Nem szabad kihagyni!

Az új küldetés
hamarosan kezdetét veszi
Kalandra jelentkezők
⊰ 1 - Játékos neve
⊰ 2 - Játékos neve
⊰ 3 - Játékos neve
⊰ 4 - Játékos neve
⊰ 5 - Játékos neve


ϟ Harry Potter - Days of future past ϟ
 
HomeHome  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Üdvözlet!


2000-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 1999-2000-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, lassan négy éve végleg megszűnt létezni. Megmaradt hívei bujkálnak, és az auroroknak hála egyre ritkábbak az ex-halálfalókról szóló hírek is. Úgy tűnik, hogy a varázslóvilágot jelenleg béke és nyugalom övezi, de vajon meddig? Légy részese te is az új kalandoknak!

Az oldal alapítása:
2014. október 2.
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatbox


Promóink




Legfrissebb

ϟ Hiányzásnapló
  Today at 19:20
Nancy Lukey


ϟ Farkasálmok
  Today at 09:33
Sidney Smallwood





ϟ Stansson & Cody
  Today at 02:03
Cody Armstrong

ϟ Tower
  Yesterday at 20:56
Cody Armstrong
A hónap posztolói
Luna Lovegood
 
Nox Djarum
 
Sidney Smallwood
 
Cody Armstrong
 
Nancy Lukey
 
Gina Accipiter
 
Armand Stansson
 
Janette Troops
 
Dane Seoras
 
Ginny Weasley
 
Statisztika

Összesen 590 regisztrált felhasználónk van.

Legújabb felhasználó: Daphne Greengrass

Jelenleg összesen 39305 hozzászólás olvasható. in 3497 subjects
Ki van itt?

Jelenleg 5 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég :: 2 Bots



A legtöbb felhasználó (77 fő) 2014-10-02, 18:29-kor volt itt.

Share|

Quinn & Aaron a Hyde Parkban

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2
SzerzőÜzenet
Aaron Prusseit
Reveal your secrets

avatar

Hollóhát

ϟ Kor : 21
ϟ Hozzászólások száma : 268

TémanyitásTárgy: Quinn & Aaron a Hyde Parkban 2015-07-04, 02:12

First topic message reminder :



Quinn & Aaron



Alig néhány napja értem haza Berlinből, máris felidegesített a családom. És még ők csodálkoznak azon, hogy otthon mindig feszült vagyok! Tehetek én róla, hogy gondoskodnak erről?! Szóval, fogtam egy pokrócot meg egy könyvet, és otthagytam őket. Úgyis épp az egyik bátyámat istenítették, nem kellettem én oda. Úgyis csak rontottam volna a remek hangulatot. Úgy határoztam, hogy nem fogok buszozni, vagy metróra szállni, hanem elgyalogolok a Hyde Parkig.
Nagyjából két órába telt, hogy elértem odáig, azonban cseppet sem bántam meg. Útközben ugyanis beugrottam venni egy üveg ásványvizet, hogy ne haljak szomjan olvasás közben, és beugrottam egy könyvesboltba, ahol félretettem néhány kötetet. Szóval, abszolút eredményes és megnyugtató séta volt ez. Úgy is állandó rohanásból állt az életem, jól esett egy kicsit lassítani a tempón.
A park kapuját átlépve valami különös nyugalom szállt, és kizártam a tudatomból a külvilág zaját. Alig hallottam a város zajait. Az ösvényeken járva bebarangoltam az egész területet, mire a nagy tó mellett egy fa alatt találtam magam egy helyet. Mert persze pont olyan időszakban érkeztem, amikor a hely tele volt emberekkel, így nehéz feladat volt, de addig kutattam, amíg sikerrel nem jártam.
Ledobtam a fűbe az üveget, majd mellé tettem a könyvet, a pokrócot pedig szépen leterítettem a fatövébe. Kényelmesen elhelyezkedtem, nekidöntöttem a hátamat a fának, és a kezembe vettem a könyvet. Kikerestem azt a részt, ahol tartottam, ugyanis nem szokásom könyvjelzőt használni, aztán elmélyedtem a második világháborús történetben. Általában történelmi témájú könyveket szoktam olvasni, de ez nem is meglepő, hiszen rólam volt szó.
Néha megszakítottam az olvasást, hogy igyak egy keveset, de amúgy órákat tölthettem egy helyben ücsörögve. Néha kinyújtóztattam elzsibbadt tagjaimat, de nem különösebben mozgolódtam. Egyszer-kétszer az órámra is rápillantottam, és olyan délután négy körül csobbanást hallottam. Kizökkentem. Egyszerűen képtelen voltam továbbolvasni. Gúnyos kacagás törte meg a környék csendjét. Tinik. Morcosan feltápászkodtam a földről, sebtében összehajtottam a pokrócot, és az üveggel meg a könyvemmel együtt a hónom alá csaptam. Amikor megkerültem a fát, olyan tíz méternyire egy kisebb társaságot pillantottam meg. Nem tudtam eldönteni, hogy a középen álló lányt fenyegették, vagy csak csodálni próbálták. A szememet forgatva közelítettem feléjük, de nem kérdeztem semmit, csak beálltam hátra hallgatózni. Kíváncsi voltam, hogy mégis mit akartak itt ezek a huligánok.
Verekedésbe nem bonyolódtam volna, tekintve, hogy a civilek között sok a mugli, de ki tudja… Talán szórakoztatóbbak is lehetnek egy könyvnél. Vagy legalább is, megpróbálhattak megütni egy szintet. Felsóhajtottam, amikor kiderült, hogy az egész csupán ostoba rajongásnak és nyáladzásnak tűnt. Úgy döntöttem, hogy nekem abban a pillanatban kell otthagynom a társaságot, és utamra indultam. Csakhogy, az ösvény felén visszafordultam, ugyanis nagy sikítozásokra lettem figyelmes: A fiúk beledobtak egy lányt a vízbe, aztán röhögve szétszéledtek.
Vajon a korábban látott vöröske volt az? Vagy talán valaki más a környékről? A fejemet csóválva visszasétáltam, hogy kisegítsem a lányt a vízből, közben pedig a vöröskét kerestem. Mert, ha nem őt dobták a vízbe, akkor a közelbe kellett lennie, és korábban egy pillanatra ismerősnek tűnt az arca.

[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

SzerzőÜzenet
Quinn Vivienne de Lacy
Reveal your secrets

avatar

Mardekár

ϟ Kor : 20
ϟ Hozzászólások száma : 78

TémanyitásTárgy: Re: Quinn & Aaron a Hyde Parkban 2015-07-06, 16:22

Válaszán elmosolyodtam és vettem rá egy elismerő pillantást. Nem is akárkivel kerültem szembe, de mondjuk, még mindig én vagyok feljebb a rangsorban. – Nekem az egyik felmenőm hozzá ment egy skót királyhoz. – említettem meg családunk egyik nagy büszkeségét. – Az anyád az angol? – Ránézésre nem tűnik anyuci pici fiának, szóval nem tudom, miért, de valamiért van egy olyan érzésem, hogy nincs jóban vele és ez is közrejátszik abban, hogy miért tartja inkább németnek, mint sem angolnak magát. Persze lehet, hogy tévedek, de általában jók a megérzéseim.
– Oké, bár nem kérdeztem – Egyáltalán nem érdekelt, hány éve él itt, nem is tudom, minek közöl velem ilyen jelentéktelen információkat. – Gondolom, nem rég jöttél vissza Németországból. Ha már kilenc éve itt élsz, csak nem lehetsz ilyen szörnyű kiejtés terén. – Csak remélni tudom, hogy pár szóban válaszol, és nem kezd el mesélni Németországról.
– Hát nem is tudom. Mondjuk meg is lehet kérdezni. Még nem vagyok abban a korban, amikor örülök, ha fiatalítanak – válaszoltam. Olyan jó érzés, hogy a legtöbb évfolyamtársammal ellentétben, én már szabadon varázsolgathatok. Na persze, ha nem hagyom otthon a pálcám. – Mi az, hogy szimbolisztikus? – kérdezem. Az ereklyevadászról még van valami fogalmam, de az általa említett másik szakról szerintem még nem is hallottam.
Gondoltam, hogy nem fog örülni, hogy a képébe nyomom, Chanelt, de csak hátrált, ami határozottan haladás. – Persze, hogy az én feladatom szeretni, de megérzi, ha nem szeretik és mivel még kicsi, ezért lehet, hogy sírni fog. – Ha miatta el kezd szegénykém sírni, azt tuti megbánja. Nem kell nekem ahhoz pálca, hogy elintézzem. Magamhoz öleltem Chany-t, minél kevesebbet látja Aaron arcát, annál jobb neki. Meg amúgy is kezd fáradt lenni.
Válaszára, csak bólintottam, és közben reménykedtem, hogy nem futunk beléjük. Csendben folyattunk a sétánkat. Felé fordítottam a fejem, és jobban végig mértem az arcát. Arckifejezése alapján, hiába tűnik ridegnek és gonosznak, valahogy nem tudom elhinni róla. Elvégre, ha az lenne, még mindig a vízben ülnék. Valószínűleg ő is, mint minden ember, megérzi majd, hogy őt bámulom, de mivel én nem jövök egykönnyen zavarba, nem fogom elkapni a tekintetem róla. Egy kérdés fogalmazódott meg a fejemben, de majd megkérdezem, ha már rám figyel.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Aaron Prusseit
Reveal your secrets

avatar

Hollóhát

ϟ Kor : 21
ϟ Hozzászólások száma : 268

TémanyitásTárgy: Re: Quinn & Aaron a Hyde Parkban 2015-07-05, 23:39



Quinn & Aaron


Felsóhajtottam. Nem voltam benne biztos, hogy értette mit mondtam, azért angolosan is kiejtettem a nevemet. Hátha úgy jobban felismeri, bár nem értettem, hogy milyen nehézségeket okoz az é hang á-ra cserélése. Mindenesetre, most, hogy figyeltem arra, hogy ne hallatszódjon az akcentusom, talán fel is fogtam neki. A kérdéseire megint megengedtem magamnak egy sóhajt. ‒ Annak, hogy megemlítetted az akcentusomat, de tulajdonképpen annak se, hogy félig brit vagyok. Én németnek vallom magam. Pontosabban, porosznak. Ugyanis a felmenőim a porosz királyoknál szolgáltak, mint tanácsadók ‒ magyaráztam. A britekhez nem sok közöm volt azonkívül, hogy anyám részéről angol vér csörgedezett az ereimben meg hogy itt éltünk. Szóval, németnek lenni nagyobb megtiszteltetés volt, mint angolnak, és ezen a meglátásomon nem lehetett változtatni még akkor se, ha a világháborúk elég rossz fényt vetettek a németekre, de mivel a lány egy aranyvérű fruskának tűnt, ezért nem gondoltam volna, hogy van valami halvány fogalma ezekről a háborúkról.
‒ Értem. Én kilenc éve itt élek ‒ válaszoltam. London nem volt rossz hely, de nem tudta felülmúlni Berlint. A környéket is egész jól ismertem. Newcastle felé is jártam már, de annyira izgatott az a hely. Láttam, hogy megsértődött. Ezek a nők! Két kezemen se tudnám megszámolni, hogy hányan sértődtek már meg valami apróság miatt. Széttártam a karjaimat. ‒ Szerinted honnan kellett volna tudnom, hogy már elmúltál tizenhét?
Elvégre, egy szóval nem utalt rá, hogy már elmúlt tizenhét, és tudtam, hogy nem az évfolyamtársam, így logikusan következtettem arra, hogy fiatalabb volt nálam. A következő kérdésére megvontam a vállam. ‒ Vagy szimbolisztikus, vagy ereklyevadász. Még nem döntöttem el, de szerintem a szimbolisztikus lesz a tökéletes választás. ‒ Bár attól tartottam egy kicsit, mert Számmisztikára rengeteget kellett készülnöm, de így is elég jó eredményt értem el. Viszont, ezt az információt nem osztottam meg vele.
Végre elindultunk, de nem sokkal azután az arcomba nyomta a dögöt. Fintorogva léptem hátrébb. ‒ Nem szeretem a kistestű kutyákat. Más részt, nem képes kommunikálni velem, így miért kellene foglalkoznom vele? Harmadrészt, te vagy a gazdája, a te feladatod szeretni, nem az enyém ‒ feleltem még mindig grimaszolva. Nagyon nem tetszett, ahogy az arcomba nyomta a vakarékot. És vajon ő mit szólt volna, ha a sasomat nyomom a kisminkelt arcába? Biztos visított volna, hogy vigyem el onnan, mert ki fogja kaparni a szemét a madár.
‒ Annyira nem izgat, hogy átkutassam értük a környéket… Maximum akkor kérdezem meg, ha ismét beléjük botlunk ‒ feleltem miközben a tó melletti ösvényen végigkanyarogtunk. Valóban kellemes idő volt. Nem bántam meg, hogy eljöttem, sőt annyira Quinn társasága se zavart, pedig volt egy olyan érzésem, hogy nagyon is elviselhetetlen tudott lenni, ha akart.

[You must be registered and logged in to see this link.]


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Quinn Vivienne de Lacy
Reveal your secrets

avatar

Mardekár

ϟ Kor : 20
ϟ Hozzászólások száma : 78

TémanyitásTárgy: Re: Quinn & Aaron a Hyde Parkban 2015-07-05, 23:09

Hát még mindig nem lettem okosabb a neve hallatán. Hasonlít az Aaronra, de ő olyan furán ejti. Azt mondja, félig német, akkor viszont így már érthető, hogy miért beszél akcentussal. Látom rajta, hogy nem örül, hogy rákérdeztem a kiejtésére. És mivel én én vagyok, ezért tovább faggatom. – Annak nem örülsz, hogy megemlítettem az akcentusod, vagy annak, hogy félig brit vagy, vagy annak, hogy félig német? – hadarom el a kérdésem. Így utólag visszagondolva, elég furán hangzik a kérdés, főleg a sok ’vagy’ miatt, de mindegy, értelmesnek tűnik, szóval elvileg fel kéne fognia. – Newcastle-i vagyok, ott van egy kúriánk. – válaszoltam Aaronnak. Kicsit messze van Londontól, ezért is nem szeretek oda-vissza utazgatni, de most egyszerűbb, mert apa értem jön.
Általában értékelem az őszinteséget, de amikor az engem sért, akkor egyáltalán nem. És lehet, gyerekesen reagálom le, de megsértődtem. Milyen jogon szólogat be? Én még nem mondtam semmi sértőt rá, sőt még magamhoz képest egész normálisan viselkedek vele. Jó, nem ismer, de attól még értékelhetné.
– Tévedsz – közöltem vele. – Már vagyok tizenhét. – Oké, elfelejtettem elhozni a pálcám, mert nagy rohanásban voltam otthon. Meg amúgy is, nem fogok egy nagyobb táskát hozni, csak azért, hogy a pálcám beletegyem. De ő egy pasi, azok meg nem értenek ilyen dolgokhoz, szóval hiába is magyaráznám.
Ó, hogy tudtam, hogy hollóhátas, és most, hogy így mondja, mintha láttam már volna, a klubhelyiségük körül, amikor Charlotte-hoz mentem egyszer. – És milyen szakra, vagy minekhívjákra mész? – érdeklődöm. Nekem semmi kedvem tovább tanulni, de anyáék szerint muszáj, úgyhogy ha nem tudom őket jobb belátásra bírni, akkor én is kénytelen leszek egyetemre menni.
Elindult utánam. Egy kis ideig csend volt, de szinte számoltam vissza magamban, hogy mikor szólal meg. – Nem tudom, mi bajod van Chany-val, hogy mindig figyelmen kívül hagyod. De ő is itt van. – toltam a képébe a kutyusom. – És ezzel azt akarom, mondani, hogy nem vagyok egyedül. – mondtam, majd visszahúztam Chanelt az arca elől. – Amúgy meg fogalmam sincs, hogy miért dobtak be. Kérdezd tőlük, ha annyira érdekel. – Én leginkább elfelejteni akartam ezt az egész incidenst. Szerencsémre, ez egy muglikkal teli helyen történt, így ez az egész nem árt a hírnevemnek.


A hozzászólást Quinn Vivienne de Lacy összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2015-07-06, 16:23-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Aaron Prusseit
Reveal your secrets

avatar

Hollóhát

ϟ Kor : 21
ϟ Hozzászólások száma : 268

TémanyitásTárgy: Re: Quinn & Aaron a Hyde Parkban 2015-07-05, 22:16



Quinn & Aaron



Úgy vettem észre, nem túlzottan érdekelte, amit mondtam. Nem is vártam mást egy olyasfajta lánytól, mint ő. Nem tűnt a legönzetlenebbnek, de azért láttam rajta, hogy vannak érzései. Legalább is, a saját szerencsétlensége meg tudta ríkatni. Az is valami.
Tény, nekem kellett volna bemutatkoznom, de nem így jött ki a lépés. Azzal meg mégse kezdhettem, hogy amikor kihúztam a vízből egyből elmondanám a nevemet, hiszen úgyse figyelt oda rám. Lényegében, azután se, hogy megszárítottam a dolgaival együtt. A saját cuccaimmal a hónom alatt nekidőltem a fának, és onnan figyeltem. Valóban egy pillanatra összetalálkozott a tekintetünk, de nem hinném, hogy a szemeimben türelmetlenség, vagy bármi más tükröződött volna. Sőt, most kivételesen egész nyugodt voltam. Hát igen, Berlin után egész szociális tudtam lenni. Még engem is meglepett néha, hogy milyen rendes tudtam lenni.
‒ Aaron ‒ ismételtem megint német kiejtéssel. Számomra nem esett nehezemre kiejteni ezt a nevet, sőt szerintem a Floriannal jobban meggyűlt volna a baja, de arról a névről általában hallgatni szoktam. Egyedül annak a fickónak mutatkoztam be így, akivel a Zsebpiszok közben találkoztam. Zane volt a neve. Vagyis, így hívta magát. Sikerült annyira körbeszaglásznom, hogy a környező országok varázslóiskoláiból kizárhattam, szóval most már biztos voltam benne, hogy Roxfortos volt. Azon tűnődtem még, hogy vajon hogyan juthatnék be nyári szünet alatt az iskolába, hogy átnézhessem az évkönyveket. Meg persze az is a terveim között szerepelt, hogy teszek egy kisebb látogatást apámnál a Minisztériumban.
Szóba hozta az akcentusomat, mire elhúztam a számat. Nem szerettem felemlegetni. ‒ Félig brit, félig német vagyok. Nemrég jöttem haza Németországból azért hallatszik ennyire, de itt élek Londonban  ‒ válaszoltam. Végigmértem. Két lehetőség volt: vagy ő is londoni, vagy valahol a környéken lakott egy nagy birtokon. ‒ Te hová valósi vagy? ‒ kérdeztem vissza. Tényleg érdekelt, hogy a deduktív képességeim mennyire jók.
Talán érzékenyen érinthette, hogy nem rajongtam a kutyájáért, mindenesetre én higgadtan feleltem neki. ‒ Csak nem tartom túl kreatívnak, mindössze ennyi. ‒ És valóban ezt gondoltam. Csak egy divatmániákus képes szerencsétlen táskakutyáját elnevezni egy márkáról. Ha legközelebb lesz kutyám akkor én meg hívjam Audinak, mert szeretem azokat?
A szavaira bólintottam. ‒ Akkor jól sejtettem. Mellesleg, ha csak most leszel tizenhét, akkor értem miért nincs nálad a pálcád. Nem is varázsolhatnál. ‒ Ezért örültem, hogy még iskolaidőben betöltöttem a tizenhetet, így nyáron már kedvem szerint használhattam mágiát. Olyan jó érzés volt, hogy nincs többé megkötve a kezem. ‒ Idén megyek egyetemre. Egyébként meg hollóhátas vagyok ‒ feleltem a kérdésére, bár szerintem sejthette, hogy az vagyok elvégre egy könyvet cipeltem magammal, és olyan keresztkérdést tettem fel neki, ami feltehetőleg csak egy hollóhátasnak jutnak eszébe.
Követtem őt. Séta közben néha oldalra pillantottam hátha meglátom a korábbi támadókat, de leginkább Quinnre figyeltem. ‒ Egyébként, mit keresel itt egyedül? És miért dobtak bele a vízbe? ‒ kíváncsiskodtam, hiszen még mindig nem sikerült rájönnöm, hogy mi volt a srácoknak az indítéka.

[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Quinn Vivienne de Lacy
Reveal your secrets

avatar

Mardekár

ϟ Kor : 20
ϟ Hozzászólások száma : 78

TémanyitásTárgy: Re: Quinn & Aaron a Hyde Parkban 2015-07-05, 18:42

– Aha. – reagáltam le a mondandóját, mivel nem túlzottan érdekelt. Van egy olyan érzésem, hogy ha netán a Roxfortba jár, akkor hollóhátas. Egyelőre nem kérdezek rá, hiszen még a nevét sem tudom. Mondjuk, illene bemutatkoznia, hiszen mégis csak ő itt a „férfi”, bár tény, hogy előbb szeretnék normálisan kinézni, aztán adhatunk a formalitásoknak.
Ahogy igazítom a sminkem, a tükörben látom, hogy engem figyel. Egy pillanatra, mintha találkozott volna a pillantásunk, de még ha a világ legfejesebb pasija állna mögöttem, is az lenne az első, hogy magamat rendbe szedjem, így újra magamnak szentelem minden figyelmemet.
Felvontam a szemöldököm a neve hallatán. – Aaron? – próbáltam utánozni azt, ahogy a nevét ejtette. Már korábban is feltűnt, hogy akcentussal beszéli az angolt. – Fura akcentusod van. Honnan való vagy? – kérdezem. Kivételesen még csak nem is gúnyolódtam, mert ez tényleg érdekelt vele kapcsolatban.
Két dolog van, ami nagyon fel tud idegesíteni. A hajam színének eltévesztése és az, hogy ha beszólnak a kutyámra. Erre ő már is eltalálta az egyiket. Mély levegőt vettem, mert nem akartam neki támadni, hisz még is csak ő volt az, aki kihúzott a vízből. – Igen. Talán valami problémád van? – kérdeztem megvetően. Már is jobban éreztem magam, hiszen kezdek visszatalálni önmagamhoz. Chanel a nevét a kedvenc parfümömről kapta, amit a nálam töltött első napján sikeresen összetört, így egy jó ideig nem ment ki a szőréből a N°5 illata. Egyértelmű volt, hogy ezt a nevet kapja a kis drága.
Emlékeimből egy újabb kérdéssel rángatott ki. Egy ideig csak csendben simogattam Chany-t, és azon gondolkodtam, megérdemli-e, hogy válaszoljak. Végül, úgy döntöttem, kap még egy esélyt, de ha le mer vörösözni... Aztán végül csak felpillantottam rá. – De, oda járok. Szeptemberben kezdem majd e hetedévemet. Mardekáros vagyok, egyébként. – válaszoltam. – És veled mi a helyzet? – érdeklődtem.
Kérdésére, miszerint menjük-e sétálni beleegyezően bólintok, majd elindulok az út felé. Semmi kedven a fák között botladozni.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Aaron Prusseit
Reveal your secrets

avatar

Hollóhát

ϟ Kor : 21
ϟ Hozzászólások száma : 268

TémanyitásTárgy: Re: Quinn & Aaron a Hyde Parkban 2015-07-05, 17:03



Quinn & Aaron



Miután elvette tőlem a zsebkendőt, nem igazán foglalkozott velem. Mintha nagyon gondolkozott volna valamin, vagy nem is tudtam igazán, csak abban voltam biztos, hogy jelen pillanatban valahol máshol járhatott. Hiába próbáltam kizökkenteni, kissé lassan reagált rám. Szóval, elindultam, és úgy voltam vele, hogy vagy követ, vagy nem. Nekem édes mindegy volt, hiszen ő járt rosszabbul. Ha nem segíthettem volna neki, az az ő problémája lenne. Nekem tulajdonképpen nem származott az egészből semmi hasznom. Igazság szerint csak azért lehettem ilyen nagylelkű hangulatban, mert nemrég tértem vissza Berlinből. Az a város pedig mindig megváltoztatott.
Amikor visszafordultam, láttam, hogy megbotlott. Halkan felsóhajtottam, de egyebet nem tudtam volna tenni érte, mert ahhoz viszont túlságosan messze volt, hogy elkaphassam. Azonban, amikor végre beért, úgy döntöttem letesztelem. A válaszára majdnem elvigyorodtam.
‒ Nyugalom. Csak teszteltelek, ugyanis hiába múltam el tizenhét, egy mugli előtt mégse varázsolhatok ‒ szólaltam meg higgadtan, majd a válaszára elégedetlenül ciccentettem. ‒ Mellesleg, pontosan huszonkilenc knút egy sarló ‒ tettem hozzá, hogy bebizonyítsam, nem vagyok egy idióta, csak valóban kíváncsi voltam arra, hogy boszorkány-e a lány.
Figyeltem, ahogy kiszórja a cuccait a földre. Mintha nem repesett volna az örömtől, hogy megmondtam neki mit csináljon, de az is lehet, hogy képzelődtem. Gyorsan körbepillantottam, és amikor úgy láttam, senki nem figyel, megszárítottam őt és a cuccait. A kutyát szimplán véletlenül hagytam ki, semmi szándékosság nem volt a tettem mögött. Amikor a lány a fejével a kutya felé intett, akkor összeráncolt homlokkal pillantottam a vakarékra, de végül is rájöttem, hogy mit akartak tőlem. Intettem a pálcával, és a kutya bundája ismét olyan száraz volt, mintha mi sem történt volna vele.
Némán figyeltem, ahogy a lány rendbe szedi magát, és közben csendesen áldottam Merlint, hogy nem nő lettem, mert én nem bírtam volna elviselni, ha ennyi ideig tartana kicicomáznom magam. A köszönetre csak biccentettem, és visszasüllyesztettem a pálcát a zsebembe. Aztán bemutatkozott, bár nekem kellett volna először, csak a szituáció nem úgy alakult, hogy ez megtörténhessen.
‒ Aaron ‒ mutatkoztam be én is, bár a Németországban töltött hetek miatt ismét kiújult a német akcentusom, szóval „éron” helyett „áronként” mutatkoztam be. Egy picit zavart, hogy ismét azon kaptam magam, hogy németes a kiejtésem, ugyanis, errefelé nem sokan szívlelték azokat, akik kissé másképp beszéltek, mint ők. Ezért volt Carmennel az általános iskolában beilleszkedési problémánk. Én németesen beszéltem az angolt, ő meg az amerikai angolt beszélte.
A kutya nevére összeráncoltam a homlokomat. ‒ Komolyan egy francia divatmárkáról nevezted el a kutyádat? ‒ Ez mindent megmagyarázott: a körülrajongást, a cicomát, a masnit a dög bundájában. Biztos valami gazdag fickónak az elkényeztetett gyereke volt. Mindenesetre, nem tettem több megjegyzést. Elvégre, az én családom is aranyvérű volt, csak én nem lettem elkényeztetve.
‒ Mondd csak, Quinn… ‒ kezdtem. ‒ Mivel boszorkány vagy… Véletlenül nem a Roxfortba jársz? ‒ érdeklődtem. Elvégre, egyre erősödött bennem az az emlék, amikor a folyosón a falat támasztottam, és ő megjelent. Általában csak annyira figyeltem az emberekre, hogy arcokat házakhoz tudjak társítani, viszont most nem voltam benne biztos, hogy valóban jól emlékszem-e. Ha megtárgyaltuk, hogy ki melyik házba jár, akkor felajánlom neki, hogy esetleg sétálhatnánk egy a parkban, különben se hagynám egyedül, hátha felbukkannak még azok az idióták.

[You must be registered and logged in to see this link.]


[/color]
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Quinn Vivienne de Lacy
Reveal your secrets

avatar

Mardekár

ϟ Kor : 20
ϟ Hozzászólások száma : 78

TémanyitásTárgy: Re: Quinn & Aaron a Hyde Parkban 2015-07-05, 16:26

Elvettem a felém nyújtott zsebkendőt és megtöröltem a szemem. Állítása szerint rendbe tudná hozni a cuccaimat, de ezt kétlem, hacsak nem... És ekkor jut eszembe, hogy én boszorkány vagyok, és ha nem lettem volna olyan idióta, és elhozom magammal a pálcám, akkor megtudnám szárítani a dolgaimat meg magamat. Meg sem hallom, amit utána mond, mert még mindig magamat átkozom. Még szerencse, hogy muglikkal vagyok körül véve, mert így senki nem fog tudni erről a kis balesetről.
Kis idő elteltével esik le, hogy ő már elindult és nekem meg utána kéne mennem. Gyorsan visszakotortam a kiborított dolgokat a táskámba, felvettem Chanelt és a fiú után siettem. Nagy sietségembe megbotlottam egy fa kiálló gyökerében. Na jó, ez tényleg nem az én napom! Szitkozódva és lehetséges balesetek sikeres elkerülésével értem végre a srác mellé. Már amennyire tudtam így vizesen, megigazítottam a hajam. Hirtelen jött kérdését nem tudtam mire vélni. Megrökönyödve meredtem rá. – Te hülye vagy? – kérdeztem tőle. Oké, megnyugodtam, hogy varázsló, mert így tényleg tud nekem segíteni, de hogy lehet ilyen idióta kérdést feltenni? – Egy sarló asszem 30 knút körül van… – feleltem egy kis gondolkodás után. Nem szoktam ilyeneket számolgatni, még az árakat sem figyelem, csak simán megveszem azt, amit akarok.
Nem erősségem az engedelmeskedés, de mivel ez most az én érdekem, ezért hallgatok rá és újra kiszórom a cuccaim. Egy egyszerű varázslattal megszárít mindent, vagyis majdnem mindent, mert Chanelt valamiért kihagyja. Nem szólok semmit, de amikor rám néz, a fejemmel Chanel felé biccentek, mint egy jelzés képpen. Remélem, megérti, mit akarok, de addig is elkezdem rendbe hozni magam. Sminkemet felfrissítem, bár hál’ istennek tényleg vízálló és nem folyt szét. A hajamat átfésülöm. Egyenes hajjal érkeztem Londonba, de most a víznek köszönhetően behullámosodott, azonban mivel ez így is jól állt nekem, nem álltam neki hisztizni emiatt. Szerencsére a kis hercegnőmet is megszárította, így leguggoltam hozzá és megigazítottam a hajában a masnit. Visszapakoltam a táskába és felegyenesedtem.
Rájövök, hogy megint teljesen figyelmen kívül hagytam a fiút. Mosolyt varázsolva az arcomra, fordulok felé. – Köszi, még egyszer – Ma valami tuti nem oké velem, mert ma köszönök meg valamit másodjára. Most, hogy már elmúlt a vészhelyzet, végig mérem a fiút. Átlagossága ellenére, ismerősnek tűnik, mintha már láttam volna, de fogalmam sincs, hogy ha igen, akkor hol. – Quinn vagyok – mutatkoztam be. Ha mondja a nevét, talán valamivel okosabb leszek vele kapcsolatban. – Ő meg itt Chanel – mutattam be a kis drágámat, bár ránézésre nem szimpatikus neki Chany, de nem hal bele, ha tudja a nevét.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Aaron Prusseit
Reveal your secrets

avatar

Hollóhát

ϟ Kor : 21
ϟ Hozzászólások száma : 268

TémanyitásTárgy: Re: Quinn & Aaron a Hyde Parkban 2015-07-04, 22:35



Quinn & Aaron


Nem is értettem mégis miért voltam olyan jótékony hangulatban, hogy kisegítsem a lányt a vízből, amikor korábban egyáltalán nem tűnt szimpatikusnak számomra. Sőt, igazából irritált az, ahogy körülugrálták. Tulajdonképpen engem mindenki idegesített, akit indokolatlanul rajongtak körbe. Elvégre, ez a lány mit csinált? Ideriszálta magát a parkba, majd leül egy padra. Nagy tett. Ezt tényleg értékelni kell.
De az ellenszenvemet félretéve leraktam a cuccaimat a földre, majd belegázoltam a vízbe, hogy kisegítsem onnan. Nem különösebben izgatott, hogy átázott a cipőm. Most kivételesen úgyis térdnadrágot viseltem, így legalább az nem lett vizes. Rákulcsoltam az ujjaimat a kezére, és finoman felhúztam. Nem akartam erősen megszorítani a csuklóját, vagy túl nagyot rántani rajta.
Miután felsegítettem szó nélkül a táskájáért nyúlt, és ekkor fedeztem fel a kis vakarcsát is. Eddig fel sem tűnt, hogy ott van. A szememet forgatva odaléptem a padhoz, ugyanis legalább egy köszönömöt elvártam tőle. Előtte mondjuk összeszedtem a holmijaimat, és utána mentem oda hozzá a padhoz. Kiborította a padra a táskája tartalmát, ami azonban nem annyira nem érdekelt, de talán egy kicsit megszántam. Talán pont a könnyei miatt. Ami elég fura volt, ugyanis egy olyan emlékkép kezdett bekúszni a tudatomba, amikor Carmenre vártam a mardekáros klubhelyiségnél, és mintha ő onnan jött volna ki. Szóval, volt egy olyan érzésem, hogy boszorkány. Azonban sehol nem láttam a pálcáját.
Halkan felsóhajtottam, majd a zsebembe nyúltam, ott először a varázspálcámat tapintottam ki, aztán megtaláltam azt, amit kerestem. Egy papírzsebkendőt nyújtottam át neki, hogy kifújhassa az orrát, vagy megtörölhesse a szemét. ‒ Nyugalom. Gyere velem, majd rendbe hozom a dolgaidat ‒ szólaltam meg halkan. Valamiért nem volt kedvem hangosan beszélni, a hangom így is kicsit rekedtes volt, mert mielőtt eljöttem volna otthonról, németül üvöltöttem egy sort az egyik fivéremmel.
‒ Nincs mit, de tényleg gyere ‒ mondtam, és elindultam a korábbi fa irányába. Hátrafordultam, és reméltem, hogy követ a kis döggel együtt. Valamiért nem volt szimpatikus az a kutya, nem is értettem miért, hiszen az állatokat jobban eltűrtem, mint az embereket. Fél úton megálltam, hogy beérhessen, és közben úgy gondoltam, hogy tesztelem is. Elvégre, ha mugli lenne, akkor nem lenne szerencsés varázsolnom előle, bár én valamiért úgy emlékeztem, hogy az iskolában láttam már.
‒ Figyelj csak… Egy knút hány sarló? ‒ érdeklődtem. Igazából tudtam a választ, de ha nem néz rám hülyén a knút és a sarló szavak hallatán, akkor boszorkány, ha meg nem érti, hogy mi bajom van, akkor majd kimagyarázom, hogy ez amolyan Star Trekes dolog, és azt hittem ismeri. Mindenesetre, ha átment a teszten, és valóban boszorkány, akkor megkértem, hogy a fám mögött terítse a földre a cuccait, és egy egyszerű varázslattal megszárítottam azokat, na meg az ő ruháját és haját is. Ilyenkor kifejezetten jól jött, hogy már elmúltam tizenhét, és akkor varázsolhattam, amikor akartam. Mondjuk, most alaposan körülnéztem, mielőtt varázsoltam volna, bár, ha alapból nem követett engem, akkor meg úgy gondoltam, jobb, ha magára hagyom, és akkor továbbsétáltam.
[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Quinn Vivienne de Lacy
Reveal your secrets

avatar

Mardekár

ϟ Kor : 20
ϟ Hozzászólások száma : 78

TémanyitásTárgy: Re: Quinn & Aaron a Hyde Parkban 2015-07-04, 17:07

A nyári szünet már javában tartott, és már csak pár hét volt hátra a már rég tervezett csajos nyaralástól. Ezért is jöttem be reggel Londonba, hogy egy kávézóba beülve megbeszéljük a részleteket barátnőimmel, Gabrielle-lel és Charlotte-tal. Gabrielle-t már karácsony óta nem láttuk, úgy hogy amikor végre találkoztunk, agyonölelgettük egymást és egymás szavába vágva meséltünk, hangosan vihogtunk. Egyszóval olyan csajosan örültünk egymásnak. Mondjuk a többi vendég ennek annyira nem örült, de ez se engem, se a lányokat nem érdekelte. Egy óra körül váltunk el egymástól, és én a kutyakozmetikus felé vettem az irányt. Reggel, ugyan is elvittem oda Chanelt, hogy vágjanak egy kicsit a szőréből, na meg persze, hogy kicsinosítsák. Chanel még csak 1 éves lesz majd augusztusban, de már most egy igazi kis díva, mondjuk volt is kitől örökölnie. Világosbarna a szőre, kivéve a kis tappancsinál, mert ott fehér színű. Kezembe fogva elindultam a Hyde parkba, mert úgy döntöttem, hogy amíg apa nem jön értem, addig ott leszek majd a kis drágámmal.
Odaérve a parkba, leültem egy, a vízparthoz közeli padra és a táskámból elővettem az aznap vásárolt masnit, ami passzolt a mai öltözékemhez, és beletettem Chanel kis hajába. Ma egy fehér alapon piros-rózsaszín ujjatlan topot, egy világos farmer rövidnadrágot, és az egyik kedvenc cipőmet, egy szintén fehér, a sarok részén szegecsekkel borított bokacsizmát vettem fel. Egy kétrészes vékony, arany nyakláncot vettem fel, aminek mindkét láncán különböző medál lógott. Egyéb kiegészítő gyanánt a swarovskis órámat, mert egyelőre az az egyetlen fehérszíjas órám, pár szintén aranyszínű gyűrűt és napszemüveget vettem fel, bár az utóbbinak csak annyi volt a feladata, hogy ne hulljon a szemembe a hajam.
Alig telt el tíz perc, máris körbevettek újonnan szerzett rajongóim. Nem győztem megköszönni a bókokat, amiket én és Chanel kaptunk. A kicsikém annyira megörült az őt csodáló embereknek, hogy egy pillanatra se bírt egyhelyben maradni, mindenkit körberohangált és néhány neki szimpatikus lánynak kegyesen megengedte, hogy megsimogassák. Amikor végre elfáradt, felvettem az ölembe és elkezdtem simogatni, miközben a beszélgettem a pár korombelivel.
Nem is tudom, hogy miért, de valami oknál fogva késztetést éreztem arra, hogy felálljak. És bárcsak ne tettem volna… Ugyan is épp hogy csak felálltam, három fiú, akik eddig csak a háttérben álldogáltak, egyszer csak se szó, se beszéd, megfogtak és bedobtak a vízbe, majd röhögve elszaladtak. Igazából alig fogtam fel, hogy mi van, mert minden olyan gyorsan történt. Még a számat is elfelejtettem becsukni, és ennek köszönhetően vagy egy liter vizet le is nyeltem. Rettenetes köhögőroham tört rám de azok meg ott kint, ahelyett, hogy segítenének vagy valami, ott állnak és pánikolnak, amikor arra nekem lenne okom. Nem volt időm ezzel fodlalkozni, mert engem jobban lefoglalt az, hogy mi van Chanellel, meg a táskámmal, ami tiszta víz lett, meg úgy mindenemmel, mert hála azoknak a rohadékoknak, tejesen szétáztam. De aztán megnyugodva pillantom meg a kutyámat a parton, aki úgy tűnik, jól van. Már szinte neki álltam hisztizni, hogy mi lenne, ha mondjuk, valaki segítene nekem, de ekkor egy ismeretlen fiú jött oda, és segített ki a vízből. Felvettem a táskámat és Chanelt, és leültem a padra. Kiborítottam a táskám tartalmát, és persze, hogy mindenem szét volt ázva – Basszus, basszus, basszus! – kezdtem most már én a pánikolást. Az összes cuccom oda a hajammal együtt, ráadásul a víz rohadtul hideg volt, így nagyon fáztam és az sem segített, hogy sütött a nap. Már tizenhat éve nem sírtam semmiért, de most az idegességtől eleredtek a könnyeim. És az sem segített, hogy a fiú még mindig itt állt felettem... Ó basszus a fiú! Még el is felejtettem megköszönni neki. Gyorsan letöröltem a könnyeimet. – Kösz, a segítséget – néztem fel rá és halványan elmosolyodtam. Áldottam magam, amiért vízálló sminket használok, így nem kenődött szét a víz miatt.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Aaron Prusseit
Reveal your secrets

avatar

Hollóhát

ϟ Kor : 21
ϟ Hozzászólások száma : 268

TémanyitásTárgy: Quinn & Aaron a Hyde Parkban 2015-07-04, 02:12



Quinn & Aaron



Alig néhány napja értem haza Berlinből, máris felidegesített a családom. És még ők csodálkoznak azon, hogy otthon mindig feszült vagyok! Tehetek én róla, hogy gondoskodnak erről?! Szóval, fogtam egy pokrócot meg egy könyvet, és otthagytam őket. Úgyis épp az egyik bátyámat istenítették, nem kellettem én oda. Úgyis csak rontottam volna a remek hangulatot. Úgy határoztam, hogy nem fogok buszozni, vagy metróra szállni, hanem elgyalogolok a Hyde Parkig.
Nagyjából két órába telt, hogy elértem odáig, azonban cseppet sem bántam meg. Útközben ugyanis beugrottam venni egy üveg ásványvizet, hogy ne haljak szomjan olvasás közben, és beugrottam egy könyvesboltba, ahol félretettem néhány kötetet. Szóval, abszolút eredményes és megnyugtató séta volt ez. Úgy is állandó rohanásból állt az életem, jól esett egy kicsit lassítani a tempón.
A park kapuját átlépve valami különös nyugalom szállt, és kizártam a tudatomból a külvilág zaját. Alig hallottam a város zajait. Az ösvényeken járva bebarangoltam az egész területet, mire a nagy tó mellett egy fa alatt találtam magam egy helyet. Mert persze pont olyan időszakban érkeztem, amikor a hely tele volt emberekkel, így nehéz feladat volt, de addig kutattam, amíg sikerrel nem jártam.
Ledobtam a fűbe az üveget, majd mellé tettem a könyvet, a pokrócot pedig szépen leterítettem a fatövébe. Kényelmesen elhelyezkedtem, nekidöntöttem a hátamat a fának, és a kezembe vettem a könyvet. Kikerestem azt a részt, ahol tartottam, ugyanis nem szokásom könyvjelzőt használni, aztán elmélyedtem a második világháborús történetben. Általában történelmi témájú könyveket szoktam olvasni, de ez nem is meglepő, hiszen rólam volt szó.
Néha megszakítottam az olvasást, hogy igyak egy keveset, de amúgy órákat tölthettem egy helyben ücsörögve. Néha kinyújtóztattam elzsibbadt tagjaimat, de nem különösebben mozgolódtam. Egyszer-kétszer az órámra is rápillantottam, és olyan délután négy körül csobbanást hallottam. Kizökkentem. Egyszerűen képtelen voltam továbbolvasni. Gúnyos kacagás törte meg a környék csendjét. Tinik. Morcosan feltápászkodtam a földről, sebtében összehajtottam a pokrócot, és az üveggel meg a könyvemmel együtt a hónom alá csaptam. Amikor megkerültem a fát, olyan tíz méternyire egy kisebb társaságot pillantottam meg. Nem tudtam eldönteni, hogy a középen álló lányt fenyegették, vagy csak csodálni próbálták. A szememet forgatva közelítettem feléjük, de nem kérdeztem semmit, csak beálltam hátra hallgatózni. Kíváncsi voltam, hogy mégis mit akartak itt ezek a huligánok.
Verekedésbe nem bonyolódtam volna, tekintve, hogy a civilek között sok a mugli, de ki tudja… Talán szórakoztatóbbak is lehetnek egy könyvnél. Vagy legalább is, megpróbálhattak megütni egy szintet. Felsóhajtottam, amikor kiderült, hogy az egész csupán ostoba rajongásnak és nyáladzásnak tűnt. Úgy döntöttem, hogy nekem abban a pillanatban kell otthagynom a társaságot, és utamra indultam. Csakhogy, az ösvény felén visszafordultam, ugyanis nagy sikítozásokra lettem figyelmes: A fiúk beledobtak egy lányt a vízbe, aztán röhögve szétszéledtek.
Vajon a korábban látott vöröske volt az? Vagy talán valaki más a környékről? A fejemet csóválva visszasétáltam, hogy kisegítsem a lányt a vízből, közben pedig a vöröskét kerestem. Mert, ha nem őt dobták a vízbe, akkor a közelbe kellett lennie, és korábban egy pillanatra ismerősnek tűnt az arca.

[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ajánlott tartalom
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Quinn & Aaron a Hyde Parkban

Vissza az elejére Go down

Quinn & Aaron a Hyde Parkban

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Similar topics

+

Similar topics

-
» Pietro Maximoff -hős- aaron-taylon johnson
» Hiányoztál nyuszi - Aurora & Aaron
» Olimposz > John Aaron / Árész
» Molly C. Quinn

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
ϟ Harry Potter - Days of future past ϟ :: Varázsvilág :: London-