Nem szabad kihagyni!

Az új küldetés
hamarosan kezdetét veszi
Kalandra jelentkezők
⊰ 1 - Játékos neve
⊰ 2 - Játékos neve
⊰ 3 - Játékos neve
⊰ 4 - Játékos neve
⊰ 5 - Játékos neve


ϟ Harry Potter - Days of future past ϟ
 
HomeHome  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Üdvözlet!


1999-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy a '98-99-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, lassan négy éve végleg megszűnt létezni. Megmaradt hívei bujkálnak, és az auroroknak hála egyre ritkábbak az ex-halálfalókról szóló hírek is. Úgy tűnik, hogy a varázslóvilágot jelenleg béke és nyugalom övezi, de vajon meddig? Légy részese te is az új kalandoknak!

Az oldal alapítása:
2014. október 2.
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatbox


Promóink




Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)

Legfrissebb




ϟ Hermione&Cormac
  Today at 20:24
Cormac McLaggen





ϟ Megan & Tommy
  Today at 12:53
Megan Smith
A hónap posztolói
Elijah Crowfield
 
Megan Smith
 
Quessena Melchys
 
Calista Merrick
 
Dane Seoras
 
Nox Djarum
 
Sheree Parks
 
Cody Armstrong
 
Draco Malfoy
 
Luna Lovegood
 
Statisztika

Összesen 578 regisztrált felhasználónk van.

Legújabb felhasználó: Aviana Holbrook

Jelenleg összesen 33631 hozzászólás olvasható. in 3126 subjects
Ki van itt?

Jelenleg 9 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég :: 2 Bots



A legtöbb felhasználó (77 fő) 2014-10-02, 18:29-kor volt itt.

Share|

Quinn & Aaron a Hyde Parkban

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
SzerzőÜzenet
Aaron Prusseit
Reveal your secrets

avatar

Hollóhát

ϟ Kor : 20
ϟ Hozzászólások száma : 268

TémanyitásTárgy: Re: Quinn & Aaron a Hyde Parkban 2015-08-25, 16:34


Quinn & Aaron

‒ Nos, nem is értem miért az én „szánalmas kis magánéletemről” vitázunk, amikor egyáltalán nincs igazad, szóval akár be is foghatnád a kis szádat ‒ feleseltem. Csak nem gondolta komolyan, hogy az övé lesz az utolsó szó? Ha kell, addig húzom majd a vitát, amíg meg nem unja. ‒ Nem érinti érzékenyen a kis lelkem, tekintve, hogy az nincs is, szóval egyszerűbb lenne, ha nem beszélnél hülyeségeket ‒ szusszantottam. Egyáltalán nem értettem mire volt ez jó neki, de tessék, én nem hagytam magam, annyi szent. Ha vitázni akart, nem a legjobb emberbe kötött bele.
A következő szavaira gúnyosan elmosolyodtam. ‒ Ó, majd mindjárt megsajnállak! Ja, bocs, jelenleg az empátiára való képességem éppen átment passzívba, szóval nem igazán tudok mit tenni érted. Ha nem tetszik el is mehetsz, sosem tartottalak vissza, sőt, pusztán én tettem szívességet neked, hogy kisegítettelek a tóból, megszárítottalak téged, a dolgaid és a kutyádat, szóval egy fikarcnyi hálát mutathatnám az irányomba, ha már olyan szörnyűséges csapásként jót merészeltem tenni veled. ‒ Nem voltam ideges, de mégis, ahogy kibuktak belőlem a gondolataim, annál gyorsabban hadartam. Megérdemelte volna, hogy faképnél hagyjam, de voltam olyan rendes, hogy nem tettem. Azonban ne gondolja azt, hogy máskor is ilyen segítőkész leszek.
‒ Nocsak, valaki papagájt játszik? ‒ vontam fel a szemöldökömet. Tudtam, hogy engem akart utánozni. ‒ Hozzak neked kekszet? Kíváncsi vagyok, hogy a „Kekszet kér a madarat” tudnád-e szajkózni ‒ szusszantottam. Most már tényleg nem izgatott, ha megbántom, számoltam azzal, hogy megint meg akar majd ütni, de csak nem olyan ostoba, hogy még egyszer próbálkozzon.
Próbáltam felvilágosítani arról, hogy a jóslástan nem akkora hülyeség, mint amilyennek hiszi, de ahogy elnéztem, nem is gondolta át a dolgot. ‒ Hát jó, akkor ne higgy nekem ‒ hagytam rá vállat rándítva. ‒ Te ezt nem tudhatod. Tény, hogy gyakran ostobaságokat hord össze, de látszik, hogy nem láttál még látót, amikor tényleg látomása volt ‒ csóváltam a fejemet. Én már láttam, és nem volt kellemes látvány. ‒ Akadnak jó páran, elég keresettek. ‒ Persze, Quinn nem volt benne ebben a világban, ő elvolt a maga kis márkás holmijaival, fogalma sem volt arról, hogy a háttérben milyen üzletek köttettek. Én viszonylag sokat voltam ebben a környezetben, ismertem az összes odatartozó embertípust, az ártatlan lecsúszottól az legelvetemültebb gazfickóig.
‒ Az is vagyok ‒ feleltem elégedetten. Ki ne lenne büszke arra, hogy az értelmi képességei alapján magasan a többiek felett áll? Nekem sose a pénz meg a szépség számított, nem is ezekben láttam az ütőkártyát, hanem a tudásban. Ezért tanultam, ezért hallgattam ki mások magánbeszélgetéseit, hogy minél több információt szerezhessek róluk. Quinn újabb megjegyzésére kétkedve pillantottam rá. Miből gondolta, hogy az enyém nem nevezhető annak? Ha a családomat nem nézzük, meg azt, hogy elrángattak Berlinből, én is boldog voltam. ‒ Ugyan, szimplán elhitették veled, hogy az elkényeztetettség egyenlő a boldogsággal ‒ legyintettem. Bár az erőlködéseim vélhetően úgyis feleslegesek voltak, mert a lány akkor se látná be, hogy igazam van.
‒ Sajnálom, hogy annak véled, pedig pusztán a javadat szolgálná ‒ vontam meg a vállát, és inkább a parkban sétálgató embereket figyeltem, de amikor kérdezett valamit, visszafordultam felé. ‒ Vannak egy páran. Van olyan ember az életedben, akit magad elé helyezel? ‒ kérdeztem vissza. Elvégre, ha ő a magánéletemben akart vájkálni és folyamatosan megjegyzéseket tett rám, akkor én miért ne tettem volna? Bár, az részletkérdés, hogy nekem mindig volt hozzáfűznivalóm.
‒ Hadd ne kelljen megmagyaráznom. ‒ Szerintem teljesen egyértelmű volt a dolog. Quinn tipikusan olyan lánynak tűnt, aki a gazdag és agyatlan pasikra hajtott. Gondoltam, ha eddig nem volt senkije, akkor alig várta a szőke herceg feltűnését, aki majd folytatja az elkényeztetését. ‒ Az az én dolgom. Hisztérikákat úgy sincs kedvem elviselni ‒vontam meg a vállam. Még csak az kéne nekem, hogy a fontos teendőim mellett még egy barátnő is nyafogjon!
‒ Nyugodtan utálj, engem nem érdekel. ‒ Tulajdonképpen, nem érdekelt sem az ő véleménye, sem másoké. Ha gyűlöltek, hát tegyék, nekem csak örömet okoz az, hogy bosszanthatom őket a puszta létezésemmel.
‒ Miért is ne? ‒ vontam meg a vállam. Szerintem nem lehetett olyan szörnyű a nagyanyja, mint amilyennek beállította. ‒ Vagy talán félsz, hogy engem jobban szeretne? ‒ hecceltem. Nos, ha választani kellene köztem meg Quinn között, egyértelműen magamra tenném le a voksot.
A kedvenc színeire biccentettem, a kékkel nekem se volt bajom, bár a fehérért annyira nem rajongtam, akkor már inkább a szürke meg az ezüst. A fehérhez mindig a jóságot meg a tisztaságot társították. Aztán Quinn megjegyezte, hogy ő tulajdonképpen minden színt szeret, ami jól áll neki, megforgattam a szemem. Nem csalódtam benne.
‒ Csak nem gondolod, hogy beavatlak? ‒ pillantottam rá kétkedve. Neki semmi ilyesmiről nem kellett tudnia, nem voltunk barátok, tehát nem kellett beavatnom semmibe. Sőt, ha barátok is lennénk, akkor se mondanám el neki, még azelőtt a néhány ember előtt is folyton titkolózom, akikkel jóban vagyok. Ő miért lenne kivétel?
‒ Igazán kedves vagy. Látom, megéri neked bármit is elmondani ‒ feleltem higgadtan. Nem volt miért bosszankodnom, nyugodtan beszólhatott, különben is, olyan dolgot mondtam, amitől az emberek többsége fél, és kellemetlen számára, szóval az ő félelmeit jobban fel tudnám használni ellene, mint ő az enyémet.
‒ Jobb szeretem a városnézést, mint a tengerpartot. Nem szeretek lustálkodni, ott meg mást se csinálsz csak napozol meg fürdesz. Nem nekem való hely ‒ vontam meg a vállamat. Jobb szerettem egy ismeretlen városban sétálgatni, felfedezni mindenki titkát, és betérni különböző helyekre, mint a parton való fetrengést. Ráadásul, több nyelven is beszéltem ‒ hiszen az angol meg a német anyanyelvem, ezenkívül meg tanultam franciát, és picit tudok spanyolul ‒, így aztán nyelvi nehézségeim se lennének.
‒ Én képes vagyok beismerni, ha tévedek, bár az ritkán fordul elő ‒ tettem hozzá szórakozottan. ‒ Igazán? Nagyon sajnálatos. Pedig szeretek szórakozni másokon ‒ mondtam halványan mosolyogva immár a Brandenburgi kapu tetején állva, ahonnan azonban gyorsan tova kellett hopponálnunk. Hazavittem, nem is értettem miért, talán, mert évek óta visszavágytam oda, de egyedül nem volt merszem betörni a régi épületbe.
Az emlékeim ugyan keserédesek voltak számomra, de jól esett látni, ahogy megelevenednek körülöttem. Talán csak azért szórtam Quinnre a varázslatot, hogy rajta keresztül én is élénken láthassam ezeket.
‒ A nagybátyám mindig azt mondja, hogy hiába tűnik felnőttnek az ember, legbelül akkor is gyerek marad. ‒ Nem is csodálkoztam azon, hogy mindig ezt hozta fel, hiszen ő volt a leggyerekesebb ember, akit ismertem. Legalább tudott valamivel mentegetőzni.
Otthagytuk a régi házat, és inkább abba a parkba vittem, ahol gyerekként olyan sokat idéztem. Nosztalgiázva figyeltem az előttünk megjelenő énemet, aki olyan boldog és gondtalan volt, amilyen én már többé lehetek. A gondolkodásból Quinn kérdése zökkentett ki. ‒ Ki? Ja, ő. Nem, ő a korábban emlegetett nagybátyám. Őt látogattam meg nyáron ‒ magyaráztam.
‒ Tévedni emberi dolog ‒ vigyorogtam. Aztán kicsit elkedvetlenedtem, amikor megláttam valakit, de legalább volt okom elmagyarázni Quinn-nek, hogy miért is utálom a kutyáját. Természetesen, ő egyből felkapta a vizet.‒ Igazad van, szerettem az a „hülye kiscsajt” ‒ feleltem ridegen. Egyszer akarjon neki elmondani valamit az ember! ‒ Csakhogy, a vakarcsa miatt már nincs köztünk. Az a dög kiugrott a kezéből, amikor egyszer hazasétáltunk, és átrohant az út túloldalán lévő kutyához, ő persze utána szaladt, és elcsapta egy autó. A szemem előtt történt mindez, nem segíthettem rajta. Ezek után pedig nem róhatod fel nekem, hogy utálom az összes olyan vakarékot, ami rá emlékeztet!
Nem is hagyta, hogy elmondjam neki az igazságot, de egyből indokolatlanul hisztizni kezdett nekem. Ez idegesített. Ezért nem is akartam magamnak barátnőt. Ki akarja ezt huszonnégy órában hallgatni?!
‒ Kösz, de nem tudom megítélni, mert nem láttalak téged gyerekként ‒ feleltem kimérten, és felálltam a padról. ‒ Ideje mennünk, van egy kis dolgom.
A kezemet nyújtottam felé, hogy visszavihessem Londonba, vagy ahová akarta, aztán ott elbúcsúztam tőle, és hazaindultam. A fejemben különféle gondolatok kavarogtak, hogy miért mutattam meg Quinnek az emlékeimet, vagy miért rángattam el magammal Berlinbe, és arra kellett rájönnöm, hogy vélhetően azért tettem, mert annyira emlékeztetett rá, de aztán rá kellett döbbennem, hogy tulajdonképpen cseppet sem hasonlítottak, így aztán igyekeztem túllépni a dolgon.



[You must be registered and logged in to see this link.] ◊ Aktuális viselet ◊ Köszönöm a játékot ^^ ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]





[You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.]
Zwei Dinge sind unendlich: das Universum und die menschliche Dummheit, aber bei dem Universum bin ich mir noch nicht ganz sicher.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Quinn Vivienne de Lacy
Reveal your secrets

avatar

Mardekár

ϟ Kor : 19
ϟ Hozzászólások száma : 78

TémanyitásTárgy: Re: Quinn & Aaron a Hyde Parkban 2015-08-12, 21:12

– Aha – bólintottam kérdésére. – Igen, a te szánalmas magánéletedről vitázunk, megjegyzem teljesen fölöslegesen, mert tudom, hogy nekem igazam van és kész. – vontam meg a vállam. – Mi lenne, ha végre elismernéd, hogy nem tévedek? Ha ennyire érzékenyen érinti ez a kis lelked, akkor nem fogom megkérdezem, hogy miért nem bírod anyádat, csak fejezd már be végre a vitatkozást velem. – vetettem fel. Remélem, most végre letudhatjuk ezt a vitát, mert már kezdem nagyon unni, hogy a nyilvánvalóról vitatkozunk.
– Nagyon is nyugis életem volt addig, amíg nem ért az a csapás, hogy megismertelek. – vágtam vissza. Persze, elmebaj, jó vicc. Az esetleg neki van.
– Ó szegények! – gúnyolódtam most én. Ha nincs baja a rövidtávú memóriájával, akkor emlékezhet, hogy ő is ugyan ezt válaszolta nekem, amikor megjegyeztem, hogy akik megérdemlik, azokkal normális vagyok.
– Oké, nem érdekel. – válaszoltam unottan. A felére sem emlékszem annak, amit mondott, mert hál’ istennek már régóta fejlesztem a szelektív hallásomat. Ami nem érdekel, arra minek figyeljek. – Trelawney minden, csak nem látó, ezért kell neki egy kis „segítség”. Amúgy meg manapság ki az az idióta, aki jósokhoz járkál? – érdeklődtem. Nem normális az, aki elszórja a pénzét ilyen csalókra, ahelyett, hogy inkább értelmes dolgokat venne belőle.
Nem hiszem el, hogy ez mindet bóknak vesz! – Akkor legyél boldog a magas intelligenciahányadosoddal. – vetettem oda. – Ó nem, szívem. Nem hiszem, hanem tudom. Nekem egyesekkel ellentétben tényleg boldog gyerekkorom volt. –
– Hát ez igazán kedves tőled, de nincs szükségem az okoskodásod hallgatni. – jegyeztem meg, azt remélve, hogy kivételesen képes csendben maradni, még akkor is, ha netán néhány hiányosságot észlel nálam. Válaszán felvontam a szemöldököm. – Most úgy őszintén, Aaron. Van olyan a családodban, akit nem utálsz és az is el tud téged viselni? –
– Ja, nyilván. – forgattam meg a szemem a válaszán. Csak épp majdnem eltörte a csuklóm, de tényleg kedves volt. De biztos velem van a baj, amiért nem vettem észre. Idióta, rohadék seggfej.
– Ki mondta neked, hogy be akarok pasizni? – kérdeztem. – Nem feltétlenül kell ahhoz összejönnöm valakivel, hogy jól érezzem magam vele. De magyarázhatok én neked, amikor neked még egy csajjal sem volt dolgod. –
Megjegyzését sértődötten húztam fel az orrom. Az idegesítőt még bóknak is vettem, de a buta libát egyáltalán nem. – Nekem viszont egyre több okom van utálni téged. – jegyeztem meg, még mindig duzzogva.
– Szeretnél vele találkozni? – érdeklődtem gúnyosan. Ha össze lenne vele zárva, három perc után inkább öngyilkos lenne, mintsem, hogy tovább kellene elviselnie a társaságát. Mondjuk ez nekem nem is jönne rosszul, legalább megszabadulnék tőle.
– Fehér és a királykék. – válaszoltam, amikor rákérdezett az én kedvenc színeimre. – De én végül is minden színt szeretek, ami jól áll nekem. –
– Hát te tudod. – vontam meg a vállam. Természetesen nem hiszem el, hogy nincs baja az apjával is, de nincs kedvem még egy véget nem érő vitába belekezdeni.
– Na ne mondd! És mik lennének azok? – gúnyolódtam. El nem tudom képzelni, hogy egy hozzáhasonló öntelet baromnak milyen reális vágyai lehetnek.
– Félsz, hogy nem jön össze az emberiséget megmentő terved? Szeretnék ott lenni, amikor elbuksz. – gúnyolódtam tovább.

– Hát oké. – vontam meg a vállam. Remélem, hogy a keleti része nem csak szerinte szép, mivel az ízlésünk nem igazán egyezik.
– Hát gondolhatod, hogy nem vagyok oda a városnézésért, de anyáék miatt muszáj kibírnom. Én a tengert részesítem előnyben. – jegyeztem meg. Jobban szeretem, ha Liana is velünk jön, mert akkor legalább tud rólam képeket csinálni, amíg anyáék rácsodálkoznak a századik ugyanolyan romra.
– Hajlandó vagy beismerni, ha tévedsz valamivel kapcsolatban? – kérdeztem. – Azt sose fogod megtudni, mert nem áll szándékomban téged szórakoztatni. – vigyorodtam el.
Amikor a házukba vitt, megosztotta velem az egyik gyerekkori emlékét, és csak azért nem szóltam be neki a megjegyzésével kapcsolatban, mert láttam rajta, hogy szomorú, és azért még én sem vagyok olyan gonosz. Lementünk a nappaliba ahol, az előbbinél kicsit idősebb éne, zongorázott és énekelt valamit azon a rettenetes német nyelven. Elmondta, bár nem igazán érdekelt, hogy valami mugli verset zenésített meg. Gondolom nem sok embernek mutatta meg ezeket az emlékeket, szóval csak emiatt tartottam magamban még egy beszólást, és helyette inkább csak bólintottam. – Nem mondom, hogy nem voltál az, na de most ki tudja. Elvégre is már nem vagy gyerek. – kötekedtem vele egy kicsit, és ha van esze, akkor nem sértődik meg.
Kilépve a házukból, egy közeli parkba vitt, ahol kisgyerekként dekázni tanult pár barátja és egy pasi társaságában. Felültem a pad támlájára és az ölembe vettem Chanelt. – Apukád? – kérdeztem, mert feltűnt, hogy mennyire hasonlít Aaron arra az emberre.
Állítása szerint huszonkettő sikerült neki, de amikor a kiskölykök huszonegyet számoltak gúnyosan elvigyorodtam. – Valóban. – értettem vele egyet lelkesen.
Amíg fel nem hívta a figyelmem, fel sem tűnt, hogy van ott egy kislány, pont olyan fajta kutyussal mint amilyen Chanel. Először nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, de amikor közölte velem, hogy egy kis német szuka miatt utálja Chany-t, kicsit felhúztam magam. – Ezt most nem mondod komolyan! Tényleg egy hülye kiscsaj miatt utálod a kutyámat?! Chanel nem tehet róla, hogy annak idején nem jött össze ezzel a csajjal, mert gondolom beleestél. Meg amúgy is, az én Chany-m sokkal szebb, cukibb és aranyosabb, mint az ott. Olyan izé vagy, Aaron! – hisztiztem neki egy sort. Tökre igazságtalan, és még egy normális indoka sincs, hogy miért utálja a kis drágámat. Még a „nagytestű kutyákat szeretem” szövege is jobban hangzott, mint most ez. – Amúgy egész aranyos gyerek voltál, de velem nem versenyezhetsz. – jegyeztem meg, miután kihisztiztem magam.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Aaron Prusseit
Reveal your secrets

avatar

Hollóhát

ϟ Kor : 20
ϟ Hozzászólások száma : 268

TémanyitásTárgy: Re: Quinn & Aaron a Hyde Parkban 2015-08-02, 15:08



Quinn & Aaron



‒ Én nem tudok semmit? ‒ pillantottam rá kérdőn. ‒ Már ne haragudj, de még mindig az én magánéletemről vitázunk, amihez semmi közöd, és nem is tudsz rólam semmit, szóval, nehogy már te akard megmondani nekem, hogy mi igaz velem kapcsolatban, és mi nem! ‒ Hihetetlen volt ez a csaj. Milyen kotnyeles, és mennyire köti az ebet a karóhoz! Pedig aztán neki végképp nincs köze a dolgaimhoz, se a családommal való viszonyomhoz.
‒ Talán azért, mert nem igaz ‒ feleltem. Lehetséges, hogy igaza volt abban, hogy nem jöttem ki anyámmal, de erről neki nem kellett tudnia. Meg aztán, mire ment volna vele, ha elmondom neki? Semmi haszna, ha ilyeneket tud, meg ne turkáljon az életemben.
‒ De, komolyan gondoltam ‒ feleltem higgadtan. ‒ Igazán? Akkor vélhetően túl sok stresszt fojtottál el, és az idegbetegség első jelei most kezdenek mutatkozni. Tudod, mindig mindennek van valami kiváltó oka, az elmebajodhoz lehet, hogy csak én kellettem ‒ tettem hozzá. Nem hittem el, hogy Quinnt olyan nehezen lehetne kiborítani, sőt pont olyannak látszott, mint akit könnyű felhergelni.
‒ Ugyan, akik megérdemlik, azokkal normális vagyok ‒ vontam meg a vállam. ‒ Arról már nem én tehetek, hogy te nem érdemelted ezt ki.
Felemlegettük is a jóslástant, és nem értettem miért ellenkezik ennyire a jövővel kapcsolatos teóriámmal szemben. ‒ Nem vagyok „rákattanva” a jóslatokra, pusztán azt próbálom eredménytelenül megmagyarázni neked, hogy a világ dolgai kölcsönhatásban állnak egymással, és minden dolog befolyásolja a jövőnket, csak a te csökött agyad leragadt a jóslatoknál meg Trelawney-nál ‒ forgattam meg a szemem. Néha ‒ nagyon ritkán ‒, láttam némi értelmet ebben a csajban, aztán végül mindig sikerült bebizonyítania, hogy csak egy buta liba, aki képtelen felfogni olyan dolgokat, amik nem a pénzzel és a divattal kapcsolatosak. ‒ Haha, nagyon vicces vagy. A látóknak nem kell „belőniük” magukat ahhoz, hogy jósolni tudjanak, és múltkor is az egyik ismerősömet kísértem el jóshoz, mielőtt még megint hülyeségeket gondolnál ‒ válaszoltam a kérdéseire úgy, ahogy nekem volt kedvem.
‒ Az átlagemberek is jobban felfognák, de hízelgő, hogy azt gondolod, magasabb az intelligenciahányadosom a többségnél, bár ez így van is ‒ vigyorodtam el. Tudtam, hogy beszólásnak szánta az előbbit, de úgy tűnt, még nem jött rá, hogy a sértéseivel csak hízeleg nekem. ‒ Kérlek, csak azt hiszed, hogy boldog gyerekkorod volt ‒ csóváltam a fejem. Végtére, ha valakit elkényeztetnek ilyen-olyan ruhákkal, játékokkal, ajándékokkal, akkor fel se tűnik neki, hogy a szülei magasról tesznek rá.
‒ Attól függ, mihez van kedvem, vagy mely területeken észlelek hiányosságot nálad‒ mondtam. A testvéreimről való faggatását persze nem bírta abbahagyni.
‒ Miért, te tudnád kapásból a három fivérednek a születési dátumát meg korát? Marhára nem érdekel egyik se ‒ kérdeztem vissza, látva a döbbent tekintetét. Miért akkora elvárás, hogy tudjam három baromnak az életkorát, akiktől meg akarok szabadulni?
‒ Nyilván azért nem tűnt fel, mert a vörös köd elborította az agyad. ‒ Ha akartam volna, lehetettem volna vele kedvesebb is, de eddig nem volt ingerem rá, hogy normálisabb hangnemben szóljak hozzá. Vajon miért nem? Nos, ezt ő maga is tudja.
‒ Nők… Remélem, összeszedsz valami gazdag bájgúnárt, aki legalább három tyúkkal csal majd meg ‒ forgattam meg a szemem. Elég sok mindentől tudtam undorodni: az azonos neműek kapcsolatától, a kisgyerekektől, az indokolatlan nyálcsorgatástól és a számító dögöktől. Nos, ha Quinn Hawaii-ra megy, akkor legalább az utóbbi két szempont teljesülni fog az esetében.
Aztán a nagyanyjáról kezdett dumálni, már éppen megjegyeztem volna, hogy az öreglány nála csak értelmesebb lehet, amikor megragadta a figyelmemet, az, hogy szerinte nem bírom. ‒ Ki mondta, hogy nem kedvellek? Egy idegesítő, buta liba vagy, de remekül szórakozom rajtad, nincs okom utálni téged ‒ sóhajtottam. ‒ Amúgy meg csak nem lehet olyan szörnyű, mint amilyennek leírod.
Már megint a családommal zaklatott, mire vetettem rá egy szkeptikus pillantást, de inkább nem tettem rá megjegyzést.
‒ Kék, vagy fekete. Attól függ, épp milyen kedvem van ‒ válaszoltam, majd vissza is kérdeztem, hogy neki mi a kedvenc színe.
‒ Nincs velük problémám, csak látom a hibáikat, így, ha azokat vetnék a szememre, nem ellenkeznék ‒ rándítottam meg a vállam. Meg aztán mégis miért állnék ki mellettük? Ők hányszor voltak mellettem, amikor szükségem lett volna rájuk?!
Halkan felnevettem. ‒ Világmegváltó tervek? Ne butáskodj! Az én vágyaim sokkal reálisabbak ‒ hazudtam szemrebbenés nélkül, azonban felmerült bennem a gyanú, hogy Quinn lehet legilimentor képességekkel rendelkezik.
A félelmemről kérdezett, azonban én nem voltam hajlandó addig választ adni, amíg ő nem felelt. Amikor pedig elárulta, gúnyosan elmosolyodtam. Pókok és bogarak. Ki gondolta volna? ‒ Én leginkább a kudarctól félek ‒ feleltem nagylelkűen a kérdésre. Most nem is hazudtam, valóban rettegtem attól, hogy amibe belefogok, azt végül nem tudom befejezni, vagy épp felsülök vele.
‒ Azért, mert először a keleti részét kell látnod, hogy összehasonlíthasd, más részt, Alex jutott először eszembe, amikor hopponáltunk ‒ válaszoltam immár Berlinben. A görög mitológiára is áttértünk, és meglepett, hogy ismeri, sőt szereti is.
‒ Igen, Athénban gyakran, a tengerparton ritkábban meg még egy-két helyen ‒ válaszoltam. Azt már nem tettem hozzá, hogy vagy egyedül, vagy a nagybátyámékkal voltam ott. A családi nyaralások alól mindig kihúztam magam, nem akartam velük tölteni a nap minden percét. A megjegyzésére halványan elmosolyodtam. Való igaz, bármelyik mondakörből kérdezhetett volna, tudtam volna rá a választ.
‒ Néha nekem is nehéz elhinni, hogy rosszul ítélek meg dolgokat, de van ilyen ‒ vontam meg a vállamat. A Brandenburgi kapu tetején vele együtt nevettem. ‒ Igazán kár, akkor milyen lehet, ha még szórakoztatni is próbálsz?
Igaz, nem maradtunk fent sokáig, mert, ahogy említettem a rendőrség ránk küldte a helikoptereket is, így végül odébbálltunk. Vagyis, hazavittem. A régi otthonomba, a gyerekkori szobámba, arra a helyre, ahol még boldog voltam, gondtalan és senki nem bántott. Amikor rászegeztem a pálcámat, hogy ráolvassak egy bűbájt, láttam a rémületet az arcán, de mivel nem akartam bántani, ezért nem is izgatott a dolog. Magyarázkodni meg pláne nem akartam, inkább csak szomorúan néztem a felsejlő emlékképet. Emlékeztem arra a repülőmodellre, a legidősebb bátyám törte össze nem sokkal azután, hogy elkészítettem.  
Az emlékkép megszakadt, de a lenyomata halványan ott derengett, csupán az én gyerekkori énem tűnt el a szobából. ‒ Csakhogy, ne hidd azt, hogy olyan rohadék vagyok ‒ törtem meg a csendet, majd elfordítottam a kilincset, az ajtó nyikorogva engedett, én pedig kiléptem a második emeleti folyosóra. Nem gondoltam volna, hogy olyan erős lenne a bűbáj, hogy az egész házra kihatott volna, de tényleg minden ugyanolyannak tűnt, még mielőtt elköltöztünk volna. Hátrafordultam, és intettem Quinnek, hogy kövessen.
Mivel a bűbáj rám is hatott ‒ elvégre az én emlékeimből táplálkozott ‒, ezért néha megfájdult a fejem az elsuhanó alakoktól, akik az emlékeimben éltek.
A lány a nappaliba vezettem, bár már a lépcső aljában is hallani lehetett valami melankolikus dallamot. Amikor beléptem a szobába azonnal megpillantottam a hét-nyolc év körüli énemet, aki Goethe egyik versét dalolgatva zongorázgatott miközben előtte egy ceruzával írt kotta hevert.
‒ Ó, itt éppen Goethe Tündérkirály című versét zenésítettem meg, mert itthon hagytak, és a nagybátyám még nem érkezett meg ‒ feleltem, és ha kérte, akkor lefordítottam a dal ‒ az az a vers ‒ szövegét angolra. Igazából, jobban belegondolva olyan picinek és magányosnak tűntem ebben a hatalmas szobában, mégis boldog voltam.
Kattant a zár, a zongorázó énem pedig hátrafordult, és ez az emlék is szertefoszlott. Ismét Quinnre pillantottam. ‒ Azt nem mondhatod, hogy nem vagyok tehetséges gyerek ‒ viccelődtem, de mivel nem akartam sokat bent időzni, ezért varázslattal kinyitottam az ajtót, majd kilestem az utcára. Nemigen járt erre senki, így lesiettem azon a pár lépcsőfokon, ami a bejárati ajtó előtt volt, és zsebre tett kézzel megálltam a ház előtt. Ahogy felnéztem rá, egyszerre láttam olyannak, mint amikor még mi éltünk benne, és lelakottnak, amilyen jelenleg volt. Fájt a szívem az épületért, és ha lenne elég pénzem, akkor vissza is vásárolnám a házat.
‒ Gyere, van a közelben egy park ‒ mondtam, és ideiglenesen megszüntettem a bűbájt, hogy ne legyen olyan zavaró közlekedéskor, de a parkba érve ismét magunkra olvastam. Egy szőke férfi alakja derengett fel az egyik padon, a nagybátyám volt az fiatal korában, ahogy leültem mellé, látható volt a köztünk lévő hasonlóság. A nagybátyám engem nézett, ahogy kölyökként dekázni tanulok, és ahogy a többiek lelkesen számolják, hogy mennyinél tartok.
‒ Azt hiszem, huszonkettő sikerült ‒ mondtam Quinnek, miközben le sem vettem a szememet a vigyorgó, de mégis az összpontosítástól a homlokát ráncoló énemről. Amikor a kölykök einundzwanzigot kiáltottak, felvontam a szemöldökömet. ‒ Úgy tűnik, én is tévedhetek ‒ tettem hozzá, hátradőlve a padon.
Időközben a nagybátyám felállt, összekócolt a hajam, és a vállára vett, az egyik srác feldobta nekem a labdát, és azt a magasba tartva cipelt végig a parkon a nagybátyám, a többiek meg jöttem utánam. Volt ott egy szőkésbarna hajú kislány is pont olyan kutyával, mint amilyen Quinnek is volt. A gyerekkori szerelmem volt.
‒ Látod ott azt a lányt? ‒ böktem oldalba Quinnt, majd az állammal az emlékemben szereplő kutyás kislány felé böktem. ‒ Miatta utálom ezt a kutyafajtát ‒ feleltem szomorúan, és teljesen megszüntettem a varázslatot. Tessék, látott gyereknek. Ilyen voltam Berlinben, és ilyen is lennék, ha nem vittek volna el innen. Most már nyugodtan képet alkothatott rólam.

[You must be registered and logged in to see this link.]


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Quinn Vivienne de Lacy
Reveal your secrets

avatar

Mardekár

ϟ Kor : 19
ϟ Hozzászólások száma : 78

TémanyitásTárgy: Re: Quinn & Aaron a Hyde Parkban 2015-07-24, 16:21

– Nem tudsz te semmit. – ellenkeztem. Most kezdtem csak igazán jól érezni magam mellette, mert imádtam vitatkozni. – Minek változtassam meg a véleményem, ha egyszer igazam van? – vontam meg a vállam. Megjegyzésében semmi logika sincs, pedig ő elméletileg okos…
– Ugye ezt most te sem gondoltad komolyan? – kérdeztem cinikusan. – Tudod, egészen a mai napig, nem nagyon tudott semmi sem felidegesíteni, szóval nem velem van a baj. – utaltam arra, hogy mindenről ő tehet.
– Ó, szegény szerencsétlenek. – sajnálkoztam. Biztos, hogy teljesen kikezdte az idegrendszerüket, azért bírják elviselni. Akármi is történt velük, én nem szeretnék úgy járni, még túl fiatal vagyok egy idegösszeroppanáshoz.
– Ennyire rá vagy kattanva a jóslatokra? – érdeklődtem. Akármit is mondd, szerintem, a jóslástan hülyeség. – Ha belőném magam, akkor én is transzba tudnék esni. – utaltam arra, hogy számomra még mindig hiteltelen az a nő. – Ezzel most mit akarsz mondani? – kérdeztem zavartan. Előre tartottam a magyarázatától, de muszáj volt rá kérdeznem.
– Átlagemberekről beszéltem, nem a hozzád hasonlókról. – vágtam vissza unottan. Azért mert ő kábé az egész életét könyvek között töltötte, nem kell mindenkiről ezt feltételeznie. Válaszán gúnyosan elmosolyodtam. – Szóval akkor ezért volt olyan boldog a gyerekkorom. –
– Az attól függ, hogy miről akarsz a továbbiakban szövegelni – vontam meg a vállam. Nagyon remélem, hogy nem akar megint halálra untatni, szóval igazán találhatna valami engem is érdeklő témát.
Döbbenten pillantottam rá. – A te testvéreid, hogyhogy nem tudod hány évesek? – Mivel gondolom, idősebbek lehetnek velük élhetett egy jó ideig, nem létezik, hogy nem tudja a korukat. De bezzeg, ha megkérdezném, hogy mikor alapították a sulit, azt kapásból tudná.
Felvontam a szemöldököm a megjegyzésére. – Szóval te az előbb kedves voltál. Hát valamiért nem tűnt fel. – vágtam vissza. Az eddigi együtt eltöltött idő alatt talán, ha egyszer láttam azt, hogy tud kedves is lenni, de az már jó régen volt.
– Nem tudom még nem voltam ott, de már csak a félmeztelen pasik miatt is megéri elmenni. – nevettem fel. Elvégre is, fiatal vagyok, szép vagyok, egy kis flört, vagy kicsit több simán belefér. Amúgy is régen volt már pasim, szóval rám fér a kikapcsolódás.
Vetettem rá egy bosszús pillantást. Hah, látszik, hogy nem ismeri a nagyanyám. – Nem, képzeld, ő minden csak nem értelmes. Ha engem nem bírsz, akkor őt garantáltan utálni fogod. Egyébként meg biztos, hogy nem ismered, mert mindennap otthon dekkol a férjével, meg a dagadt macskájával, szóval maximum csak hallhattál róla. –
– Oké akkor nem kérdezem meg, hogy miért vagy ilyen rosszban a családoddal. – jegyeztem meg. – Kedvenc szín? – tettem fel egy teljesen átlagos kérdést. Ezzel már csak nem lesz semmi baja.
– Az enyémek sem hallják, de engem mégis zavar – vontam meg a vállam. – Szóval csak nem jössz ki velük olyan jól. – Az a baj, hogy akármennyire is érdekel, hogy mi folyik náluk otthon, úgy sem fog semmit mondani, nem mondom, hogy nem jogosan, de én akarom is tudni akarom.
– Alig várom – jegyeztem meg gúnyosan. – Csak nem neked is világmegváltó terveid vannak? – érdeklődtem.
Bosszúsan felsóhajtottam. Nem hiszem el, hogy egyszer nem képes normálisan válaszolni. Istenem, úgy viselkedik, mintha egy államtitkot akarnék megtudni. – Én a pókoktól meg az undi kis bogaraktól. – válaszoltam végül.
Válasza után egy ideig csendben mentem mellette. – De ha a nyugati része szebb, akkor miért nem azt mutatod meg nekem? – kérdeztem meg végül.
Amikor megemlítettem, hogy a görög mitológiát szeretem, láttam rajta, hogy megdöbbent. – Görögország nagyon szép, két éve voltunk ott anyáékkal. Te voltál már ott? – érdeklődtem. – Egyébként gondoltam, hogy az összeset szereted. – jegyeztem meg mosolyogva miközben az általa említett domborműveket néztem, és most kivételesen nem gúnyolódtam.
– Tudom, de nehéz volt elhinni. – utaltam arra, hogy hogy viselkedett korábban Londonban. – Nem volt a célom a te szórakoztatásod. – nevettem fel, majd újra a téren pánikoló embereket néztem. Az, hogy Aaron ennyire megváltozott, rám is jó hatással volt, mert egy jó ideje nem is gúnyolódtam. Aaron helikopteres megjegyzésére úgy néztem rá, mint akinek elment az esze. Már épp szóvá tettem volna, hogy csak nem veszik ennyire komolyan ezt az egészet, hogy még helikoptert is küldjenek, amikor az egyik épület mögül felbukkant egy. Aaron megragadta a csuklómat, és elhoppanáltunk.
Egy elég régóta elhagyatott ház szobájába vitt. Mivel egy jó ideje nem takarítottak itt, megérkezésünkkel felkavartuk a szobában a több rétegben lerakódott port. Nem győztem ellegyezni a port az arcom elől, na meg leporolni a ruhámat. Körülnéztem a szobában. Az ablakok ki voltak törve és szinte semmi sem volt már benne, csak a kék falak árulkodtak arról, hogy ez egy fiú szobája lehet. Aaron felé fordultam, hogy megkérdezzem, mégis hol vagyunk, de ő erre se szó se beszéd, rám szegezte a pálcáját. Rémülten pillantottam rá, és tettem pár lépést hátra, de neki ütköztem a falnak. Nem akartam pánikolni, bár már elég közel jártam hozzá. Kimondta a varázsigét, én meg vártam, hogy mi fog történni. Megkönnyebbülésemre nem haltam meg, hanem ugyan ezt a szobát láttam, csak egy jó pár évvel ezelőtt, mert be volt rendezve és minden a helyén volt. Egy hat éves körüli kisfiú ült az asztalnál, és valami kis dalocskát dúdolgatva épített egy repülőmodellt. Bár nem láttam az arcát, mégis volt egy olyan érzésem, hogy Aaron az és nem képzelődöm, hanem az ő emlékét látom.
Az emlék végeszakadtával nem igazán tudtam, hogy mit mondjak, úgy hogy csak bizonytalanul pillantottam fel Aaronra és vártam, hogy megszólaljon.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Aaron Prusseit
Reveal your secrets

avatar

Hollóhát

ϟ Kor : 20
ϟ Hozzászólások száma : 268

TémanyitásTárgy: Re: Quinn & Aaron a Hyde Parkban 2015-07-24, 11:28



Quinn & Aaron



‒ Én meg tudom, hogy tévedsz ‒ feleltem türelmesen. Ráértem, akár órákig is elvitáztam volna vele még akkor is, ha titkon bosszantott, hogy érzékeny témára tapintott. Nem akartam hagyni, hogy ő mondja ki az utolsó szót. Nem, ehhez ragaszkodtam. ‒ Milyen rugalmatlan valaki… ‒ csóváltam a fejem arra, miszerint Quinn nem képes változtatni a véleményén. Én néha napján meggondolom magam, vagy meggyőz valami más, és ilyenkor belátom, hogy a korábbi meglátásom nem volt egészen pontosan.
‒ Ugye? Szerintem is. Lenyűgöző, hogy néha mennyire tudnak érdekelni mások ‒ kérdeztem vissza derűsen, majd megvontam a vállam. ‒ Nem éppen. Nem tehetek arról, hogy minden megszólalásomnál felhergeled magad. Tudod, az állandó idegesség azt hiszem, az idegi problémák egyik jele. Vizsgáltasd ki magad ‒ javasoltam szelíden. Szerintem, kettőnk közül az ő hergelhetőségével pont probléma, nem az én létezésemmel, szóval nem is értettem min van fennakadva, amikor minden az ő hibája.
Elmosolyodtam. Megint rátapintott a lényegre. ‒ Valóban nincsenek sokan, elvégre, kevesek számítanak igazán számomra. Ők érdekelnek, az összes többi nyűgje nem szokott izgatni ‒ vontam meg a vállam. Tényleg elég kevesen voltak azok az emberek, akik mellett bármikor ott termettem, ha baj volt, ők voltak azok, akiket a bizalmamba fogadtam. Mindenki mással csak az udvariaskodás ment, ha éppen kedvem volt rákérdezni, hogy mi a baja.
Quinn ismét kifejezte, hogy mennyire lenézi, és utálja a jóslástant. Halkan felsóhajtottam. ‒ Véleményem szerint nem hülyeség, és volt már dolgom valódi látókkal is. Sőt, hallottam, hogy amikor az öreglány transzba esik, akkor tényleg tud jósolni. A potteres megszólalás viszont jó volt. ‒ Ha nem akarta elhinni, nem erőltettem, azonban elmondtam a véleményemet. ‒ Továbbá, ettől függetlenül nem tagadhatod, hogy az emberek sorsa függ az ehhez hasonló találkozásoktól, vagy úgy nevezett, véletlenektől.
‒ Bizonyára jobban, mint azt, amit te mondtál
‒ vágtam vissza, majd a következőkre megvontam a vállam. ‒ Bocs, tizenhat évvel ezelőtt még nem itt éltem. Meg, ha ennyitől idegösszeroppanást akarsz kapni, akkor ismerni akarnál tizenhat éve? ‒ kérdeztem vissza, bár nem vártam rá különösebben választ, hiszen tudtam, örülne neki, ha nem látna, és nem is találkoztunk volna.
‒ Ó, hogy oda ne rohanjak! ‒ pillantottam rá. ‒ Egyébként ez az arány fog a későbbiekben is változni, vagy ne legyenek nagy elvárásaim veled szemben? ‒ érdeklődtem, bár lehet, hogy ez is inkább sértésnek hangzott. Sebaj, legalább hozzászokik.
A következő két kérdés közül az egyikre bólintással feleltem. ‒ Ki nem számolgatom neked. Kapásból nem tudom, annyira azért nem érdekelnek ‒ feleltem. Na, persze! Majd biztos arra pazarlom az agysejtjeimet, hogy rajtuk gondolkodjak.
‒ Ha így gondolod… Mindenesetre, legközelebb se fogom hagyni magam, és akkor már nem leszek ilyen kedves ‒ válaszoltam. Szerintem indokolatlanul ütött volna meg, elvégre, nem csak én léptem át egy határt, hanem ő is, amikor bele akart folyni a magánéletembe. Innentől kezdve meg nem tudom miről beszélt.
Hawaii hallatán elfintorodtam. ‒ Ó, micsoda közhely! Áruld már el nekem, hogy a mi jó ott? A félmeztelen pasikat leszámítva. ‒ Nem rajongtam sem a melegért, a túlzott napsütésért és a sok idióta, gazdag emberért. Abban a helyben nem volt semmi érdekes számomra. Egyébként, nem terveztem Quinn után menni, bár gondoltam rá, de Hawaii-ra lusta lennék elhopponálni meg hát nem is vonz annyira.
Amikor a nagyanyját említette, nem bírtam megállni, ne fűzzek ehhez is megjegyzést. ‒ Nocsak, van egy értelmes ember a családodban? ‒ Időközben úgy helyezkedtem, hogy ha a kisasszony ismét pofozkodni akarna, akkor megint elkaphassam a kezét. ‒ Egyébként nem tudom. Lehet, ismerem. Sok mindenkit ismerek ‒ vontam meg a vállam, bár tény, hogy nem épp a beképzelt sznobok alkották a társaságom krémjét, de attól még ismerhettem a nőt.
‒ Kérdezz másról. Nem szeretek róluk beszélni, meg nem is érdemes rájuk több szót fecsérelni ‒ tereltem a témát, és jótékonyan figyelmen kívül hagytam azt a kérdés, amikor a testvéreim nevére kérdezett rá. Ne érdekeljék már ennyire! Nem nagy számok. Ostoba és tahó mind, akik mindig abban lelték az örömüket, hogy engem cseszegettek, addig, amíg vegyszer le nem győztem őket egy párbajban.
‒ Megint kombinálsz. Szimplán annyi az egész, hogy saját magammal jobban törődök, mint velük. Ők úgyse hallják a sértést, rólam meg lepereg, szóval nincs miről beszélnünk ‒ csóváltam a fejem. Hihetetlen volt ez a csaj, és néha igazán meg tudott lepni azzal, hogy milyen következtetéseket vont le. Néha-néha gyanakodva végigmértem, aztán annyiban hagytam a dolgot. Érdekes volt. Talán tényleg változtatnom kell majd a róla alkotott véleményemen.
‒ Majd meglátod ‒ vontam meg a vállam a gúnyolódására. Majd, ha beköszönt egy új korszak, egy olyan korszak, aminek a létrejöttében én segítettem, majd akkor látni fogja, hogy igenis szükség van és volt rám.
Halkan felnevettem, amikor kérdezett. ‒ Azt hiszed, elárulom? ‒ Milyen kis naiv! Majd biztos elárulom neki a gyengeségeimet. Ennyire hülye nem vagyok. ‒ Viszont, ha te is elmondod, akkor én is.
Berlin szokásához híven gyönyörű volt, és valahogy mindig boldoggá tudott tenni ez a hely. Talán épp ezért akartam olyan lelkesen megmutatni Quinnek, hogy én itt érzem magam otthon, nem a szürke, barátságtalan, esős Londonban. A lényeg, hogy nem vettem észre, hogy nem hagytam szerencsétlent szóhoz jutni, szóval bocsánatot kértem tőle. Egy kis ideig bámultuk egymást, majd végül megtörte a csendet ‒ Ja, persze, így napközben nem a legszebb. Egy kis szocialista emlék az oroszoktól, de Berlin nyugati fele, ahol én éltem, szebb. A kérdésedre válaszolva, kivilágítva egész szép.
Megérkeztünk a kapuhoz, és ott folytattam a magyarázást, de igyekeztem olyan dolgokat mondani, amikor őt is érdekelhették. Meglepettem pillantottam rá, amikor említette a görögöket. ‒ Ó, én is szeretem a görög mitológiát, bár én az összes európai mondakörért odavagyok ‒ reagáltam a megjegyzésére. ‒ Mindjárt sejtettem ‒ mosolyodtam el, amikor Aphrodité szóba került. Jobban belegondolva, valami leszármazottja, vagy ilyesmije is lehetett volna. Legalább is, a viselkedésével leginkább ráemlékeztetett.
A kapu tetején állva szeretetteljes mosoly terült szét az arcomon, amikor letekintettem a városra. Quinn számára talán csak a látvány nyújthatott némi élményt, de nekem megannyi emlék jutott eszembe, amik szórakoztathattak. Amikor Quinn felém fordult, én is így tettem.
‒ Én mondtam, hogy nem minden az, aminek látszik ‒ feleltem vidáman. Engedtem neki, hogy lássa a valódi énemet. Sok veszítenivalóm nem volt, ha csalódnék benne, törölném az emlékeit. ‒ Remek. Én is szívesen találkozom veled, mondtam, szórakoztató vagy ‒ biccentettem, majd ismét letekintettem a mélybe. Észrevettek minket. Mutogattak, kiabáltak… Egy kis zavar támadt odalent, majd két perccel később meghallottam a rendőrautókat. Quinnre pillantottam, és legyintettem. ‒Addig nincs gond, amíg nem jönnek helikopterekkel. ‒ Elvégre, ide fel csak azzal tudtak volna jönni. Mindenesetre, a kezemmel a szememet leárnyékolva körbefordultam, és amikor az épületek között észrevettem egy gépet, megragadtam Quinn csuklóját, és tovahopponáltunk.
Ezúttal egy régi, üres házban értünk földet. Pontosan a másodikon, egy elhagyatott kékfalú szobában. Halkan felsóhajtottam, amikor végigsimítottam a régi szobám falán. Már évek óta üresen áll a ház, mert senki nem akarta megvenni az előző tulajtól.
Felidéztem, hogy kilenc évvel ezelőtt hogy nézett ki a helyiség: a betört üvegű ablak alatt helyezkedett el az íróasztalom megannyi kis modellel meg néhány könyvvel, a szoba közepén egy kék, barna sávos szőnyeg terült el. Volt egy hatalmas szekrénysorom, amiben a játékaim, a ruháimat és a könyveimet tároltam. Az ajtó mellett nem sokkal ott volt az ágyam. Az ágy felett egy hatalmas német lobogó volt a falra szögezve, a polcokon meg egy-két apróság hevert, amiket vagy a nagybátyám adott, vagy valami nyaraláson szereztem.
Quinnre pillantottam, előhúztam a pálcámat, és rászegeztem. Nem is olyan rég találtam egy könyvet a zárolt részlegen, abban láttam egy varázsigét, amit most használtam rajta. Ha jól sikerült, akkor ő is láthatta az emléklenyomatot, amiben az asztalnál a gyerekkori énem dúdolgatva építget egy repülőmodellt.
[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Quinn Vivienne de Lacy
Reveal your secrets

avatar

Mardekár

ϟ Kor : 19
ϟ Hozzászólások száma : 78

TémanyitásTárgy: Re: Quinn & Aaron a Hyde Parkban 2015-07-23, 15:14

– Ez nem igaz. Tudom, hogy igazam van. – Nem fogom hagyni magam, még ha nem is ismeri be, akkor se hagyom, hogy az övé legyen az utolsó szó. – Mondj, amit akarsz, a véleményem nem változik. – Én a végtelenségig eltudok vitatkozni akármiről, szóval, ha jót akar magának, akkor rám hagyja.
– Milyen figyelmes valaki. – jegyeztem meg – De igen, te tehetsz róla. – ellenkeztem vele. Még, hogy nem tehet róla. Jó vicc, ha nem kötne bele mindenbe, amit mondok, vagy nem szólogatna be nekem, akkor nem is lennék ideges. Oké, én is ezt szoktam csinálni másokkal, lehet azért zavar ennyire, mert most van valaki, aki nem hagyja magát és visszaszól nekem.
– Hát sajnálom őket, remélem nincsenek sokan. –  El nem tudom képzelni, hogy Aaronnak vannak olyan emberi érzései, mint például az együttérzés.
– A jóslástan hülyeség és hiteltelen, főleg mivel egy sarlatán tartja. Annyit én is megtudok jósolni, hogy Potter meg fog halni… – Következő válaszán csak mosolyogva végig mértem. – Ha te mondod. –
Vagy magára veszi, vagy nem, minden esetre, nekem határozottan jól esik idegesíteni.
– Azért kíváncsi lennék, hogy egy átlagember megértené azt, amit te mondtál. – vontam meg a vállam. – Hát ezzel elkéstél, tizenhat évvel ezelőtt kellett volna szólnod. – jegyeztem meg. Nagyjából egy éves korom óta vagyok tisztában azzal, hogy nem vagyok akárki, hanem különleges és csodálatos vagyok. Szóval ne csodálkozzon, hogy elégedett vagyok magammal.
– Igen, érezd magad annak. – válaszoltam mit sem törődve a gúnyolódásával. Egyáltalán nem érdekelt az, hogy miről szövegelt itt nekem korábban, szóval örülhetne, hogy van, amire emlékszem.
Vettem rá egy döbbent pillantást. El sem hiszem, hogy hajlandó beismeri, ha valamiben igazam van.
Rátértünk a testvéreire, mondjuk én vártam volna valami több infót róluk, de persze az engem érdeklő dolgokról nem szövegel félórákat. – És hány évesek? Fiúk? – kérdezősködtem, mivel hiába vártam arra, hogy magától mondjon dolgokat.
– Attól még megérdemelted volna – ellenkeztem. Az meg hogy, nála nem minden az, aminek látszik, vagy mi, nem nagyon érdekelt, ha ő nem hajlandó normálisan viselkedni, akkor addig én sem hiszem el, hogy nem egy rohadék.
– Hát nincs mit. – feleltem meg unottan. Ha ő ettől jól érzi magát, akkor élvezze ki, mert nem lesz még egy ilyen jó napja.
– Hawaiira megyünk a barátnőimmel öt napra. – feleltem kis idő után, miután végig gondoltam, hogy mekkora esélye van annak, hogy utánam jönne, hogy tovább idegesítsen.
– Jézusom, mintha a nagyanyámat hallanám! Nyugtass meg, hogy nincs semmi közöd hozzá. – A nagyanyám nem képes megérteni, hogy nekem vannak más fontosabb dolgaim, mint például, hogy Chanel kényelmesen elférjen a táskába. De ezt sem ő, sem Aaron nem tudja megérteni, mert az egyik öreg, a másik meg pasi.
– Miért van az, hogy amikor végre hajlandó vagyok érdeklődni, akkor nem válaszolsz normálisan? Hogy hívják őket? – próbálkoztam tovább. Nem hiszem el, hogy hogy lehet valaki ilyen. Bezzeg ha valami uncsi Németországgal kapcsolatos kérdést tettem volna fel, akkor estig hallgathatnám.
– Aha, szóval tényleg rosszban vagy az anyáddal, bár ezek szerint az apáddal is. – vontam le a következtetést a válaszából.  – Képzelem. – gúnyolódtam tovább. Nincs az az épeszű ember, akinek szüksége lenne Aaronra.
Válaszán elgondolkodtam, mert van benne valami. Elvégre is minek akármilyen jöttmentet a bizalmába fogadni. Viszont az elhangzottak alapján nem sok barátja lehet, mert képtelenség hosszútávon elviselni ezt a lehetetlen stílusát, de ezek után már kíváncsi vagyok, hogy milyen is lehet ő valójában. – Mitől félsz a legjobban? – folytattam a kérdezősködést.
Hirtelen jött lelkesedését és vidámságát nem tudtam hova tenni, hiszen nem egészen öt perce épp morgott valami miatt. Nagy lelkesedésében szerintem még az se tűnne fel neki, ha én már rég nem lennék mellette, hiszen nem hagy szóhoz jutni. És ez ment jó sokáig, főleg amikor összeakadt egy német nővel. Mivel most már ketten is figyelmen kívül hagytak, ezért inkább Chany-val játszottam. Egész élvezte a metrón való utazást, pedig ez volt neki az első. Én már utaztam egy párszor metróval, amikor apához mentem be a Minisztériumba, szóval nekem nem volt annyira új.
Amikor közöltem vele, hogy gyakorlatilag ezidáig semmibe vett, egy pillanatra lefagyott. Én is lefagytam, mert nem hittem volna, hogy tud bocsánatot kérni. – Azt akartam korábban mondani, csak nem hagytad – utaltam arra, hogy megfeledkezett rólam –, hogy nem tetszik az a tér, mert minden olyan szürke rajta. És azt akartam kérdezni, hogy este szebben néz e ki? – Miközben beszéltem, hagytam, hogy felhúzzon, mert ezek szerint megérkeztünk.
Odamentünk ahhoz a kapuhoz és Aaron újra rákezdett a beszédre, de örültem, hogy figyelembe vette, hogy nem szeretem a történelmet, így azokat többnyire mellőzte. Miközben mesélt, addig a kaput tanulmányoztam. Biztos, hogy ez is sokkal szebb este kivilágítva, de majd megkérdezem, ha megint szóhoz tudok jutni. Megnéztük a kapunyílásokat is, ahol szintén tartott egy kisebb előadást, de határozottan nem volt olyan idegesítő, mint amilyennek elsőre gondoltam. – A görög törit jobban bírom. – jegyeztem meg úgy mellékesen, miután befejezte a mondandóját. – És amúgy igen, Aphrodité a kedvencem. –
Kérdésére csak bólintottam, majd megfogtam a kezét. Amikor felhoppanáltunk a szoborhoz, elgondolkodtam egy pillanatra, hogy fel szabad-e egyáltalán ide jönni, de mivel én sem arról vagyok híres, hogy betartom a szabályokat, így annyiban hagytam. Feltettem a napszemüvegem, hogy ne vakítson el a nap, és körülnéztem. Határozottan tetszett, mert egyrészt a kilátás valóban lenyűgöző volt, másrészt mert ide nem hallatszódott fel a németek szövegelése. Egy ideig elnéztem az emberekét a téren, majd Aaronhoz fordultam. – Nem gondoltam volna, hogy tudsz ilyen normális is lenni. Ha Berlin ezt teszi veled, akkor hajlandó vagyok máskor is találkozni veled itt. – mosolyodtam el a végén. Tényleg nem hittem volna, hogy tud ilyen is lenni, kellemesen csalódtam benne. Visszafordítottam a tekintetem a térre, pont akkor, amikor kiszúrt minket egy turista, aki eddig lent fényképezgetett. Felénk mutogatva kiabált valamit a saját nyelvén, és erre egyre többen vettek észre. Jó páran fotóztak minket, ami, mint úgy általában, most sem zavart, hiszen most is nagyszerűen nézek ki. Voltak, akik meg neki álltak telefonálgatni, gondolom a rendőrséget hívták. Gúnyosan mosolyogva néztem őket, hogy hogy lehetnek ennyire szerencsétlenek.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Aaron Prusseit
Reveal your secrets

avatar

Hollóhát

ϟ Kor : 20
ϟ Hozzászólások száma : 268

TémanyitásTárgy: Re: Quinn & Aaron a Hyde Parkban 2015-07-23, 01:22



Quinn & Aaron


‒ Nem, mert nem bírom elviselni, hogy olyan dolgokat gondolsz igaznak, amik valójában nem is úgy vannak ‒ vágtam rá kapásból. Valóban ragaszkodtam ahhoz, hogy én mondjam ki az utolsó szót, csakhogy, Quinn is ezen a véleményen volt. Ez már annyira nem tetszett, de ez a bosszúság nem ült ki az arcomra. ‒ Mivel nincs közöd a magánéletemhez és tévedsz, ezért nem fogom elismerni, hogy igazad van, mert nincs ‒ néztem rá ismét olyan arcot vágva, amelyről lerítt, hogy ismét logikátlannak tartom az eszmefuttatását.
‒ Ó, de mondom ‒ szóltam vissza, majd kicsit elmosolyodtam. ‒ Én legkevésbé se aggódok érte csak felhívtam a szíves figyelmedet rá, hogy neked legyen miért aggódnod. Arról pedig nem tehetek, hogy te felidegesíted saját magad ‒ vontam meg hanyagul a vállamat. Arra nem is válaszoltam, ahogy lereagálta a hálával és az empátiával kapcsolatos szavaimat.
‒ Tévedés. Én tudok hálás lenni, és bizonyos személyek iránt együttérzést is tudok tanúsítani. ‒ Elvégre, ha valaki olyat tett értem, amit nem vártam tőle, vagy bárki mástól, akkor igazán lekötelezett vele, ha pedig valaki pont olyan nyomorultul érezte néha magát, mint én, akkor tudtam sajnálni. Azonban, egy Quinn típusú lány iránt egyiket se nagyon tudtam érezni.
‒ Haha, jó vicc. Nem, csupán van érzékem a jóslástanhoz, és azért mondtam, hogy tisztában vagyok a jövő képlékenységével, bár ehhez még a jósláshoz se kell tudni konyítani ‒ feleltem vidáman. Majdnem nevettem is, de csak majdnem. ‒ Különben is, nem lehetnék jósnő, mert férfi vagyok.
Valamelyik bátyám kapásból rávágta volna, hogy ha letolja a nadrágját, akkor bizonyíthatná is ezt, azonban én ezt nem tettem meg. Sőt, inkább gyorsan el is hessegettem ezt a megbotránkoztató gondolatot.
Felvont szemöldökkel néztem rá. ‒ Tulajdonképpen nem, mert könnyen összetéveszthető lenne az induktív gondolkodással, mármint annak a számára, aki most hallja először a fogalmat, szóval az én definícióm pontosabb ‒ ráztam meg finoman a fejem, majd eltűrtem néhány rakoncátlan tincset, ami a szemembe hullott. Az önelégült mosolyára összeráncoltam a homlokom. ‒ Ne legyél ennyire elégedett magaddal! ‒ szóltam rá, elvégre, nem azért mértem végig, hogy megbámuljam, hanem azért, mert elmerengtem a szellemi képességein.
‒ És most érezzem magam megtisztelve, hogy a beszélgetésünk alatt egyszer képes voltál rám figyelni? ‒ kérdeztem gúnyosan. Hurrá, a csodálatos Quinn egyszer az életben megjegyezte azt, amit mondtam! Mindjárt a lábai elé vetem magam, és imádkozom hozzá, miközben csodáló tekintettel néha-néha fellesek rá. Na, hagyjuk ezt a hülyeséget. Pont nem érdekelt mennyire hatották meg a szavaim. Ha nem figyelt, így járt, a beszélgetésünkből tanulhatna, azonban látszik, ő nem óhajtja kijavítani a hibáit.
‒ Most kivételesen. ‒ Ebben az esetben valóban igaza volt, de az összes többiben… Inkább csak ragaszkodott a véleményéhez, ami közel sem járt az igazsághoz.
Nem tudtam eldönteni, hogy örüljek-e annak, hogy Quinn elégedett volt-e egy megszólalásommal, vagy ismét háborgassam picit a kis lelki világát, de végül annyiban hagytam. Hadd legyen egyszer gyereknap.
Rákérdezett a testvéreimre. Persze, az apróságok tűnnek fel először a nőknek. ‒ Három ‒ feleltem sóhajtva. Három idióta, nagyképű, öntelt barom. Meg voltam velük áldva.
‒ Nem minden az, aminek látszik. Ezt érdemes megjegyezned velem kapcsolatban ‒ javasoltam, aztán egy grimasz kíséretében megrándítottam a vállam. ‒ Talán igen, talán nem. Mindenesetre, én nem óhajtottam, hogy felpofozz, így nem is történt meg.
‒ Újfent kösz a bókot ‒ vigyorodtam el, pedig tudtam, hogy nem gondolja őszintén, számomra mégis inkább ez hangzott dicséretnek.
‒ Igazán? Hová mész? ‒ érdeklődtem, mert tényleg kíváncsi voltam rá, és nem azért kérdeztem meg, mert annyira utána akartam volna menni, vagy valami hasonló. Csak, talán már én is jártam ott.

‒ Sajnálhatod is ‒ mondtam. ‒ Nos, egy varázsló, vagy boszorkány számára mindig a varázslópálcája legyen az első, mert akármikor kerülhetsz olyan helyzetbe, hogy szükséged lehet rá. Erre nem kifogás a táskád mérete. Ha a dö… Akarom mondani, kutyád belefér, akkor a pálca is ‒ oktattam ki. Fel sem bírtam fogni, hogy mégis ki olyan ostoba, aki nem cipeli magával a pálcáját. Én mindig magamnál tartottam, csak úgy éreztem magam biztonságban.
‒ Szőkék, kék szeműek, és nálam idősebbek ‒ feleltem egykedvűen. Nem volt kedvem részletesebb személyleírást adni róluk, na meg kiszámolni se akartam a köztünk lévő korkülönbségeket, szóval Quinn elégedjen meg ennyivel.
‒ Ellenben engem sértegetni próbáltál, és pofon akartál vágni, ami nagyobb hiba, mint a szüleim sértegetése, szóval a helyedben nem lepődnék meg. ‒ Elvégre, számomra súlyosabb volt az, ha belémkötött, mintha a szüleim ócsárolta volna. Magasról teszek rájuk, senki előtt nem fogom védeni őket, mert ők se tennék meg ezt értem, akkor meg kár az erőfeszítés.
‒ Sok mindenkinek ‒ tértem ki a válasz elől, mert nem akartam boncolgatni a reformokkal és változással teli jövőt, amit megálmodtam. Az egész világnak szüksége volt rám, és a hasonló gondolkodású emberekre. De ezt az egyszerű emberek nem érthették meg.
Szóval, a kérésének inkább magamról beszéltem, majd hagytam, hogy kérdéseket tegyen fel, és hamarosan nekem is szegezett egy-kettőt. Egy ideig hallgattam mielőtt válaszoltam volna. ‒ Mert nem akarom, hogy olyanok kerüljenek a közelembe, akiket nem bírnék elviselni. Jobb szeretem magam megválogatni a társaságomat. Ezért kell több kört lefutni, hogy bárkiben is megbízzak. Aki azt kibírja, megérdemli, hogy a bizalmamba fogadjam, és megmutassam neki azt az arcomat is, amilyen valójában vagyok ‒ adtam választ a kérdéseire. ‒ Még valami?
Megmutogattam neki az Alexet és környékét, bár magam se tudom, hogy miért épp odavittem el, de hirtelen az jutott eszembe. Szóval szüntelenül magyaráztam neki, egyre lelkesebben, egyre vidámabban. Éreztem, ahogy a város lüktetése és az én szívverésem összehangolódik, ahogy ismét ízig-vérig berlinivé váltam, ahogy a téren lévő emberek idegenekből kedves ismerősökké váltak, ahogy mindenegyes aprósága a fővárosnak felhívná magára a figyelmemet, és régi barátként üdvözölne, így hát nem csoda, hogy élénkebb lettem, vidámabb és csak áradt belőlem az a lendület, ami egykor áthidalta a gyerekkoromat.
Tehát, a járásom lendületesebb lett, a beszédem felgyorsult, és sütött belőlem, hogy mennyire imádom ezt a várost, és hogy mennyire otthon érzem itt magam.
Ez a gyermeki rajongás, ez az őszinte szeretet, és sugárzó öröm a föld alatt se múlt el, sőt még jobban felerősödtek, amikor találkoztunk az egyik ismerősömmel, és váltottam vele pár szót. Természetesen, nem tudtam megállni azt se, hogy ne csapjam be Frau Schmidtet úgy, hogy Quinn se tudjon a kis játékomról. Persze, elcsíptem Quinn pillantását, így vélhetően megértette, amit mondtam. Kuncognom kellett, de egészen addig visszatartottam, amíg Frau Schmidt le nem szállt.
A kifakadására lefagytam. ‒ Ja, persze, bocs beszélj nyugodtan. Ne haragudj, nem akartam beléd fojtani a szót ‒ feleltem zavartan, majd, amikor kellett, meg fogtam a kezét, finoman felhúztam, jelezve, hogy itt az ideje leszállni.
Ha befejezte a beszédet, akkor a mozgólépcsők irányába terelgettem. Még egy picit kellett sétálni, de amikor ott voltunk nem messze a kaputól, megálltam. ‒ Íme! Szóval, a kapu jelentette anno a határt Kelet- és Nyugat-Berlin között, valamint a két szövetség között, de erről nem magyarázok, mert történelem, és téged nem izgat. De azt fontos tudni az én Berlinemről, hogy jó néhány évtizede, mint az ország többi része, a főváros is ketté volt osztva. Ezt csak azért magyarázom, mert nem tudom mennyit tanultál a muglik történelméről. Szóval, a kapu sok mindennek volt már a jelképe, a megosztottságé, a hideg háborúé, és most jelenleg Németország és Európa egységesítésének szimbóluma. Az egyik kedvenc helyem amúgy ‒ adtam egy kis gyors talpalót, majd közelebb vittem. A kapunyílások belseje domborművekkel volt díszített, azokról is szóltam pár szót. ‒ Héraklész munkáit ábrázolják. Tudod, görög mitológia. A kapuházakban meg Minerva és Mars, azaz Athéné és Árész szobrai állnak. Személy szerint Athénét jobban bírom, ő mindig megfontoltabb volt. Bár, ha tippelnem kéne, akkor neked Aphrodité lenne a kedvenced... ‒ hadartam. Néha észre sem vettem, hogy milyen gyorsan tudtam beszélni egy lélegzetvétellel. Majd, amikor kicsit kifulladtam, Quinnre tekintettem. ‒ A kapu tetején lévő harckocsihoz szeretnék felmenni, hogy onnan tekinthessek le a városra, jössz? ‒ nyújtottam felé a kezem. Én mindenesetre elhúzódtam Athéné szobra mögé, és úgy hopponáltam fel, majd támaszkodtam meg. Olyan szép volt innen minden. És hogy nyüzsgött a város! Alant egy turistacsoport fotózgatott, valamivel az utakon autók cikáztak. Berlin egy élő és lélegző kis közösség volt, de az örökké nyálkás Londonról ezt nem mondhatnám el.
Félig lehunytam a szemem, amikor a felhők közül kibukkant a nap, és sütkéreztem a fényében. Hát ilyen voltam… Lelkes, élettel teli, vidám, szószátyár, és… Önmagam.
Megengedtem Quinnek, hogy a páncélom alá lásson, de ezek után elvártam tőle, hogy ne találjon ki rólam hülyeségeket.

[You must be registered and logged in to see this link.]


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Quinn Vivienne de Lacy
Reveal your secrets

avatar

Mardekár

ϟ Kor : 19
ϟ Hozzászólások száma : 78

TémanyitásTárgy: Re: Quinn & Aaron a Hyde Parkban 2015-07-22, 22:07

Válaszára felnevettem. – Te tényleg nem fogod feladni, ugye? – kérdeztem. – És igazából nem tévedek, csak mivel szerinted nincs közöm a magánéletedhez, ezért nem fogod beismerni, hogy igazam van. – osztottam meg vele a véleményem. Hasonló esetben, mondjuk én is így tennék, mert Aaronhoz hasonlóan én is rettenetesen makacs tudok lenni. Talán ezért is nem fejeztük még be ezt a vitát.
– Ó, na ne mondd! – jegyeztem meg gúnyosan, majd a következő megjegyzésén felvontam a szemöldököm. – Igazán kedves vagy, hogy így aggódsz a szépségemért, viszont akkor talán leszállhatnál rólam, mert miattad vagyok ingerült. – Tény és való, hogy a sok idegeskedés megárt a kinézetemnek, és ha Aaron miatt fogok idő előtt ráncosodni, akkor azt nagyon megbánja.
– Hát bocs, ez van. – feleltem mindenféle sajnálkozás nélkül. Hálával és együttérzéssel semmire nem megyünk, mert szerintem az csak gyengévé tesz. – Bár hozzátenném, hogy te se vagy túlzottan eleresztve velük. – Akár egyetért, akár nem, az én véleményem nem fog változni róla, és ezt, mint már említettem neki, csak magának köszönheti. – Ilyen mély benyomást tett rád Trelawney, vagy újonnan felcsaptál jósnőnek? – érdeklődtem mosolyogva. A Jóslástantól már csak a Mágiatörténet unalmasabb, így nem csoda, hogy semmire nem emlékszem abból, amiről az az őrült nő szövegelt. Az a tantárgy is csak annyira hasznos, mint mondjuk a Mugliismeret.
Igyekeztem, nem túl feltűnően megkönnyebbülni, mert ezek szerint nem mondtam hülyeséget. – Az én változatom érthetőbb volt – jegyeztem meg inkább magamnak, mint sem neki. Látszott rajta, ahogy többször is végigmért, hogy nem akarja elhinni, hogy igazam volt. Önelégült mosollyal az arcomon pillantottam rá. Ennyit az idióta deduktív képességéről.
– Valamikor el kell kezdeni… Meg amúgy is, te mondtad, hogy az idegesség csak árt nekem, szóval örülj, mert már van egy dolog, amit megjegyeztem azokból, amit itt szövegeltél nekem. – Oké, tényleg nem most kellet volna kitalálnom, hogy magasról teszek a véleményére, de na, jobb később, mint soha.
– Persze, hogy van benne valami, mivel igazam van. – jegyeztem meg. Ha megint neki áll kötözködni, hogy már pedig nincs igazam, én, bár még nem tudom, hogy hogy, de biztos, hogy leütöm.
– Na, ennek viszont tényleg örülök. – feleltem, a stílusomra tett megjegyzésére. Nem mindenki lehet olyan csodálatos, mint én, és örülök, hogy végre kezdi elismerni. – Nagyszerű. – válaszoltam unottan. Ha ő ettől jobban érzi magát, akkor csak tessék.
Bár most nem hagytam figyelmen kívül a válaszát, mégis csak annyi tűnt fel, hogy többes számot használt. Most vagy királyi többest használ, vagy van legalább egy testvére. – Hány testvéred van? – kérdeztem rá a második lehetőségre.
– Mivel egy bunkó seggfej vagy, igen képzeld, kinézem belőled. És mellesleg, megérdemelted volna azt a pofont. – vágtam vissza. Azok után, ahogy beszél velem, meg ahogy viselkedik, nem kéne meglepődnie, hogy ilyenek megfordulnak a fejemben.
– Milyen aranyos vagy. – forgattam meg a szememet. – De hidd csak el, ennyire szörnyű vagy. Egyébként én a jövő héten utazok el, úgyhogy szerencsémre jó messze leszel tőlem. – Hál’ istennek Hawaii a lehető legmesszebb van Angliától, vagy esetleg Németországtól, ha visszamenne időközben.
– Hát igazán kár. – sajnálkoztam sajnálatmentes hangon. – Nem figyelhetek oda mindenre, és a pálcám amúgy sem fér bele a táskámba, és csak amiatt nem fogok egy nagyobbat magammal hozni. De hiába mondom ezt neked, mert ezt te úgy se értheted. – válaszoltam. – Hogy néznek ki, és hány évesek a testvéreid? – kérdeztem rá az engem érdeklő részre válaszából. Most kivételesen az sem zavart, hogy megint csak magát fényezte az előbb.
– Miért akarod minden áron a családomat sértegetni? Én nem tettem megjegyzést a szüleidre, úgyhogy légy szíves fogd vissza magad. – mondtam fagyosan. Utálom, ha a szüleimre tesznek megjegyzést, bár még csak ez volt az első alkalom. Kivételesen nem mondtam semmi rosszat az övéire, szóval értékelje és fogja be. – Megkérdezhetem, hogy kinek van rád szüksége? – érdeklődtem  leplezetlen gúnnyal a hangomban.
– Ha te mondod. – jegyeztem meg unottan, majd inkább arra figyeltem, hogy miket mesél magáról, mert végre (legalább is remélem) olyat fog mondani, ami engem is érdekel. Többé-kevésbé figyelmesen hallgattam a mondandóját, a szabályos résznél még halványan el is mosolyodtam, mert hát nem vártam tőle mást. Amikor azt mondta kérdezzek, ha valamire kíváncsi vagyok, rövid ideig elgondolkoztam, majd végül feltettem azt a kérdéseket, amik már az elejétől kezdve foglalkoztattak. – Ha ennyire nem bírod a seggfej bátyáidat, akkor te miért tetteted magad annak? És miért kell, vagy hatszáz fölösleges kört lefutni ahhoz, hogy valaki megismerjen téged? –
Áthoppanáltunk Berlin egyik kis utcájába, ahonnan egy kis séta után, egy nagyobb térre értünk ki. Igyekeztem figyelmen kívül hagyni a német beszédet, mert elképesztően ronda a hangzása, és próbáltam valamennyire Aaronra figyelni. Az a tévétorony meg az óra valóban ismerősnek tűnt, biztos apa munkatársának idegesítő német felesége mutogatta őket. A tér úgy önmagában nem nyerte el a tetszésemet, mert olyan szürke volt minden. Már épp megszólaltam volna, amikor közölte, hogy elvisz valami kapuhoz. Nem volt időm megjegyzéseket tenni, pedig már vagy negyed órája nem szólaltam meg, mert nem akartam szem elől téveszteni Aaront, aki túlságosan beleolvadt a hülye szőke hajával a hülye németek közé. Viszont kényszeres hallgatásom alatt tudtam azon gondolkozni, hogy mégis mi a jó fene ütött Aaronba. Amióta itt vagyunk Berlinben, egy sértő, kötekedő megjegyzést se hallottam felőle, sőt teljesen fellelkesült, mint kábé egy gyerek Hah, és még én vagyok a kisgyerek? Nem értem, hogy lehet hirtelen egy teljesen másik ember, de biztos Berlin teszi ezt vele. Ha jól emlékszem azt mondta, imádja Németországot.
A metrónál inkább mellé álltam, mert itt még több német volt, mint az utcákon, és más se hiányzott nekem, minthogy itt taszigáljanak. Nem kerülte el a figyelmem, hogy nem is kevés pénz van nála, ha a szülei nem is bírják annyira, legalább pénzt adnak neki.
A jegy érvényesítése után, felszálltunk egy metróra, és leültem egy helyre, amit Aaron szerzett nekem. Oké, határozottan kezdem azt hinni, hogy ez a srác teljesen becsavarodott. Arról magyaráz nekem, hogy Anglia mennyivel zárkózottabb, mint mondjuk Németország, és már épp nyitottam a számat, hogy reagáljak rá, amikor egy nő megelőzött egy Aaronhoz intézett kérdéssel. Vettem a nőre egy igen barátságtalan pillantást, majd duzzogva felhúztam az orrom és inkább Chanelre fordítottam a figyelmem. Nem igazán érdekelt, hogy miről szövegelnek, mert nem nagyon értettem, de arra viszont felfigyeltem, amikor Aaron a kis angyalkájának nevezett, mert ezt megértettem. Vetettem egy dühös pillantást Aaronra, majd türelmetlenül vártam, hogy mikor tűnik el végre az a nő.
Két megállóval később végre leszállt, így végre eljött az én időm, hogy lassan félórás némaság után végre megszólaljak. Viszont már megint Aaron kezdett el szövegelni, amire először idegesen felsóhajtottam, majd türelmetlenül bólintottam. – Megengeded, hogy végre megszólaljak? – kezdtem el hisztizni, és duzzogva pillantottam fel rá.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Aaron Prusseit
Reveal your secrets

avatar

Hollóhát

ϟ Kor : 20
ϟ Hozzászólások száma : 268

TémanyitásTárgy: Re: Quinn & Aaron a Hyde Parkban 2015-07-22, 12:15



Quinn & Aaron


Összeráncoltam a homlokomat. Valahogy sejthettem volna, hogy Quinn nem fog leállni, azonban én is elég makacs voltam ám. ‒ Én meg tudom, hogy tévedsz, elvégre, az én életemről vitázunk. ‒ Nem akartam szó nélkül hagyni, sőt, egészen addig akartam húzni ezt a kis szócsatát, amíg Quinn fel nem adja, és nem szól többé ehhez a témához.
‒ Nem előítélet, mert a viselkedéseddel gyönyörűen lefestetted magad ‒ javítottam ki újfent. Ez már csak így ment. Quinn mondott valamit, aminek nem sok értelme volt, vagy éppen nem volt igaz, én pedig kegyesen felhívtam ezekre a figyelmét, hogy később tanulhasson belőle. ‒ Pontosan valóban nem tudhatom, de a főbb jellemvonásaidról így is rendelkezem kellő tudással. Különben is, ne legyél ingerült, a végén még megárt a „szépségednek” a kis találkozásunk ‒ tettem hozzá. Elvégre, ha Quinn továbbra is idegbeteg lesz, akkor hamar fog ráncos lesz az arca, abba pedig belebetegedne, ha ráncfelvarrásra kellene mennie… Pláne, ilyen fiatalon.
‒ Igen, feltűnt, hogy a hála és az együttérzés hiányzik az érzéseid közül ‒ jegyeztem meg. Majd vidáman megrándítottam a vállamat. ‒ Azt sose tudhatod. Szeszélyes dolog a sors, a jövő pedig szinte kiszámíthatatlan. ‒Ha egy valamit megtanultam Jóslástanon az az volt, hogy sose tegyünk elhamarkodott kijelentéseket, elvégre, bármelyik pillanatban változhat olyan tényező, ami befolyással lehet az eddigi életünkre. Példának okáért, egy ember odalent sétál az utcán, és a munkahelyére igyekszik, miközben felette próbálnak beemelni egy zongorát a lakásba, mert az ajtón nem fért volna be. Aki a zongorával szórakozik, fáradt és figyelmetlen, így nem vette észre, hogy rosszul rögzítette a hangszert, ami végül megcsúszik, elszakadnak a kötelek, és rázuhan az alant lévő illetőre. Ha az alak máskor ment volna arra, vagy éppen a zongorával dolgozó munkás kevésbé lett volna gondatlan, akkor nem igazán lettek volna hatással egymást életében, azonban jelen esetben az egyik kioltotta a másik életét. Ilyesmikre gondoltam, amikor azt mondtam, hogy a jövő kiszámíthatatlan, ugyanis emberek vagyunk, közösségben élünk, és akaratlanul is érintkezünk egymással, tehát nem tudjuk elkerülni, hogy egy kicsit is befolyásoljuk a másik életét.
‒ Az általános dolgoktól az egyedi dolgokig elvezetve hozunk létre új tudást. Egyszerűbben, de lényegében jól gondolod ‒ feleltem néhány másodpercnyi csend és pókerarc után. Meglepett. Őszintén szólva, meglepett, hogy tisztában volt ezzel a dologgal. Szerintem, ha mástól kérdeztem volna, nem biztos, hogy egyből tudott volna válaszolni, és annak meg kisebb volt az esélye, hogy helyesen is. Még egyszer végigmértem. Nem akartam elhinni, hogy helyesen válaszolt. Vagyis, inkább azt nem, hogy volt valamicske terület a csöppnyi agyában, amit nem a kutya, a ruhák, a smink meg egyéb lányos dolgok töltöttek ki. Lehet, a végén rácáfol arra, hogy egy ostoba libának tituláltam.
‒ Most találod ki, hogy nem veszed magadra minden megszólalásomat, amikor már többször is megsértődtél? ‒ kérdeztem vissza. Felvont szemöldökkel tekintettem rá, és rájöttem, még se olyan okos, az csak egy pillanatra felvillanó reménysugár volt. Különben is, hol volt a logika abban, amit mondott?
‒ Van benne valami ‒ bólintottam lassan arra, hogy én akartam, hogy olyannak lásson, ami nem is igaz. Bár, azt nem értettem, hogy miért akartam annyira elhitetni vele, hogy nem vagyok olyan rossz ember, mint amilyennek gondol. Hm. Talán kezdeném megkedvelni? Nem, biztosan nem. Évek óta nem találkoztam olyan személlyel, akinek sikerült volna megkedveltetnie magát, és nem hinném, hogy pont Quinn lenne a következő.
A következő sértésén ‒ már ha lehet annak mondani ‒, halványan elmosolyodtam. Úgy tűnt, minél jobban felhergeltem, annál kreatívabb volt. Ez szórakoztatott.
‒ Tetszik a stílusod, Quinn. Igaz, még mindig nem tudsz megbántani az ilyen megszólalásaiddal, de legalább mulattatsz ‒ szólaltam meg egészen vidáman. Az én páncélomat eddig semmi nem tudta megsérteni, pedig elég sokan próbálkoztak már, de eddig minden lepergett rólam. ‒ Addig az én szememben az vagy, amíg hisztizel.
‒ Aha, és amikor kedves vagy meg nagylelkű, akkor álmodsz? ‒ tekintettem rá kétkedve. ‒ Bár, ha a valóságban vagy ilyen, akkor végül is, pozitív tulajdonságok.
A következő kérdésére ismét magasba szaladt a szemöldököm, és egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy mégis hogyan tapintott rá ezekre a kényes témákra. ‒ Nem arról szó, hogy nem szeretnek, csak szigorú nevelést kaptunk ‒ feleltem higgadtan, és bár nem hangsúlyoztam ki túlzottan, de azért sejtettem, hogy nem vagyok egyke. Bár, az egyik testvérem még egyetemista, őt akár ismerhetné is, ha elmondtam volna a vezetéknevem.
Sóhajtottam. ‒ Ugyan, már! Komolyan kinéznéd belőlem, hogy megütnék egy nőt? Egy dolog mondani valamit, és egy másik megtenni azt. Továbbá, te voltál az, aki meg akart ütni, és vannak olyan ismerőseim, akik kapásból pofon vágtak volna, szóval arra céloztam, hogy örüljön neki, hogy én nem vagyok olyan ‒ csóváltam a fejem. Lehet, hogy bunkó voltam, de azért én is tudtam, hogy hol a határ.
Magyarázni kezdtem neki, bár félúton észrevettem, hogy egyáltalán nem figyel rám, azért befejeztem a mondandómat, mert ha már egyszer belefogok valamibe, akkor már el is végzem.
‒ Tudom, hogy van neved, azért hívlak így, mert tudom, hogy idegesít ‒ reagáltam. ‒ Ugyan, ennyire szörnyű nem vagyok. Különben is, ha annyira irritál a jelenlétem akár el is mehetsz, vagy mondjuk, te utazz el helyettem.
‒ Kár, hogy nem hangzott túl őszintének. Próbáld kicsit kedvesebben!
‒ javasoltam remélve, hogy ezzel is felhergelem, vagy legalább belemegy a játékba, és nem csak én heccelem őt. ‒ Nem becsüllek le, csak van köztünk néhány különbség. Például, én fiú vagyok, tehát fizikailag erősebb vagyok nálad, továbbá, jók a reflexeim, ugyanis a fivéreim mellett nem árt, ha fürge valaki, továbbá, én nem felejtem otthon a pálcámat ‒ hívtam fel szíves figyelmét csak néhány apróságra, ami máris az én oldalamra billentette a mérleget.
Türelmesen vártam, amíg végez a hajának megigazításával, és legközelebb csak akkor szólaltam meg, amikor felhozta az anyját meg a Szent Mungót. ‒ Miért, anyádat is ott kezelik? ‒ kérdeztem vissza szemtelenül, majd úgy tettem, mint aki megfontolja az ajánlatot. ‒ Mellesleg nem kérek, köszönöm, de attól tartok nagyobb szükség van rám idekint, mint odabent. ‒ Azt már nem tettem hozzá, hogy nekem legfeljebb egy pszichológus kéne, de a kisebbségi komplexusom miatt felesleges lenne kórházba zárni.
‒ Ez nem igaz. A dedukciós gondolkodás nem történelem ‒ vigyorogtam. ‒ Ki tudja, talán mégis akad valami…
Amikor azt kérte, hogy meséljek magamról, ismét meglepett. ‒ Mit mondhatnék? Félig brit, félig német vagyok a származásomat tekintve. Van három fivérem, akiket rühellek, mert mindegyik seggfej, de ők nem olyanok, mint én. Mármint, nem tettetik magukat annak, hanem eredendően azok. Nyolc évesen kerültem Londonba, azóta utálom ezt a várost, így amikor csak tehetem, mindig visszatértek Berlinbe az egyik nagybátyámhoz. Most is nála voltam. Nem szeretek unatkozni, mindig csinálnom kell valamit, bár az elmúlt években úgy be voltam táblázva, hogy örültem, ha akad egy-két szabad órám. Elég sok minden érdekel, azonban a kviddicstől hánynom kell. Egy ostoba, cél nélküli, logikátlan sport, amit java részt vadbarmok játszanak. Nem szeretem a szabályokat, vagyis, csak az általam felállított szabályokat tűröm el. Az iskolaiakat például rendszerint megkerülöm. Nem rajongok a körülöttem lévő nyüzsgésért, a zajért, a hisztis emberekért, az idiótákért és még sok másért ‒ soroltam azokat a dolgokat, amik hirtelen eszembe jutottak. ‒ De egyébként, ha annyira kíváncsi vagy valami, inkább kérdezz rá!
Végül átvittem Berlinbe. Egy kis mellékutcába érkeztünk, ahonnan elvezettem őt az Alexanderplatzhoz. A térre érve ismét felvettem a berliniek lendületét, és lelkesen magyarázni kezdtem Quinnek. ‒ Ezt itt az Alexander tér, de mi csak Alexnek hívjuk. Arra található a vörös városháza, amely a színe miatt híresült el, aztán itt van még a tévétorony meg az Uránia-világóra. Ezeket már biztos láttad képről. Meg itt van a közelben egy kút is, de azt nem mutatom meg, mert szerintem ocsmány. Magyaráznék még a helyről, de azt mondtad, hogy a történelmi dolgok nem érdekelnek, így csak annyit mondok, hogy erre elég sok turista megfordul anélkül, hogy tudnák, a környéken vannak a szerintem legjobb éttermek.
‒ Mondjuk, hozzátenném, hogy én alapból inkább a régebbi épületekért vagyok oda, szóval metróval elviszlek a Bradenburgi kapuhoz.
‒ Teljesen elöntött az érzés, hogy végre itthon vagyok, hazai terepen, és mindenhol német szavakat hallok magam körül. Már-már én is megszólalnék németül, de aztán rájövök, hogy olyan személlyel vagyok itt, aki vélhetően nem beszélte, vagy nem akarta használni a nyelvet.
Szóval intettem neki, és megindultam a metrólejárat felé. Természetesen nem siettem annyira előre, sőt, ügyeltem arra, hogy viszonylag a közelemben maradjon. Amikor már lent voltunk, előhúztam a zsebemből a pénztárcámat. Ha Quinn ott állt mellettem, láthatta, hogy valóban nem vagyok csóró, az első pakkba pakoltam az angol fontot, míg a másodikba tettem az euróimat, aztán ott volt egy harmadik is, amit össze tudtam zipzárazni, nos, ott tároltam a varázsvilágban használt érméket. Miután megvettem a jegyeket, az egyiket Quinn kezébe nyomtam, majd megmutattam neki, hogy hogyan érvényesítse őket. Aztán, amikor befutott a szerelvény szépen feltessékeltem rá. Sőt, voltam olyan kegyes, hogy helyet is szereztem neki. Én inkább az egyik csőbe kapaszkodva álltam mellette, és arról magyaráztam, hogy Berlin sokkal nyüzsgőbb, mint London.
‒ Gondolj csak bele! Anglia teljesen elszeparáltan éli a kis világát, míg itt, Németországban és Berlinben nagyobb a jövés-menés. Véleményem szerint az angolok sokkal zárkózottabbak, mint bármely más európai ország… ‒ És tovább is mondtam volna, amikor valaki hozzám szólt.
Aaron Prusseit! Hát te mit keresel itt? ‒ vigyorogva fordultam abba az irányba.
Á, üdv, Frau Schmidt! Épp a Brandenburgi kapuhoz tartunk ‒ intettem Quinn irányába. Kénytelen voltam Frau Schmidttel németül beszélgetni, mert nem rajongott az angolért, na, meg annak idején ő oroszt is tanult.
Egyébként a Frau egész fiatal volt. Olyan harmincas körüli vékony, szőkésbarna, elegáns asszony. A férjével együtt abban a házban laktak, ahol a nagybátyámék is. Egész jól kijöttem a nővel. Egyébként, azt hiszem, valaki titkárnőféle volt. Legalább is, a kosztümje erről árulkodott.
Nocsak, milyen szép kislány! A barátnőd? ‒ érdeklődött, mire Quinnre sandítottam, és pajkosan elmosolyodtam.
Ja, igen. Ő az én kis angyalkám ‒ Az angyalt igyekeztem félig-meddig úgy ejteni, hogy akár ő is érthesse. Azonban nem sokáig beszélgettem a nővel, mert két megállóval később elköszönt, ekkor ismét Quinnhez fordultam. ‒ Bocs, egy jó barátom. Miről is beszéltem előtte? Ja, egyébként, először lentről mutatom meg a kaput, aztán felviszlek a tetejére. Úgy is régi álmom volt onnan letekinteni, de egyedül mindig lusta voltam oda felhopponálni.

[You must be registered and logged in to see this link.]


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Quinn Vivienne de Lacy
Reveal your secrets

avatar

Mardekár

ϟ Kor : 19
ϟ Hozzászólások száma : 78

TémanyitásTárgy: Re: Quinn & Aaron a Hyde Parkban 2015-07-21, 15:59

– Tudom, hogy nem tévedek, szóval hiába próbálkozol. – válaszoltam nyugodtan. Egyszerűbb lenne mindkettőnknek, ha megmondaná, hogy Igen, bajom van anyámmal, mert ha épp olyan kedvem van, lehet, nem kérdezősködnék tovább, de nem. Ő továbbra is ragaszkodik az állításához. Egyébként meg vessen magára, mert az előbb én nagylelkűen felajánlottam, hogy hanyagolom ezt a témát, de Aaron meg csak folytatja.
– Az tényleg ténymegállapítás, hogy lány vagyok, de a legrosszabb fajtából-része már előítélet. Nem ismersz Aaron, nem tudhatod, milyen vagyok. – vágtam vissza kissé ingerülten. Állítása szerint, ő se akkora seggfej, mint aminek mutatja magát, de mivel nem ismerem, ezért nem tudhatom, hogy milyen is ő valójában, bár azt kétlem, hogy ő lenne a megtestesült kedvesség és előzékenység.
– Nem szoktam hálás lenni, és fölösleges emiatt fáradnod, nem lesz legközelebb. – feleltem. Legközelebb ugyan is nem leszek akkora idióta, hogy otthon hagyjam a pálcám. Más se hiányozna nekem, mint hogy kifogjak egy Aaronhoz hasonló bunkó rohadékot. Bár kétlem, hogy lenne rajta kívül még egy ilyen, de ezt inkább nem mondom neki, mert még a végén jobban elszáll magától, mint eddig.
– Igazán. – vetettem oda. – Az ilyen következtetőkészség, ami a már meglevő tudásból kiindulva, újabb, általában igaz következtetéseket vonnak le… – vagy valami ilyesmi, teszem hozzá gondolatban. Fogalmam sincs, hogy mit mondtam most az előbb vagy, hogy egyáltalán igaz-e vagy sem, de remélhetőleg valami jót, mert semmi kedvem megint Aaront hallgatni.
– Most nagyon megsértődnék, ha mindez nem peregne le rólam. – Elhatároztam, hogy innentől kezdve, nem hagyom magam felidegesíteni, mivel láthatóan ő ezen nagyon jól szórakozik. – De még mindig nem ismerlek, és ráadásul te akartad, hogy csak ennyit lássak belőled, szóval akármit mondasz, csak magadnak köszönheted, ha félreismerlek. – Ő akarta, hogy egy unalmas, okoskodó, tahó állatnak ismerjem meg, szóval ne engem hibáztasson.
– Hát pedig, jó úton haladsz afelé. Egyébként igazán kár, mert nagyszerű altató lennél, lehet még az eutanáziánál is hatásosabb vagy, viszont ez esetben inkább nem élek ezzel a lehetőséggel, nem tervezek tizenhét évesen meghalni. Ja és nem, nem vagyok kisgyerek. – válaszoltam jókedvűen. Néha, de csak nagyon néha, Aaron egész szórakoztató társaság tud lenni.
– Ritkán egész nagylelkű tudok lenni. Kedves többször, de csak azokkal, akik megérdemlik, és egyesek igen messze állnak ettől. Nem mondhatod, hogy ezek nem pozitív tulajdonságok. – válaszoltam meglepően nyugodtan az előző beszólására. Ha azt hiszi, hogy ezzel megsért, akkor nagyon téved, és különben sem értem, hogy mivel lenne ő különb tőlem, mert lehet, hogy én nem tudok annyit, mint ő, de nekem még is több jó tulajdonságom van, mint neki.
– Mert nem szeretnek a szüleid? – kockáztattam meg ezt a kérdést. Mert elvégre is, engem azért kényeztettek el, mert imádnak, és én vagyok a kis hercegnőjük. Ha meg Aaront nem bírják otthon, hát az igen sajnálatos, de én ezzel nem tudok, és nem is akarok mit kezdeni.
– Hát nem is. – duzzogtam tovább. – Szerintem hagyjuk ezt, mert ez már csak egyre rosszabb lesz. – Magyarázata semmit nem változtat azon a tényen, hogy egy paraszt. A szülei büszkék lehetnek rá.
Már megint belefogott egy hosszabb, unalmasnak tűnő magyarázatba, így én már az első mondata után elvesztettem a fonalat. És bár látszólag figyeltem rá, valamiért érdekesebb volt azon gondolkozni, hogy milyen ruhákat és egyéb dolgokat vegyek majd lányokkal közös nyaralásra, Hawaiira. – Aha… – válaszoltam egy kis fázis késéssel, amikor feltűnt, hogy már egy ideje elhallgatott. Fogalmam sincs, hogy miről szövegelt nekem az elmúlt pár percben, de ettől hosszabb és értelmesebb válaszra nem telt. – Hát ezt meg tudom érteni. – reagáltam a Grangert és az öregeket érintő megjegyzésére.
– Van nevem. – vetettem oda, mert már kezdett idegesíteni, hogy folyton lekislányoz. – Hát, hogy mondjuk, minél messzebb legyél tőlem? – vetettem fel. Visszamehetne Németországba, ha egyszer annyira odáig van érte, és akkor hozzám sem lesz közel.
– Örülök, hogy jó kedved van. – jegyzem meg, miközben a hangom épp az ellenkezőjéről árulkodik.
Türelmesen vártam, hogy abbahagyja a nevetést. Válaszán nem lepődtem meg, valami hasonlót vártam tőle, túl sokat képzel magáról. – Alábecsülsz, Aaron. – feleltem végül. Levettem a napszemcsimet a fejemről, hogy megigazítsam a hajam. Nem volt kedvem előkotorni a tükrömet a táskámból, ezért a napszemüvegem lencséjét használtam helyette. Majd miután végeztem, ugyan úgy visszahelyeztem a fejem tetejére, ezzel elkerülve, hogy az arcomba hulljon a hajam.
– Nagyszerű. – morogtam. Más se hiányzott nekem, mint hogy jól érezze magát a társaságomban. Ez egyrészt hízelgő volt, másrészt meg rettenetesen idegesítő. A barátnőimre tett megjegyzésére, csak unottan forgattam meg a szememet. – Még mindig elképesztően vicces vagy... –
Úgy néztem Aaronra, mint aki megőrült. – Ne kérjek anyától egy beutalót a Szent Mungóba? – érdeklődtem tőle. És bár csak viccnek szántam, komolyan elkezdett érdekelni az elmeállapota. Biztos, hogy van valami baj a srác fejével.
– Talán mert eddig azzal próbáltál szórakoztatni? – mutattam rá az egyik nagy problémámra vele kapcsolatban. – Nem hiszem, hogy lenne olyan… – jegyzem meg egy kis gondolkodás után. – De például mesélhetnél magadról, az unalmas részleteket mellőzve. – Ő nyavalygott arról, hogy nem ismerem, hát akkor most itt a nagy lehetőség, amit vagy kihasznál, vagy nem.
Válaszára megint döbbenten pillantottam rá. Amikor azt gondoltam, hogy mondjuk, leléphetne Németországba, azt nem úgy képzeltem el, hogy engem is magával cipel. Kérésével, miszerint szóljak, ha végeztem, egyértelművé tette, hogy akár akarok, akár nem, ő elvisz engem Berlinbe. Így amikor, visszajött az asztalhoz a számlarendezés után, kénytelen kelletlen felálltam, felvettem Chany-t és hagytam, hogy elhoppanáljon velem a német városba.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Aaron Prusseit
Reveal your secrets

avatar

Hollóhát

ϟ Kor : 20
ϟ Hozzászólások száma : 268

TémanyitásTárgy: Re: Quinn & Aaron a Hyde Parkban 2015-07-21, 00:53



Quinn & Aaron



‒ A tagadás nem feltétlenül jelenti azt, hogy igazad van, csupán azt a törekvést, hogy próbálom beláttatni veled, mennyire tévedsz. De mivel nőből vagy, már meg sem lepődöm ezen a következtetésen ‒ feleltem higgadtan. Egyáltalán nem izgatott a dolog, mivel tudtam, semmit nem fog találni rólam. Játszhattunk macska-egér játékot, bár én előzékenyen jeleztem, hogy ez felesleges.
‒ Ez nem előítéletesség, hanem ténymegállapítás. A kettő nem teljesen ugyanaz ‒ csóváltam a fejem. Most még nem is beszéltem kioktató hangnemben, sőt egész kedvesnek mondhattam volna magam, bár Quinn nyilvánvalóan csak a rosszat látta meg bennem, noha, én akartam, hogy azt lássa, mégis bosszantott, hogy minden állításomat igyekezett megcáfolni.
‒ Ez valójában sajnálatos, és akkor árulkodik, hogy igencsak hálátlan vagy ‒ válaszoltam megjátszott komolysággal. ‒ Majd időben figyelmeztetem azt a srácot, aki legközelebb segíteni akarna neked, hogy inkább hagyjon.
Igazán értékelhette, hogy erőt vettem magamon, és próbáltam emberinek tűnni. Viszont, nem az én hibám volt, hogy kötekedni és komplikálni kezdett. Szóval, ő tett tönkre mindent. Hiába gúnyolódott, vagy kötekedett, ő provokálta ki, hogy seggfej legyek. Ezen pedig már nemigen tudtam változtatni.
‒ Igazán? ‒ kérdeztem szinte csodálkozó hangon, elvégre nem néztem volna ki ebből a libából, hogy tisztában van a deduktív képesség fogalmával. ‒ Akkor halljuk!
Kíváncsi voltam, hogy mit hadovál össze nekem, már csak azért is, hogy gúnyos mosollyal javíthassam ki. Még a kis beszólása se tudta elvenni a kedvemet. ‒ Én nem vagyok unalmas egyes üresfejű, énközpontú libákkal szemben ‒ javítottam ki ismét. ‒ Már mondtam, ha ismernél, nem tartanál annak ‒ vontam meg a vállamat, bár hiába győzködtem az igazamról. Túlságosan is makacs volt.
A következő szavaira halványan elmosolyodtam. ‒ Érdekes, eddig egyszer se láttalak ásítani a jelenlétemben, azonban idegesnek annál többször tűntél. Különben se mesélnék neked esti mesét, elvégre nem vagy te kisgyerek, vagy tévednék? ‒ Quinn nem volt több az én szememben, mint egy hisztis, önző, gyerekes és rettentően elkényeztetett kölyök, akit nem bírtak megnevelni a szülei. Sajnáltam azokat, akik egy légtérben voltak vele, és azok iránt is szánalmat éreztem, akik elől elszívta a levegőt. Quinn éppoly bájos és szeretnivaló volt, mint egy ördöghurok. Azaz, semennyire.
‒ Nos, akkor azok az emberek is épp elég üresfejűek lehetnek, ha a külső alapján ítélkeznek és tartják értéknek a szépséget úgy, hogy amellé semmilyen pozitív tulajdonság nem társul ‒ kritizáltam. Ha ő megtehette, hogy beszólogatott nekem, akkor értékelhette volna az őszinteségemet, amely segítségével megmutathattam neki a kíméletlen igazságot. Mert lehet, hogy egy érzéketlen tahó voltam, de legalább mindenkivel közöltem, ha bajom volt az illetővel.
‒ Ha egyke és lány lennék, akkor se lennék elkényeztetve ‒ vágtam rá. Persze, az, hogy Quinn ilyen volt javarészt a szülei pocsék gyereknevelési módszereiből fakadt, feltéve, ha egyáltalán foglalkoztak a gyerekükkel. Jó, az én szüleim se vitték túlzásba a szeretetük kifejezését ‒ már, ha szerettek is valamennyire, mert szerintem nem ‒, mégse lettem elkényeztetve. Sőt, elég rövid pórázra fogtak fiatalkoromban, hogy ne történhessem meg velem az, ami Quinnel.
‒ Á, tényleg nem… ‒ forgattam meg a szemem, majd amikor fennakadt egy megjegyzésen, felsóhajtottam. ‒ A fenyegetés és a fenyegetés valóra váltása más. Különben is, nem ütnék meg lányt, akármennyire is akarod kiprovokálni.
‒ Mire megyek vele? Hm. Lássuk csak, talán tisztában vagyok vele, hogy mivel a tudásom sokrétű, ezért bárhol tudnék boldogulni, továbbá, nekem nem fontos, hogy legyen társaságom, a zsenik amúgy is maguknak való seggfejek. Szóval, én akkor is boldog vagyok, ha tisztában vagyok azzal, hogy nálad műveltebb vagyok, és ez egyfajta felsőbbrendű érzést biztosít. Olyasféle lehet, mint az, hogy nálad a szépség váltja ki ezt az érzést, míg belőlem az a tudat, hogy a környéken lévők intelligenciahányadosa jó alacsony az enyémhez képest. És ez nem egoizmus, mert nem csak magammal foglalkozom, csupán tisztában vagyok azzal, hogy többre vagyok hivatott, mint egyesek ‒ adtam választ a kérdésére. Valahogy nem tudott felbosszantani, vagy megbántani a megjegyzéseivel. ‒ Továbbá, Granger nem a szívem csücske, ha tehetem, kerülöm, ahogy az öregeket is.
‒ Jó vicc, kislány. Azért nem nyaralok velük, mert nemrég tértem vissza egy nyaralásból. Minek mennék el még egyszer?
‒ ráncoltam össze a homlokom, elvégre nem sok értelme volt annak, amit kérdezett.
‒ Nem igazán adtál okot rá a hisztizésen kívül, de afölött szemet hunyok, mert jókedvem van. ‒ Ismét mosolygásra késztetett. ‒ Talán jobb is, ha vigyázol.
A következő megszólalására kirobbant belőlem a nevetés. Ijesztően jókedvűen csengett, már réges-rég nem nevettem ilyen jól. ‒ Kötve hiszem, hogy el tudnál némítani, részben a reflexeim miatt kitérnék a bűbáj alól, részben, mivel párbajszakkörös vagyok, nem sok esélyed van ellenem a harcban. Bár, próbálkozni szabad, csak nem biztos, hogy érdemes ‒ szólaltam meg, miután végre abbahagytam a röhögést. Azt hiszem, többször is igényt fogok tartani Quinn társaságára, kifejezetten szórakoztató. Ó, ha át tudtam volna változtatni! Ő lehetett volna az én aranykalitkába zárt madárkám. Milyen vicces lett volna egész nap őt hallgatni, vagy betanítani neki, hogy „Quinn kekszet kér!”, na az még a jelenlegi ideges Quinnél is szórakoztatóbb lett volna! A pudlijának meg lenyírtam volna a szőrét, és eladtam volna a kínaiaknak. Bár, ez is csak elmélet szintjén maradt meg, mint Raziel agyonverése.
‒ Kötve hiszem, rajtad jókat tudok mosolyogni ‒ törtem le a kedvét, elvégre, aki meg tudott nevettetni, az nem nagyon tudott felidegesíteni. Bár, ezt lényegtelen, mert egy képet mutogatott nekem, amin két roxfortos diákot is felfedeztem azelőtt, hogy megszólalt volna. ‒ A kivétel erősíti a szabályt. De… Micsoda szerencsétlenek! Hogy bírnak téged elviselni?
Megint nevetnem kellett. A mai nap másodjára, ráadásul ugyanaz az ember érte el nálam. Quinn tudott valamit. ‒ Igen, valami olyasmi. Szóval, ja, lehet örülni annak, hogy valaki seggfej ‒ válaszoltam vidáman. Valóságos élvezet volt az idegein táncolni, és hallgatni a beszólásait. Ó, tudtam, hogy valami régóta hiányzott az életemből.
‒ Miből gondolod, hogy csak a történelemről tudok beszélni? ‒ vontam fel kérdőn a szemöldökömet. ‒ Tulajdonképpen, akármiről tudok beszélni. Beszélhetnék arról is, hogy milyen márkájú ruhákat hordasz, csakhogy a divat nem tartozik a kedvenc témáim közé. Mesélhetnék a múltkori teniszmeccs eredményéről, de a sport sem izgat. De akkor mondj egy olyan témát, ami neked is megfelel meg nekem is. ‒ Kíváncsi voltam, hogy közös nevezőre tudunk-e jutni, sőt, arra is, hogy egyáltalán kialakulhat-e közöttünk bárminemű társalgás, amely alatt nem egymást sértegetjük. Szóval, gyerünk Quinn, légy kreatív!
Azonban a fagylaltozóban akaratlanul is töprengeni kezdtem azon, hogy mégis hányszor sértettem meg a kis társalgásunk alatt. Nos, jó sokszor. Valamilyen szinten elégedett voltam magammal, azonban az is meg akartam mutatni neki, hogy nem minden az, aminek látszik. És ez az én esetemben is izgat. Hol máshol tudtam volna bebizonyítani neki ezt, mint Berlinben? ‒ Igen, szóval remélem, hamar végzel, mert nincs kedvem egész nap itt üldögélni ‒ feleltem. A hangom ellentmondást nem tűrő volt, sőt kifejezetten határozott. Berlinbe akartam vinni, az én Berlinembe.
‒ Szólj, ha kész vagy ‒ mondtam, majd felálltam az asztaltól, hogy rendezzem a számlát, amikor ezzel készen voltam, visszasétáltam Quinnhez. ‒ Nos, mehetünk? ‒ érdeklődtem, és amennyiben igen volt a válasza, akkor áthopponáltam Berlin egyik kis félreeső utcájába, ami az Alexanderplatzhoz volt közel, ha pedig nemet mondott, akkor megfogtam a vállánál, és úgy vittem oda. Elvégre, korábban úgyis emberrablásról beszéltünk… Már csak a kódolt üzenet kell.


[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Quinn Vivienne de Lacy
Reveal your secrets

avatar

Mardekár

ϟ Kor : 19
ϟ Hozzászólások száma : 78

TémanyitásTárgy: Re: Quinn & Aaron a Hyde Parkban 2015-07-20, 16:32

– Csak tudod, Aaron az a baj, hogy minél jobban tagadod, annál inkább nyilvánvaló, hogy igazam van. – Olyan feltűnően védte a saját „igazát”, hogy számomra ez azt jelentette, hogy mégis csak nekem van igazam. De mindegy is, majd úgy is kinyomozom, mi van a családjával. Láthatóan nem bízik a képességeimben, de majd meglátjuk, hogy akkor is ilyen elégedetten fog-e vigyorogni, amikor legközelebbi találkozásunk során megosztom vele, mit derítettem ki.
Megjegyzésére felvontam a szemöldököm. – És még én vagyok előítéletes? Mert akkor ez az előbb mi volt? – kérdeztem. Nem ismer engem elég jól ahhoz, hogy ilyeneket állítson rólam. – Sajnos hajlamos vagyok ilyeneket elfelejteni – Sajnálkozásom nem volt több, mint egyszerű gúnyolódás. Ahhoz, hogy a hős lovagom legyen, minimum jól kellene kinéznie, meg hát az se lenne hátrány, ha visszavenne a nagy arcából és a bunkóságból.
Dühösen néztem a szemeibe, amikor az állam alá nyúlt. Még jobban dühített, hogy ő ezen még jól is szórakozott. Átkoztam magam, hogy mi a francért mentem bele ebbe a hülye sétába. Ott kellett volna hagynom. De nem, én hülye, eljöttem vele sétálgatni.
Válaszán már megint majdnem felhergeltem magam, de vettem egy nagy levegőt és mosolyt erőltettem az arcomra. – Nem kell hülyének nézni, tudom mit jelent. – jegyeztem meg fagyosan. Viszont abban igaza volt, hogy az a pasi nem érdekelt. Főleg mert csak mugli lehet, ha még soha nem hallottam róla.
– Annak örülsz ennyire, hogy rettenetesen unalmas vagy? – kérdeztem mosolyogva, mert nem igazán értettem, hogy mire fel ez a derűs hangnem. – Majd, ha már nagyon álmos leszek, akkor szívesen meghallgatlak, mert nagyszerű altató vagy. – gúnyolódtam.
Megjegyzésén csak unottan felnevettem. – Hidd el, elég sokan. Egyébként meg csak tisztában vagyok az adottságaimmal, azzal semmi baj nincs. – vontam meg a vállamat. – Egyke vagyok és lány, jó hogy el vagyok elkényeztetve. – tettem hozzá. Mosolyogva „tűröm” ahogy végig mér, amikor befejezte és felvont szemöldökkel pillant rám, csak kérdőn nézek rá, de továbbra is mosolygok.
– Nem is hisztizek. Meg sem szólaltam – kezdtem most már valóba hisztizni.  Sértődöttségemben majdnem, de csak majdnem figyelmen kívül hagytam a megjegyzése második felét. Megütközve meredtem rá egy pillanatig. – Te képes lennél megütni egy lányt?! Hát tényleg te vagy a legnagyobb paraszt, akivel valaha is találkoztam… – Nem sok jót feltételeztem róla, de ezzel a kijelentésével meglepett. Remélem erre is nagyon büszke.
– Néha. – válaszoltam tömören. Tényleg túl sokat képzel magáról, és akkor még nekem szólogat be emiatt. – És mire mész azzal, ha művelt vagy, ha egyszer mindenkit halálra untatsz magad körül? Vagyis, bocs, az az ostoba Granger meg az öregek biztos szívesen hallgatnának. És te amúgy, miért nem nyaralsz a családoddal? Csak nem unnak ők is téged? – kérdeztem egy újabb gúnyos mosollyal az arcomon. Most viszont kivételesen tényleg elkezdtem kombinálni. Én mindent megtettem, hogy ezt elkerüljük, még figyelmeztettem is, de ő nem hallgatott rám.
– Nem tervezel? – nevettem fel. – Hát ez igazán kedves. Mostantól majd vigyázok, hogy mit mondok. – feleltem iróniával a hangomban.
Válaszára unottan forgattam meg a szemeimet. –Én ugyan így vagyok az okoskodással. Ha nálam lenne most a pálcám, már egy jó ideje csendben lennél. – jegyeztem meg.
Miközben a táskámban keresgéltem, elmosolyodtam a megjegyzésén. – Akkor remélem, hamarosan én is egy leszek közülük. – Amikor végre megtaláltam a pénztárcámat, megmutattam neki Charlotte képét, és így már ismerős volt neki. – Nagyszerű, akkor tudhatod, hogy ő nem nyafog. Egyébként – mutattam rá egy másik lányra a képen – ő itt Liana, és ő sem szokott nyavalyogni. –
– Hogy lehet annak örülni, hogy gyakorlatilag egy seggfej vagy? – kérdeztem, és ezzel egy időben elküldtem a francba a nagyanyám tanait, mert erre tényleg nem volt jobb szó. – Ez valami életcél, vagy mi? –
És már megint alaptalanul ítélkezik felettem. – Nézd, Aaron, attól, mert engem nem érdekel a történelem, meg az ehhez hasonló unalmas dolgok, még nem jelenti azt, hogy nem tudok semmit. És azt sem, hogy nem vagyok hajlandó tanulni. Mert igen is rá tudom venni magam a tanulásra, ha nagyon muszáj, de csak ha olyanról van szó, ami érdekel engem. – magyaráztam. Tény és való, hogy bulizni és szórakozni jobban szeretek, mint, tanulni, de attól még nem vagyok egy buta liba, mint ahogy azt ő gondolja.
Miután rászóltam, hogy nem nézzen így Chanelre, persze neki állt morogni, de mondjuk nem vártam tőle mást. Gondoltam, hogy nem fog neki tetszeni a vásárlós program, de mivel nem válaszolt ezért folytattam az evést, de kérdésére hallatán lefagytam két mozdulat között. Döbbenten meredtem rá egy darabig, mert nem igazán tudtam hova tenni ezt a kérdést. – Te most Berlinbe akarsz vinni? – kérdeztem meg végül, miután túltettem magam a döbbeneten.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Aaron Prusseit
Reveal your secrets

avatar

Hollóhát

ϟ Kor : 20
ϟ Hozzászólások száma : 268

TémanyitásTárgy: Re: Quinn & Aaron a Hyde Parkban 2015-07-18, 22:51



Quinn & Aaron


‒ Szerintem meg nincs, csak te gondolod ezt. ‒ Nem hagytam annyiban a dolgot. Makacsul tagadtam, elvégre neki aztán tényleg semmi köze nem volt anyámhoz, vagy bármelyik családtagomhoz. Még Carmennek se nagyon ecseteltem az otthoni viszonyokat, nemhogy egy vízből kihúzott, önmagát hercegnőnek képzelő csajnak.
Széttártam a karjaimat. ‒ Hát jó, már alig várom ‒ vigyorodtam el, mert tudtam, ő nem olyan ügyes nyomozó, mint amilyen én vagyok. Mondjuk, érdekes tapasztalat lesz az biztos. Eddig mindig én voltam a kereső, és most éppen utánam kutattak. Vicces. ‒ Bár, kíváncsi vagyok, hogy megtalálsz-e ‒ hecceltem. Elvégre, nekem elég volt bemennem a Minisztériumba, és az egyik ottani ismerősömnél megérdeklődni, hogy melyik aurornak van egy vöröske, Quinn nevű sznob lánya, és már meg is volt a címe. Ó, micsoda élvezet lett volna beállítani hozzájuk hajnalok hajnalán, hogy a lányukat keresem! Biztosan megbotránkoztak volna rajta. Főleg ő. Még egy darabig eljátszottam a gondolattal, aztán elhessegettem a képzeletbeli idegbeteg Quinn arcát, hogy a valós idegbeteg Quinnre figyeljek.
‒ Onnan, hogy csaj vagy. A legrosszabb fajtából. Ez épp elég ahhoz, hogy tudjam, ki fogsz találni dolgokat ‒ szögeztem le ezt a nyilvánvaló tényt, amelyre igazából a segítségem nélkül is rájöhetett volna. ‒ Én? Okot adni? Ugyan már, nemrég húztalak ki a tóból. Én vagyok a te hős lovagod ‒ feleltem először tettetett csodálkozással, amely végül gúnyolódásba csapott át.
Hozzáértem. Bár nem szokásom másokhoz hozzáérni, mert kiráz tőle a hideg, most mégis késztetést éreztem, hogy az álla alá nyúljak, mert tudtam, ezzel még jobban feldühítem. Láttam a tekintetében lángoló dühöt, amelyet irántam táplált, és akaratlanul is elmosolyodtam. Szórakoztatott, hogy milyen harapós tudott lenni, már akkor, ha csak egy kicsit hergelte az ember.
A korábbi kaján mosolyom elnézővé szelídült. ‒ Én nem vagyok előítéletes, csak használom a deduktív képességeimet. Szívesen elmagyaráznám, hogy az mit takar, de nincs hozzá kedvem. Mondanám, hogy Sir Arthur Conan Doyle kapcsán találsz ezzel kapcsolatos információkat, de úgyse érdekel ‒ feleltem könnyedén. Elmondhatatlanul jó érzés volt szekálni, mintha csak Razielnek adnám vissza a múltkorit. Mellesleg, valóban nem voltam előítéletes, ugyanis először mindig megfigyeltem az embereket, a mozdulataikat, a ruhájukat, a holmijaikat, a beszédüket… És utána alkottam róluk egy képet, amely nagyjából megfelelt az igazságnak. Quinnél olyan kilencvenöt százalékban biztosan bejött.
‒ Egyelőre igen, de ha ragaszkodsz hozzá, akkor szívesen folytatom ‒ válaszoltam derűsen. Ó, milyen jó volt, hogy egy beszélgetés alkalmával nem én akadtam ki és sóhajtoztam, hanem a másik fél!
A következő megszólalása kapcsán a fejemet csóváltam. ‒ Hm. Ki állította még saját magadon kívül, hogy szép vagy? Mellesleg, ezért beképzeltnek lenni... Túlságosan elkényeztettek... ‒ Micsoda önteltség sugárzott belőle! Mindenesetre, ezzel a kis megszólalásával arra késztetett, hogy ismét végigmérjem, de ezúttal nem elemző szemszögből, hanem mint férfi tegyem azt. Valóban nem nézett ki rosszul, sőt egészen csinos volt, csak a belőle áradó egoizmus mindezt elnyomta. Felvont szemöldökkel pillantottam rá, aztán megvontam a vállamat. Ha valakinek ez bejön…
Persze, utána megpróbált pofon vágni, ezek szerint nála még könnyebben ki lehet húzni a gyufát, mint nálam. A duzzogó arca láttán ismét csak vállvonogatásra futotta tőlem. ‒ Ne hisztizz! Inkább örülj neki, hogy nem ütöttem vissza ‒ feleltem higgadtan. Egyáltalán nem borított ki, hogy meg akart ütni.
Nem szántam viccesnek, mégis nevetett az egyik megszólalásomon. Hát, ha ő így gondolja… Én a nevetését csak egy halk sóhajjal tudtam illetni. ‒ Néha? ‒ kérdeztem vissza. Az én beszólásaim mindig jók voltak, függetlenül attól, hogy épp önmagammal szemben, vagy mással voltam ironikus. ‒ Ezt művelődésnek hívják, kislány. Bár kétlem, hogy ismered ezt a szót. Továbbá, nemrég értem haza, nyilván egy kis magányra vágytam. A barátaim pedig jelenleg a családjaikkal nyaralnak. Mellesleg, nem lehet mindenki extrovertált személyiség. Megint elméleteket gyártasz.
Miért gondolja mindenki azt, hogy az embernek nulla-huszonnégyben kötelező társaságban lennie?! Én nem szerettem, ha folyton a nyakamon lógott valaki, sőt, számomra az okozott megnyugvást, ha csak egy órára is, de tudtam olvasni valamit.
‒ Helyes, a helyedben én sem tennék függetlenül attól, hogy nem tervezek ártani neked. ‒ Nocsak, nocsak, azért volt némi esze, hogy nem bízott meg feltétel nélkül az összes jöttmentben, bár az egója miatt elképzelhetetlen lenne, hogy amúgy bárkihez is „lealacsonyodjon”.
A drámai kis megmozdulására megrándítottam a vállam. ‒ Ez csak természetes. Nem szeretem, ha valaki sokat nyivákol ‒ tettem hozzá. ‒ Ó, igazán? Bocsáss meg, hogy csalódnod kellett bennem.
Némán néztem, ahogy a táskájában kotorászott. Bele se mertem gondolni, hogy mennyi felesleges kacat lapulhatott benne. Néha nem értettem a nőket. Például, minek kell annyi vackot a táskájukban őrizgetniük? Miért nem tudtak benne rendet tartani? És miért kellett kistestű kutyákat táskába beletenniük, azért, hogy beleszarjanak? Élmény lehet egy bűzlő szarkupaccal meg egy szaros kutyával mászkálni a városban… Női logika. Na, ahhoz egy milliónyi kódfejtő se lenne elég, hogy mi, férfiak megértsük őket.
‒ Ó, érezd is magad annak ‒ mondtam halkan. ‒ Az én idegeimet csak kevesen tudják kikezdeni ‒ legyintettem. Csak a fivéreimnek és Razielnek sikerült. Ez eddig négy személy. Nem hinném, hogy ő lesz majd az ötödik. Előkerült a kisasszony pénztárcája is, bár most nem azt mutogatta, hogy mennyi pénze van, hanem csupán egy képet. Összeráncoltam a homlokom, majd lassan bólintottam. ‒ Igen, ismerem őt.
Igaz, nem beszéltem Charlotte-tal, de volt szerencsém hallani valaki mással beszélgetni, és az épp elég volt számomra. Így is túl sok információval rendelkeztem a lánnyal kapcsolatban. Mondjuk egy másik lány is ismerős volt a képen, de nem érdekelt annyira, hogy rákérdezzek.
‒ Na, azért ne hízelegj ennyire! Bár, jó tudni, hogy valamit mégis csak sikerült jól csinálnom. ‒ Igazán jól esett az ilyen visszajelzés, sőt kifejezetten tetszésemre volt ez a bók. Valóban sokat dolgoztam azon, hogy az emberek többsége ilyennek lásson engem. Ezek szerint, sikerült elérnem a célkitűzéseimet.
‒ Ez nem okoskodás, csupán felvilágosítalak a szegény tudásodról. Sajnálom, hogy te másképp gondolod, és nem vagy hajlandó tanulni egy-két dolgot… ‒ ellenkeztem. Elvégre, nem én tehettem arról, hogy nem tudott olyan nyilvánvaló dolgokról, vagy egyszerű tényekről, amikkel illene tisztában lennie.
A fagylaltozóban valahogy jobban lekötött az utcán lévő járókelők bámulása, mint az, hogy Quinn hogyan fogyasztja el a fagylaltját. Azonban, amikor ronda pillantást vetettem a vakarcsára, azt egyből megérezte, pedig nem is nézett rám. ‒ Úgy nézek rá, ahogy akarok ‒ morogtam, és visszafordultam az ablakhoz.
Halkan felsóhajtottam a válaszán. Valahogy ezt vártam tőle. Vásárolni. Egy ideig csendben maradtam, aztán mégis csak feltettem a kérdésemet. ‒ Berlinben voltál már?
[You must be registered and logged in to see this link.]


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Quinn Vivienne de Lacy
Reveal your secrets

avatar

Mardekár

ϟ Kor : 19
ϟ Hozzászólások száma : 78

TémanyitásTárgy: Re: Quinn & Aaron a Hyde Parkban 2015-07-18, 18:37

– Tudom, hogy igazam van, de hagyjuk. – Felesleges volt ezen vitatkozni, hisz pont az előbb mondta, hogy akkor se ismerné el a dolgot, ha igazam lenne. Ami meg a leendő nyomozást illeti, ne higgye, hogy nem fogok semmi engem érdeklőt találni. – Majd meglátjuk, ha legközelebb összefutunk. – Bár nem szeretnék újra találkozni vele, mert nem igazán élvezem a társágát, de ki tudja, mit hoz a sors.
– Miért vagy benne olyan biztos? Bármiféle alap nélkül nem kezdek el komplikálni. Egyszóval ne adj rá okot. – válaszoltam. Egyelőre semmi olyat nem mondott, ami miatt összeesküvés elméleteket gyártanék, szóval eddig jó úton halad.
Az állam alá nyúlt, mintegy kényszerítve, hogy ránézzek. Magassarkúimnak hála, csak egy kicsivel volt magasabb tőlem, így nem kellett bántóan magasra néznem. Meg amúgy sem szeretek az emberekre felnézni a szó mindkét értelmében. Utálom, ha emberek csak úgy random hozzám nyúlnak, amikor ezt senki nem engedte meg nekik. – Ezt most úgy mondod, mintha te nem lennél előítéletes. – feleltem, és már épp emeltem volna a kezem, hogy rácsapjak, de Aaron még időben elhúzta a kezét.
A rögtönzött kis monológját unottan hallgattam végig. – Befejezted? – sóhajtottam fel, amikor végre elhallgatott. Tudhatná már, hogy a hülye véleménye ez egyik fülemen be a másikon ki. – Ja, és hogy kérdésedre válaszoljak, én szép vagyok és ez nekem elegendő indok, hogy beképzelt legyek. – Biztos lesz egy nagyszerű megjegyzése a véleményemmel kapcsolatban, de nem izgat. A pasik nem értenek ilyen dolgokhoz. A kislányozásra meg inkább már nem mondtam semmit. Nem tudom milyen alapon hív így, hiszen egyidősek vagyunk. De annak viszont örültem, hogy aranyvérű, bár annak kevésbé, hogy ő erre nem büszke.
Sajnos igaza volt abban, hogy hülyeség volt megpróbálni pofon vágni, de nyilván nem fogom elismerni. Durcásan pillantottam rá, de szó nélkül hagytam a dolgot.
Megjegyzésére felnevettem. – Nem vagy te olyan menthetetlen. Néha egész tűrhető megszólalásaid vannak. – jegyeztem meg. – Abból, hogy egyedül vagy és könyvet olvasol. Ha barátaid lennének, akkor velük lennél, hiszen elvégre nyár van. –
Válaszára bólintottam, mert igaza van a bizalmatlanságát illetőn, hiszen csak most találkoztunk. – Ha ez megnyugtat, én sem bízom benned – fejeztem be hangosan gondolataimat.
– Képes lennél elnémítani? – kérdeztem drámaian a szívemhez kaptam. – Most csalódtam benned, Aaron. – gúnyolódtam.
Gondolhattam volna. A szerinte olyan fontos dolgok egyenlők az unalmas történelmi adatokkal és az ehhez hasonlókkal. A válaszára, miszerint az arcmemóriája jó, elkezdtem a táskámba keresgélni a pénztárcám után. – Nagyszerű, most megtisztelve érzem magam. És nem kétlem, hogy kitudnál készíteni, de te is hasonlóan járnál. – válaszoltam a keresés közben. A női táskák köztudottan televannak mindennel, ami szerintünk hasznos, de sose, legalább is én, nem találom meg azt, amit épp keresek, pedig a pénztárcám nem is olyan kicsi, de hosszas kutatás után csak meglett. Kinyitottam és megmutattam a benne lévő közös képünket a barátnőimmel. – A baloldali Charlotte. – mutattam rá a lányra.
Válaszán felnevettem. – Látszik. – jegyeztem meg némi szarkazmussal a hangomban. Komolyan, ekkora tahóval még soha nem találkoztam a tizenhét évem alatt, szóval méltán lehet büszke magára.
– Hát erről megint más véleményen vagyunk, de hagyjuk, nincs kedvem egy újabb okoskodást végighallgatni. – Hiába magyarázom a véleményemet egy olyannak, aki leragadt a az 1700-as években.
A fagyizóban ülve nemigen foglalkoztam Aaronnal, minden figyelmemet a fagyi kelyhemnek szenteltem. – Ne nézz így rá. – szóltam rá a fiúra fel se nézve a kehelyből. Idő közben lehet kifejlesztettem egy hatodik érzéket, mert bár nem néztem Aaronra, mégis „láttam”, hogy milyen pillantást vetett Chanelre.
Hogy nem lehet az édességet szeretni?! szörnyűlködtem magamban. – Hát akkor oké. – feleltem aztán. Kérdésére elgondolkodva néztem rá. – Igazából vásárolni akartam pár dolgot az utazáshoz, de mivel az nem egy pasiknak való program, amennyiben tovább akarod élvezni a társaságom, akkor neked kell kitalálni valamit. –
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Aaron Prusseit
Reveal your secrets

avatar

Hollóhát

ϟ Kor : 20
ϟ Hozzászólások száma : 268

TémanyitásTárgy: Re: Quinn & Aaron a Hyde Parkban 2015-07-18, 01:54



Quinn & Aaron


‒ Hm. Van benne valami, azonban kijavítanálak, mert jelent esetben tévedsz ‒ ingattam a fejemet. Hihetetlen, hogy mennyire ragaszkodott az igazához. Elképesztő volt ez a csaj. Főleg azután gondoltam ezt, miután közölte, hogy nyomozni fog utánam. Hm. Milyen ismerős volt a szituáció, csak annyi volt a különbség, hogy bár a lány ismerte a keresztnevemet, a vezetéknevemet nem. Na, meg aztán akárkivel lenyomoztathat, nem talál rólam mást, csak azt, hogy egy szorgalmas, példamutató hollóhátas diák vagyok, aki kevés baráttal rendelkezik, mert amúgy hírhedten seggfej. Azonban kínosan ügyeltem arra, hogy semmi kompromittáló ne derüljön ki rólam, így a lány bukta az egész nyomozósdit. Azért vicces volt belegondolni, hogy én nyomoztam egy minisztériumi ember után, egy csaj pedig utánam akart. Szórakoztatóbb lett volna, ha kiderült volna, hogy a leendő legilimentor tanárom meg éppen Quinn után keresgél nyomokat. Bezárult volna az ördögi kör. ‒ Csak nyugodtan, de szólok, nem találsz semmit ‒ vontam meg a vállam.
‒ Való igaz, nem szeretném, de úgyis fogsz ‒ feleltem szelíden. Aztán elfintorodtam, mert ijesztően kezdett hasonlítani a viselkedésem valakiére, akinek legutóbb még el akartam törni az orrát. Mindenesetre, nem érdekelt, hogy milyen pletykát találni ki rólam Quinn, elvégre, sose izgatott mások véleménye, engem ezzel nem tudott megfogni.
Megint áradt belőle a beképzeltség. Halványan elmosolyodtam, és az álla alá nyúltam. ‒ Kicsi lány, megint alábecsülsz engem. Az előítéletesség nem szép dolog. ‒ Elhúztam a kezem, mielőtt rácsaphatott volna, aztán ugyanolyan vizslató tekintettel végigmértem őt, és elhúztam a számat. ‒ Ó, és mégis mire fel vagy beképzelt? Hogy aranykanállal a szádban születtél? Ez igazán nagy érdem. Kérdem én, tettél valaha olyan dolgot, ami nem a te érdekedet szolgálta, hanem másokét? Elértél netán olyan eredményt, amiért büszke lehetnél magadra? Nem hiszem. A vér nem minden kislány, a megbecsülést ki kell érdemelni ‒ felsóhajtottam, miután kioktattam. ‒ Mellesleg, szeretném jelezni, hogy én is aranyvérű vagyok, csak egyesekkel ellentétben, én nem voltam ilyen… A vérhez betegesen ragaszkodó. Persze, számít az is, de csak azért önteltnek lenni, mert ilyen-olyan ősöd volt… Hülyeség.
Észrevettem, hogy egyre inkább felhergeli magát, sőt a végén eljutott odáig, hogy fel akart pofozni. Balszerencséjére, három fivérem volt és birkózni jártam, esélye sem volt ellenem. Megragadtam a csuklójánál, és ha kedvem lett volna, akkor el is törhettem volna a kis kezét, de nem tettem meg. ‒ Ne próbálkozz ilyenekkel! Láttad hogyan vertem szét az előbbi srácot. És komolyan, ezek után megpróbáltál kezet emelni rám? Nem csodálom, hogy nem kerültél be a Hollóhátba. Legközelebb nem leszek ilyen elnéző, Quinn ‒ feleltem, és hagytam, hogy kirántsa a kezét a fogásomból.
Bár a próbálkozása után egy kis éle volt a hangomnak, ez pár perccel később nem volt tapasztalható, amikor megjegyzéseket tettem. ‒ Ó, ne dicsérd a nem létező humorérzékemet, légy szíves. A végén még kialakul valamiféle érzékem a humorhoz, és azt nem akarom ‒ továbbra is jól szórakoztam a megjegyzésein. ‒ Miből gondolod, hogy nekem nincsenek? ‒ ráncoltam össze a homlokom. Elvégre, ott volt Carmennel, aki szinte mindig az oldalamon volt, na meg a griffendéles fenegyerek meg a hugrás elvarázsolt hercegnő is élvezhette néha felemelő társaságomat. Ha látott párszor a kastélyban, akkor azt is láthatta, hogy nem vagyok egyedül.
‒ Nem próbálkozom elhitetni veled, csak közöltem veled, hogy korántsem vagyok olyan unalmas, mint amilyennek tartasz. Egyszerűen nem bízok benned annyira, hogy bármit is eláruljak neked ‒ vontam meg a vállam. Nem akartam meggyőzni az igazamról, ha nem hitt nekem, így járt.
Igaz, de ha megnémítalak, akkor nem tudnál kötekedni ‒ vetettem fel, mint nagyon jó ötletet, bár nyilván nem fogja értékelni, de nem érdekelt, ha ezért ismét kiborul.
Kiröhögött, amikor említettem, hogy rossz a névmemóriám. ‒Ne röhögj annyira, csak azért nem jegyzem meg mások nevét, mert nem érdekelnek, és sokkal fontosabb dolgokat kell megjegyeznem ‒ magyaráztam, majd megválaszoltam a következő kérdését. ‒ Pechedre, az tökéletes. És, mivel téged bosszantani is élvezet, ezért a nevedre is emlékezni fogok. Bár esküdni mernék rá, hogy hosszútávon teljesen kikészítenélek.
Az elnéző mosolya nem hatott meg, de a válaszán jót vigyorogtam. ‒ Ez remek hír! Kösz a bókot. Sokat dolgoztam a stílusomon. ‒ Talán olyan boldoggá tehetett a kis megjegyzése, mint amikor az unokatestvérem megkapta azt a távirányítós helikoptert. ‒ Igazán hízelgő vagy.
‒ Ez csak természetes. A kisméretű kutyák semmire nem jók, kivéve, ha vadászkopók, de azok meg ennél nagyobbak ‒ feleltem. Valóban nem értettem miért cipeltek magukkal kis korcsokat a nők. Dísznek? Mert amúgy hasznát nem vették, az is biztos. Vagy egy táskakutya amolyan státuszszimbólum lenne náluk?
Áttértünk az Abszol útra, ahol bár megcsillogtattam meg a képességemet, miszerint tudok úriember is lenni, nem érdekelte. Szépen hagytam, hogy elintézze a dolgát, aztán letelepedtünk az asztalhoz, és én az utcát kezdtem bámulni. Vetettem egy ronda pillantást a felébredt dögre, de ennyiben hagytam a dolgot. Az asztalra könyököltem, és azon járt az eszem, hogy mégis mivel üthetném el a nap hátralévő részét.
‒ Nem. Mielőtt kiszedtelek volna a tóból előtte ittam. Az édességet nem szeretem, szóval megvagyok. ‒ Nem hittem el, hogy nem süt rólam az, hogy nem vagyok édesszájú. Engem utoljára nyolc évesen láthattak fagylaltot enni, vagy még akkor se.
Egy darabig még nézelődtem kifelé, majd lustán Quinn felé fordítottam a fejem. ‒ És, mik a terveid a továbbiakban?
[You must be registered and logged in to see this link.]


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Quinn Vivienne de Lacy
Reveal your secrets

avatar

Mardekár

ϟ Kor : 19
ϟ Hozzászólások száma : 78

TémanyitásTárgy: Re: Quinn & Aaron a Hyde Parkban 2015-07-17, 23:04

– Azt se ismernéd el, ha igazam lenne, mint a jelen esetben. De rendben, ha nem mondasz semmit, majd akkor máshonnan fogom megtudni. – vontam meg a vállam. Nem is értem miért nem jutott eszembe hamarabb. Ki fogom használni apa kapcsolatait, hogy kiderítsem Aaron kis titkait.
– Nem szeretnéd megvárni, amíg elkezdek komplikálni. – Gonoszság vagy sem (szerintem mondjuk nem az…), jártak már néhányan rosszul, mert én elkezdtem elméleteket gyártani, és szerintem Aaron nem akar közéjük tartozni. De persze ez azon is múlik, hogy például mennyire idegesít fel.
Amikor említette, hogy szerinte egészséges az önbecsülése, halkan felnevettem. – De nekem, van is miért beképzeltnek lennem, szívem. És ahogy elnézlek téged… – járattam végig rajta a tekintetem – … neked nincs és nem is lenne miért. Szóval ebben igazad volt, belém tényleg több beképzeltség szorult, de jogosan. – jegyeztem meg mosolyogva.
Láttam rajta, hogy jól szórakozik és ez még jobban idegesített. Hát még amikor válaszolt a kérdésemre. Nem érdekelt, hogy segített nekem és Chanelnek, mert azért már így is túl sokat engedtem meg neki, de sértegetni a családomat biztos nem fogja. Megtorpantam és a karjánál fogva fordítottam magammal szembe. Varázspálca hiányában, na meg persze, mert amúgy is muglik között vagyunk, jobb híján lendítettem a kezem, hogy lekeverjek neki egy rohadt nagy pofont. De a hülye reflexeinek köszönhetően a csinos kis pofikája mellett pár centire elkapta a csuklóm. Dühösen meredtem rá egy darabig, majd mivel még nem engedte el a csuklóm, kirántottam a kezem az övéből és hátrébb léptem. Miközben újra elindultam, ezernyi gondolat cikázott a fejemben, arról, hogy hogyan tudnám elintézni Aaront egyelőre varázslat nélkül, de sajnos a legtöbb jelenleg nem kivitelezhető… Kellet egy kis idő amíg lenyugodtam, de egy biztos, ezt  a húzását nem fogom elfelejteni.
Válaszára, na meg a nagy jókedve miatt éreztem, hogy belül majd’ szétvet az ideg, de nem adom meg neki azt az örömöt, hogy lássa rajtam. – Elképesztően vicces vagy – jegyeztem meg unottan. – De nekem legalább vannak barátaim. – Sajnálom azokat, beleértve saját magamat is, akik voltak olyan szerencsétlenek, hogy megismerhették. Ha épp nem okoskodik, akkor beszólogat.
Vetettem rá egy kétkedő pillantást. – Na ne akard nekem bemesélni, hogy izgalmas életet élsz. – Ha olyan, hű de érdekes lenne az élete, akkor nem jönne ide egy vastag könyvet olvasni a nyári szünetben, hanem vagy bulizna, vagy nyaralni menne.
– Elképzelhető, viszont akkor meg én kötnék bele valamibe, és akkor ugyan ott tartanák. – válaszoltam. Chanelt már meg sem említettem, mert láthatóan nagyon idegesíti a kis drágám.
Megjegyzésére csak bólintottam, más se hiányozna nekem, mint hogy összekoszolja a szőrét, vagy valami hasonló. Meg amúgy is, nem érhet hozzá Chanelhez akárki, és ő aztán soha a büdös életben nem fogja kiérdemelni.
Felnevettem, amikor azt mondta, rossz a névmemóriája. Nehogy már az, aki minden hülyeséget megjegyez, amit valaha is hallott vagy olvasott, a nevekkel legyen gondja. – És az arcmemóriád? – kérdeztem végül.
Elmosolyodtam kérdése hallatán. Mosolyom inkább volt elnéző - olyan, mint az anyukáké szokott lenni, amikor a hülye kisgyerekük valami hülyeséget csinál, de mégis olyan aranyos meg ilyenek -, mint gúnyos. – Ne aggódj, a legtöbb mardekárost vered a bunkóságban és érzéketlenségben. – válaszoltam.
– Gondoltam, hogy a nagy kutyákat szereted. – Azt nem tettem hozzá, hogy a németjuhász ronda, mert még a végén megint neki áll vitatkozni, vagy esetleg sértegetni, és ehhez most nincs kedvem.
Az Abszol útra érve a fagyizó felé vettük az irányt. Tempómat kicsit felgyorsítva Aaron előtt vonultam be az üzletbe, bár gondolom amúgy is előre engedett volna, de ez így stílusosabb. A hajamat hátradobtam, majd szemügyre vettem a kínálatot. Sokat gondolkodtam, hogy mit válasszak, mert annyi féle fagyi kapható itt, de arra azért mégsem vetemedtem, hogy megkérdezzem Aaront, mert ő úgy sem értene hozzá. Jobb híján úgy döntöttem, hogy az öltözékemből fogok ihletet meríteni, és mivel ma virágos felső volt rajtam, ezért a virág ízű fagyikat részesítettem előnyben. Leadtam a rendelésemet, majd követtem Aaront az általa kiválasztott asztalhoz. Azzal, hogy kihúzta nekem a széket és csak azután ült le, alátámasztotta azt a korábbi elméletem, hogy unalmas élete van. Hiszen mondjon már nekem valaki egy olyan fiút, aki ilyen régimódi szokásokhoz tartja magát. Chanelt, aki idő közben felébredt a mellettem lévő székre ültettem. Hamar kihozták a fagyi kelyhemet, ami többek között levendula, rózsa és orgona ízű fagyikat tartalmazott.
– Köszönöm. De te biztos nem kérsz semmit? – kérdeztem. Nem akarom elhinni, hogy se nem szomjas, se nem éhes, főleg ilyen melegben.


A hozzászólást Quinn Vivienne de Lacy összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2015-07-18, 18:38-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Aaron Prusseit
Reveal your secrets

avatar

Hollóhát

ϟ Kor : 20
ϟ Hozzászólások száma : 268

TémanyitásTárgy: Re: Quinn & Aaron a Hyde Parkban 2015-07-17, 19:04



Quinn & Aaron



‒ Nyilván nem fogok elismerni valamit, amiben nincs igazad ‒ forgattam bosszúsan a szemeimet. Igaz, azt se ismertem el, ha éppen igaza van valamiben. Képes lettem volna hosszadalmasan elvitázni erről, és ő remek vitapartnernek tűnt, csak az ellenérvei nem álltak számomra túl szilárd lábakon.
‒ Ugyan, ami késik, nem múlik… ‒ legyintettem. ‒Vagy már szimplán észre se veszed, amikor ezt teszed.
Megvontam a vállamat, és újabb fogást kerestem a cuccaimon, mert a pléd kezdett kicsúszni a hónom alól. A következő megszólalása után majdnem felnevettem. De csak majdnem. ‒ Nem tartom nagyra magam, sőt egészséges az önbecsülésem, de az tény, te foglalkozol percek óta, hogy milyen a viszonyom anyámmal. Sőt, ahogy elnézem, beléd több beképzeltség szorult, mint belém, de ez csak egy kis zárójeles megjegyzés. ‒ Rosszul gondolta, amikor önteltnek hitt. Nem voltam az. Nagyon jól tudtam, hogy mik az erősségeim, mik a hibáim, ahogy azt is, hogy nem vagyok tökéletes. Sose akartam elhitetni magammal, hogy egy felsőbb rendű lény lennék, csupán azt mondtam mindig, hogy én leszek az egyik, aki elősegíti majd a világ fejlődését. De ebben egy csepp egoizmus nem volt, pusztán az a törekvés élt bennem, hogy megváltozzon a világ rendje.
Hosszasan oktattam, hátha a csöppnyi esze képes befogadni egy-két információmorzsát, de az egyik fülén be, a másikon meg kiment az, amit mondtam neki. Felesleges volt törnöm magam.
Sikerült feldühítenem, már-már szórakoztatott, hogy milyen könnyen felhergelődik. Most már kezdtem érteni, hogy Raziel miért cseszegetett annyit. Tényleg egész mókás volt. ‒ Akinek nem inge… De igen, veheted úgy, hogy őt is sértegettem ‒ válaszoltam higgadtan. Ha tudná, hogy az én apám is auror volt, akkor talán nem sértődött volna meg ennyire, de ezt az apró, ámbár lényeges információt elhallgattam előle. Minek árultam volna el? Így legalább volt min szórakoznom.
Csak fintorgott, amikor hecceltem, de bevallom, ez a fintor is épp elég volt, hogy némi kárörömöt és kárpótlást érezzek a Raziellel való találkozásomért. Majd megválaszolta azt a kérdésemet, hogy vajon szokott-e törődni másokkal. A feltörő röhögésemet köhögésbe fojtottam, miután összeszedtem magam, csak azután voltam képes válaszolni. ‒ Ó, szegények! ‒ Talán még egy vigyor is az arcomra kúszott, bár jogosan visszavághatott volna, hogy velem nincs könnyebb dolga a barátaimnak. Ez tény és való, de ők választották a társaságomat.
‒ Nekem sose volt unalmas az életem, és nem hinném, hogy a továbbiakban is az lenne ‒ csóváltam a fejem, elvégre megint ki kellett javítanom. Bár ő nem tudott a halálfalókkal kapcsolatos tervemről, a legilimencia tanulásról és társairól.
‒ Észrevettem ‒ feleltem derűsen. Már-már jókedvű voltam mellette, és nem tudtam eldönteni, hogy ez Berlin utóhatása, vagy a felemelő civakodásunk eredménye. ‒ Ugyan már! Ha nem hisztizel, nyafogsz, komplikálsz és teszel úgy, mintha a világon mindent tudnál, akkor nem kötnék beléd ‒ vontam meg a vállam. Elvégre, ez így is volt.
‒ Nem terveztem hozzáérni, amíg távol tartod tőlem. ‒ Itt megint nem jegyeztem meg, hogy valami hálafélét éreztem, amikor azt ígérte, hogy befogja a száját, amikor a korcsáról van szó.
A két név hallatán összeráncoltam a homlokom. Nem volt jó a névmemóriám, de a Charlotte még derengett valamennyire. ‒ Az hollóhátast talán ismerem. Nem biztos, pocsék a névmemóriám. ‒ Azt már nem tettem hozzá, hogy szándékosan nem jegyeztem meg azok nevét, akik nem érdekeltek, de az ő neve biztosan megmarad, hiszen remekül szórakoztam rajta.
Miután elintéztem azt az alakot, és visszatértem Quinnhez, igencsak meglepett. Mi ütött belé? ‒ Ilyen fiúval? Érzéketlen tahóval? Nos, nyilván a nyári szünet miatt elfeledkeztél a háztársaidról… ‒ értettem pontosan mire céloz, pedig érdekelt volna, hogy mire gondolt.
Megforgattam a szememet a bernáthegyire tett megjegyzése miatt. Teljesen logikátlan… ‒ Nos, én meg a nagyobb kutyákat szeretem, nem hiába volt gyerekkoromban német juhászom… ‒ Ó, és milyen jó is volt ráuszítani a bátyáimra azt a kutyát! Na, akkoriban békén tudtak hagyni, most már párbajoznom kell velük, hogy leszálljanak rólam.
Az Abszol út mellett döntött, ahogy vártam, így hát félrehúzódtunk, és mielőtt hopponáltunk volna, lekicsinyítettem a cuccaimat, hogy azok elférjenek a zsebemben, aztán megfogtam a kezét, és már ott is voltunk az Abszol úton, igaz picit távolabb a fagyizótól, de legalább egy olyan helyen, ahol biztosan nem jött belénk senki.
Miután összeszedelődzködtünk, megindultam Florance fagylaltozójának az irányába. Az ajtónál Quinnt előreengedtem, majd zsebre tett kézzel indultam utána. Megvártam, amíg választ magának, majd bent, az ablak mellett választottam magunknak egy asztalt. Mielőtt leültem volna, kihúztam neki a széket, és csak utána foglaltam helyet vele szemben.
Nem kellett sokat várni, hogy kihozzák az édességét, én azonban másodszori kérdezésre se kértem semmit. Ahhoz képest, hogy nyár volt, a miénken kívül még öt asztal lehetett foglalt odabent.
‒ Jó étvágyat! ‒ pillantottam Quinnre, aztán kinéztem az ablakon, és egy ideig csendesen figyeltem az utcai forgatagot. A kutya miatt nem igazán aggódtam, még a fagylalt kiválasztása előtt megbeszéltem a tulajjal, hogy fizetek rá, hogy a kis korcsot ne kelljen kirakni az üzletből.


[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Quinn Vivienne de Lacy
Reveal your secrets

avatar

Mardekár

ϟ Kor : 19
ϟ Hozzászólások száma : 78

TémanyitásTárgy: Re: Quinn & Aaron a Hyde Parkban 2015-07-16, 20:54

– Hát már pedig biztos, hogy igazam van, akár beismered, akár nem. – válaszoltam. De egy valami biztos, ha legközelebb összefutunk, többet fogok tudni róla. Ha már azt akarja, hogy derítsek ki róla dolgokat, akkor én biztos, nem utasítom vissza.
– Ma még nem is komplikáltam. – jegyeztem meg sértődötten. Az anyjával kapcsolatban tuti, hogy igazam volt, szóval az nem számít komplikálásnak. – Igen nagyra tarthatod magad, ha azt hiszed, hogy egyfolytában rólad gondolkozom. – gúnyolódtam.
Válaszára unottan forgattam meg szemeimet. Azt hiszem ebben a kérdésben soha nem fogunk egyet érteni, így kár is rá pazarolnom az időmet. Az utolsó mondatát viszont nem hagytam szó nélkül. – Ugye te most nem az apámat sértegetted? – fordultam felé dühösen. Eddig elég sok mindent elnéztem neki, mert még is csak segített rajtam, de azért mindennek van határa.
Kérdésére vágtam egy fintort. Ő könnyen beszél, mert nem lány és nem a nagyanyám unokája. Annak idején lelkesen, és ellentmondást nem tűrően jelentette ki, hogy amint elég idős leszek, majd tanít nekem etikettet. Kislányként még egész érdekes is volt, de ahogy kezdtem felnőni és bekerültem a Roxfortba, szépen kezdtem elfelejteni a tanításait és semmibe venni őket, de sajnos nem mindet sikerült. Vagy legalább is nem minden helyzetben. – Az attól függ. Akikkel jóban vagyok, azokkal törődök. – Nyilván nem fogok akármilyen jöttmenttel foglalkozni, és kétlem, hogy ő is ezt tenné. Elvégre, akkor nem lenne szent célja, hogy felidegesítsen engem.
– Hát akkor elég unalmas életed lesz – jegyeztem meg. Inkább halnék meg egy sírba bezárva, mint az unalomban egy rakat szám fölött ülve. De ezt nem mondom neki, mert úgy is azzal reagálna, hogy korlátolt vagyok, vagy valami ilyesmi.
Megjegyzésére csak felsóhajtottam. Most komolyan az az életcélja, hogy engem felidegesítsen? Mert akkor jó úton halad afelé. – Hát nekem nem kell sok indok ahhoz, hogy elkezdjek vitatkozni. Szóval, ha egy napig kibírnánk egymás mellett, az felérne egy csodával. –
Nem értem, hogy hogy lehet valaki ekkora dög, de Chanel érdekében kivételesen befogom, pedig szívesen neki állnék vitatkozni vele. – Oké befejezem, de hozzá ne merj érni Chany-hoz. –
Bár kétlem, hogy ismerné, akikre gondolok, de hát egy próbát megér. – Liana Cavendish vagy Charlotte McConell. Az utóbbit lehet tényleg ismered, alattad járt egyel a Hollóhátban – Mindketten a barátnőim, szóval jól ismerem őket. Ha nem hiszi el, akkor ez van. Én biztos nem fogom törni magam, hogy meggyőzzem.
Döbbent pillantására, csak felvontam a szemöldököm. Nem csodálom, hogy nem nézte ki belőlem, hogy érdeklődni fogok, mert néha még én is meg lepem saját magam. – Mostanában nem sok ilyen fiúval találkoztam. – mondtam végül. Még a mindenki által dicsőített Potter se tette volna meg, mert képtelen túllépni azon a gyerekes hozzáállásán, hogy minden mardekáros gonosz és rossz. Jó, tény és való hogy én mindkettő állításnak megfelelek, de ezek szerint vannak olyanok, akik az adott helyzetben képesek emellett eltekinteni.
– Nem is azért van, hogy megvédjen. Meg amúgy sem szeretem a nagykutyákat. Vagyis a bernáthegyi az irtó aranyos, de túl nagyra nő. –
Nem számítottam rá, hogy meghív fagyizni, viszont a kérdésén elgondolkoztam. Bevállaljam-e a muglik fagyinak nevezett valamijét, vagy válasszam a már jól ismert Fortescue-féle változatot. – Inkább menjünk az Abszol útra. – válaszoltam felé fordulva, majd követtem egy muglimentes helyre, ahol nyugodtan elhoppanálhatunk.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Aaron Prusseit
Reveal your secrets

avatar

Hollóhát

ϟ Kor : 20
ϟ Hozzászólások száma : 268

TémanyitásTárgy: Re: Quinn & Aaron a Hyde Parkban 2015-07-15, 22:23



Quinn & Aaron


A megvető nevetésével kiérdemelt nálam egy szánakozó pillantást. Sajnáltam, amiért ilyen ostoba, én központú és önző nőszemély volt, aki azt hitte, hogy mindig mindent jobban tud. Megráztam a fejem. ‒ Korántsem. Mielőtt találgatásokba kezdenél, legközelebb deríts ki valamit a beszélgetőpartneredről ‒ feleltem higgadtan. Nagyon jól elő tudtam adni az igazam, ha arról volt szó. Egy ilyen libának pedig nem óhajtottam bevallani, hogy csakugyan nem túl jó a viszonyom anyámmal. Különben se volt köze hozzá.
Amikor nyávogott nekem, megvontam a vállam. ‒ Csakugyan? Én eddig csak azt tapasztaltam, hogy állandóan komplikálsz ‒ kérdeztem vissza. Kissé gúnyos lehetett a hangom, elvégre nem hittem, hogy ne lenne előítéletes, vagy szarkeverő, sőt pont, hogy ezeket néztem ki belőle. A következő kijelentésére megrándítottam a vállamat. ‒ És? Az általánosítás így is kevesebb vitát szül, mint az, hogy valaki olyan légből kapott dolgokat talál ki, aminek alapja sincs. Ismerd el, Quinn, csak kitaláltad ezt. De mégis mivel bizonyítanád a feltételezéseidet? Semmivel nem tudod. Innentől fogva pedig nyugodtan állíthatom, hogy olyan elméleteket gyártasz rólam a kis fejedben, aminek a fele se igaz.
Nem igazán hatott meg a gyenge próbálkozása. Órákon át tudtam volna vitatkozni, bár egy idő után nyilván meguntam volna a társaságát, bár előbb-utóbb így is megunnám, de ahogy elnéztem, ő arra hajtott, hogy inkább előbb találjam unalmasnak, mint utóbb. Ez pedig az ő szemszögéből nem volt túl jó gondolat, mert jelenleg csak én voltam hajlandó vigyázni rá.
‒ Feltéve. De ha mégis? ‒ Elvégre, nem tudhatta, hogy a feltételezett elrablói milyen módszerekkel éltek. ‒ De, jó, maradjunk annyiban, hogy a kódfejtés akkor is szükséges dolog, még ha a te kis agyad ezt nem is bírja felfogni. Apropó, az aurorok hülyék. Könnyen manipulálhatóak, és azokhoz az emberekhez húznak, akik a legtöbb pénzt ígérik nekik. Szóval, én a helyedben nem hinném, hogy az apád, vagy bármelyik más olyan megbízható ember lenne. ‒ Nem tudtam megállni, hogy ne tegyek az aurorokra megjegyzést. Az én apám is az volt, sőt ismertem még néhányat, akiknek a korruptságától hánynom kellett. És ilyen személyekre bízza a Minisztérium az emberek életét? Ja, igen. A Minisztérium is megvásárolható. Nem tagadom, akadt ott bent egy-két lelkiismeretes hülye, de nem ők fogják megváltani a világot.
Most rajtam volt a sor, hogy gúnyosan elvigyorodjak. ‒ Nocsak, a kislány nem beszél csúnyán? Olyan nehéz kimondani a leszaromot? Bár, azt valahogy sejtettem, hogy cseppet sem törődsz a varázstalanokkal, sőt, talán még a varázslótársaiddal sem ‒ fel akartam idegesíteni. Ki akartam borítani, mert végre jól esett volna, ha nem csak én dühöngök, hanem valaki más hisztizik. Quinn pedig könnyen kiakaszhatónak tűnt. Pedig egyébként, ha nem lett volna olyan beképzelt, akkor megjegyeztem volna, hogy én személy szerint becsülöm, ha egy nő nem káromkodik, de nem akartam megadni neki azt az örömöt, hogy a legcsekélyebb dicsérettől is hízzon az egója.
Megráztam a fejemet. ‒ Hát nem érted. Engem nem az érdekel, hogy bezáródjak egy régi sírba, és ott leljem a halálomat. Én minden dolognak az értelmét szoktam vizsgálni. Mellesleg, a további céljaim érdekében nem lenne szerencsés, ha idő előtt meghalnék ‒ válaszoltam, miközben a kezemet a zsebembe csúsztattam. Ezek a nők! Az egyik a szépség alapján ítél mindent, a másik meg az alapján, hogy mennyire izgalmas! Hát lesz végre valaki, aki a hasznosságot és az értelmet helyezi majd ezen tulajdonságok elé?!
‒ Talán igen, talán nem ‒ vontam meg a vállam. ‒ Akinek nem inge…
A következő szavaira halványan elmosolyodtam. Most kivételesen nem gúnyosan, nem gonoszan, nem kötekedően, hanem őszintén. ‒ Pedig biztos izgalmas lenne egy huszonnégy órás vita. De nem szoktam mindig vitatkozni, csak akkor, ha okot adnak rá.
A korábbi mosoly hamar eltűnt az arcomról, hogy teret adjon a bosszúságomnak. Nem hiszem el, hogy már megint azon a rohadt korcson nyűglődik! ‒ Nem, egyáltalán nem tartom annak, és értékelném, ha nem lovagolnál többé ezen a témán, mert helyetted ezúttal a kutya repül a tóba, ha elfogy a türelmemet ‒ forgattam meg a szememet. Na, ezért se bírtam a lányokat. Minden apró kis érzést ki akartak erőszakolni az emberből. Azt akarták, hogy szeresd őket, a dögjeiket, hogy hízelegj nekik, hogy a kedvükben járjál, de bezzeg ők sose voltak tekintettel ránk.
‒ Ne legyél olyan biztos benne. Lehet, hogy mégis ismerem őket. ‒ Lehet nem hitte el nekem, de nem voltam olyan antiszociális, hogy ne legyenek ismeretségeim, sőt, egész sok volt. Az más kérdés, hogy nem voltak a barátaim, de azért voltak néhányan, akikkel el tudtam beszélgetni.
Aztán belefutottunk Quinn kis barátaiba is, igaz, csak egy gondolta úgy, hogy belénk köt, de az nem úszta meg ép bőrrel. A többi vagy józanabb volt, vagy alapból okosabb, így azok nem jöttek nekem. Két-három emberrel meggyűlt volna a bajom, de egyet könnyedén kiütöttem. Három fivér mellett az embernek volt ideje megtanulni, hogy ha nem rendelkezel kellő fizikai erővel, akkor a gyorsaságra kellett hagyatkozni, és én is így tettem, így egy ittas idiótát nem volt nagy dicsőség legyőzni. Hozzám se tudott érni olyan rosszal voltak a koordinációs képességei.
Szóval, a kis közjáték után folytattuk utunkat. Quinn kérdésére meglepetten pillantottam rá. Nem vártam volna tőle, hogy megkérdezi, hogy mi van velem. ‒ Persze ‒ válaszoltam kurtán. Látta az egészet, nem volt mit részleteznem, bár azért reméltem, hogy a másik kettőnek már nincs annyi esze, hogy szóljon valami parkfelügyelőnek. Akkor bajban lennék. ‒ Nem kell megköszönnöd. Akiben van egy kis tartás, megvédett volna.
Nem gondoltam, hogy ez valami nagy hőstett lett volna, sőt, egyáltalán nem volt az. Egyszerűen nem volt kedvem végignézni, ahogy három fiú egy lányt csesztet. ‒ Quinn, szerezz be egy nagyobb kutyát! Ez a vakarcs nem tud megvédeni ‒ tettem hozzá. Ha legalább egy német juhász lett volna mellette… Akkor biztosan nem szórakoztak volna vele! Nem is értettem mire volt jó egy ilyen táskakutya.
Elhallgattam. Egy részt, mert nem volt mit mondanom, más részt, vártam az újabb kutyával kapcsolatos hisztijét.
A fagylaltárust én is észrevettem, de nem volt ingerem ahhoz, hogy fagylaltot egyek, ellenben, Quinn igencsak vágyott rá. Felsóhajtottam. ‒ Nem. De ha szeretnél egyet, akkor meghívlak. Viszont biztos vagy benne, hogy itt akarsz venni? Bármikor áthopponálhatok az Abszol útra. ‒ Quinnen múlt, hogy hol veszek neki fagylaltot, ha ragaszkodott a parkbeli mugli árushoz, akkor odasétáltam vele, és hagytam, hogy válasszon. Azonban, ha mégis az Abszol úton akart fagyizni, akkor megint félrevontam, hogy elhopponálhassak vele oda.
[You must be registered and logged in to see this link.]


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Quinn Vivienne de Lacy
Reveal your secrets

avatar

Mardekár

ϟ Kor : 19
ϟ Hozzászólások száma : 78

TémanyitásTárgy: Re: Quinn & Aaron a Hyde Parkban 2015-07-15, 19:49

Gúnyolódásán csak megvetően felnevettem. – De most bejött, nem igaz? – magabiztosnak tűnő válaszom ellenére, nem voltam száz százalékig biztos, hogy igazam van. Kizárt, hogy elismerem, hogy igaza van. Mondjuk, nem mintha az lenne, de akkor is. – Nem szoktam túlkomplikálni dolgokat, szóval nem kell általánosítani. – utálom, ha összehasonlítanak valakivel. – Amúgy meg, az általánosítás tipikus pasis rossz tulajdonság – vágtam vissza.
Gondoltam, hogy nem áll le vitatkozni velem a német nyelvről, mert úgy se tudna semmivel meggyőzni, de azt nem hittem volna, hogy ilyen könnyen feladja. Hosszas hallgatása után csak egy gúnyos félmosoly kíséretében megráztam a fejem.
– Ha elrabolnának, és mondjuk pénz kell nekik, nem fognak azzal vesződni, hogy kódolt üzeneteket írogatnak, feltéve, ha nem idiótákat fogok ki. Amúgy meg apa auror, szóval úgy is megtalálna. – És megint visszaértünk oda, hogy szerintem a kódfejtőkre semmi szükség. „Elsöprő” érveire, csak felnevettem. – Az én kis korlátolt világomban a muglik le… szóval nem férnek bele. – Máshogy akartam befejezni, de valamiért, amikor valami csúnyábbat akarok mondani, mindig meghallom a nagyanyám idegesítő hangját, hogy „egy lány nem beszél így”. Jó, persze valahol igazat adok neki, de vannak helyzetek, amikor kulturált szavak nem adják át azt, amit valójában az ember mondani akar.
– Továbbra is úgy gondolom, hogy nem éri meg kódfejtőnek menni. Inkább legyél ereklyevadász, az legalább izgalmas. – Gondolom, nem érdekli a véleményem, de ha lenne esze, akkor az utóbbit választaná, ha csak nem feltett szándéka dögunalomban eltölteni hátralévő életét.
– Remélem, most nem rám céloztál. – néztem rá, készen állva arra, hogy felkapjam a vizet esetleges nekem nem tetsző válasza esetén.
Válaszára vetettem egy kétkedő pillantást Aaronra, de mivel is nem tervezem megismerni, befejezettnek tekintem a témát. – Na ennek meg én örülök. Más se hiányozna nekem, mint veled vitatkozni a nap huszonnégy órájában. – A másik meg, hogy nem lenne türelmem az okoskodását is hallgatni. – Nem hiszem el, hogy nem tartod aranyosnak. Ő a legcukibb kiskutya a világon, és nem csak azért mert az enyém. – Oké, elfogadom, hogy nincs oda a kistestű kutyákért, de attól még van szeme.
Kérésére gondolkodóba este, mert így hirtelen nem tudtam kit mondani. Vagyis, volt pár ember, akik beugrottak, de őket meg nem ismeri. – Nem ismered őket, szóval így felesleges neveket mondanom. – mondtam végül. Ha nem hisz nekem, az nem az én bajom.
Megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy nem hagy ott, viszont amint a másik út felé indultam észrevettek. Odakiabáltak valamit, amire felidegesedtem, és dühösen sarkon fordultam. Tettem egy lépést feléjük, miközben azon agyaltam, hogy pálca nélkül, hogy tudnám elintézni őket, de Aaron megoldotta helyettem a problémámat. Döbbenten figyeltem, ahogy szétveri a fiúkat. Nem néztem volna ki belőle, hogy ekkora ereje van, de most határozottan jól jött, hogy tévedtem valamivel kapcsolatban.
Kérdésére csak bólintottam, és folytattuk a sétánkat. Bár nem láttam, hogy őt megütötték volna, de ha már egyszer nem hagyta, hogy megint bedobjanak a vízbe, megérdemelt egy érdeklődést. – Veled minden oké? – kérdeztem. – Amúgy, köszi. – tettem hozzá. Remélem, most egy ideig nem mondom ki ezt a szót, határozottan nem áll jól a hálálkodás…
Egy jó ideig megint csend volt közöttünk. Ahogy tovább haladtunk az úton, észrevetettem egy fagyi árust egy kisebb téren, vagy valami hasonlón. Imádom a fagyit, és szerencsés géneimnek köszönhetően, bármennyit megehetek belőle. Mondjuk, gondolom a mugliké össze sem hasonlítható Fortescue fagyijával, de ha már itt van, akkor én mindenképp enni fogok. Aaronra pillantottam és megkérdeztem – Szereted a fagyit? –
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Aaron Prusseit
Reveal your secrets

avatar

Hollóhát

ϟ Kor : 20
ϟ Hozzászólások száma : 268

TémanyitásTárgy: Re: Quinn & Aaron a Hyde Parkban 2015-07-09, 14:01



Quinn & Aaron



‒ Amolyan női megérzés? Azok nem mindig jönnek be ‒ kérdeztem vissza gúnyosan. Szerettem volna letörölni azt a mosolyt az arcáról. ‒ Tudod, a nők mindent túl komplikálnak. Sajnos ez rossz tulajdonságuk ‒ tettem hozzá. Nem igazán hittem a női megérzésekben, mert azok sose voltak megbízhatóak. Csak annak hittem, amit magam is tapasztaltam, vagy tudományos tény volt, de ilyen képlékeny dolgoktól elzárkóztam. Bár, most kivételesen igaza volt. Nem voltam jóban anyámmal, sőt, igazából a szűk családi kört tekintve senkivel se. Nem értettem miért, de én kaptam meg a feketebárány szerepét a családban, de majd meglátják, hogy én fogom a legtöbbre vinni.
Nem akartam vele vitatkozni arról, hogy mégis miért szép nyelv a német. Felesleges volt. Nem tudtam volna megváltoztatni a gondolkodását róla, és igazából nem is akartam. Ő bizonyára a franciáért meg a spanyolért volt oda. Az ő dolga volt. Én szerettem azt az anyanyelvemet, de nagyon kevesek tudták értékelni. Főleg a külföldiek számára tűnt rondának, mert ők nem abban a közegben nőttek fel, hogy mindig ezt hallották.
‒ Igen is az. Kellenek a kódfejtők. Tegyük fel, hogy a csinos kis pofikád meg apuci pénze miatt elrabolnak, és az öregednek küldenek egy kódolt üzenetet arról, hogy mit akarnak. Ha nem lennének kódfejtők, apuci cseszhetné, hogy sok pénze van, ha nem kapnák meg az emberrablók a pénzüket, akkor meghalsz. ‒ Eljátszottam a gondolattal, hogy Quinn mennyire lenne rémült, ha tényleg elrabolnák, de szerintem az emberrablók nem bírnák elviselni a hisztijét, és megölnék. ‒ Mellesleg, a múltban rengeteg dolog kapcsán kódokat használtak. A világháborúkban használt kódolt üzeneteken át egész az egyiptomi hieroglifákig. Sok olyan titkot rejt még a világ, amit meg kell fejteni. Az már kérdés, hogy a te kis korlátolt világodban ragadva nem látod be ‒ forgattam meg a szemem. Úgy véltem, Quinnt nem érdekli más csak a pénz, a rang, vásárlás, a divat, a vakarcsa és önmaga. Ez pedig elég önközpontú gondolkodásra utalt.
A kérdésre kicsit megvontam a vállam. ‒ Egy kezdő kódfejtő még annyira nem, de azok, akik régóta vannak a szakmában szinte annyit kapnak, mint egy auror ‒ feleltem miközben a nyakamat masszírozgattam. Valahogy sejtettem, hogy a munkák terén is olyan szegényes tudással rendelkezett, hogy csak az aurorokat tudta felhozni.
‒ Az érzéketlenséget lehet élvezni? Érdekes kérdéseid vannak ‒ pillantottam rá összeráncolt homlokkal. ‒ De egyébként, ha mások bosszantásáról van szó, igen, élvezem, ha a tudatlanokat felvilágosíthatom valamiről. ‒ Nem hiába tanultam annyit, hogy megtartsam magamnak a tudásomat. Csak, sajnos kevesen nyitottak arra, hogy másokat meghallgassanak. ‒ Örülök, hogy legalább tisztában vagy vele.
Nocsak, a lánynak mégis volt valami önkritikája? Akkor olyan lehetett, mint én. Tisztában volt a hibáival, csak nem óhajtott változtatni.
‒ Ha akarnál, hagynám ‒ vontam meg a vállam, de volt egy olyan érzésem, hogy azok után, amiket mondtam neki, nem óhajt megismerni. Én meg annyira nem törtem magam a későbbiekben se, hogy ezen változtassak.
A tiltakozásán elvigyorodtam. ‒ Ne aggódj, sose jönnék össze veled ‒ válaszoltam. Lehet kicsit sértőn hangzott, de ez volt az igazság. Nem csigázott fel. Senki nem tudta eddig felkelteni az érdeklődésemet. ‒ Hozzátenném, hogy állatok nem bántok, csak nem fogom körülugrálni a kutyádat, hogy milyen aranyos, amikor nem tartom annak ‒ forgattam bosszúsan a szemeimet. Már megint ez a mizéria a kutyával! Legszívesebben bevágnám mindkettejüket a tó.
‒ Tényleg? ‒ tártam szét a karjaimat, miközben a cuccaimat fogtam. ‒ Mutass egyet!
Szerintem egyet se tudott volna bemutatni, aki nem hisztis, kotnyeles, vagy idegesítő.
A következő kanyarban aztán belefutottunk Quinn új barátaival, és heccelődve megkérdeztem a lányt, hogy magukra hagyjam-e őket. Persze, nem tettem volna meg, bár megérdemelte volna, de mellette maradtam. Épp vissza akartunk fordulni, amikor az egyik gyerek kiszúrt minket. Azt hiszem, elég részeg volt ahhoz, hogy nappal, nyilvános helyen balhézni akarjon.
Üvöltött valami olyasmit ‒ azt hiszem Quinnek szólt ‒, hogy túl hamar megszáradt, itt az ideje, hogy ismét megfürdessék. Éreztem, hogy ebből baj lesz, viszont már nem volt időm visszafordulni, mert a srác megindult felénk. A másik kettő jelenleg még a sörével volt elfoglalva, ezért csak ő jött nekünk.
Leraktam az egyik közeli padra a holmimat, aztán az ujjaimat ropogtatva megálltam Quinn előtt. A gyerek a jobbját lendítve kijelentette, hogy ő most laposra ver engem, amiért nem állok félre az útjából. Pechjére, Berlinben el kezdtem edzésekre járni, így az ütését kikerülve hátba vágtam, aztán a pólójánál fogva visszarántottam, gyomorszájon vágtam, és addigra öklöztem a gyomrát, amíg nem láttam a tekintetéből elszálló harci kedvet. Nem voltam már olyan gyenge, mint amilyennek alapból tűnnék. Sőt, ha párbajozhattam volna vele, akkor hamarabb is helyre tettem volna, és az jobban fájt volna neki.
Hátralöktem. Ráesett a murvára, vélhetően az kisebb sebeket okozott neki. A földön fetrengve köhécselt, egészen addig, amíg a társai nem segítettek nekem felállni. A másik kettő méregetett egy darabig, hogy nekem essenek-e, de meggondoltál magukat, és a haverjukat támogatva elmentek. Ezek is csak addig voltak nagylegények, amíg nem találtak egy maguknál erősebbet. Felsóhajtottam, aztán lehajoltam, és ismét a hónom alá vághassam a plédet és a könyvet, az üveget meg inkább a másik kezemben hoztam.
‒ Nos, mivel szabad az az út. Mi lenne, ha arra mennénk?‒ fordultam Quinnhez, mintha az imént semmi nem szakította volna meg a társalgásunkat. Nem értettem, hogy a tó ezen az oldalán miért voltak kevesebben, hiszen szerintem az szebb volt, de az ő dolguk.
[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Quinn Vivienne de Lacy
Reveal your secrets

avatar

Mardekár

ϟ Kor : 19
ϟ Hozzászólások száma : 78

TémanyitásTárgy: Re: Quinn & Aaron a Hyde Parkban 2015-07-08, 21:49

Nem lepődtem meg a válaszán, valami hasonló reakcióra számítottam tőle. Az utolsó mondatára csak gúnyosan elmosolyodtam. – Nem tudom, csak egy megérzés. – Gyanítom, hogy valamilyen szinten igazam van, de ha már most ilyen ellenségesen reagál, inkább nem kérdezősködöm tovább.
– Gondoltam. – válaszoltam. Ha már egyszer inkább németnek vallja magát, akkor ebből az is következik, hogy oda van azért a nyelvért. Bár szerintem nem sok rondább nyelv van a németen kívül, de ezt nem közöltem vele. Már így kezdem felidegesíteni.
– Ó, na ne mondd – gúnyolódtam. – Halál izgalmas lehet kódokat fejteni. – Fel nem bírom, fogni, hogy mi érdekes lehet benne. Ha már muszáj lesz tovább tanulnom, legalább tudom, hogy mit nem fogok választani. – Van olyan jó fizetése, mint mondjuk egy aurornak? – Kétlem, hogy olyan, hú de jó fizetést kapnának. Mondjuk az is igaz, hogy kinek mi a sok… Apa aurorként nagyon jól keres, majdnem ő kapja a legmagasabb fizetést a Minisztériumban. Ezer százalék, hogy egy kódfejtő fizetése ennek a közelében sincs.
– És ezt élvezed? – kérdezem kivételesen mindenféle rosszindulat nélkül. Rólam sok mindent, el lehet mondani, de érzéketlen nem vagyok. Vagyis, hogy nem mindenkivel. Vannak, akik megérdemlik, de azok kevesen vannak. Megjegyzésén meg is sértődnék, ha nem lennék teljes mértékben tisztában vele. Tény és való, hogy sokat nyavalygok és panaszkodok, ez abból adódik, hogy el lettem kényeztetve és bármit megkaptam, amit akartam, nyavalygással vagy anélkül. – Tudom – feleltem végül.
– Miért, hagynád, hogy megismerjelek? – Nem sok esélyt látok erre, de egy kérdést megért. Mondjuk, nem mintha, sokat változna róla a véleményem. Attól hogy megismerném, még ugyan úgy érzéketlen maradna, na meg a külseje se változna meg, és továbbra se szeretné Chany-t.
– Nem kösz, még csak az kellene! – tiltakoztam. – Nem szereted Chanelt, csak bántanád. De amúgy meg, nem minden lány nyafog. – Keltem nőtársaim védelmére. Ez is tipikus pasis hozzáállás. Találkoznak egyszer egy ilyen lánnyal, és ebből ők azt a következtetést vonják le, hogy a többi is ilyen.
Egy újabb kanyar után feltűnt az a három rohadék, aki miatt most el kell viselnem Aaron idegesítő társaságát. Kérdésére idegesen kaptam felé a fejem. Remélem ezt most nem gondolta komolyan. Ha nálam lenne a pálcám, már rég elküldtem volna, de így… Azon gondolkodtam, hogy mennyire húzhattam fel ahhoz, hogy esetleg fogja magát és tényleg itt hagyjon velük, bár azok még nem vettek észre. Idegesített a gondolat, hogy így a pálcám nélkül gyakorlatilag semmire se vagyok képes és sajnos igen is szükségem van Aaronra. Végül csak megráztam a fejem kérdésére, mert attól tartottam, ha kinyitom a szám olyat mondok, amit megbánok, vagy amitől garantáltan itt hagy. Nem sok út közül választhattam, konkrétan kettő volt. Az egyiken voltak a fiúk, a másik viszont a fák közé vezetett be. Inkább az esetleges hasra esés mellett döntöttem, és letértem a fákkal körülvett ösvényre, aztán Aaron vagy jön velem, vagy megy, amerre akar.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Aaron Prusseit
Reveal your secrets

avatar

Hollóhát

ϟ Kor : 20
ϟ Hozzászólások száma : 268

TémanyitásTárgy: Re: Quinn & Aaron a Hyde Parkban 2015-07-08, 20:02



Quinn & Aaron



A reakciója alapján valóban olyan begyöpösödött, csak magával meg a korcsával foglalkozó fruska volt, mint amilyennek egy pillantásra gondoltam. Az első benyomások… Gyakran mondják, hogy nem szabad elsőre ítélkezni mások felett, de van, akiről lesüt, hogy egy viselhetetlen ember.
A kérdésére felvont szemöldökkel tekintettem rá. Mi köze volt hozzá? Különben is, én se másztam bele a magánéletébe, ő se tegyen így! Na, meg pont egy ilyen libának fogom elárulni, hogy én vagyok a család feketebáránya. ‒ Miből gondolod, hogy bajom van vele? Mellesleg, ha lenne is, akkor se kötném az orrodra, kislány ‒ feleltem hűvösen a kislányt külön kihangsúlyozva. Aki kíváncsi, hamar megöregszik. Már pedig, nem hinném, hogy ő korán szeretett volna ráncosodni. Pedig volt egy jó kis ráncosító átkom, biztos értékelte volna.
Mindenesetre, azért igyekeztem, figyelni arra, hogy ne legyek túlzottan modortalan, ha már Zane is múltkor kifogásolta a stílusomat. Ráadásul, most, hogy a tanítványa voltam ‒ igaz, még nem kezdtük el a tanulást ‒, így bizonyára elvárta tőlem, hogy olyan seggfej és modoros legyek, mint amilyen ő.
De ettől függetlenül nem láttam értelmét annak, hogy egy tyúknak elregéljem életem történetét. Felsóhajtottam az egyik anyanyelvemre tett megjegyzésén. ‒ Nos, én mésképp vélekedem. ‒ Véleményem szerint a német nyelv gyönyörű, csak egyes sznob britek nem tudták értékelni a szépségét. Minden megvolt benne, ami nyers erő, de közben mégis hangzatos volt. Csak a hülyék nem tudták megbecsülni.
Láttam, hogy mondani akart valamit, de végül nem szólalt meg. Talán meggondolta vagy, vagy rájött, hogy igazam van. Lényegtelen volt a számomra, de azért kis elégedettséggel töltött el, hogy el tudtam hallgattatni őt. Igyekeztem elfojtani a gúnyos vigyoromat, de nem igazán jött össze, ezért inkább elfordultam, hogy ne vehesse észre.
‒ Ó, hidd el, nem unalmas. Egy cseppet sem ‒ ellenkeztem. Bár, arról nem is tudhatott, hogy ez csupán az a tervem volt, amit mindenkivel megosztottam. Kellett egy szakma, tény és való, azonban nem ez volt az elsődleges célom, hanem az, hogy megváltozassam a világot. De egy ilyen primitív személy úgyse értette volna meg az eszméimet. ‒ Igen, elég jól megfizetik őket ‒ bólintottam.
Úgy tűnt, Quinn valóban nem volt tisztában az őt vevő világgal, vagy a továbbtanulási lehetőségekkel. Ez van, ha az ember egy aranyvérű egyke csitrit nevel. Legalább is, szerintem egyke lehetett, mert azok nem szoktak így viselkedni, akiknek testvérük is volt.
Láttam, hogy a vakarcs végre elaludt. Legalább nem fog csaholni, amíg a közelében vagyok. Semmi kedvem nem volt elviselni a kis táskakutyát. Az ellenszenvem szinte tapintható volt, és ezt Quinn meg is jegyezte. ‒ Mondták már egy páran ‒ rándítottam meg a vállamat egykedvűen. ‒ Te pedig nyafka vagy.
Most megint hisztizhetett nekem, nem izgatott különösebben. Carmen mellett már igazán hozzászoktam a nyafogáshoz. Na meg arra is rájöttem, hogy a nők csak gondot okoznak.
Közölte velem, hogy átlagos vagyok. Mintha ezt eddig nem hallottam volna párszor. Bosszantott, de inkább csak megrándítottam a vállamat. Újfent. ‒ Nem ismersz eléggé, Quinn ‒ tettem hozzá. Valóban nem ismert, mert ha tudná milyen terveket szövögetek, már nem is lennék olyan hétköznapi a számára.
A kérdésére ismét egy szkeptikus pillantással jutalmaztam. ‒ Miért szeretnél az lenni? ‒ vágtam vissza, majd a válaszát meg se várva, hozzátettem. ‒ Nincs. A hátam közepére nem kívánok egy nyafogós libát.
Azt hiszem, ezzel mindent elárultam. Nem voltam az a személy, aki mindenáron csajt akart magának, sőt jól megvoltam egyedül is. Egy nő csak hátráltatott volna a céljaim elérésében.
Ismét tettünk egy kanyart, azonban most már társaságunk is akadt. Az a három srác sörözgetett, akik korábban bedobták Quinnt a tóba. ‒ Szeretnéd, hogy magadra hagyjalak velük? ‒ kérdeztem, miközben ördögi mosoly ült ki az arcomra. Természetesen, csak akkor hagytam volna faképnél, ha felhúzott volna. De mivel a fiúk még nem is vettek észre minket, ezért ráhagytam Quinnre a választást, hogy merre menjünk tovább. Kíváncsi voltam, hogy szembe mer-e szállni velük.
[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Quinn Vivienne de Lacy
Reveal your secrets

avatar

Mardekár

ϟ Kor : 19
ϟ Hozzászólások száma : 78

TémanyitásTárgy: Re: Quinn & Aaron a Hyde Parkban 2015-07-08, 15:13

Már megint teszi a felesleges megjegyzéseit. Miből gondolja, hogy ez engem érdekel? Ezért utálom a hollóhátasokat, vagyis nyilván Charlotte-ot nem, na de a többi.  – Ja, elképzelhető.  – A nagyanyámék az ilyen családfa megszállottak, őket biztos érdekelné, amiről ez az Aaron szövegel, de én nagy ívben le…. vagy is nem érdekel. Egy lány ne beszéljen csúnyán, ugyebár.
– És mi bajod anyáddal? – Oké, nem sok közöm hozzá, szóval, ha nem válaszol, akkor annyiban hagyom, bár nagyon érdekel. Valahogy mindig is jobban érdekelt más emberek magánélete, mint mondjuk a tanulás. Ezt a jellemvonásomat azt hiszem anyától örököltem. Szóval lehet azt mondani rám, hogy pletykás vagyok, na de melyik lány az, aki nem? Szerintem ez egy tipikus lányos vonás, de ennek ellenére, én ezt inkább egészséges kíváncsiságnak hívnám, semmi többnek. Visszavágására csak megforgattam a szemeimet. Akkor most örüljön, mert kvittek vagyunk.
– A német nyelv ronda – reagáltam le a mondandóját. Sosem tetszett az a nyelv, olyan erőszakos hangzása van. Apa egyik munkatársa összeszedett valami német libát, aztán amikor nálunk voltak vendégségben, egész nap őt kellett hallgatnom, mert nem zavarta az a tény, hogy én egy szót sem beszélek németül.
Levegőt vettem és nyitottam a szám, hogy újfent ellenkezzek vele, de rá kellett jönnöm, hogy ebben kivételesen igaza van. Kénytelen kelletlen becsuktam a szám, és hátradobtam a hajam, mint egy pótcselekvés gyanánt.
– Hát elég unalmasan hangzik. Azt legalább jól fogsz vele keresni? – Rúnamágia és a kódfejtés mellé be kellene tenni a mágiatörténetet, és így meglehetne alkotni a világ legborzalmasabb szakát. Ha lenne esze, elmenne a Minisztériumba dolgozni, ott legalább megfizetik azokat, akik arra érdemesek.
Szerencsére Chanel elaludt, így már nem hallhatta Aaront. Hogy lehet valaki ennyire érzéketlen? Mintha nem az előbb mondtam volna, hogy ha így beszél róla lehet, hogy sír. De mit is várjon az ember egy pasitól, az össze érzéketlen és csak saját érzésekkel foglalkoznak. – Érzéketlen vagy – foglaltam össze gondolataimat, hangosan. Gondolom, nem fogja érdekelni, de azzal csak alátámasztja a véleményem vele kapcsolatban.
– Tudod, pont ez az, hogy semmi. Teljesen átlagos vagy. – mondtam neki, és a rideg pillantása ellenére, nem szakítottam meg a szemkontaktust. – Van barátnőd? – Tettem fel a világ egyik legegyszerűbb kérdését olyan hangsúlyban, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk, és nem most akarna a pillantásával megölni.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Aaron Prusseit
Reveal your secrets

avatar

Hollóhát

ϟ Kor : 20
ϟ Hozzászólások száma : 268

TémanyitásTárgy: Re: Quinn & Aaron a Hyde Parkban 2015-07-06, 18:14



Quinn & Aaron



Az elismerő pillantása nem különösebben hatott meg. Enélkül is megvoltam, nem vágytam idegenek elismerésével, főleg akkor, ha nem a tettek, hanem a származás alapján ítéltek meg. Mindenesetre láttam a lányon, hogy neki nagyon is fontos volt az, hogy milyen családból származott. Ez szándékosan ki is hangsúlyozta nekem. ‒ Érdekes. Gondolom, akkor a családfátok egészen az 1700-as évekig van visszavezetve, utána ugyanis Skócia Nagy-Britannia részévé vált ‒ jegyeztem meg. Nyugodtan gondolhatott strébernek, vagy tudálékosnak, bizonyos szinten igaza is lett volna. A történelem kapcsán nehéz volt olyat kérdezni, amihez nem tudtam hozzászólni. Nem hiába kaptam Kitűnőt Mágiatörténetből. A Mágiatörténet RAVASZ-nál is az enyém lett az egyik legjobb.
A következő kérdésére bólintottam. ‒ Igen, ő. ‒ Azt már nem tettem hozzá, hogy miként kerültünk ide, mert sejtettem, hogy nem érdekelné. Meg aztán a családomról nem beszélek szívesen.
Megvontam a vállam. ‒ Én meg azt nem kérdeztem, hogy mekkora a birtokotok, mégis közölted ‒ vágtam vissza. Engem az se érdekelt volna, ha egy emeletes házban laknának, vagy a kertvárosban. Tudtam, csak azért mondta, hogy ezzel is kihangsúlyozhassa, hogy ő mennyire gazdag.
‒ Pontosan ‒ bólintottam, aztán a kiejtésemre tett megjegyzésre ismét megvontam a vállam. ‒ Kis korom óta tanulok angolt, szóval csak akkor van vele problémám, ha német közegből térek vissza ‒ feleltem. Elvégre, tényleg nem volt szörnyű a kiejtésem, sőt mivel ez a második anyanyelvem, kifejezetten jól beszéltem. Az is érdekes tény, hogy míg az angolra nehezebben állok vissza, addig a némettel semmi problémám nincs, pedig azt ritkábban beszélem.
‒ Mikor kérdeztem volna meg? Amikor odamentem, hogy kihúzzalak a vízből? ‒ Na, ja. Elvégre nagyon jól indult volna a beszélgetésünk. „Szia, Aaron vagyok. Hány éves vagy? Csak azért kérdem, mert ha tizenkettő lennél, akkor rád másznék, ugyanis titkon pedofil vagyok.” Aha, tényleg. ‒ Mellesleg, egy hölgytől nem illik megkérdezni a korát. Ezt neked kellene tudnod a legjobban ‒ feleltem higgadtam. Ha kötekedni akart, akkor tessék, most megkapta, de kötve hiszem, hogy lennének ellenérvei.
Nagyon szkeptikusan néztem rá. Egyre inkább arra jutottam, hogy szegény lánynak nem sok sütnivalója volt. Nem visz magával pálcát, ha elmegy otthonról, nincs tisztában a lehetőségeivel… Ó, Merlin! Már megint miért kellett tudatlan emberek közé keverednem? ‒ Rúnamágiával meg kódfejtéssel foglalkoznak ‒ válaszoltam a kérdésére, bár volt egy olyan érzésem, hogy ezért bolondnak fog nézni, de hát így jártam. Cseppet sem izgatott, hogy milyen véleménnyel volt rólam.
A kutyájáról kezdett beszélni, mire csak a szememet forgattam. Persze, a vakarék kis lelki világával képes volt foglalkozni, de mondjuk az ember társainak a sorsa abszolút nem érdekelné! Ezek a nők! Néha olyan logikátlanok tudtak lenni… ‒ Egy szóval se mondtam, hogy nem szeretem, csak nem rajongok érte. Különben is, hol érdekel engem, hogy sírni fog, vagy sem? A te kutyád, mondtam, foglalkozz vele te. És nyilván, ha nem hoznád a közelembe, akkor nem lenne semmi bajom vele. ‒ Elképesztő volt, ahogy a szőrpamacsot ölelgette. Ennyire odáig lenne egy korcsért!
Egész békésen sétáltunk ezek után, bár én egy idő után ignoráltam a dög miatt, és csak akkor eszméltem fel, amikor észrevettem, hogy engem bámult. Utáltam, amikor mások tanulmányoztak, sőt kifejezetten irritált, amikor valaki hosszasan nézett. Felvettem vele a szemkontaktust, és a lehető legridegebben pillantottam rá. Korábban már megmutattam, hogy milyen érzéketlen tudtam lenni, a tekintetemből is ez sütött jelenleg. ‒ Elárulnád, hogy mégis mi olyan érdekes rajtam? ‒ Talán kissé számonkérő volt a hangom. Nem érdekelt. Jelenleg én voltam erőfölényben, tekintve, hogy ő pálca nélkül volt, sőt, feltehetőleg fizikailag is erősebb voltam nála. Kettőnk közül véleményem szerint én voltam a domináns fél.

[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sponsored content
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Quinn & Aaron a Hyde Parkban

Vissza az elejére Go down

Quinn & Aaron a Hyde Parkban

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Similar topics

+

Similar topics

-
» Pietro Maximoff -hős- aaron-taylon johnson
» Hiányoztál nyuszi - Aurora & Aaron
» Olimposz > John Aaron / Árész
» Molly C. Quinn

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
ϟ Harry Potter - Days of future past ϟ :: Varázsvilág :: London-