Nem szabad kihagyni!

Az új küldetés
hamarosan kezdetét veszi
Kalandra jelentkezők
⊰ 1 - Játékos neve
⊰ 2 - Játékos neve
⊰ 3 - Játékos neve
⊰ 4 - Játékos neve
⊰ 5 - Játékos neve


ϟ Harry Potter - Days of future past ϟ
 
HomeHome  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Üdvözlet!


1999-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy a '98-99-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, lassan négy éve végleg megszűnt létezni. Megmaradt hívei bujkálnak, és az auroroknak hála egyre ritkábbak az ex-halálfalókról szóló hírek is. Úgy tűnik, hogy a varázslóvilágot jelenleg béke és nyugalom övezi, de vajon meddig? Légy részese te is az új kalandoknak!

Az oldal alapítása:
2014. október 2.
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatbox


Promóink




Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)

Legfrissebb




ϟ A Black Birds Tokyo-ban
  Yesterday at 16:20
Alicia Geller

ϟ Ninon Delacroix
  Yesterday at 14:23
Ninon Delacroix

ϟ Graves & Cody
  Yesterday at 14:07
Cody Armstrong

ϟ Zeneajánló
  Yesterday at 10:57
Audrey Jensen


ϟ Nox Djarum
  Yesterday at 10:50
Megan Smith
A hónap posztolói
Graves Matlock
 
Cody Armstrong
 
Georgiana Findley
 
Nox Djarum
 
Megan Smith
 
Quessena Melchys
 
Elijah Crowfield
 
Luna Lovegood
 
Calista Merrick
 
Seraphin McCaine
 
Statisztika

Összesen 564 regisztrált felhasználónk van.

Legújabb felhasználó: River

Jelenleg összesen 32842 hozzászólás olvasható. in 3070 subjects
Ki van itt?

Jelenleg 5 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég :: 2 Bots

Nincs


A legtöbb felhasználó (77 fő) 2014-10-02, 18:29-kor volt itt.

Share|

Raziel & Gwen a Foltozott Üstben

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down
SzerzőÜzenet
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Raziel & Gwen a Foltozott Üstben 2015-10-28, 03:52



Gwendolyn & Raziel








Félrebillentem fejem.
Szóval nem vagyok sem megértő, sem meleg-tekintetű? – ingatom fejem, mintha sajnálkoznom kéne az ügy felett. Persze lehetek az, talán csak a pillantásomból hiányzik... Most épp. – Sok pszichológust ismersz? – mellékes kérdés csak. Alighanem valamiből erre következtetett, végül is. Következő szavaira nem felelek, csak egy apró félmosollyal. Megtehettem volna - de nem fogom, jól érzi.
Lehet – hagyom rá engedékenyen, de aztán csak némán hallgatom szavait. No lám... Érdekes információ. Azt hiszem, ezt a megfelelő helyen el fogom ejteni, úgy, hogy az elindított eseménylánc végén végül Jenkins kedves alaposan megüsse a bokáját. Meg is érdemli a szadista barma, velem ne szórakozzon. Már, ha ugyanarról a Jenkinsről beszélünk - erre finoman rá is kérdezek tehát – Sok Jenkins van a Minisztériumban... – jegyzem meg ugyanis. – Felettébb ronda dolog megütni egy védtelen nőt. Nem vall épp kifinomult emberre... – nem, mintha ez engem tartóztatni tudna például, ha épp úgy van, de erről már nem nyilatkozom inkább.
Micsoda jellemzés! – nevetem el magam szórakozottan, fejemet ingatva. Végső soron sok mindenben igaza van, így óvatosnak kell lennem vele, hogy véletlenül se sejthessen meg olyasmit, amit nem kéne. Akkor kereshetnék új informátort a végén.
Amilyen cifra dolgokat hallanak ott, biztos nem lenne furcsább ez se – vonok vállat – De azt azért várd meg, míg beújítok egy jó ügyvédre. – teszem hozzá nagy komolyan, mintha tényleg attól tartanék, hogy ezét még felelnem kell majd. Következő szavaira nem felelek, nem rám tartozik, és nem is érdekel. Csak az az utániakra sóhajtok lemondóan, mintha nagy érvágás lenne, de érezheti ő is, hogy nem életbevágó kérdés ez nekem. Ha nem tudok együttlétet nyerni a többi nővel, hát nem is erőltetem a témát. De eztán a téma visszaterelődik arra a nőre, akit ellenben már ma megnyertem...
Nem t'om – felelem lassan – Sok mindent láttam, hallottam már. Például, hogy kihagytad az összeveszés után a nő megcsonkítását, vagy eladtad a közös házukat... – felelem derűsen, mintha bármi vicces is lenne e lehetőségek mögött. Na persze nem tippeket akarok adni...! Nem úgy ő, már ami a cipőmet illeti... – Azt mondod? Akkor bizonyára örökségből maradhatott – hagyom rá kissé gunyorosan, de nem ragadok le különösebben a cipő-kérdésnél eztán. – Értem... Talán tapintatosabban fogalmad meg őket. – vetem fel, mint az év ötletét. Igazából én se kérnék az ötleteiből, az a nagy helyzet - de felőlem másoknak osztogathatja őket, akár pénzért is. Az ez utáni mondatra csak értőn bólintok, mást nem fűzök hozzá. Helyette inkább ideje a tettek mezejére lépni, a halott énjei se izgatnak annyira, mint a a röpke csók ugyanis.
Illetlenség egyből letámadni egy hölgyet – felelem ártatlanul, mintha én csupán menekülési utat kínáltam volna, ha mutat hajlandóságot, talán válthatunk még egy hosszabb csókot is eztán, hajlok rá, de utána menthetetlenül eltávolodom - egy időre.
Az aurorok az egyszerűbb megoldások hívei. – vonok vállat – Sokkalta energiatakarékosabb kivárni, míg a riválisai végzik ki. Ráadásképp így jól felmérhető a riválisok ereje is. – legalábbis elméletben, a gyakorlatban ez nem mindig igaz. – Az emlékezetváltoztatásokra semmi szükség, egyébként is nehéz és kockázatos mutatvány. Ha egybehangzóan állítanak valamit, senki sem fogja vizsgálgatni egy ilyen ember ügyében a dolgot. – teszem még hozzá. Ez talán nem számít túl nagy titoknak, így akár tudhat is róla.
A nadrágommal, kérlek – felelem szórakozottan – Ugyan, egyik se lenne gátoló tényező – jegyzem meg ártatlanul. Csak egy kellően hosszú szoknya kérdése, és igazán senkinek sem tűnne fel, ha... Ezt ki is olvashatja tekintetemből, de engedékeny vagyok, mehetünk máshova is, akkor talán még vetkőzni is hajlandó vagyok. – Az is – hagyom rá – Dehogynem. Látod, itt vagyok. Habár már igencsak várom a műszakod végét... Arra is gondoltam, hogy talán elrabollak. – jegyzem meg ártatlanul, világossá téve: felőlem indulhatunk. Bár remélem, tudja, hogy hozzá megyünk, hozzám ugyanis nem jöhet fel bármelyik nő csak úgy. Sőt. Bár akit felengedek, sem számíthat feltétlenül szép, és tartós, tartalmas kapcsolatra. Sőt. Ahogy megérzem kezét a combomon, kicsit közelebb simulok hozzá, igazán nem bánnám, ha a keze elkalandozna úgy jó egy arasznyival, de... Mikor másfelé indul, végül azt se bánom. Annyira. – Ennek inkább örülök – felelem szórakozottan: igazán nem akartam volna ezzel untatni... A kapott csókot viszonzom, követelőzően, egyik kezem ujjai hátsójába marnak - fene tudja, mikor kerültek oda – Indulhatunk – felelem készségesen.
De túl sok csevej már nem lesz: vad, de figyelmes szeretője leszek, de csak ha nem akar még órákig pofázni. Cserébe utána este megiszok vele még egy üveg italt talán - a következő menet előtt... S, ha igazán jó partner, hát reggel még másnaposan is meghallgatom a fecsegését. Többre ne számítson: ennyit ajánlhatok.


//köszönöm a játékot! ^^ //
Vissza az elejére Go down
Gwendolyn Sommerset
Reveal your secrets

avatar

Varázshasználó

ϟ Kor : 29
ϟ Hozzászólások száma : 38

TémanyitásTárgy: Re: Raziel & Gwen a Foltozott Üstben 2015-10-27, 04:08



Raziel && Gwendolyn

  Azt hiszem, kicsit nem voltam magamnál, elvégre, mindenféle ostobaságot összehordtam arról, hogy mindenkiben ott lappang a szörnyeteg és, hogy Raziel lehet pszichológusnak készült, azért ismeri ilyen jól az embereket. A válaszán halkan kuncogtam. ‒ Igaz, igaz, ez a tekintet, ez a rezzenéstelen arc… Nem vall egy pszichológusra. A pszichológusnak úgyis egyfajta megértés meg melegség árad a tekintetéből, a tiédnek ennek nyoma sincs ‒ vetettem el az ötletet, és somolyogva kortyoltam a poharamból. Ó, én aztán nagyon jól tudtam, hogy milyen volt egy pszichológus, nekem is volt egy, Robert volt a neve, ha jól emlékszem, de már hosszú-hosszú évek óta nem találkoztunk.
‒ Igazán megerőltethetted volna magad ‒ biggyesztettem le az ajkaimat, majd megvontam a vállamat. ‒ De, ha nem, hát nem. ‒ Végül is, ha továbbra is iszogatunk, akkor úgyis meg fog ismerni valamennyire…
‒ Ki tudja, lehet jól titkolod ‒ mosolyogtam. ‒ Tudtad, hogy az egyik minisztériumi alkalmazott, valami Jenkins nemrégiben rajtakapta a feleségét, hogy megcsalja? Sose hittem volna róla, hogy képes dühbe gurulni, de amikor egyszer hazafelé tartottam, láttam, hogy felpofozta a feleségét, és elhordta mindennek. Épp ezért mondom, hogy nem mindenki olyan, mint amilyennek mutatja magát. Szegény nő! Jó, persze, félrelépett, megérdemelte… De az utcán így megütni! Ki tudja, talán máskor is szokta bántalmazni azért csalta meg ‒ pletykáltam kicsit halkabban, elvégre, nem akartam, hogy az egész kóceráj tudjon a dologról. Semmi közük nem volt hozzá.
‒ Igen, de mondtam, hogy te nehéz eset vagy‒ bólintottam, és ismét az ajkaimhoz emeltem a poharat. ‒ Nem sokat. Higgadt vagy, alaposan megválogatod a szavad, fontos neked a megjelenés, de a cipők terén pocsék ízlésed van, keveset árulsz el magadról, nyilván a munkáid miatt, hiszen azt hiszem, nem szűkölködsz ellenségekben. Titokzatos vagy, és egyébiránt szexi ‒ fecsegtem. Vélhetően már annyira a fejembe szállt az ital, hogy nem röstelltem elmondani a véleményemet róla, de ha nem lettem volna becsiccsentve, akkor is egyértelművé vált volna számára, hogy nagyon is az esetem.
‒ Már mondtam. Mindenkinek van egy sötét oldala ‒ feleltem szórakozottan. Ki tudja, hogy ő mikre lenne képes. A következő szavaira felnevettem. ‒ Mondd csak, a Minisztériumban eljárást lehet indítani valaki ellen ízlésficam miatt? Mert akkor most azonnal feljelentelek ‒ viccelődtem. Ilyenkor nem kellett komolyan venni, hiszen nagy valószínűséggel úgyis látszott rajtam, hogy nem vagyok teljesen magamnál.
‒ Lehet majd zaklatom ez ügyben ‒ tűnődtem el. Inkább csak hangosan gondolkoztam, ezt speciel elsődlegesen nem Razielnek szántam. ‒ Ugyan, kérlek. A nők nem képeznék a nyeremény részét, a szolgáltatásaikért fizetni kéne, különben egy csomó pénzt buknék ezeken ‒ kortyoltam az italomból. Vélhetően én lettem volna az egyetlen, akinek nem kellett volna fizetnie. Én pénz nélkül is szívesen ágyba bújtam volna vele, akár most is.
‒ Mit vétettem? ‒ kacagnom kellett. Micsoda gondolat! ‒ Szimplán nem kedveltem apám új nőjét, és összevesztem velük. Semmi komoly ‒ vontam meg a vállamat. Tényleg nem nagyon olyan nagy dolog. ‒ Miért, mit gondoltál?
‒ Igen, az
‒ bólogattam szánakozó mosollyal az arcomon. Tényleg nem értettem, hogy egy ilyen pasi hogy volt képes felvenni azt a rondaságot. ‒ Őszintén? Olyan őskori darab. Talán a nagyapám hordott olyat ‒ pillantottam rá még mindig olyan megbotránkozó arcot vágva.
‒ Szerintem hasznosak, mások szerint idegesítőek, szóval inkább nem is hangoztatom őket. Tomot is a frász kerülgeti, amikor néha elkezdem mondani a magamét. Pedig egy kis zene tényleg nem ártana ‒ könyököltem az asztalra, és úgy sóhajtoztam. Majd a hitelezőimre terelődött ismét a szó. ‒ Nem, nem igazán. Legfeljebb a törlesztés napját tudom halogatni vele, de az is valami.
Sunyi mosoly ült ki az ajkaimra. ‒ Igen, ez a rosszabbik ‒ helyeseltem, majd amikor a jobbikról kérdezett, megvontam a vállamat. ‒ Az már réges-rég halott.
Talán folytattam volna a magyarázást, azonban egy csókkal elhallgattatott. Ó, eszem ágában sem volt megütni! Inkább még többet akartam volna ebből, azonban, ahogy elnéztem, be kellett érnem ennyivel. Egyelőre. ‒ Fogalmam sincs, mint mondtam, az az énem régóta nem él, ennek az énemnek meg kifejezetten tetszett volna, ha nem menekülsz el olyan gyorsan ‒ viszonoztam a pimasz mosolyát, ha lett volna rajta nyakkendő annál fogva húztam volna vissza magamhoz. Tényleg felháborító volt, hogy elhúzta előttem a mézesmadzagot, de nem adott magából többet.
‒ Ha annyira nagy veszélyforrás lenne, akkor aurorként is simán kinyírnám, majd ledumálnám a többiekkel, hogy nem volt más választásunk, és megváltoztatnám az emlékeiket meg a sajátomat ‒ vontam meg a vállamat. Számomra nem tűnt túl bonyolultnak. Ráadásul, egy pszichopatával szemben biztos nem lettem volna tekintettel a törvényre.
‒ Hát akkor mivel foglalkozzak, szívem? Az ingeddel, vagy a nadrágoddal? Egyiknek se kellene rajtad lennie ‒ kérdeztem vissza. Szinte már duruzsoltam. Talán azt is egyértelművé tettem valahogy a számára, hogy gondolatban már réges-rég levetkőztettem. Már csak… Igen, már csak a gyakorlat volt hátra, de ahhoz valami nyugodtabb hely kellett volna. Tom pedig biztosan nem engedte volna meg nekem, hogy felvigyem az egyik üres szobába, bár… Amiről nem tud, az nem is fáj neki.
‒ Hát ez elég unalmasan hangzik ‒ biggyesztettem le újfent az ajkaimat, majd elmentem, hogy a poharainkat újra tudjam tölteni. Miután töltöttem mindkettőnk, huncut mosollyal pillantottam Razielre, amikor átkarolt. Nyeregben éreztem magam.
‒ És… Nem gondoltál még arra, hogy valami mással töltsd ki a napjaidat, vagy inkább az estéidet? ‒ célozgattam ártatlan tekintettel. Én mondjuk nem bántam volna, ha többször meglátogat, bár nyilván a várakozásom mértéke attól is függ majd, hogy ha egyáltalán eljutunk odáig, akkor az ágyban miként teljesít. Ugyan szóba hozta a családját, és azt is említette, hogy mindenki a Minisztériumban dolgozik, de volt egy olyan érzésem, hogy nem nagyon akart róluk beszélni, vagy legalább is engem nem különösebben hozott volna lázba, ha valamilyen rokonáról anekdotákat zengene. Nem csoda, hogy már iszogatás közben a szabad kezemet a combján pihentettem, és miután letettem az üres poharat, az az oldala mentén felfelé felfedező útra indult, míg közelebb hajoltam hozzá.
‒ Ne haragudj, de a családodon belül senki más nem izgat rajtad kívül ‒ suttogtam a fülébe, majd hosszasan megcsókoltam a nyakát. Eközben az ujjaim egyre feljebb vándoroltak, a mellkasára kúsztak, és belemarkoltam az ingébe. Azt hiszem, most már tényleg elég egyértelművé tettem a szándékaimat. Ezúttal én loptam csókot tőle, de én nem voltam olyan gyáva, hogy megfutamodjak.
‒ Mi lenne, ha máshol folytatnánk ezt a kis… csevejt? Már, ha te is benne vagy ‒ suttogtam halkan miközben végigsimítottam az arcán. Már csak rajta múlt az egész. Hogy akarja-e a dolgot, hogy akar-e engem, és ha igen, akkor képes-e addig várni, amíg elviszem a lakásomra, vagy inkább felcsempésszem az egyik üres szobába. Hogy megbánnám-e, ha vele tölteném az éjszakát? Nem, egyáltalán nem. Még az sem zavart volna, ha Tom a későbbiekben leszidna, amiért ellógtam az utolsó órákat a munkaidőmből.


[/color]
[You must be registered and logged in to see this link.]
[color=#293655]

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Raziel & Gwen a Foltozott Üstben 2015-10-27, 02:47



Gwendolyn & Raziel








Engem nem izgat, hogy sokat iszom-e. Általában megőrzöm a kellő önkontrollt, tartok egyfajta határt, hogy a nő mit tesz, az meg nem érdekel. Ha részegen omlik karjaim közé, akkor én úriember módjára... Ó, nem, ugyan, hagyjuk már. Persze, hogy élek a felkínált lehetőséggel.
Pszichológusnak? – kérdem szórakozottan, majd megingatom fejem – Nem, nem érdekel mások lelki nyűge annyira, hogy magamra vegyem a kijavításuk, helyrehozásuk terheit helyettük. – felelem könnyeden, ijesztően őszintén. Vállat rántok. – Nem ismerlek még különösebben. – térek ki a válasz elől. Persze lenne mit mondanom, de egyelőre talán mégiscsak jobb, ha nem mondom. Több okból is, és csak a sokadik az, hogy nem akarom megsérteni. Szavaira elmosolyodom.
Én nem vagyok az a dühöngő pszichopata alkat. – felelem könnyeden, szemrebbenés nélkül hazudva a képébe – Ó, no lám, másokat ennyi idő alatt már megfejtettél? Nálam eddig mire jutottál? – érdeklődöm szelíden. Persze nem meglepő, ilyen a jó csapos lány. Kell nekem. De persze nem árt majd vigyáznom. Következő szavaira csak értően bólintok, de nem felelek, és nem is kérdezek. Egyelőre ennyi információ bőven elégséges lesz.
Én? Ugyan, dehogy, hát erőszakos alaknak tűnök? Az igazán kegyetlen lenne – nevetem szórakozottan, hangomból kiérződik, mennyire nem hatna meg, ha esetleg kegyetlen véget érne bármelyik riválisom. Vagy igazából bárki más. Csak egy-két ember nem halhat meg, azt nem tűrném. De a többiek... Bahh. Elvigyorodok – Ezzel eddig még nem vádoltak – jegyzem meg. Bár ettől még lehet, hogy tényleg nincs ízlésem. Na tessék, most kell megtudnom? 30 év után?
Na látod – biccentek eztán, mikor mégiscsak eszébe jut valaki, aki társulna hozzá, de nem kérdezem, hogy ki. – Ó igen – vigyorodom el szórakozottan – Akkor lehet, gyakrabban tenném próbára a szerencsém, ha az is a nyeremény része lenne – kacsintok rá. Számomra így is az, ezt már elhitette velem, nem tudnám elviselni, ha átvágna, ha most itt hagyna. Már az enyém.
Ó, no lám, egy számkivetett. Mit vétettél, édes? – pillantok rá, talán szakmai ártalom, hogy amint valami bűnt érzek, valamit, ami erre okot adhat, felkelti érdeklődésem, és kérdezek - de legalább most nincs fenyegető él a kérdés mögött. De a kijelentésre biccentek, a dolgok azon részét elfogadom, szó nélkül.
Az – hagyom rá eztán. Nem szorulok senki támogatására, persze. Igaz, van, akiét kérés nélkül is megkapom, a jóindulatával együtt is, de arról igazán szívesen lemondanék, igazság szerint. – Hm? Azt mondod? – pillantok le a cipő felé, bár, hogy ebből a szögből látom-e egyáltalán, az kérdéses – Mi a baj vele? – kérdem, de a kérdés sokkalta inkább arra irányul, hogy "milyen kéne, hogy legyen?" – Azt mondod? Miért, milyenek lennének? – kérdem, de igazából nem érdekel, milyen lakberendezési tippeket adna - s ezúttal érződhet is, hogy valójában nem izgat fel a kérdés annyira. Nekem egyébként se adjon inkább efféle tippeket.
Felteszem, az efféle szolgáltatás nem csökkenti a kamatot, vagy a tartozást – jegyzem meg eztán ironikusan, ahogy azokról beszél, akiknek tartozik. Persze, ha már nekik ingyen csinálja, nekem... Nos, nekem is ingyen fogja, de talán én jobban éreztetem majd vele megbecslésem. De a téma eztán újfent őrá kanyarodik, s az ő énjeire...
Ez a rosszabbik? – kérdem, s kicsit közelebb hajolok hozzá az asztal felett – S milyen a jobbik? – kérdem csendesen – Az eltűrne efféle – apró csókot lopok ajkairól, úgy ítélvén, elég részeg, hogy hagyja – ...az efféle arcátlanságot? – kérdem, szemtelen mosollyal ajkaimon, de elég gyorsan visszatérve helyemre, hogy ne vághasson pofon egykönnyen. A következő hallatán türelmetlenül vállat rántok.
Sokan vágynak a halálára, de az aurorok nem ölhetik meg, hivatalosan semmiképpen. – ez azt jelenti, hogy hagyják, hogy az ellenfelei kapják el. Persze azt se bánom, ha mégsem így lesz, ó, szívesen látnám őt viszont a kínzókamrákban... Bizonyosan nagyszerűen szórakoznánk ott, mi ketten. Én, és Rasmus. Felnevetek.
Édes vagy, akkor, mit szólnál, ha nem a cipőmmel foglalkoznál? – de nem mondom meg, hogy akkor mégis mivel. Ez elég egyértelmű, és én igencsak szívesen venném őt kezelésbe... Akár itt és most is, de türtőztetem magam annyira, hogy kivárjam, amíg végez - bár már megfordult bennem, hogy elkísérem következő útján a mosdóba, vagy a raktárba...
Kitaláltad – felelem szórakozottan, ahogy a téma rám, és a munkámra terelődik. Ismét szemtelenül hazudok a szemébe, hiszen a teljes valóságot még nem tudja, bár talán sejti. Akárhogy is, eztán elvonul, hogy újabb, ezúttal jóval erősebb nedűvel teli üveget hozzon, én pedig különösebb aggályok nélkül kezdek neki, hogy azt is elfogyasszam vele, ámbár megeshet, annak már nem érünk a végére: fontosabb dolgaink is akadhatnak, például. Finoman átkarolom őt, ha már így ideült, csak, hogy érezze a... Biztonságot. – Hmpf... Igen, lényegében ezt csinálom – felelem lassan. – Talán nem az, de kitölti a napjaim – felelem, de több szót nem vesztegetek a munkámra. Így is túl sokat tud, habár úgy tűnik, nem is sejti, mennyire. Na persze, vannak, akik tényleg csak felveszik a vallomásokat. Én kicsikarom őket. – Érdekfeszítő sztorim? – kérdem szórakozottan – Az egész családom a Minisztériumban dolgozik, de elég viharos a kapcsolatunk. A legtöbb érdekes történet a köré szövődik... De úgy sejtem, kitalálod. – felelem végül, de konkrétumokat nem mondok. Jobb így.
Vissza az elejére Go down
Gwendolyn Sommerset
Reveal your secrets

avatar

Varázshasználó

ϟ Kor : 29
ϟ Hozzászólások száma : 38

TémanyitásTárgy: Re: Raziel & Gwen a Foltozott Üstben 2015-10-03, 17:01



Raziel && Gwendolyn

  Azt hiszem, nem kellett volna annyit innom ma este, mert határozottan érzem magamon, hogy nagyon nem tesz jót. Egyelőre nem szédültem, vagy ilyesmi, szimplán csak olyan dolgokról fecsegtem, amikről nem lett volna szabad, és megmutattam a világnak az őrültebbik énemet, amelyet eddig viszonylag sikerült takargatnom.
‒ Ó, milyen igaz ‒ mosolyodtam el halványan, és kortyoltam egy keveset az előttem lévő italból. Tulajdonképpen, sok minden árthat a szépségnek, például a sok stressz, de az idegbajosság sem túl jó dolog.
‒ Milyen jól jellemzed az egyes embertípusokat. Biztos nem pszichológusnak készültél? ‒ pillantottam rá, de kétségkívül, igazat adtam neki. Néha sajnos olyan kiszámíthatóak voltak az emberek! ‒ És, szerinted én milyen vagyok? És most tedd félre a saját magam alkotta jellemleírást. Kíváncsi vagyok a véleményedre ‒ kérdeztem szórakozottan. Már felkészültem az esetleges kritikára, és amíg Raziel beszélt, én csendesen iszogattam.
‒ Mert, te nem tűnsz se idegesnek, se kiszámíthatónak ‒ szúrtam gyorsan közbe, aztán hagytam, hogy ő beszéljen. A hozzám intézett kérdésre körbeintettem a kocsmában. ‒ A visszatérő vendégek közül itt már mindenkit, plusz-mínusz egy-két ember. De te nem vagy olyan, mint ők. Te keményebb dió vagy ‒ kuncogtam. Határozottan kezdtem becsiccsenteni. Valószínűleg ezen az estén Tom már nem sok hasznomat fogja venni. Így járt, néha én is megérdemlek egy kis pihenőt, pláne, ha ma már egyszer majdnem lehánytak.
‒ Itt a többség csóró, vagy boldogtalan, esetleg mindkettő, ezért italba fojtják a bánatukat. Persze, megfordulnak itt amolyan alvilági nagykutyák, vagy gazdagabb emberek foglalnak itt szállást, de semmi extra. Mindegyik olyan sekélyes, olyan egy síkú, olyan klisés… ‒ magyaráztam tovább. Régen örömömet leltem abban, hogy másokat hallgattam, vagy éppen figyeltem meg, de mára mindez unalmassá vált.
‒ Csak nem elintézted őket? ‒ suttogtam halkan, majd ismét kuncogni kezdtem. Nem tettem róla, már kezdett hatással lenni rám az alkohol, épp ezért viselkedtem olyan ostobán. De amúgy volt egy olyan érzésem, hogy simán kinyírná az ellenségeit. Vagy, másokkal intéztetné el a piszkos munkát. Aztán a lábam nekikoccant az asztalnak, de én nem éreztem semmit belőle, bár nem is izgatott. Kényelmes volt úgyis.
‒ Drágám, nincs ízlésed ‒ vetettem egy pillantást Razielre, majd a további megjegyzéseimet a fogadó kinézetével kapcsolatban inkább alkoholba fojtottam. Majd a részegekre tett megjegyzésre csak legyintettem. Ez mindennapos jelenség volt nálunk, csoda, hogy verekedés még nem tört ki.
‒ Nem bíznak bennem, végül is, érthető ‒ vontam meg a vállamat. Én se szálltam volna be egy olyan üzletbe, amelyet én vezetnék. ‒ Bár, lehet, hogy mégis akad valaki ‒ tűnődtem, elvégre volt valaki, aki tartozott nekem egy szívességgel.
‒ Milyen nagylelkű vagy, végtére is, akkor biztos nagyobb lenne a forgalom, mint itt ‒ somolyogtam. Gondoljunk csak bele… Mire vágyik egy pasi? Nőre meg piára. Ha nyitnék egy helyet, nálam mindkettőt megkaphatnák. És mekkora üzlet lenne! De nem akartam elárulni Tomot, összetörném lelkileg, ha csak úgy itt hagynám.
Felnevettem. Olyan mulatságos volt, ahogy Raziel találgatott, pedig aztán nem kell túlbonyolítani a dolgot. ‒ Ó, dehogynem, Sommerseték elég gazdagok, vagyis, az apám, de maradjunk annyiban, hogy évek óta önellátó vagyok ‒ kacsintottam, majd kicsit megemeltem a poharam, és ittam egy keveset. ‒ Nincs szükségem a pénzére ‒ tettem hozzá „enyhén” megvető hangsúllyal. Soha többet nem akarok lesüllyedni arra a szintre, hogy tőle kérjek kölcsön. Nem kellett se ő, se a pénze. Szórja csak el a nőjére, a bolond lányáról meg feledkezzen csak meg!
‒ Hát, barátom, akkor mázlista vagy. ‒ Tényleg szerencsés volt, hogy nem szorult senkinek a támogatására, és jól bánt a pénzzel. Én nem voltam ilyen szerencsés, bár… Mikor is voltam az? ‒ Haha. Édes vagy, de nem vagyok annyira kreatív ‒ vontam meg a vállamat, majd egy rövid hallgatás után ismét megszólaltam.
‒ Íme, az első és kivételesen ingyenes divattanácsom: Cseréld le ezt a cipőt! Borzalmas… ‒ tettem hozzá ártatlanul. Sokkal kényelmesebb és szebb lábbeliket is lehetett kapni, nem hittem el, hogy miért ezt a fertelmet kellett viselnie.
‒ A lakberendezései tippeket meg szerintem senki nem köszönné meg nekem ‒ nevetgéltem halkan már csak a gondolatra, hogy Tom mit szólna hozzá, ha egyszer beállítanék hozzá úgy, hogy ez a hivatásom. ‒ Jobb elfoglaltság, de azért sajna nem fizetnek ‒ fintorogtam. Bár, azért nem voltam alkoholista, néha szerettem iszogatni, de nem kell azt képzelni rólam, hogy minden éjjel úgy cipelnek haza, és odahányom a lakást. Ilyen durva nem voltam.
A következőkre lassan bólintottam, majd említettem a hitelezőimet, akikről Raziel megállapította, hogy nem lehetnek olyan fontosak, ha még nem kapták el őket. Magamban mosolyogtam a dolgon, hiszen pontosan tudtam, hogy miféle alakok voltak, ahogy azt is, hogy ha a rangsorból kiesik a felettük álló, akkor hamar a helyére küzdik magukat.
‒ Mert az ilyen „értelmes lányoknak” nincs sok lehetőségük, azért ‒ vontam meg a vállamat. ‒ Meg nekik is jó, ha szemmel tartok egy-két alakot, akik szintén tartoznak nekik. Hogy az információkkal mit kezdenek, az nem az én dolgom. De mint említettem, szerencsés vagy, hogy nincsenek ilyen problémáid.
Minél többet ittam, annál jobban magyaráztam az emberi lélek romlottságáról, azonban nem tűnt fel, hogy Raziel tartása, vagy tekintete egy szemernyit is megváltozott volna. ‒ Felesleges. Bizonyára te is tisztában vagy vele ‒ mosolyodtam el, aztán újratöltöttem a poharam. ‒ Ó, a rosszabbik énem itt ül előtted ‒ nevettem fel halkan. Nem igazán akartam továbbtaglalni, hogy milyen is vagyok. Ha annyira kíváncsi rá, akkor majd megismer.
‒ Igazán? Én olyan pletykákat hallottam, hogy meg fogják ölni, bár, lehet, hogy valami ellenségeiről beszéltek, nem aurorokról ‒ vontam meg a vállam. Nekem teljesen mindegy volt, hogy életben marad, vagy sem. Nem sok közöm volt hozzá, meg aztán kicsit se izgat, hogy a körülöttem lévők közül ki hal meg. Na, jó, Tom sorsa számít egyedül, a többiek megdögölhetnek.
‒ Ugyan már, egyedül a cipőd vette volna el az érdeklődésemet ‒ legyintettem. Valóban nem nagyon tudott volna mással elriasztani, bár, nem is a cipője volt a lényeg, hanem a csinos kis pofija meg minden más, ami a ruhája alatt rejtőzött. Két éve nem voltam férfivel, érthető, hogy ilyen jó pasikra kivetettem a hálómat. Nem akartam tőle sokat, a beszélgetésünk során hamar rájöttem, hogy olyan téren nem ő az emberem, hogy pénzeljen. Sebaj, másra talán megteszi.
A Felix Felicisszel kapcsolatos témát lezártnak tekintettem, mondhatjuk úgyis, hogy megtárgyaltuk a dolgot, így azokra a szavakra nem feleltem. Nem kellett túlragozni a témát. Amúgy se éreztem úgy magam, hogy komoly beszédtémákkal hozakodjak elő, egyre inkább megéreztem magamon az ital hatását.
Neki lehet, hogy nem volt gond, hogy türtőztesse magát a vásárlás terén, azonban én imádtam minden új holmit, minden kacatot ruhát felhalmozni, és megesett, hogy akkor is eltűnt a pénzem, amikor kivételesen nem költekeztem, azonban olyankor mindig olyan holmik bukkantak fel a lakásban, amikre nem is emlékeztem.
‒ Így érthető, hogy miért. Nekem mégis hamar elárultad ‒ feleltem hamiskás mosollyal. ‒ Nincs semmi de ‒ ráztam meg a fejem. Nem akartam mást mondani, vagy ha akartam is, vélhetően elfelejtettem. Szóval, nem is ragadtam le ennél, hanem szépen eltipegtem az italért, bár már közel sem volt olyan jó a mozgáskoordinációm, mint korábban. Sőt, a „gátlásaimat” is feloldotta az alkohol, mert odaültem Raziel mellé, igazából, ha egy kis hang nem súgta volna meg, hogy azért ne másszak az ölébe, akkor vélhetően már ott lennék. De így csak békésen megtöltöttem a poharainkat, és a munkájáról faggattam.
A koccintás után nem túl bőbeszédűen mesélt egy keveset, amellyel nem voltam túlzottan elégedett. ‒ Igazán kár. Akkor mit csinálsz? Aktákat tologatsz meg vallomásokat veszel fel? Mert az nem lehet egy túl izgalmas meló, bár ennél biztos jobb ‒ céloztam, majd miután kiürítettem a poharam, kicsit közelebb hajoltam hozzá. ‒ Pedig egy-két érdekfeszítő sztorid biztos van. Én már eleget meséltem, most te jössz!

[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Raziel & Gwen a Foltozott Üstben 2015-09-23, 02:00



Gwendolyn & Raziel








Ha tudnám, miféle gondolatok járnak a fejében, nos... Két opció merülne fel bennem. Az egyik szerint ideje elkezdenem félni. A másik szerint addig kell kihasználnom, amíg azt hiszi, hogy én a szolgáltatásiért kész vagyok pénzt is adni.
Csak néha, igen. Tudod, ha gyakran, akkor az már árt a szépségnek. – felelem szórakozottan. Az igazság persze az, hogy nem olyan ritka az, de az önuralmam az esetek többségében hibátlan. Egészen addig, amíg a helyzet mást nem enged, hiszen akkor... Akkor lecsapok. – Aki gyakran ideges, és mutatja a kevésbé jámbor énjét a külvilág felé, attól a legkevésbé sem kell tartani. Egyszerű dühöngő őrült, kiszámítható és egyszerű. – vonok vállat. Ezzel persze nem mondom ki, hogy bennem meglelte, amit keres, de ha tovább gondolja a szavakat, akár erre a megállapításra is juthat.
Csakugyan? És, eddig hány embert fejtettél meg? – érdeklődöm eztán, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy alighanem rólam érdeklődik. E helyett próbálom másokról faggatni, hiszen pultos lányként alighanem sokakról tud ezt-azt, ami adott esetben még jól jöhet.
Ugyan... Az esetek többségében nem próbálnak meg elkapni. Ha pedig mégis... – vállat rántok. Van bennem némi egészséges paranoia, de az ember jobb, ha tisztában van a képességivel és azzal, hogy mikor kell futni. Beképzeltségem pedig azt súgja, az aljas csapdákat már képes vagyok kikerülni úgyis... A láb elhalad a lábam mellett, alighanem az asztal lábát koccantva meg.
Ugyan, annyira még nem lepukkant... Bár nem is járok erre túl gyakran; attól tartok, túlzol... Vagy legalábbis igazán lehúzod a többieket. Pedig látod, lehúzzák ők magukat is – pillantok el az egyik részeg alak felé, de tekintetem gyorsan tovasuhan róla. – Hát akkor keress egy pénzes társat, aki hajlandó lenne beszállni. Esetleg olyat, akinek már van pár kocsmája, és győzd meg, hogy milyen jövedelmező is lenne egy újabb, egy bizonyos helyszínen, amit te jelölsz meg, persze... Az illető tapasztalatai garanciát jelentenek arra, hogy nem csődölsz be az első pár hét alatt. – felelem eztán a kocsmás fejtegetésére. Mindig csak az a kifogás. Ha igazán akarná, nem ezeket keresné, hanem a megvalósítási lehetőségeket, ha pedig nem érdeklik az alternatívák, akkor az álmodozás is értelmetlen. Keressen más célt, mert ez jobbára csak amolyan pótlék, ami felvillantható, ha faggatják. – Pajzán? Eddig semmilyen, de ha gondolod, kombinálhatod egy bordélyházzal, vagy sztriptízzel – felelem eztán nagylelkűen megengedve neki ezeket az opciókat is. Végső soron, én nem bánnám azt se.
Értem... A helyes válasz, persze – hagyom rá. Na de hogy a valódi-e, az más kérdés, de nem feszegetem a témát tovább mégsem. Annyira azért nem érdekel. – Realista... Hogy mi reális, az napról napra változhat. – jegyzem meg eztán, de nem erőltetem ezt a témát sem. A sors változékonyságáról egyébként sem tudnék igazán meggyőzően szavalni, így jobb, ha nem is teszem.
Értem. Ezek szerint a szüleid sem túl pénzesek... Vagy nem túl adakozó lelkületűek. – pillantok fel reá eztán, mérsékelt érdeklődéssel tekintetemben, de a nyílt kérdés elmarad. A kérdésére egy pillanatra elmerengtem. De. Épp csak nem volt merszem kérni, sőt, rettegtem a lehetőségtől is, mivel mindennek ára volt, van. Afféle, amit nem pénzben mérnek, és amit nem akarnék megfizetni. – Nem – felelem végül egy szívdobbanásnyi hatásszünet után tehát – Csinálj valami egyedit. Kezdj el árulni valami olyat, amihez értesz. – teszem hozzá azért, legalább valamivel kitölti a szabadidejét. – Vagy adj divattanácsokat, lakberendezési tippeket... – vagy bánom is én, még mit. Csak ne nekem, teszem hozzá magamban. – Ó, a pohártörölgetés... A pohárürítés azt hiszem, jobb elfoglaltság, hamarabb hoz új ötleteket a felszínre. – teszem hozzá azért nagy ártatlanul. Úgyhogy nézzen a fenekére bátran, hátha ott lapul valamelyik alján a várva várt nagy ötlet!
Meglehet... Tudod, hogy megy ez. Az ember a saját unalmas, egysíkú életében vergődve csapong ide-oda, kiéhezve vetődik az érdekesnek tetsző ismeretlen dolgok után, hátha valami érdekes, vagy meglepő várja – felelem szórakozottan, egy pillanatig szuggesztíven pillantva reá, de a kérdés nem hangzik el újra mégsem, hagyom, hogy tovatűnjön, megelégedve annyival, amennyit végül is magától mond – Értem... Nem hangzanak igazán nagy alakoknak. – jegyzem meg. Sőt, a Minisztérium alighanem tud is róluk, épp csak ez nem jelenti azt, hogy tenni is akarna ellenük. Így ismeri az ellenfelet, elkapva őket akadnának mások... És kezdhetnének újra nyomozni. Bizonyosan megterhelő lenne. Majdnem annyira, mint bizonyítékokat gyűjteni ezek ellen. – Csupán kíváncsi voltam, hogy egy értelmes lány miért az ilyen alakoktól kér segítséget... Hogy vajh kik lehetnek azok, akikhez segítségért folyamodsz. Nem... Én tényleg nem szorulok rájuk. – hagyom rá. Bár nem keresek olyan jól, mint apám, és még csak akkora felhalmozott vagyonom sincs, de egyik hónapról a másikra megélek gond nélkül. Ez elég.
Következő szavaira viszont élénkebbé és óvatosabbá válok, pupillái egy pillanatra összeszűkülnek, izmaim kissé feszesebbé válnak, ahogy ugrásra készen várják a folytatást, habár nem annyira, hogy igazán látható legyen a változás.
Csakugyan, kedves? Mesélj a gonosz énemről, kérlek. Mit látsz? – kíváncsiskodom végül csak visszafogottan, s csak ha felelt, akkor kérdezek újfent – S mi van veled? A te rosszabbik éneddel? – hangzik tehát az érdeklődés.
Lecsukják. Nincs halálos ítélet. – felelem könnyeden. Na persze, ha az aurorok találják meg. Ha mások, az már természetesen egy egészen új kérdés.
Ó, na igen, csak félek, hogy ha túl könnyen kaphatónak tűnök, elveszted az érdeklődésedet... Senkinek sem kell mások levetett szennyese – felelem szórakozottan. Nekem sem kell az olyan nő, aki mindenkivel összebújik. Az olyat nem akarom meghódítani, behálózni, megbénítani... Vagy épp nyomorba dönteni, megalázni, lerombolni. Az olyan nő csak arra való, hogy elvegyük tőle azt, ami jár.
Aki megteheti... Az alighanem – hagyom rá. Persze van mód az ellenőrzésére, igazán komoly versenyeken meg is teszik. Az efféléken... Aki ilyenekre pazarol efféle drága nedűt, az amúgy is idióta, megérdemli, hogy legalább egy adag ital kárpótolja azért, amit agyi képességei tekintetében hátrányként elszenvedett.
Mert nem is az. – vonok válla eztán. Minek vegyek meg valamit, amire nincs szükségem? Az össze-vissza való vásárolgatás tipikus női szeszély, nem más.
Á igen, szinte külön hobbi az utálkozás... Nem is igen szoktam hangoztatni, ki vagyok – biccentek. Na persze most sem teszem, de ezt nem kell tudnia. – De? – kérdezek rá azért. Úgy hangzik legalábbis, mintha lenne egy ki nem mondott "de..." a mondat végén. Apró vigyor suhan át ajkaimon, ahogy eztán ellibben, hogy hozza az italt. Azért sem szólok, amiért ezúttal már mellém ül, noha kétségkívül nem vagyunk még olyan viszonyban, a szándékaim vele kapcsolatban mégiscsak legitimálják ezt a pozíciót, így nem emelek szót ellene. Milyen rámenős a kicsike... Legyen úgy, ahogy akarja.
Calahol homályosan ugyan felsejlik előttem, hogy csapda, végül elhessegetem a gondolatot.
Egészség! – koccintok vele, majd félrebillentem a fejem – Az attól függ, mit akarsz hallani pontosan – felelem lassan – De én nemigen járok terepre, ezt kitaláltad. Habár ebből fakadóan az adrenalin-gőzös izgalmakból is kimaradok, persze. – teszem hozzá, előrebocsátva, hogy túl sok izgalmas kalandot tőlem ugyan nem fog hallani.
Vissza az elejére Go down
Gwendolyn Sommerset
Reveal your secrets

avatar

Varázshasználó

ϟ Kor : 29
ϟ Hozzászólások száma : 38

TémanyitásTárgy: Re: Raziel & Gwen a Foltozott Üstben 2015-09-08, 03:06



Raziel && Gwendolyn

  Szórakozottan szemléltem a velem szemben ülő férfit. Kétség sem fért hozzá, hogy az elmúlt időszakban nem láttam errefelé még egy ilyen jóképű alakot, aki némi intelligenciával is rendelkezett. De hogy féltettem volna? Egy icipicit. De csak azért, mert láttam a benne rejlő lehetőséget, miszerint képes lenne eltartani. És ha már kavarnánk, akkor igazán kár lenne ezért a pofiért, nemde?
‒ Csak néha? ‒ biggyesztettem le szomorúan az ajkaimat, ámbár csak vicceltem. ‒ Igazán kár. Szeretem az olyan pasikat, akik nem csak úgy arcoskodnak, hanem tényleg van bennük valami, ami miatt tartani kell tőlük. Azt hittem, benned is megvan ez a plusz. Ugye így van? ‒ kérdeztem bájos, már-már hízelgő mosollyal. Igazán érdekelt volna, hogy vajon milyen elvetemült gondolatok keringenek a piciny koponyájában, vagy éppen milyen titkokat rejt a rám szegeződő sötét szempár.
‒ Igazán? Nos, engem mindig is érdekelt az emberek másik énje, tudod, amit elrejtenek mások elől, amit talán még maguk elől is takargatnak ‒ feleltem elmélázva miközben egy hajtincsemet csavargattam. Annak az idején a Szent Mungóban kezeltek egy nagyjából velem egyidős lányt. Néha voltak józan pillanatai, de láttam miként hunyt ki az értelem a szeméből, és vált őrültté. Azt mondták, valamilyen személyiségzavarban szenvedett. Még jó, hogy engem csak a sokkhatás miatt tartottak ott. Na, mindegy. Attól a naptól fogva érdekeltek a környezetemben lévők legsötétebb titkai. Bár, arról nem tudtam, hogy én rendelkeztem-e ilyennel.
‒ Igazán bátor vagy ‒ kuncogtam. ‒ Vagy ostoba. Persze, persze, a túlzott paranoia nem normális dolog, de azért, ha valakinek sok ellensége van, akkor nem ért felkészültnek lennie ‒ magyaráztam, miközben az asztal alatt kinyújtottam az egyik lábamat. Nem volt ezzel semmi szándékom, csupán elzsibbadtak a tagjaim. Abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán elértem-e a kártyabajnokunkat, igaz, valaminek nekiütközött a lábam, de nem hajolta le megnézni minek.
‒ Nem gondoltam volna, hogy ebbe a lepukkant kocsmába ilyen eszes emberek járnak kártyázni ‒ nevettem fel. Néha igazán szeszélyesnek éreztem magam. Magam se tudtam eldönteni, hogy érdekeljen-e mások megjegyzése, vagy inkább magasról toljak rá. Az egész olyan volt, mintha… Nem is tudom. Mintha egyszerre érezném mindkét érzést, de nem tudtam hová tenni, hiszen a dolgokon való rágódás igen messze állt tőlem.
‒ Tudom, hogy mindig van igény, de nem mindegy, hogy hol lenne a hely, milyen más kocsmák lennének a közelben, na meg az anyagiakkal is számolni kell: bérleti díj, alkalmazottak, számlák. Nem tudnám bevállalni. Egyedül nem ‒ ráztam meg a fejem. Egyszerűen nem bírtam volna. Több kölcsönt nem kérhettem, így is majd’ beleszakadtam, a számlák fizetésével is gondban voltam… Szóval, ha még annak az üzletnek is nekifogtam volna, akkor biztosan az utcára dobnának.
‒ Feldobom valami érdekességgel? Miféle pajzán dolgok járnak az eszedben? ‒ kuncogtam. Ó, micsoda elképzelések! Feldobni a helyet. Tom még azt se engedte, hogy ez a hely stílusváltáson menjen át, mert ez így régi és macsó, szóval ne nyúljak semmihez. Meg különben is, a kreatívkodáshoz is pénz kellett volna, hacsak nem akartam volna bordélyházat nyitni a pasik nagy örömére, azt meg nyilván nem tettem volna. Mindenesetre, nagyon jól szórakoztam ezen az elgondoláson.
‒ Dehogyis. Annyira még nem vagyok őrült! ‒ legyintettem. Na, azért azt kikérem magamnak, hogy ilyet feltételeznek rólam! Lehet, hogy a Szent Mungóban kezeltek, de ettől függetlenül nem voltam elmebeteg! Különben se ártanék a jótevőmnek, inkább ölném meg saját magam.
‒ Csak realista ‒ vontam meg a vállamat, aztán hátrasöpörtem a hajamat, miután meguntam a hajtincseket tekergetését. Őszintén szólva, erősen kételkedtem benne, hogy valaha javulni fog a helyzetem. Igaz, még mindig néztem gazdag pasijelölteket, de most már jóformán kedvtelésből, és jó volt eljátszani azzal a gondolattal, hogy „Mi lenne, ha…”.
‒ Túlélem. Eddig is túléltem, hogy nem vagyok apuci kislánya, aki mindent megkaphat. ‒ Apám amúgy is egy seggfej volt, nem akartam neki tartozni. Ha ő lenne az egyetlen ember a földön, aki segíteni tudna nekem, akkor inkább meghalnék. Te nem voltál még olyan helyzetben, hogy volt egy ember, aki felkarolt, támogatott mindenben, amiben csak tudott, de te még több segítségre szorultál volna, de már nincs pofád kérni? Nos, én most ilyen helyzetben vagyok. Majd kitalálok valamit. Hátha ma este eszembe jut valami briliáns ötlet pohártörölgetés közben.
‒ Jaj, drágám, olyan kis kíváncsi vagy! Ha tényleg igaz lenne az a mondás, hogy aki kíváncsi, hamar megöregszik, akkor nagyon ráncos lennél
‒ mosolyodtam el halványan, majd felemeltem az előttem lévő poharat, és ittam egy keveset. ‒ Egy-két alaktól, akik a varázsvilágban kölcsönöket szoktak intézni. Az egyik a környéken lakik, a másiknak pedig ez a hely az egyik üzletkötő székhelye ‒ feleltem miután visszatettem a borospoharat az asztalra.
‒ Miért érdekel ennyire? Hiszen nem szorulsz rá az ilyen alakok segítségére ‒ kérdeztem most én, hiszen errefelé így működött. Egy kérdés-egy válasz. Most ő volt a soros.
‒ Könnyen lehet, pedig minden emberben ott rejtőzik egy szörnyeteg ‒ hajoltam előre, és kissé halkabban mondtam ki ezeket a szavakat. ‒ Még benned is. Látom mélyen eltemetve amögött a fekete szempár mögött. Még az emeleten hányó kis Johnny-nak is van egy rosszabbik énje ‒ suttogtam továbbra is. Lehet, hogy bolondnak tűntem, de én tudtam, én láttam az emberi gonoszságot, bárkiben felismerném, bárkiben meglátom. Talán épp ezért is tartottak bent tovább a Szent Mungóban. Sebaj. A lényeg, hogy én tisztában voltam az emberi természet sötét bugyraival.
‒ Amúgy, azt hiszem, lecsukják, ha megtalálják, vagy megölik. Nem tudom pontosan ‒ vontam meg a vállamat. Engem annyira nem izgatott. A minisztériumi emberek már átkutatták a helyet, és mindenkit kikérdeztek, köztük jómagamat is, így innentől fogva már nem az én dolgom volt.
‒ Nem muszáj magad kéretni, akár engedhetsz is. Néha kár ellenkezni ‒ duruzsoltam. Nos, ha nem lett volna közöttünk az asztal, akkor könnyebb dolgom lett volna, de így kénytelen voltam tartani a távolságot.
‒Tudom én jól, de aki megteheti, az él vele. Viszont, szerintem a játék így elveszti az értelmét, és nem is élvezetes. Szóval, inkább nem élek vele. Az meg mellékes, hogy versenyeken tilos is használni ‒ válaszoltam. De azt el kellett volna ismernie, hogy akinek van egy kis esze meg tudása és pénze, az élne a szerrel.
A következő szavai csak megmosolyogtattak, miközben épp az utolsó cseppeket lötyögtettem az üvegben. Kár, hogy ilyen hamar elfogyott. Pedig igazán ízletes volt. ‒ Á, értem. Így nem hangzik olyan ördöngös dolognak ‒ pillantottam rá, persze nekem így is nehéz lett volna, mert megrögzött vásárló vagyok.
‒ Így érthető. Sokan utálnak titeket. Nekem nincs velük bajom ‒ jegyeztem meg csak úgy mellékesen, majd felcsillantak a szemeim, amikor megerősített abban, hogy azon az osztályon dolgozik, amin gondoltam.
‒ Jól van, jól van, hozom már ‒ vigyorodtam el, majd az üres üveggel és poharakkal eltipegtem, hogy whisky-s poharakkal és egy teljesen új üveggel térjek vissza. Ezúttal azonban nem vele szemben foglaltam helyet miután kitöltöttem az italokat, hanem mellette.
‒ Egészségedre! ‒ emeltem a poharamat, majd bájos mosollyal az arcomon hozzátettem. ‒ És, mesélsz a munkádról? Legutoljára akkor volt dolgom aurorokkal, amikor itt voltak kérdezősködni. De neked biztos izgalmasabb a munkád, mint holmi kocsmákba járni embereket hajkurászni. Vagy csak múltkor téged nem küldtek ki ide.

[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Raziel & Gwen a Foltozott Üstben 2015-08-18, 02:33



Gwendolyn & Raziel








Nem tudom, mennyire félt, vagy mennyire nem. Bár a gondolat, hogy akárcsak egy kicsit is, szórakoztató. Kevesen vannak, akik féltenek, a legtöbben vagy nem aggódnak miattam különösebben, vagy kifejezetten örülnének, ha végre betörné valaki a koponyám.
Többnyire... Ó, néha azért talán én is felbőszítem magam. – felelem. Néha... Nagy ritkán, mintha alig fordulna elő, sőt, mondhatni, már-már sosem. Jó is ez így, higgyék csak ezt, hiszen ez amolyan megnyugtató gondolat mindkét fél számára. – Hm? Ó, ugyan, olyan vagyok, mint a legtöbben... Az ember inkább elkerülne rosszabb pillanataimban. – ó, no lám. Persze, nem tudja, mit beszél, mégis érdekes gondolat. Vajon mit tenne, ha megismerné azt az oldalam? Persze, attól is függ, ő milyen szerepet is játszana közben... Többe is el tudnám képzelni éppenséggel, egy pillanatra talán elgondolkodva révedek rá, de következő szavai kirántanak ebből.
Ugyan... Nem szokásom félni, és rettegve közlekedni, kivilágított utakon a hátam mögé lesni a kanyaroknál. Majd az idő eldönti, hogy ez mennyire helyes magatartás. – ez így csak félig igaz. Dolgozik bennem egy egészséges mennyiségű paranoia azért, de nem kell neki mindenről tudnia. A könnyű zsákmány képét sugallva talán lanyhatagabb támadás várható. De ha nem is, legalább nem adom ki magam.
Megeshet – hagyom rá, majd csak felsóhajtok – Akkor tévedsz. Az emberek mindig gondolnak mindenfélét... Ne a kevésbé hízelgőt vedd észre. – vonok vállat hanyagul, mintha ez ennyi lenne. Valójában tényleg csak választás kérdése, és ő talán megengedheti magának, hogy eldöntse, mi az, amit meghall, és mi az, amit nem.
Ez csak attól függ, milyen helyet nyitnál. A kocsmákra mindig van igény, egyébiránt. – alkoholista nép ez, mit lehet tenni. – Persze, ha biztosra akarsz menni, nem egyszerű kocsma lesz, hanem feldobod valami érdekességgel... – persze akkor már vigyáznia kell, hogy milyen célcsoportot is akar megfogni. Szerencsére ezen nem nekem kell agyalnom.
És, eltennéd? – kérdezek vissza, félig komolyan, félig viccelve, de a szavai lényegére azért biccentek. Talán én se felelnék, hiszen ha van is valaki, ez a nő a végén levadászná...
Milyen negatív – húzom el ajkaim. Egyébiránt igazat adok neki, ettől függetlenül is, de ha be akarok vágódni nála, célravezetőbb, ha optimistán reményt csepegtetek belé. Apránként.
Igen, ez csakugyan nehéz helyzetnek hangzik így – értek egyet. Tipikus szőke picsa, könyvelem el magamban, de ajkaimon ott a szolid, megértő mosoly – Tom nem tud segíteni? – mondjuk pont annyit ad, amennyi az aktuális dolgokra kell, a többit félrerakja valahova. Persze, ez a megoldás egyenesen szánalmas lenne, de... Szerencsére nem engem sújtana. Eztán összeszűkülnek szemeim.
Csakugyan? – kérdezem – Kikről van szó? – érdeklődöm lassan, hangom kissé tapintatosabb, szelídebb, ahogy lágyan próbál tapogatózni. S bár nem kérdezek többet, érezheti - meséljen a dologról még! Ha mázlija van, talán hajlandó vagyok tenni valamit az érdekében - vagy ha nem is, épp hiheti ezt. A kis naiv.
Az én meglátásom szerint a legtöbb embernek már az is nehézséget okoz, hogy egyáltalán felfedezze, hogy van rosszabbik énje – vonok vállat, sejtetve, hogy szerintem nincs is ezzel semmi baj. Ő ismeri a sajátját, az már az ő tragédiája, hogy az ennyire elhatalmasodik felette. Ha magamba néznék, aligha lenne jogom ítélkezni felette, de... Nem nézek. Kifelé így is megértő vagyok.
Ó, értem... – hagyom rá, csendesen visszakozva, s nem is erőltetem a témát tovább. Ha erről akarna mégiscsak beszélni, majd lemorzézi egyértelműbben.
Hm, tényleg? Akkor attól tartok, muszáj lesz kicsit kéretnem magam, a végén túl könnyű prédának könyvelnél el. – felelem ártatlanul, mintha amúgy máris az ágyában lennék az első szavára, de most, hogy így mondja... Így azért legalábbis ruhában leszek ott az első szóra, a többiért dolgozzon meg.
Könnyű és költséges – felelem szórakozottan, ahogy a bájital nevét hallom. Piszkosul költséges, már elkészíteni is, ráadásul kiemelten bonyolult, én nem vállalkoznék rá, hacsak nem lenne életbevágó, minimum. De akkor se venném be jó szívvel azt, amit én kotyvasztok. Mástól származó löttyöt pedig... Ez pénz és bizalom dolga. – Bár azt nem kétlem, hogy akinek módjában áll, az él is vele – fűzöm hozzá. Na persze, ha nekem lenne hatalmas készletem belőle, alighanem én is azt vedelném inkább, bár nem holmi versenyekre pazarolva éppenséggel.
Ó, nos, ki tudja – felelem szórakozottan, de azért biccentek, jelezve, ne is. Próbálja csak megfizettetni velem ezt az estét, és garantálom, hogy neki fog sokba kerülni. Nagyon, nagyon sokba. A kérdésre szórakozottan vállat rántok, ahogy a javarészt üres üveget figyelem, amint az alján lévő nedűt lötyögteti benne.
Kevés dolog van, amire igazán szükségem van, és amire költök is. – nincs szükségem rá, hogy a wc-ülőkém fűtött legyen, a budipapír pedig rózsa illatú. Persze ez elvont példa, de sok minden egyébre ráilleszthető. Következő kérdésére halovány mosoly költözik ajkaimra.
Na lám, egyből megérted őket, mi? Na szép – ingatom a fejem – Egen – felelek azért még, hogy ezzel is tovatereljem a gyanakodást. Auror vagyok, vagy az irányításnál dolgozok, gondoljon, amit akar - ennél bővebben nem akarnék nyilatkozni. Tekintetem a poharamba kerülő italra suhan, majd egyenesen rá.
Hmm... Mi is volt azzal a whisky-vel? – érdeklődöm derűsen.
Vissza az elejére Go down
Gwendolyn Sommerset
Reveal your secrets

avatar

Varázshasználó

ϟ Kor : 29
ϟ Hozzászólások száma : 38

TémanyitásTárgy: Re: Raziel & Gwen a Foltozott Üstben 2015-08-03, 10:41



Raziel && Gwendolyn

  Valójában nem féltettem annyira őt. A megérzéseim azt súgták, hogy inkább a fiúknak kell tartaniuk tőle, semmint fordítva, de azért mégis csak jobb, ha vigyáz magára, nem szeretném, ha oda lenne a szép kis arca.
‒ Többnyire? ‒ nevettem fel. Eleve nehéz volt róla elképzelni, hogy annyira jámbor lenne, de vajon milyen lehet, ha eldurran az agya? ‒ Nos, kíváncsi lennék a kevésbé jámbor énedre is ‒ mosolyodtam el. Valóban érdekel, hogy mégis milyen lehet, amikor kiborul, ingerült, vagy szimplán dühös. Megnéztem volna miként verekedik, vagy emeli fel a hangját. Kíváncsi lettem volna a másik arcára is, mert mindenkinek volt egy jobbik és egy rosszabbik fele. És jelenleg az ő rosszabbik énje érdekelt volna.
A kitérő válaszára halványan mosolyogtam. Gondoltam, hogy nem fogja megnevezni őket, bár azért szívesen hallottam volna egy-két nevet, hátha ismerem őket. ‒ Értem, szóval olyanokat, akikkel nem jó, ha ujjat húz az ember. Akkor tényleg vigyázz a csinos pofidra, nehogy elkapjanak hazafelé menet ‒ vontam le a magam kis következtetéseit, bár az kérdéses volt, hogy egyre gondoltunk-e. Mindenesetre, tényleg kár lett volna érte.
Amikor visszakérdezett, csupán bólintottam válaszként, aztán a ködös szavaira homlokráncolva néztem rá. ‒ Hát, akkor csak jól leplezed, hogy nem érdekled. Amit meg rólam gondolnak… Az nem éppen hízelgő ‒ feleltem zavartan, mert nem volt benne biztos, hogy jól gondoltam-e, amit mondott. Utána arról faggatott, hogy mihez akarok kezdeni a nyamvadt életemmel, amivel még inkább zavarba hozott, bár, az én reakcióm meg kissé meglephette őt.
‒ Igen, tudom, csak az a probléma, hogy nem tudom, hogy ha nyitnék egy ilyen helyet, akkor a varázslók, vagy a muglik körében lenne-e rá nagyobb kereslet ‒ csavargattam egy hajtincset, miközben ezen rágódtam. A varázslóvilágot valamivel beszűkültebbnek és a megszokott dolgokhoz ragaszkodónak láttam, míg a muglik szívesen próbáltak ki új dolgokat, viszont, ha a muglik számára üzemeltetnék egy helyet, akkor nagyon kellene figyelnem arra, hogy mikor varázsolok. Egyik lehetőségem se volt túl jó.
Amikor arról kérdezett, hogy Tomnak van-e örököse, szimplán megrándítottam a vállam. ‒ Gőzöm sincs, sose volt hajlandó elárulni, amikor kérdeztem. Biztos azt hiszi, hogy eltenném láb alól, vagy ilyesmi… ‒ Ki is néztem volna belőle, hogy ilyeneket gondolna, pedig aztán én sose akartam neki ártani. Jó, a hajmeresztő ötleteimnek köszönhetően a szívroham kerülgette, de azt is csak magának köszönheti, hogy nem hajlandó belátni a feng-shui szükségességét.
Halványan elmosolyodtam. ‒ Hát köszönöm, de amilyen szerencsétlen vagyok, úgyse jönne össze. ‒ Valahogy nem hittem abban, hogy bármelyik álmom is valóra válhat, nem is nagyon akartam most nagy dolgokba belefogni, mert megint olyan káosz uralkodott a pénzügyeim kapcsán, hogy ha nem találok ki valami megoldást, akkor a végén az utcára kerülök.
Ismét csak megvontam a vállam. Ahogy gondolja, nekem édes mindegy volt, hogy én, vagy a vendégek mennek. Ha nem ők borítanak ki, akkor majd jön más, aki kikészít, ez ilyen egyszerűen működik. Pedig kislányként milyen nyugodt voltam!
‒ Hát, nem túl jól ‒ vallottam be. Mégis mit szépítsek azon, hogy a pénz kifolyik a kezem közül? ‒ Ó, tudom én azt, de fenébe az önmegtartóztatással, ha valami megragadja a figyelmed, és követeli, hogy vedd meg. ‒ Ha tudná, hogy hónap elején mindig gondosan beosztom a pénzem, aztán két-három hét múlva mennyire felborul a rendszerem! Tom mindig azt mondja, hogy egy olyan pasi kéne nekem, aki nem hagyná, hogy költekezzek, erre azt mondom neki, hogy olyan pasit se találok, akivel elszórakozhatok, nemhogy még komoly kapcsolatom is legyen vele.
‒ Aha. Tomnak például. Meg még egy-két alaknak. Nem is Tommal van a baj, a tartozásom egy részét mindig levonja a fizetésemből, és türelmes, de a másik két fickó… Ők már annyira nem azok. ‒ Persze, azok nem is voltak rendes alakok, az egyik valami uzsorásféle lehetett a Zsebpiszok közben volt a tanyája, a másik meg valami kereskedő, vagy csempész, de az volt a gyanúm, hogy tulajdonképpen köze van a halálfalókhoz.
‒ Én megmondtam ‒ mosolyodtam el, majd a jellemzésre kicsit színpadiasan meghajolok. ‒ Köszönöm. Nem mondanám, hogy én vagyok a legjobb ember a világon, de legalább az önkritikám elég erős. Az már más kérdés, hogy az embernek nehéz odafigyelnie arra, hogy kordában tartsa a rosszabbik énjét.
Nem értettem, hogy mi a Merlinnek emlegeti fel a Rasmus nevet. Hallottam már így becézni, ennyi, ezért gondoltam rá. ‒ Igen, mert ismerek egy illetőt, akit néha így emlegetnek. Nem kell olyan ördöngös dologra gondolni ‒ feleltem. Vajon miért keltette fel az érdeklődését ez a név? Ó, Merlin, add, hogy ne legyen homokos, és ez a Rasmus ne legyen a pasija, mert akkor meghalok! Persze, mindig a jó pasikból lesznek a melegek…
‒ Ó, ez kimaradt a listáról. Jó, hogy szólsz! ‒ nevettem fel. Persze, nem gondoltam komolyan, tudtam magamról, hogy milyen önző tudtam lenni, de egy kis viccelődés sose árthat meg.
Majd szóba hoztam, hogy milyen könnyedén tud elcsábulni, a válaszára pedig egy kaján mosoly kúszott az arcomra. ‒ Még szép, hogy szeretném. Kíváncsi vagyok, hogy milyen könnyen engednél nekem ‒ feleltem szórakozottan. Amúgy is rég voltam pasival, szóval mindketten jól járnánk egy kis kalanddal. Legalább is, én így gondoltam, hogy ő miként vélekedett… Az nem érdekelt, ha még egy picit itatom, akkor úgyis engedni fog nekem, és akkor különösebben győzködnöm se kell.
A válaszára felnevettem. ‒ Az évek meg a tapasztalat való igaz megmarad, de azért a szerencsét is egész könnyű manipulálni. Felix Felicis ‒ reagáltam, noha, én sose használtam bájitalt, hogy nyerjek, de ismertem néhány játékost, akik igen. ‒ Noha, én nem élek vele, de jó páran előszeretettel csalnak vele különféle versenyeken ‒ tettem hozzá. Ó, hogy mennyi mindenre lehet azt a kis vackot használni! Kártyapartik, lóverseny, lottó… Hm. Talán tényleg ideje lenne használni, hát, ha akkor jobb lenne az életem, a lelkiismeretem meg… Nos, az meg úgyse fog túlzottan gyötörni érte.
Még hogy megfizettetném vele a piát! Milyen kis édes! ‒ Ugyan, drága, sose tennék ilyet ‒ mosolyogtam, majd picit megemeltem az üveget. Csalódottan állapítottam meg, hogy nem sok maradt benne. Nem baj, úgyis a ház vendége, annyit iszunk, amennyit akar.
‒ Jó neked. Hogy csinálod? ‒ faggattam miközben kiittam a poharam tartalmát. Valahogy éreztem, hogy nem fogja elárulni pontosan mennyi pénze van, tekintve, hogy tisztában van a helyzetemmel, de azért mégis csak megérdeklődtem. ‒ Minisztériumi alkalmazott? Akkor már értem, hogy miért utálnak páran. A Varázsbűn-üldözési Főosztályon vagy? ‒ kérdezgettem. Bár, ha minisztériumi ember, akkor tényleg elég jól kereshet. Jó lenne megcsípni ezt a pasit, de nem olyannak tűnik, aki hagyná, hogy bármilyen nő is rátelepedjen. Szóval, amíg vártam, hogy válaszoljon, kiöntöttem a poharába a maradék bort.
‒ Hozhatok még valamit? ‒ kérdeztem, a szokásos kiszolgálói mosolyomat felöltve. Ha megmondta, hogy mit akar még inni, akkor felálltam, és az üres üveggel meg a poharakkal visszamentem a pulthoz. Ott az üveg elsuvasztottam, a poharakat gyorsan elmostam, majd elraktam, aztán visszatértem a következő üveggel.

[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Raziel & Gwen a Foltozott Üstben 2015-07-24, 03:53



Gwendolyn & Raziel








Szavaira haloványan elmosolyodom. Alighanem csak bókol, kedves szavak, tapintatosak, nem is tudja, milyen igaza van. De nem, ma senkit sem tépek darabokra, pedig remek áldozatok gyűjtőhelye e hely, kétség sem fér hozzá...
Ó, igazán nem szükséges, többnyire elég jámbor vagyok – felelem tehát nagy ártatlanul. Még jó, hogy nem szakad le a mennyezet, bár nem hazudok végső soron. Többnyire tényleg... – Ezt-azt, tudod, hogy megy ez – felelem derűsen. Nem ittam eleget, hogy közöljem, ez amolyan szakmai ártalom, noha a többsége az Azkabanban rohad. Bár hozzátartozóik akadnak azoknak is. S hogy ő sok mindent tudhat itt, az nem is kérdéses számomra - ezért is éri meg időt szánni rá.
Csakugyan? – szórakozott félmosoly suhan át ajkaimon. Pedig mennyire érdekel... – Ó, nem a valótlanság az ellenfél. A valótlan is lehet hízelgő alkalomadtán – felelem ártatlanul. S ha nem is igaz, ha kellőképp hangzatos, hát gondolják csak. Meglepettségét érzékelem, kissé fel is vonom szemöldököm, nem hiszem, hogy ne érdeklődött volna még senki se nála. Ő mindenkit meghallgat itt - s mégse érdekel senkit sem? Idióták. Idióták gyülekezete.
Hacsak nem akarsz muglik közt dolgozni, szerintem az érettségijük elhanyagolható – jegyzem meg, mintegy mellékesen. Arra talán nekem is igencsak készülnöm kéne... Bár én köztük sem vállalnék egyéb dolgot, mint most, a varázslók közt. Ahhoz pedig nem épp nyelvtan vagy matek kell.
Értem... Igen, azt hiszem, ahhoz kell – hagyom rá az utolsót, miközben őt fürkészem – Tomnak van örököse? – merő érdeklődés részemről persze, hogy vajh mennyi realitása van a tervének, vagy jobban mondva álmának. Bár a kirohanásai fényében semennyi. – Remélem egyszer valamelyik megvalósulhat – fűzöm hozzá. Udvarissági kör ez inkább, mint valós kívánság, de nincs bennem ellenérzés. Ha megvalósulna, hát legyen úgy.
Ha nem szokják meg, elpártolnak. Ha választani kell a vendégek és közted... Ez a szerencsésebb. – magyarázom neki szelíden, okos lány, ő is erre fog jutni. Bár ha ennyire ideggyenge, akkor talán kezeltetnie kéne magát.
Fogalmam sincs, hogy bánsz a pénzzel – felelem derűsen a kérdésére. Mit tudjam én azt? – Értem... Nos, az önmegtartóztatás alkalomadtán nagy erény – jegyzem meg lassan – De talán néha megengedhető, hogy az ember elcsábuljon. – teszem hozzá. Én is e szerint élek. Általában ártalmatlan vagyok, cserébe néha... Nem éppen. Pedig ott a munkám, kiélhetem magam valamelyest, és mégis... – Csakugyan? – nem kérdezek rá célzottan, de értheti: tartozás? Kinek? Mennyi? Eszemben sincs kisegíteni persze, csak felmérni, mennyire súlyos a helyzete. Egy-két névről én is hallottam már.
Nem – felelem eztán ahogy a neve kerül szóba. Ne tűnik komolynak, a legkevésbé sem – Szép önjellemzés – jegyzem meg azért, van benne helye vegyesen szépnek s kevésbé dicsőnek is. Önismeretből nem rossz talán, bár a kép nem annyira vonzó, amit fest. Sebaj, legalább tud róla.
Igen, kevéssé gyakori név... Ellenben a Rasmusra bezzeg gondoltál – váltok taktikát. Ha akar valamit, adjon egyértelmű jelet, és figyelmem az övé. Máskülönben feledem a témát egy időre, döntök.
Nagylelkű – felelem, mintegy köszönetképpen eztán. Már alig várom az ítéletét, vajh milyen is vagyok szerinte. A végén még izgulni is fogok, mint valami kölyök... Ó, nem, azt azért nem.
Nem, általában nem ennyire egyszerű azért. Tán szeretnéd ellenőrizni, mennyire bonyolult? – költői kérdés. Félek, nem lenne olyan vészesen nehéz dolga, engednék neki hamar. Mérlegelve a helyzetet, megérné, így aztán miért is ne? – Ó, a szerencse forgandó. Az évek és a tapasztalat megmarad... De a rutin hiányát nem pótolhatja állandó szerencse. – felelem szerényen. Ha tényleg olyan jó, mint mondja, akkor talán hiába minden piti, csaló kis trükk. Ámbár lehet, csak a pofája nagy, ismeretlenként megteheti épp, elhiszem neki. A következőkre nem is felelek csak egy tompa biccentéssel.
Csak természetes – felelem szórakozottan. Pénzben vagy semmiben, értem – Ó, ne is... A végén mégiscsak megfizettetnéd velem eme nedűt – ingatom fejem, kivételesen tényleg jókedvűen. Pedig nem ittam még annyit, hogy az hatna. Ideje is egy újabb pohárral megajándékoznom kiszáradt torkom.
Nem, nem vagyok az a pénzherdáló fajta – hagyom rá, de a pontos anyagi helyzetemről nem nyilatkozom. Egy fél pillanatig hezitálok, majd felelek – Egyszerű minisztériumi alkalmazott vagyok, semmi több – felelem. A név alapján nem ismert fel eddig, vagy csak próbál biztosra menni, nem tudom. De nem leplezem le magam.
Vissza az elejére Go down
Gwendolyn Sommerset
Reveal your secrets

avatar

Varázshasználó

ϟ Kor : 29
ϟ Hozzászólások száma : 38

TémanyitásTárgy: Re: Raziel & Gwen a Foltozott Üstben 2015-07-18, 15:45



Raziel && Gwendolyn

  ‒ Ó, én abban nem kételkedek, hogy tudsz vigyázni magadra. A többieket valamivel jobban féltem tőled ‒ mosolyodtam el halványan. Igaz, a csinos kis pofiját is féltettem, de ettől függetlenül volt egy olyan érzésem, hogy könnyedén helyre rakná a fiúkat, már ha addigra nem itatom le túlságosan. ‒ Kevésbé épnek? Nocsak, kiket hergeltél fel ennyire, hogy szét akarnak verni, szépfiú?
Könnyen gondolhatta rólam, hogy kíváncsi természet vagyok, és mennyire ráhibázott volna! Az emberekkel kapcsolatban sok minden érdekelt, és sok mindent tudtam róluk. Például, a sarokban ülő bajszos fickónak, mint nekem, pénzügyi gondjai voltak, a pultnál ülő kopasz alak meg napok óta piába fojtotta a bánatát, mert otthagyta a felesége. Mindenki, aki idejárt inni, akaratlanul is engedte, hogy belelássak az életükbe.
‒ Pedig azt hinné az ember, hogy úriember nem nagyon jár ilyen helyekre ‒ kuncogtam. Valami akkor is volt a tekintetében, ami sejtette, hogy ő más, mint a többiek. Mármint, más, mint a többi elkényeztetett, gazdag pasi, akik inkább áthopponáltak az Abszol útra, csakhogy ne kelljen használniuk az itt lévő átjárót.
Aztán magyarázott egy sort az emberi viselkedésről, illemről és empátiáról, de nem akartam semmit hozzáfűzni a témához. Én már megszoktam ezt az egészet, hadakozni kár lett volna ellene, így csak tűrtem és tűrtem, egészen addig, amíg ki nem tört belőlem a hiszti. Eddig ez volt az egyik legjobb módszerem az ilyesfajta problémák kezelésére.
Halkan felnevettem. ‒ Nos, ez látszik is rajtad. Mármint, hogy nem túlzottan érdekel mások véleménye. Engem azért néha szokott zavarni, ha olyat gondolnak rólam, ami nem igaz. ‒ Bár, tényleg csak néha szokott zavarni, olyankor van egy rossz érzésem, ami nagyon belülről fakad, és órákig nem hagy nyugton, pedig én már rég szeretnék túllendülni a dolgon. Mindegy. Elég furcsa dolgokat csináltam néha.
Utána arról, faggatott, hogy mégis mit akarnék csinálni. Kicsit meglepett a kérdése, mert egy részt nem nagyon gondolkoztam még rajta, más részt, eddig senkit nem érdekelt. ‒ Az RBF-eket könnyedén le tudnám tenni, annak idején jó tanárom volt. Ha picit átismételném a dolgokat, akkor nem lenne semmi bajom ‒ feleltem, aztán eszembe jutott, hogy a régi könyveim apámnál vannak, hozzá meg nem megyek vissza. Akaratlanul is elfintorodtam a gondolatra. ‒ Viszont, a mugli érettségire tényleg sokat kellene tanulnom.
A következő kérdése előtt ismét hezitáltam. Még sose gondolkoztam el ezen. ‒ Nem is tudom… Talán szeretnék egy saját boltot, vagy valami kis motelt, vagy fogadót. Erre jelenleg az lenne az egyetlen esélyem, ha Tom meghalna, és előtte kikönyörögném, hogy hagyja rám a helyet, de nem akarom, hogy meghaljon. Meg hát egy ilyen projekt elindításához sok pénz kell, arról nem is beszélve, hogy ha muglik között dolgoznék, akkor ahhoz, ha jól tudom valami szakképesítés is kell. ‒ Nem voltak nagy vágyaim, elvégre tudtam, hogy nem való nekem az irodai munka, se a terepmunka, nem tudtam írni, börtönbe juttatni másokat, rendeleteket hozni, nyomdában dolgozni, vallatni, varázslényekre figyelni… Amihez értettem, az mások kiszolgálása, a sör csapolás, a szobák rendben tartása, a főzés, mosás, takarítás, varrás és az emberekkel való foglalkozás volt. Szóval, semmiképp nem juthattam volna sokkal magasabb pozícióba, elvégre, alkalmatlan lettem volna hozzá.
‒ Hát, szerintem nem szerencsésebb, mert így is, úgy is az idegeimre mennek, de ahogy gondolod… ‒ Egyébként gyakran töprengtem rajta, hogy egyszer annyira kiakasztanak, hogy ismét bedugnak a Szent Mungóba, azt pedig nem akartam. Elég volt ott az a néhány év.
Arról érdeklődött, hogy két állással mennyit keresek. Zavartan nevettem. ‒ Talán úgy nézek ki, mint aki jól bánik a pénzzel? Ha nem költekezem túl sokat, csak annyit vásárolok, amennyi szükséges és fizetem a számláimat, akkor marad egy kevés pénzem. De ebben a hónapban ez ne így alakult… ‒ Mert kellett megvennem azt a ruhát, ami most rajtam volt. Átkoztam is magam érte, de ha egyszer olyan jól állt! ‒ Meg amúgy is tartozok egy-két embernek, szóval igen, elég nyomasztó ‒ tettem hozzá grimaszolva, igaz, Tom nem zaklatott azzal, hogy mikor fizetek már, mert tudja jól, hogy amikor tudok, akkor fizetek. A másik illető már nem volt ilyen türelmes, ahogy házmester se, de hát csak túlélem valahogy…
Amikor megdicsérte a nevemet, halványan elmosolyodtam, de azért én jobban szerettem, ha Gwennek hívnak.
‒ Úgy nézek ki, mint egy komoly ember? ‒ pillantottam rá talán kissé szkeptikusan. ‒ Lobbanékony, szeszélyes, cserfes, kíváncsi, makacs, önfejű és talán egy icipicit gyerekes néha. ‒ Miközben a főbb tulajdonságaimat hoztam fel, az ujjaimon is mutattam, hogy így hirtelen hét jellemvonást sikerült összeszednem.
Majd én kezdtem találgatni, bár bevallom, csak úgy random mondogattam neveket, elvégre elképzelésem se volt arról, hogy mégis milyen férfi nevet lehet Raznak becézni. Viszont, ahogy láttam őt mulattatja a próbálkozásom. ‒ Ó! Nos, a Raziel is szép név. ‒ Erre egyáltalán nem gondoltam volna. Különös, vagy inkább különleges neve volt az biztos. Egyébként semmi változást nem láttam rajta a nevének találgatása közben, bár az is igaz, hogy nem teljesen figyeltem rá.
A következő szavaira se reagáltam, mert még mindig egy-két alakot figyeltem, és csak később fordultam visszafelé. Vélhetően, ő is elgondolkozott valamin, mert ő se szólalt meg.
‒ Jól van, majd ha döntöttem, akkor elárulom ‒ válaszoltam vidáman, és viszonoztam a pillantását. Hogy mennyire szántam kacérnak, és mennyire lett az, az már más kérdés.
‒ Pillanatnyi elcsábulás? Hát ilyen könnyen el lehet csábítani? ‒ érdeklődtem, miután a ittam egy keveset a bortól, és a poharat az asztalra helyeztem. A kihívó mosoly még mindig ott ült az arcomon, és nem mostanában szándékozott eltűnni. ‒ Értem. Nos, kíváncsi vagyok legközelebb is ilyen szerencsés leszel-e… ‒ Mondjuk, amikor már én is tudok végre játszani. Akkor már nem sok esélyed lesz drágám, kivéve, ha nem vagy olyan csaló, mint én.
‒ Ugyan ‒ nevettem. ‒ Én is sajnálom, de talán majd legközelebb ‒ mosolyogtam szórakozottan. Elvégre, viszonylag gyakran tartottunk bajnokságunkat, előfordulhat még, hogy Raziel pont jókor toppan be. ‒ Hát, olyan négy-öt éve biztosan. De szigorúan pénzben. Most csak azért nem hívnálak ki, mert részben csóró vagyok, részben pedig nem akarom tönkretenni az estét. ‒ Ezzel meg is magyaráztam azt is, hogy néha miatt voltak pénzügyi gondjaim. Elvégre, nem csak sokat költöttem, de amit elköltöttem, aztán kártyán akartam visszanyerni, de akadt egy-két ember, akiknél hiába csaltam, ők nyertek. Szerencsére, ők ritkán fordultak meg itt. Szóval tagadhatatlanul is szerencsejátékfüggő voltam.
Amikor felálltam magamnak tölteni, ezúttal neki is öntöttem a borból, aztán miután helyet foglaltam, ismét rászegeztem a tekintetemet. ‒ Azonban, te nem úgy nézel ki, mint akinek olyan gondjai lennének, mint nekem. Mit dolgozol, ha szabad tudnom?

[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Raziel & Gwen a Foltozott Üstben 2015-07-18, 04:15



Gwendolyn & Raziel








Három... Bólintok, jelezve, tudomásul vettem, noha az csakugyan nem most lesz még, ámbár igaz az is, hogy mára már nincs több dolgom, szerencsére. Ha lenne, aligha itt kártyáznék, vagy iszogatnék, végső soron, szóval ez sejthető. Szavaira halovány félmosoly suhan át ajkaimon.
Tudok magamra vigyázni, ne aggódj. Ámbár meglehet, akad erre pár ember, aki szívesen látna... Kevésbé épnek – ha még nincs is, később beállíthat pár korábbi... Ismerős. És ugyebár a legtöbb olyan, akit a vallatóban ismer meg az ember, nos, nem épp egy virágzó barátságra jellemző érzéseket mutat. Ámbár a józanabbak bizonyosan nem támadnák meg, a beszaribbak ég úgy se... Hiszen ugyan ki akarna magának egy ismétlő kört? – De ne aggódj. Ismerem az ilyen helyeket. – még akkor is, ha nem nézné ki belőlem, azért tudom én, milyenek az emberek, ha elvesztik a kontrollt.
Mások megalázása és az emberi viselkedés között nem az illem áll – ingatom a fejem – Ahhoz, hogy emberszámba vegyük az embereket, nem modorosságot kell tanulni... Egyszerűen empátiával kell viseltetni. Sajnálom, hogy... Ilyenekkel kell találkoznod. – teszem hozzá, de ezzel magam részéről zárom a témát, ezt érezheti ő is.
Mindenkinek van véleménye, ámbár engem meglepően keveseké érdekel. – felelem erre derűsen, éreztetve, hogy aki máshogy gondolja, az örüljön inkább csendben, hogy lyuk van a seggén, és szelel. A lány pillanatnyi hezitálása, megszeppenése mulattat, de nem mutatom, csak szelíd érdeklődéssel figyelem – Ha kellőképpen fel tudsz készülni, elégséges vizsgáznod – jegyzem meg, hogy szerintem maga az iskola része megkerülhető, bár attól függ, hogy mit szeretne végezni, persze – Értem... De csak van valami, amit szívesen csinálnál? – kérdem lassan. Vagy csak nem meri beismerni. Rokonlélek.
Ez a szerencsésebb eset – biccentek. Ezek szerint az itteniek már megszokták a helyi hisztérikát. Szép.
Á, értem... – fogalmam sincs, mennyibe kerül egy ilyen vizsga, de ha csak ezen múlna, hitelből is megcsinálhatná. Van még valami a háttérben, esetleg egy tartozás, vagy... Ki tudja, amiről nem beszél. Halkan szusszantok és elhessegetem a gondolataim – Ez felettébb nyomasztó lehet... De két állással keresel annyit, hogy ez lassan sikerülhessen, nem igaz? – merő érdeklődés, finom bíztatásnak csomagolva. Eztán pedig jöjjön tehát a bor!
Majd pedig a névtalálgatás, aminél az első láthatóan nem nyert, talán a második. Igazság szerint nem ismerek több nevet, amit Gwennek szokás becézni.
Szerintem igazán szép név – jegyzem meg, igaz, talán pont azért tetszik, mert sznob hangzása van, ahogyan ő fogalmaz. Én mégis kellemesnek mondanám – Túl komoly? És milyen vagy ehhez képest te? – érdeklődöm akkor már, ha már így szóbahozta. Ahogyan viszont találgatni kezd, kis híján felnevetek, talán pár pohárral később már így tennék, így marad egy szórakozott mosoly. – Raziel – javítom ki finoman, de nem fűzök hozzá mást, nem minősítem sem az én nevem, sem azokat, amiket tippelt. Bár a Rasmus... Talán hallott róla. Miért hitte, hogy ő vagyok? Nem, biztosan nem hitte, okosabb. Finoman szóba akarta hozni? Tudtomra akar vajon hozni valamit, amit nem akar kimondani hangosan? Egy pillanatra sokkalta éberebben és óvatosabban, fürkészőbben révedek rá, végül nem kérdezek. Talán nem ez a legjobb stratégia részemről mondjuk.
Örömmel hallom, nem venném a szívemre... – hagyom rá eztán következő szavait, részint még az előzőeken merengve. Tekintetem csak egy apró, suta villanásnyi időre vetül azokra, akikre az övé is, de nem szentelek nekik külön figyelmet, még nem.
Ez esetben kíváncsian várom majd az ítéletet. – felelem derűsen, ahogy egy pillanatra a tekintetébe fúrom a magamét, ámbár mindenféle hátsó szándék nélkül, nem alkalmazok legilimenciát természetesen. A felépített maszkom tökéletes, nemigen szokta semmi sem kikezdeni - egy-két kivétel persze akad, mint például Mercury, de ő nincs itt. Gwen normálisnak fog tehát találni, nem nagy talány.
Úgy valahogy... Tudod, hogy megy ez. A gyermeki lelkesedés és hév... De kinőttem, csak pillanatnyi elcsábulás. Inkább a szerencse, semmint a régi rutin. – felelem szórakozottan, bár ez még mindig messze áll a valóságtól. Nagyon, nagyon messze, de hívjuk inkább apró csúsztatásnak, ferdítésnek. – Ó! – mérem végig újra – Megtiszteltetetés látni! Sajnálom, hogy nem volt alkalmunk játszani ez esetben... Ámbár való igaz, azt hiszem, ez is a mai napi szerencsém része lehetett, akkor bizonyosan nem nyerek – értek egyet vele. Nem, mintha szerencselét ittam volna, vagy efféle, ha úgy lett volna, hát bizonyosan nem itt ülök, és iszok... – Ezek szerint régóta játszol már – teszem hozzá az elmés ténymegállapítást.
Igen, kérnék még – felelek kérdésére. Ha már kihozta az üveget, ne maradjon meg feleslegesen a drága nedű! Amúgy is, a végén felmelegszik itt nekünk.
Vissza az elejére Go down
Gwendolyn Sommerset
Reveal your secrets

avatar

Varázshasználó

ϟ Kor : 29
ϟ Hozzászólások száma : 38

TémanyitásTárgy: Re: Raziel & Gwen a Foltozott Üstben 2015-07-12, 03:53



Raziel && Gwendolyn

  Kicsit elgondolkoztam, hiszen hirtelen nem ugrott be, hogy mikor jár le a munkaidőm. Nem szoktam figyelni, csupán onnan tudom, hogy hazamehetek, hogy Tom szól. ‒ Hajnali háromig. De nem hinném, hogy addig várni szeretnél. Olyankor… Nos, akörül néha kiszokott törni egy-két kocsmai verekedés. Semmi komoly, nem kell tömeges bunyózásra gondolni, csak egy-két emberrel elszalad a ló ‒ magyaráztam. Eleinte nem akartam kitérni a verekedésekre, aztán jobbnak láttam, ha tud róla. Elvégre, nem akartam, hogy szétverje valami vadbarom a csinos kis pofiját.
A bocsánatkérésre megvontam a vállát. ‒ Ugyan, megszoktam, hogy az itteniek közül néhány úgy viselkednek, mintha a középkorból jöttek volna. Ez van. Már beletörődtem. Ezért nem hinném, hogy pont neked kellene sajnálkoznod. Úgy tűnik, te tanultál illemet ‒ Arra már nem akartam kitérni, hogy apám se szolgáltatott jobb példával, de hát ez volt a legkisebb rossz az életemben. Az ilyen apróságokon könnyedén túlléptem.
‒ Nos, nem mindenki van ezen a véleményen. Pláne nem itt ‒ mutattam körbe. A Foltozott Üstben tanyázó férfiak igazából akármin össze tudtak kapni, és bármit tudtak ócsárolni, mivel számukra pont a pénz és a befolyás volt a lényeg. A kérdésére megszeppentem néztem rá. Igazából, még sose gondoltam el rajta, hogy ha elég pénzem lenne, akkor mihez kezdenék. ‒ Fogalmam sincs. Először is, elvégeznék egy rendes iskolát. Fiatalkoromban magántanáraim voltak, így nem tudtam vizsgázni. Aztán, ha lenne végzettségem, akkor keresnék egy jobb állást, amivel keresnék annyira, hogy ne kelljen a számláim miatt aggódnom ‒ fecsegtem. Nem is értettem miért, hiszen nyilván nem érdekelték az én kis mindennapos problémáim, így befogtam a kis számat, és azt már nem árultam el, hogy jó lenne szereznem egy gazdag férjet, aki a gondomat viselné.
Valóban egy picit tényleg rosszul éreztem magam a kifakadásaim miatt, de annyira sose izgatott az egész. ‒ A vendégeket? Jót nevetnek rajta ‒ legyintettem. A legtöbb disznó alig várta, hogy kiakadjak, mert akkor történt némi izgalom a fogadóban, és szerintük inkább én tomboljak, semmint csontok törjenek egy bunyó alatt. Mindenesetre halványan rámosolyogtam, de nem tettem további megjegyzéseket.
A megállapítására bólintottam. Tom tényleg sokat jelentett nekem. Nem csak a segítőm volt, hanem tanácsokat is adott nekem, és kihúzott a bajból, így örökre lekötelezett. Persze, megint eljárt a szám, és rá is kérdezett a dologra. Halkan felsóhajtottam. ‒ Mint mondtam, nem végeztem egy iskolát sem. Megtanultam mindent, amit kellett, de bizonyos dolgok miatt nem tudtam elmenni vizsgázni, utána meg olyan helyzetbe kerültem, hogy nem lett volna pénzem kicsengetni a vizsgadíjat, így az egész éveket tolódott. Ezért mondtam, hogy egy magamfajtát. Elvégre, ebben a világban már senkit nem foglalkoztatnak, akinek nincs minimum RBF-e, vagy a muglik között érettségije. ‒ Ha már rákérdezett, akkor beavattam a dologba, elvégre nem volt ez titok, és nem is önsajnáltatásnak szántam, csak elmondtam neki az igazságot, ilyen egyszerű. Neki is be kellett látnia, hogy milyen szépen elcsesződött életet éltem.
Miután ezt kikotyogtam el siettem az italunkért, elvégre, hosszú este állt előttünk, és valahogy sejtettem, hogy az úriember rendesen ki fogja használni a kedvezményét. Mivel nem volt kedvem a többiekhez, és mivel Tomnak is lassacskán jönnie kellett, ezért inkább csak a mi kis kártyabajnokunkkal törődtem. Miért is ne? Jól nézett ki, gazdagnak és értelmesnek tűnt. Tökéletes pasijelölt. Vagy legalább egy kis pénzt szerezhettem volna tőle.  
A nevem találgatásánál csak fintorogtam. Guinevere? Most ez komoly?! Pocsékul hangzott az a név. A fejemet csóválva válaszoltam neki. ‒ Gwendolyn. De nem szeretem, mert nem illik hozzám. Egy részt, szerintem sznob hangzása van, más részt, túl komoly hozzám ‒ feleltem, aztán kortyoltam a bortól. ‒ És a tiéd? Razputin? Rasmus? Elképzelésem sincs. Nem nagyon hallottam ilyen nevet ‒ ráncoltam össze a homlokomat. Éreztem, hogy egyik se talált, de legalább próbálkoztam.
Halkan felnevettem. ‒ Csak nyugodtan. Nem hinném, hogy bárki is szóvá tenné ezt nekem ‒ pillantottam körbe, de néhány minket szemlélő alak jobbnak látta elfordulni. Nagyon jól tudták, hogy nem érdemes Tomnál beárulni, mert azt nem ússzák meg szárazon. Miután vetettem néhány szúrós pillantást az iszákos barmokra, bájos mosollyal az arcomon fordultam vissza Razhoz.
Kuncognom kellett, amikor láttam a férfi felcsillanó szemeit. Abban a pillanatban egy nagy, lelkes gyerekre emlékeztetett. ‒ Majd meglátjuk ‒ feleltem halkan, ingerlő mosollyal miközben kicsit előrébb dőltem. Kíváncsi voltam rá, hogy valóban normális fickó-e, vagy szimplán egy elmebeteg. Ha egy pszichopata állat lenne, az se izgatna, elvégre, én se voltam normális.
‒ Ó, értem. Akkor tényleg szerencsés lehetett ‒ válaszoltam mosolyogva, bár nem teljesen hittem neki. Olyan magabiztossággal ült ott, mintha igencsak gyakorlott és biztos lenne a dolgában. Tudtam, mert én is hasonlóan viselkedhettem. Már pedig én azért voltam magabiztos, mert csaltam. Tehát, tényleg elég profi volt, vagy szimplán egy hozzám hasonló csaló. ‒ Egyszer-kétszer én is beszállok a fiúk kártyázásába, de egy idő után közlik, hogy egy átkozott boszorkány vagyok, ugyanis mindenkit megverek. Én lennék a helyi bajnok, szóval valóban szerencsés vagy, hogy ma nem tudtam játszani. Akkor nem biztos, hogy ekkora mázlid lett volna ‒ csicseregtem tovább, miközben a mutatóujjam a poharam száján járt körbe-körbe. Ártatlanul rápislantottam, aztán az üvegre esett a pillantásom.
‒ Még egy kis bort? ‒ kérdeztem, és ha ő nem is kért én felálltam tölteni magamnak, maximum ez annyiban változhatott, hogy ha ő is inni akart, akkor először neki töltöttem, és utána ismét helyet foglaltam.

[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Raziel & Gwen a Foltozott Üstben 2015-07-12, 02:34



Gwendolyn & Raziel








Jólszituált, finom úr vagyok, legalábbis első ránézésre mindenképpen, már-már megsértődnék, ha lepukkant, masszív alkoholistákhoz méregetnének, és azokhoz képest találnának úgy fal mellett szemrevalónak. Akárhogy is, neheztelését nem észlelem, vagy nem adom jelét, de a mosolya műnek tűnt. Nem baj, ilyen helyen nem várhatok mást, elsőre legalábbis. Ettől még megpuhítom, hasznos lehet még egyszer talán, hiszen bizonyosan sok mindent hall... És sok mindenki környékezi is, ezt hamarost van módomban megállapítani, de nem esek kétségbe. Pénz és sárm! Na jó... Sárm.
Azaz meddig is kéne itt időznöm? – kérdem tőle bájosan, éreztetve, hogy azért én fontolóra veszem a dolgot. Ha már úgyis ingyen ihatok addig... Bár abban az esetben talán jobb lenne, ha nélküle távoznék mégis, aligha akar egy ismeretlen, részeg fazont kísérgetni. Ó jajj, sehogy se jó, na tessék.
Ez... Igazán szomorú és lehangoló, sajnálom, hogy ilyen képet kell látnia a férfi nemről. – kérek elnézést tőle finoman, mintha személyemben engem is sértene, bántana, hogy ilyenek vele. Ó, ugyan. – Az emberi érték nem befolyás vagy pénz függvénye – jegyzem meg, de a nemet kihagyom, talán egyszerű figyelmetlenség, mindegy is. Nem, mintha annyira soviniszta lennék... – Mert, mi mit szeretnél valójában csinálni? – amihez pénz és befolyás kéne, ezek szerint. Nem, mintha szándékomban állna segíteni neki, de hitegetni, kétes és hamis hitet csepegtetni belé hajlandó lennék, nagyon is. Aztán ha már nincs hasznomra, hát lerombolni az egészet. Következő mondanivalójával magamban mélyen egyetértek. Az a minimum, hogy rosszul érzi magát miatta. Ha az én kocsmámban viselkedne így, még aznap este kicsontoznám a pincében... Na akkor kiabáljon! De szavaira ennek ellenére is csak bólintok.
Egyesek megérdemlik... Még akkor is, ha talán ez csakugyan nem a legmegfelelőbb hely rá, ámbár úgy látom, nemigen riasztja el a vendégeket. Igazán felesleges rosszul éreznie magát... Időnként mindenki kiakad. – fűzöm még hozzá bátorítólag. Na igen - időnként. De hogy mégis mlyen időnként, az azért egyáltalán nem mindegy meglátásom szerint.
Csakugyan jótét léleknek hangzik – biccentek egyetértően, de nem különösebben érdekel, mégis miféle ember ez a Tom. Ennyi alapján elmebajos lehet, bár alighanem azért szerezte azt a másik állást, hogy megszabaduljon a lánytól, épp csak végül nem volt szíve kirakni innét. Bolond. – Magafajtát? – ráncolom szemöldököm eztán, mert ez az elejtett szó nem kerül a helyére fejemben mégse. Jobban mondva kétlem, hogy egyre gondolnánk.
Ahogy elsiet, csak biccentek, majd teljes nyugalommal kivárom, míg visszatér az üveggel, és a poharakkal. Magamban gunyoros elégedettséggel veszem tudomásul, hogy mindenki mást figyelmen kívül hagy; lám, talán tényleg jó társaságot fogtam magamnak az estére. A koccintást követően megízlelem az italt, meglepően kellemes, biztos, hogy nem az az olcsó lé, amivel a többség szemét szúrják ki, és ezt értékelem is.
Ó, igen, éppen olyan, mint a Gwen. Guinevere? Esetleg Gwendolyn? – tippelek finoman, közben homályban hagyva a teljes nevem, ámbár teret engedve, hogy ha szeretne, tippelgessen csak ő is egészen nyugodtan.
Ó, értem, akkor kicsit nyugodtabban vagyok pofátlan, és foglalom le kegyedet. – még azzal együtt is, hogy talán magamban rosszul értelmezem a hasznára van állítást. Bár persze egy ilyen kis szöszkét én is szívesen tartanék Tom helyében, és ha már úgyis fizetnem kell, legalább valami kézzelfogható hasznot is termeljen, nem igaz? – Ó, ezt igazán örömmel hallom! – csillan fel szemem – És felettébb hízelgő, hogy normálisnak tűnök... Remélem, estére sikerül eldönteni, hogy vajon csak a látszat teszi-e – jegyzem meg kicsit pimaszul, leheletnyi provokációval hangomban.
Nem túl régóta – felelem szórakozottan, ahogyan a kártyázási szokásaimról kérdez – Jobban mondva nem szokásom ilyen helyeken kártyázgatni, épp csak... Elkapott a hév, azt hiszem. – magyarázom, mintha mentegetném magam, amiért biztosra vettem a nyertes voltom, és még így is beszálltam. Pedig úriember nem kártyázik, és úriember nem fogad biztosra. – Régebben szerettem játszani... De egy jó ideje már nem volt rá alkalmam, talán az újrakezdés pillanatnyi szerencséje. – vagy a régi trükkök és csalások ismerete, amelyeket régen éveken át csiszolgattam.
Vissza az elejére Go down
Gwendolyn Sommerset
Reveal your secrets

avatar

Varázshasználó

ϟ Kor : 29
ϟ Hozzászólások száma : 38

TémanyitásTárgy: Re: Raziel & Gwen a Foltozott Üstben 2015-06-30, 01:36



Raziel && Gwendolyn

  A lépteim nyomán néha-néha megreccsent a padló, de nem olyan durván, mint egy-egy testesebb vendégünk alatt. Habár néhányan jelezték, hogy szeretnének rendelni, finoman közöltem velük, hogy várjanak a sorukra, mert most a bajnokság győztesével kell foglalkoznom. Amit, igazából annyira nem is bántam, mert az itteni átlaghoz képest kifejezetten jóképű volt, és nem tűnt olyan megtört alkoholistának, mint a vendégeink többsége. Szóval, jó volt legeltetni rajta a tekintetemet, bár az a cipő igencsak szúrta a szememet, de efölött könnyedén szemet hunytam.
A gratulációm fogadására halványan elmosolyodtam, de sejtettem, hogy azért nem sikerült túlzottan őszintének. Talán visszagondolva a mosolyom kissé keserű, a tekintetem meg talán cseppet neheztelő lehetett. Azonban nem rá voltam dühös, ó, ugyan! Hiszen simán levertem volna, tekintve, hogy mindig csalni szoktam a játékok során. Azt viszont nem tudtam eldönteni, hogy szimpatikus volt-e számomra (azonkívül, hogy eltöltöttem vele egy éjszakát, vagy akár többet is), vagy szimplán csak a pénzét akartam volna elszedni tőle.
A sok alkoholista és szerencsejátékos jóvoltából jól fogyott a pia az éjszaka során, ezért csak whiskyt meg bort tudtam felajánlani neki. A bor mellett döntött, és már tudtam is, hogy melyik üveget fogom felnyitni. A döntésére mosolyogva bólintottam, bár a mosoly gyorsan lefagyott az arcomról, amikor a vendég elhaladt mellettem. Nem szerettem, ha egy olyan férfi akart flörtölni velem, aki nem az esetem, és az a fickó meg sem közelítette azt a szintet, hogy akár egy randira is elmenjek vele.
‒ A műszakom egy órával zárás előtt jár le. Nem hinném, hogy addig lenne kedve itt várni ‒ feleltem, majd a kérdésére megrántottam a valamit. ‒ Nos, inkább úgy mondanám, hogy sok olyan vendég száll meg, vagy csak fogyaszt itt, akik olyan dolgokat is elvárnak tőlem, ami nem tartozik a munkaköri leírásomba, de azt hiszik, hogy úgy bánnak velem, mint egy házimanóval csak azért, mert nő vagyok, és nincs annyi pénzem meg befolyásom, hogy elszabaduljak innét ‒ válaszoltam csípőre tett kézzel. Néha valóban úgy éreztem, hogy egyesek átlépnek egy bizonyos határt, és nem gondolnak bele, hogy mások is léteznek a világon rajtuk kívül. Na, meg valamiért az gazdagok úgy érzik, hogy a többi embernek nincsenek érzéseik, és csupán csak azért léteznek, hogy őket kiszolgálják. Persze, ezt nem tettem hozzá, hiszen éppen a korábban szidott kategóriába soroltam be, azonban, benne mégis láttam a lehetőséget. A lehetőséget arra, hogy kihasználhassam.
‒ Igen, és le is vezetem. Néha rosszul is érzem magam, hogy pont itt fakadok ki, de hát az ember néha nem tudja megfékezni az érzelmeit ‒ húztam el a számat. Igazából, pont nem érdekelt, hogy ki hallja, és ki nem, de nem kellett volna elásnom magam egy úriember előtt, ezért olyasmit válaszoltam, amivel talán szépíthettem volna a dolgokon.
Halványan elmosolyodtam. ‒ Ó, Tom nagyon megértő. Merlin áldja érte! Sokszor kihúzott a csávából, nem is győzök hálálkodni neki. Az ő jóvoltából kaptam egy részmunkaidős állás a Czikornyai és Patzában, hogy valamivel tudjam bővíteni a keresetem, mert egy… Egy magamfajtát nemigen foglalkoztatnak… ‒ felsóhajtottam. Valóban le akartam tenni az RBF-eket még így, utólag is, de jelenleg arra nem volt pénzem, hogy eltartsam magam, ilyeneken nem is gondolkozhattam. Ahhoz pedig, hogy több pénzem legyen, jobb munka kellene, ami esélytelen végzett nélkül. Ördögi kör volt ez.
‒ Szintúgy örvendek. ‒ A hangomban most már tényleg valami őszinteség is felcsendült, talán azért, mert tényleg úgy gondoltam, hogy ő akár segíthetne kilábalni a jelenlegi helyzetemből. Ahhoz pedig, hogy ez meg is történjen elő kellett vennem a jó modoromat és a kedvességemet. Talán kissé számító lehettem, de… Ki ne tett volna így a helyzetemben? Nem akartam az utcára kerülni.
Elsiettem a poharakért, a dugóhúzóért, és a borért. Úgy határoztam, hogy nem érdekel ma este semmi, viszem magammal az üveget is, lesz, ami lesz. A többi vendéget továbbra is figyelmen kívül hagytam, bár egy-kettőnek odamorogtam, hogy szünetet tartok. Mindenkit faképnél hagytam, hadd főjenek a levükben! Úgy se mertek volna maguknak piát tölteni, ahhoz túlságosan tisztelték Tomot, hogy a pult mögé pofátlankodjanak.
Lehelyeztem a poharakat, aztán felnyitottam az üveget. A dugóhúzó halk pukkanással engedett, és pár pillanattal később már gyakorlott mozdulattal töltöttem ki magunknak a vörös nedűt. Letettem az üveget, majd vele szemben helyet foglaltam. Koccintottunk, aztán mindketten megkóstoltuk az italt. Ízlett. Nem is tudom Tom honnan szerezte ezt a palackot, de isteni volt a bor. Nem csodálom, hogy olyan sokáig rejtegette…
Miután a poharam visszakerült az asztalra azzal szórakoztam, hogy a pohár száján körbe-körbe húztam az ujjamat. ‒ Raz? Érdekes. Valami becenév? ‒ kíváncsiskodtam. Elvégre, még sose hallottam olyan férfit, akinek szimplán annyi lenne a neve, hogy Raz. Érdekelt a teljes keresztneve. A vezetékneve felől nem akartam faggatózni, az engem pont nem érdekelt. Meg egy ilyen helyen sokan meg akarják őrizni az anonimitásukat, így nem is voltam benne biztos, hogy elárulná-e egyáltalán.
Halkan felnevettem, és legyintettem ‒ Ugyan! Tomot nem érdeklik a kis dolgaim, amíg valamennyire a hasznára vagyok. ‒ Az ajkaim talán kissé sunyi mosolyra húzódtak. Tudtam, hogy Tomnak nem lenne szíve kidobni, ahhoz túlságosan szeretett. Ismét nevetnem kellett, bár most sem voltam túl hangos, sőt a körülöttünk lévők amúgy is sikeresen elnyomták a nevetésem hangját. ‒ Ez igazán kedves. Lehet élek az ajánlattal. Úgy is régen beszélgettem el normálisnak tűnő emberekkel. Mellesleg, elég gyakran szoktam unatkozni, amikor nincs dolgom, és nem szívesen mennék fel még egyszer az emeletre.
Mielőtt megint kortyoltam volna elmélázva lötyögtettem a poharamban lévő bort. ‒ Mióta kártyázol? Nem láttam túl sokat a játékodból, de egész gyakorlottnak tűntél. ‒ Kíváncsi voltam, hogy milyen technikával nyert, vagy, hogy valóban nyertes lenne-e, vagy csak egy hozzám hasonló csaló volt. Bár, ha csalt is, nem hinném, hogy pont nekem bevallaná, elvégre akkor ugorhatna az ingyen piája. A helyében én se kockáztatnék, de valamivel mégis csak muszáj volt elindítani a beszélgetést.

[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Raziel & Gwen a Foltozott Üstben 2015-06-28, 00:41



Gwendolyn & Raziel








Nyertem. Nem ritka dolog - már, ha játszom egyáltalán, de nem szoktam. Jobban mondva csak ritkásan, úriember nem kártyázik, vagy legalábbis nem sokat. Na meg nem itt, de néha elkap a hév, a győzelmet pedig pillanatnyi diadalmámor követ, az elégedettség pedig jólesően simogatja önértékelésem. Nem mintha az egómmal különösebb bajok lennének.
A pultos lányon látom az elégedetlenséget, hogy pontosan minek szól kedvtelensége, azt ugyan nem tudhatom, csak tudni vélem, de ez bőven elég. Tűröm, hogy végignézzen rajtam, különösebben nem hat meg a dolog, azzal együtt sem, hogy egy leheletnyit talán tolakodónak érzem, ajkaimról nem tudja letörölni a mosolyt, amivé a kezdeti önelégült vigyor oly gyorsan szelídült.
Én – értek egyet vele – Köszönöm. – nyugtázom szavait, s fogadom a gratulációt, még ha talán nem is érzem teljesen őszintének. Nem is kell annak lennie, alighanem nem ritka az efféle parti itt, a helyében én is unnám a sok öntelt tuskót, vagy az ingyen ital reménye vonzotta alkoholista csürhét. Mosolyát ennek ellenére is finoman viszonzom, visszafogott, illendő mosoly, semmi több.
Egyelőre legyen mégis inkább a bor... Talán majd az est vége felé elfogadom a whiskyt is. – döntök gyors mérlegelés után. Egyelőre az eszem még nem szeretném a kártyalapok után az asztalra dobni, jobb lesz ez így. Aztán majd eldől, hova halad az est. Az elhaladó férfire én is vetek egy kósza pillantást, azonban a lánnyal ellenben én nem ismerem, túl nagy figyelmet sem szentelek ezért aztán neki, inkább a lányhoz intézem szavaim, s hívom meg tehát egy italra. Figyelmes ember vagyok én, no.
Nem erőszak... Ha gondolja, megvárom a műszakja végét az ajánlattal – felelem engedékenyen, hiszen a nap végén még mindig ingyen jár, ami jár. Talán felelőtlen ajánlat persze. – Megszokta? – kérdezek vissza leheletnyi meglepettséggel – Tán gyakran megalázzák? – nem háborodom fel, és kezdem anyázni a csürhét emiatt, de talán minimális helytelenítés még így is bujkál hangomban, mi persze az őt bántóknak szól.
Ezért fizetik. Ez a dolga, a felháborodása nem több, mint hepciáskodás, és vak hiszti, Tom helyében alighanem két akkora pofonnal jutalmaztam volna már az első ilyennél, hogy újabbak eszébe sem jutnának többé. Nők...
Nos, csakugyan, a felgyülemlett feszültséget időnként le kell vezetni... – hagyom rá. Csak nem itt, nem így, ahol fizető vendégek vannak, legalábbis meglátásom szerint. Ennek ellenére is kedves mosollyal és hanggal folytatom, igazi valóm nem láthatja, ő épp úgy nem, mint mások; azt nem engedném – Ámbár talán így a szerencsésebb. Tom megértőnek tűnt. – közlöm még tehát. Ajkaimon vidám mosoly tűnik fel, ahogy mégiscsak elfogadja az ajánlatom.
Örülök, hogy megismerhettem, Gwen. Óh, remek! – valahol tényleg örülök neki, a magány nem a legcsábítóbb, de a mai felhozatal, így végigtekintve a vendégeken, mégsem nyűgöz le. Szomorú. – Rendben, csak tessék... Várom. – biccentek tehát, és így is járok el. Várok.
Én köszönöm – veszem át a pohár bort, miután leül, s még koccintok is vele, ha szeretne, másképp csak megemelem felé poharam, "Egészség!", majd belekortyolok a borba. Remek ízvilág, igencsak kellemes - kész szerencse, hogy nem kell majd kifizetnem...
Raz – mutatkozom be az érdeklődésre, mivel ő sem mondott többet, mint egy becenév, hát én sem osztok meg vele ennél többet. Talán jobb is, még, ha a Raziel talán nem is mondana neki semmit, az Arkell alighanem már beszédes lenne, pláne neki, aki egy kocsmában dolgozik - ahol oly sok ember megfordul, s oly sok mindent hallani... Még ha én nem is vagyok errefelé kimondottan hírhedt, Mercury alighanem híres-hírhedt. Jobb szeretem nem felhívni magamra a figyelmet. Meg aztán ki tudja, mi mindent hallhat? Sok hazugságot, vagy ami rosszabb, egy-két valós dolgot...
Ó, csak természetes, nem tartanám fel – bólintok – A végén még én is magyarázkodhatnék Tomnak – villantok rá egy cikos mosolyt – ...Egyben legalábbis biztos, hogy nem rabolnám az idejét. – fűzöm még hozzá. Apró részletekben, az üresjáratokban viszont talán mégiscsak igényt tartanék rá, lám, ma túlságosan ráérek.
Vissza az elejére Go down
Gwendolyn Sommerset
Reveal your secrets

avatar

Varázshasználó

ϟ Kor : 29
ϟ Hozzászólások száma : 38

TémanyitásTárgy: Re: Raziel & Gwen a Foltozott Üstben 2015-06-25, 20:49



Raziel && Gwendolyn

 
A korábbi jelenetem után valamivel nyugodtabban, de még mindig idegesen fújtatva szolgáltam ki a vendégeket, vagy törölgettem a poharakat. Elképesztő, hogy mekkora lett itt a tömeg a kártyabajnokság kapcsán, és az meg felháborító, hogy kimaradtam belőle! Ez igazságtalanság volt! Pláne, hogy a kis Johnny (ó, hogy Merlin sújtana le rá!), alaposan kiborított az egész famíliájával együtt.
Így talán érthető, hogy milyen morcos pillantásokat vetettem a még zajló bajnokság résztvevői felé, tekintve, hogy én lennék a nyertes, ha tudtam volna játszani. Tehetetlenségemben az ajkamat harapdálom, miközben az egyik közelben ülő törzsvendég próbál csitítani, de őt csak egy egyszerű „kuss-sal” rendre intettem. Egyáltalán nem tetszett az egész szituáció, főleg, hogy magam elé képzeltem azt a számlakupacot, amely az előszobában vár arra, hogy kifizessem. Felsóhajtottam. Ilyen peches nem lehetek!
A felbődülésekből és a szolid taps hangjából arra merek következtetni, hogy mára meg is van a nyertesünk. Mégis hány órát vacakoltam el odafent, hogy ilyen hamar vége lett? Eltettem néhány poharat meg korsót, amikről azt gondoltam, nem mostanában lesz szükség, és amikor visszafordultam, akkor láttam, hogy az a fiatal férfi, akit az előbb is kiszúrtam, milyen önelégülten állt fel az asztaltól. Bizonyára ő volt a nyertesünk.
Ahogy közelítettem, végigmértem. Nem nézett ki rosszul, sőt nem tűnt olyannak sem, aki pénzszűkében lenne (például én), szóval, határozottan jól nézett ki, és vélhetően gazdag is volt, csak… Azok a bőrcipők… Azok a cipők! Ó, Merlin, ki álmodta meg azt a borzalmat, és miért hagytad, hogy egy ilyen jó pasi képes legyen felvenni?! Nem volt olyan messze, így hamar ott termettem mellette, és a korábbi problémáimat elfeledve egy bájos mosolyt villantottam.
‒ Alighanem te vagy a bajnokság nyertese… Nos, gratulálok ‒ szólaltam meg még mielőtt leadhatta volna a rendelését. Azt már nem tettem hozzá, hogy nyilván nem ő lenne a nyertes, ha egy jobb játékossal találta volna szembe magát, de ez a gondolat megbújt a mosolyom mögött. ‒ A forgalomra való tekintettel igen csak megcsappant a készletünk, szóval… Megfelel a Lángnyelv Whisky is, vagy kerítsek egy üveg bort? ‒ érdeklődtem, közben egy ronda oldalpillantást vetettem a mellettem elhaladó kéjencre. Ismertem az alakot, szinte minden este bepróbálkozott, de hát… Esélye sincs.
A következőkre meglepetten pillantottam vissza a férfira. Nem gondoltam volna, hogy odafigyelt játék közben, vagy, hogy egyáltalán érdekelte volna a dolog. De azt se néztem volna ki belőle, hogy meghív egy italra. ‒ Köszönöm, de… Nem fogadhatom el. Tom dühös lenne, ha munka közben innék ‒ dörzsöltem meg zavartan a nyakamat. Majd a megalázásra megvontam a vállamat. ‒ Már megszoktam. Néha kiborulok, mert ki kell adnom magamból a dühömet, aztán vége, megint minden rendben van.
‒ Gwen
‒ feleltem, amikor a nevem után érdeklődött. Mivel mégis csak felajánlotta, ezért kissé tétovázva ugyan, de hozzátettem. ‒ Egyefene, mégis csak elfogadok egy italt, ha már felajánlotta. Tomnál meg majd kimagyarázom magam. Mindjárt jövök‒ adtam be végül a derekam, majd visszatáncoltam a pult mögé, és attól függően, hogy ő mit kért, kivettem az italát meg magamnak egy pohár bort. Miután lehelyeztem az asztalra a poharakat, leültem.
‒ Köszönöm ‒ mosolyogtam halványan, aztán a neve után érdeklődtem.
Kissé megemeltem a poharamat, esetleg koccintottunk is a győzelmére, majd belekortyoltam a vörösborba. Zamatos volt. Nagyszerű évjárat. Még szerencse, hogy Tom nem látta, amikor felbontottam. Dühös lett volna érte, azonban ma megérdemeltem ennyit. ‒ Azonban nem maradhatok sokáig. Valakinek a vendégeket is ki kell szolgálnia… ‒ tettem hozzá, mert nagyon jól tudtam, hogy megint nem végzem rendesen a munkámat, és eddig is csak az védett meg a kirúgástól, hogy Tomnak olyan jó szíve.

[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Raziel & Gwen a Foltozott Üstben 2015-06-21, 04:24



Gwendolyn & Raziel








Nem járok túl sokszor ide, ebbe az ivóba, s magam sem tudnám megmondani, most mégis mi hozott ide ma este. Talán valami torz nosztalgikus érzület, pedig a szentimentalizmus távol áll tőlem, be sem ismerném. De itt vagyok, ez viszont kétségtelen tény márpedig. Kék-fekete csíkos, hosszú ujjú ing, sötétkék farmer, és fekete bőrcipő alkotják ruházatom, hozzá egy vékony, fekete dzseki, mely a székem támláján pihen, ha esetleg nagyon lehűlne az idő.
Ahogyan az is vitathatatlan tény, hogy nemigen szoktam kártyázni, úriember nem játszik sokat. És nem csal. Annyira legalábbis biztosan nem, mint én szoktam, a veszteség megrázó érzését nem tolerálom, de másoknak bőkezűen osztom. Bár nem tudtam róla, hogy ma kártyaparti van, de ha már pont itt vagyok, ki nem hagynám! Ingyen italozás, pénz nyeremény? Nekem való. Szemrebbenés nélkül, pofátlan módon csalok, ahogy épp nem szégyellek, mi több, mivel józanságom kellőképpen megőriztem még - talán a győzelem, vagy épp a vereség után ez majd változik -, így nem esik különösebben nehezemre legilimenciát sem alkalmazni. Az ellenféltől függően akár a lapjait is kiolvasom a tekintetéből mondhatni, ügyesebbek esetén megelégszem azzal, hogy kiszűrjem, mikor hazudnak, blöffölnek. Nem mintha igazán ügyesen csinálnák; nem eléggé, hogy a szakavatott szemet átejtsék. A játék pedig halad, pörgős dinamikával, nem unatkozom, ezért már megérte. Már az utolsó meccsnél járunk, amikor meghallom a nőt. Egy pillanatra elfintorodok, ahogy felemelt hangját hallom. Nők... Bár lenne mit mondanom a jelenetre, csak egy rosszalló fejmozdulattal kommentálom, oda se pillantva inkább, helyette figyelmem a lapjaimra fókuszálom, egy gyors, észrevétlen csere, míg az ellenfél szintén elmélyed a balhézó leányzó mustrálásában, hogy aztán könnyeden az asztalra ejtsem a lapjaim.
Nyertem. – állapítom meg önelégülten, miután az utolsó ellenfél lapjait is szemügyre vételezem. Szinte tapintható, ahogy elönti őt a harag, de ajkaimról letörölhetetlen mosoly villan csupán rá, tán érzi a mögötte lévő fenyegető élt, mert csendben marad, az arcáról leolvasható balhé ígérete végül nem válik valós fenyegetéssé.
Tekintetem a felszolgáló után kutat, időszerű kiélvezni méltó jutalmam, némi meglepettséggel konstatálom, hogy Tom helyett már egy egész csinos hölgyemény dolgozik az ivóban. Alighanem a balhés leányzó. Halkan felsóhajtok, majd csak intek neki, jöjjön csak.
A legdrágábból kérnék egy pohárral – mosolygom rá szelíden, bájosan. Ha már ingyen van, hülye leszek nem kihasználni! – És töltsön egy pohárral magának is, a vendégem rá. Amint hallottam... Igencsak megalázták az imént kegyedet, elkél az értékes nedű, hogy feledtesse, fogadja el tőlem, kedves...? – makulátlan kedvesség, jelét sem adom, hogy elsőre kialakult véleményem helytelenítő, semmint bátorítóan együtt érző.
Vissza az elejére Go down
Gwendolyn Sommerset
Reveal your secrets

avatar

Varázshasználó

ϟ Kor : 29
ϟ Hozzászólások száma : 38

TémanyitásTárgy: Raziel & Gwen a Foltozott Üstben 2015-06-18, 11:27



Raziel && Gwendolyn

  Collingwoodéknál helyzet volt odafent. Nem is értettem ki az a hülye, aki elhozza a beteg gyerekét egy fogadóba. Maradtak volna otthon, vagy mentek volna máshová! Most minden problémájuk miatt nekem kellett rohangálnom, holott ma kártyabajnokságot rendeztek odalent. A bajnokság győztese pedig az este alatt ingyen ihatott, ráadásul még pénzt is keresett volna vele. Ott lett volna a helyem, de ehelyett törölközőkért rohangáltam, borogatást csináltam, felvittem a vacsorájukat, gyógyszert vittem, sőt még az egyik itt megszállt orvost is odahívtam.
Épp készültem volna lelógni az alsó szintre, amikor hirtelen kivágódott az egyik ajtó, és az aggódó Mrs Collingwood szólított. ‒ Mi az már megint? ‒ förmedtem rá. Kissé talán megszeppent, de abszolút nem érdekelt, az egész família már órák óta táncolt az idegeimen, legalább egy korsó sort megérdemeltem volna ezért.
Elhebegte, hogy az ő drága Johnnyja lehányta az ágyneműt, ezért arra kért, hogy cseréljem ki neki. Legszívesebben körömmel nekiestem volna a nő meg a „kis Johnny” torkának, amiért tönkretették az estémet, de ehelyett csak annyit feleltem, hogy mindjárt visszajövök.
Elmentem egy kosárért, amibe beletehettem a tönkrement huzatokat, és amiben elszállíthattam az ágyneműt. Biztosra vettem, hogy Tom képes lett volna továbbra is használni azt a takarót és párnát, amit a gyerek lehányt, de azért reméltem, hogy mégsem fog így tenni, és méltóztatik helyette másikat venni.
A kosárral együtt beléptem a szobába, ahol ott voltak a szülők, a doki meg két kisebb gyerek, akiknek hiába magyarázhattad, hogy akár fertőző is lehet a betegség, továbbra is a testvérük mellett tanyáztak. Fintorogva pakolásztam, miközben a család nem győzött bocsánatot kérni tőlem. Talán nem is kellett volna a bocsánatomért esedezni, ha a hányásos huzatokat nem nekem kellett volna cipelnem!
Miután becsuktam magam után az ajtót, káromkodva lerobogtam az emeletről, és a kosarat a pultra vágtam. Tom kérdőn pillantott rám. ‒ Elegem van! Annak a hülye kis kölyöknek nem tudom, még milyen nyűgje van, de a te fogadód, a beteg taknyosok innentől a reszortod, főnök! Lehányta az ágyat, érted? Összehányta! Azt hittem, ott halok meg olyan undorító volt! Én azt le nem takarítom, azt se tudom, hol vannak az új ágyneműhuzatok! Ezeknek annyi, és az én türelmem is elfogyott. Ha még egyszer fel kell mennem hozzájuk, esküszöm, valamelyik meghal! ‒ emeltem meg kissé a hangomat. Nem érdekelt, hogy mégis hányan figyeltek, megszokták már, hogy néhanapján hangos vagyok. Most azonban tényleg jogosan voltam dühös.
Tom próbált lecsillapítani, de nem sikerült neki. Közöltem vele, hogy intézkedjen ő, mert nálam végképp betelt a pohár, így átvette tőlem a kosarat, és elment intézkedni. Megkönnyebbülten vettem rá a szoknyámra a megszokott fekete kötényemet. Egyébként imádtam azt a ruhát, két napja vásároltam az utolsó pénzemen. Ezért is voltam olyan ingerült, mert nem akartam, hogy hányás folt kerüljön a sötétzöld anyagra, na meg, mivel ismét csóró voltam, ezért tényleg örültem volna, ha leülhettem volna kártyázni.
Most már mindegy volt, ahogy a kártyázók asztala felé pillantottam, láttam, ahogy férfi elégedetten mutatja a nyertes lapjait. Megnyerte az utolsó kört. Felsóhajtott, és inkább próbáltam lekötni magam a munkával, ha már egyszer ilyen pocsékul alakult az estém.

[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sponsored content
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Raziel & Gwen a Foltozott Üstben

Vissza az elejére Go down

Raziel & Gwen a Foltozott Üstben

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Similar topics

+

Similar topics

-
» Algernon & Gwen – Good luck

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
ϟ Harry Potter - Days of future past ϟ :: Varázsvilág :: London-