persze egyből azt mondták, hogy ha még egyszer összefutok akár csak egy hozzám hasonlóval is, akkor hazavisznek, megtiltják, hogy a Roxfortba járjak és eltörik, a pálcám. Ami már túlzásnak hangzott egy kisé.
Csak később jutott el a tudatomig a mondatának a második fele. Ennyire megéhezett volna az utánunk való rohangálásban? A rémült tekintet helyett, most furcsán néztem rá. -  Ő… Nem köszönöm nem vagyok éhes. – Most már biztos. Ez életem legfurább napja.
[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Jordan L. Parrish
Reveal your secrets

avatar

Varázshasználó

ϟ Kor : 30
ϟ Hozzászólások száma : 22

TémanyitásTárgy: Re: Jordan & Silent 2015-07-07, 22:55

Silentnek
Jól vagy, kislány?


‒ Te, Terence, biztos vagy benne, hogy erre szaladtak? ‒ kérdeztem homlokráncolva. Én már egy ideje nem tudtam követni a kölyköket, ugyanis, mióta elrohantunk egy hotdog-árus mellett, azóta csak az evésen járt az eszem. Még szerencse, hogy Terence itt volt velem, amikor hallottuk, hogy az a kölyök megfenyegette azt a kislányt. A srác pechjére éppen kiküldtek minket a városba valami miatt, amikor kiszúrtuk őket. Már alapból az gondot okozott, hogy a kölyök nyilvános helyen lengette a pálcáját, aztán azt is hallottuk, hogy bántani akarta. Több se kellett két minisztériumi embernek, hogy intézkedni kezdjen.
Egyre mélyebbre hatoltunk a sikátorok rengetegében. Egy-két hajléktalan meg is bámult minket, hogy két öltönyös alak miért járkált ilyen helyeken. Bár szerintem ez se Terence-t, se engem nem hatotta meg. Minket csak az érdekelt, hogy a fiatal lány biztonságban legyen, és hogy elfoghassuk azt a csirkefogót. Az egyik kis mellékutcából nevetést hallottunk, a társammal összenéztünk, és pálcát rántottunk. Megtaláltuk őket.
‒ A Varázsbűn-üldözési Kommandó nevében, állj! ‒ kiáltottuk egyszerre Terence-szel. A srác ijedten fordult hátra, és mielőtt bármit is tehetett volna, lefegyvereztem, Terence pedig mellette termett, és elkapta. A fiú még egy darabig vergődött a kezei közt, de rá kellett jönnie, hogy Terence nem hiába kapta a Vasmarkú becenevet. Hozzám terelte a kölyköt, én pedig negédes mosollyal az ajkamon vágtam a szavába, amikor az apját kezdte emlegetni. ‒ A társam most szépen bevisz téged, és meghallgatja a kis mesédet, hogy miért kellett halálra rémítened azt a lányt, és miért kellett veszélyeztetned a varázsvilágot. Öcsi, nem tudom, hogy milyen idős vagy, de pálcával a kezünkben nem rohangálunk! ‒ csóváltam a fejemet, aztán még váltottam pár szót a társammal. Miután végeztünk, ő a sráccal együtt visszatért a Minisztériumba, én pedig a falnál lévő lányra szegeztem a világító pálcámat. Épp csak annyira emeltem meg, hogy ne világítsak a szemébe.
‒ Minden rendben? Ne aggódj! Most már nem eshet bajod ‒ szólítottam meg. A hangomban korábban bujkáló gúnyolódásnak nyoma sem volt. ‒ Gyere, nem szeretném, ha ma este még valami bajod esne ‒ intettem a pálcámmal, és elindultam visszafelé. Megvártam, hogy beérjen, aztán felé fordultam.
‒ Mellesleg Jordan vagyok ‒ mutatkoztam be. ‒ És tiéd, kis hölgy? Mi dolgod volt azzal a fiúval? ‒ érdeklődtem, mert azért mégis csak jó lenne tudni, hogy mi történt pontosan. Lehet, hogy a srác megússza egy figyelmeztetéssel, de az is lehet, hogy komolyabb ügy kerekedik ki belőle.
‒ Ha bántani akart, akkor nyugodtan feljelentheted. Már, ha nem adtál okot rá ‒ tettem hozzá. Amint olyan környékre értünk, ahol nem volt szükségünk a pálcám fényére, eltettem.
‒ Nos, a legjobb lenne, ha hazakísérnélek, de ha nem bánod, akkor előtte ennék valamit ‒ szólaltam meg egy idő után. Hiába, még mindig éhes voltam. Ezen a korábbi futás se segített. ‒ Szóval, meghívhatlak valamire?
Bizonyára ő is éhes volt, bár szerintem már csak azért is ennie kellett volna valamit, mert elég kimerültnek tűnt. Nem tudtam mióta menekülhetett, de most már megnyugodhatott, vigyáztam rá. A munkámat kivételesen komolyan vettem, nem is engedtem meg magamnak, hogy hibázzak, ezért is akartam megbizonyosodni afelől, hogy a lány épségben hazaér majd. Szóval, ezért vállaltam a bébicsősz szerepét, pedig annyira nem rajongtam a gyerekekért, sőt, a tinédzserek az elmúlt napokban meg végképp kiborítottak, de ezt igyekeztem nem érzékeltetni.


[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Silent Zodiac
Reveal your secrets

avatar

Hollóhát

ϟ Kor : 19
ϟ Hozzászólások száma : 306

TémanyitásTárgy: Jordan & Silent 2015-07-07, 19:09

Jordan& Silent

Rohantam. Nem tudom hová, de futottam. Csak annyit tudtam, hogyha nem akartam egy egérré változni, akkor nem lassíthattam. London egy kevésbé lakott részén voltam, ráadásul éjszaka. Aki elől pedig menekülök, az egy Mardekáros srác. Hogy miért? Reggel megláttam, amint pár haverjával az utcán sétálgat, és én persze voltam olyan hülye, hogy követni kezdtem, és folyamatosan szívattam. Persze igyekeztem nem feltűnő lenni, ami sikerült is mindaddig, amíg végül egyedül nem maradt, és el nem nevettem magamat. Utána ő persze egyből észrevett, és mit sem törődve azzal, hogy mugli vagyok, vagy sem, elővette a pálcáját, és azzal fenyegetett, hogy átváltoztat egy rágcsálóvá, aztán odaad a kígyójának. Persze tudtam, hogy azt úgyse tenné meg, csak a szája nagy, de nem akartam kipróbálni, milyen, ha az ember egy állattá változik. Mindenesetre most nagyon is hasznosnak tűnt az a sok futóedzés.
Amikor már úgy érzetem, kellő távolság van közöttünk, megfordultam. Sajnos rosszul gondoltam. Még mindig a nyomomban volt, bár igaz, kicsit hátrébb. - Ugyan már, csak egy kicsit szórakozni akartam! – kiáltottam oda neki, de ő mintha meg se hallotta volna közeledett felém. Én meg persze rohantam tovább. Próbáltam megtalálni a kivezető utat, de még sose jártam ezen a részén a városnak, így fogalmam sincs, merre kellet volna mennem. Jóformán csak körbe-körbe futkorásztunk. Amikor elkezdett üldözni, azt hittem úgyse mer majd varázsolni, de utána rájöttem, hogy ő már elmúlt tizenhét, szóval esélyem sem volt.
Már kezdtem nehezen venni a levegőt. Minden izmom fáj, és érzetem, hogy lassan összeesek a kimerültségtől. Csakhogy a tudta, hogy üldöznek, és a futás közbeni felszabadult adrenalin nem hagyta, hogy megálljak. És bár tudom, hogy csak én gondolom úgy, de érzetem, hogy egyre lassabb leszek. Így megpróbáltam még gyorsabban futni, hogy minél előbb odaérjek ahhoz a beugró részre, amit megláttam. A vállam fölött hátrapillantottam, de nem láttam a srácot. Így lefordultam jobbra, majd a falnak támaszkodtam. Érzetem, ahogy elönt a forróság, és hogy a szívem zakatol.
Egy idő után furcsálltam, hogy a srác nem talál rám. Nem volt ez a rész olyan nagy, és annyira messze sem lehettünk egymástól, hogy ennyi idejébe teljen rám bukkannia. Óvatosan kikukucskáltam a fal mögül, de rögtön vissza is húztam a fejem miközben felsikítottam, mert majdnem eltalált egy átok.
Ismét rohanni kezdtem azon az egy úton, ami a beugróban volt. Nem tudtam hová vezet, de mégiscsak jobb volt, mintha ott maradtam volna. Nem volt túl sok hely, ráadásul semmit sem láttam a vak sötétben. Nem tudom mennyi lehetett az idő, de ha egyszer hazajutok az biztos, hogy soha többé nem mehetek el otthonról. Legalábbis suli kezdetéig biztos nem.
A következő sarkon, amin befordultam megtorpantam. Zsákutca. Nem volt hová mennem. Megpróbáltam a falon valamiféle létrát keresni, vagy csak apró repedéseket, amiken felmászhattam volna, de egyik sem volt. Még így is megpróbáltam megkapaszkodni valahogy, hogy felmásszak, de azt csak az egyik körmöm bánta. Hamarosan lassuló lépteket hallottam a hátam mögül. Meg se kellet néznem, hogy tudjam ki van ott, de végül felé fordultam. - Nem kell ám ezt tenned! Meg is tudjuk
beszélni!
– Hangosan felnevetet, majd mintha mi sem történt volna, továbbra is engem bámult és felemelt pálcával közeledett felém. Azt hiszem ennyit arról, hogy valaha is egyetemre megyek.
[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ajánlott tartalom
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Jordan & Silent

Vissza az elejére Go down

Jordan & Silent

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
ϟ Harry Potter - Days of future past ϟ :: Varázsvilág :: London-