2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Kérdésére csak egy gúnyos nevetésszerűség szűrődik ki ajkaim közül miközben szemeimet lehunyom s halvány mosollyal rázom meg a fejem. - Nem tudom... már tényleg nem tudom mi az igazság. Emma azt mondta Londonban születtem és, hogy Leonak becézett mikor még vele éltem - alsó ajkamba harapva teleszívom tüdőmet a tó jellegzetes illatával átitatott párás levegővel. Az igazság az, hogy már cseppet sem vagyok benne biztos, hogy én fogok megszabadulni tőle. Persze remélem, jó esélyem van rá hiszen én vagyok a domináns. Fene tudja ez mire elég. Mikor Lily közli, hogy nem gondolt Abigailre elismerően pillantok rá. - Csak kiismertél valamicskét, tán jobban is mint hittem - biccentek majd hirtelen átkarolva a lányt magamhoz húzom Lilyt s szabad kezemmel végigsimítok szőke fürtjein. Talán a félelem vagy az ismeretlen szürke ködje az amely ennyire megrészegít most mégis úgy érzem Lily az egyetlen aki közel áll hozzám. Az is lehet, hogy soha többé nem látjuk egymást - ha úgy vesszük ő mindig jó volt hozzám így megérdemli, hogy most az egyszer megnyugtassam. - Az is lehet, hogy a nyáriszünetben letudom a dolgot és aztán ismét látjuk egymást. Ne aggódj - suttogom majd halvány mosollyal a feje búbjára nyomok egy puszit s elengedem. Felkelek a szikláról majd szokásomhoz híven akkurátusan leporolva és megigazgatva ruházatomat végül zsebrevágom a kezeimet. - Hát akkor... hello! - köszönök el tőle ajkaim szélén apró mosollyal majd sarkon fordulva visszaindulok az iskolához. Ismer annyira, hogy ne kövessen vagy boruljon a nyakamba. Az imént így is alaposan átléptem tulajdon határaimat. De mivel kapcsolatban nem...?
Az érzelemmentessége nem lep meg, igazából nem is esik rosszul. Nem lenne jobb tőle ha megpróbálna vigasztalni. Igazából pont elég, hogy kisírhattam magam egy kicsit, a sokk elmúlt, és ahogy lassan kezdem feldolgozni a meglepő információkat úgy nyugszom meg lassan. Amit a szüleinkről, illetve a családunkról megtudtam még nem ért el olyan mélyre, hogy kiakadjak miatta, de azt hiszem nem fogok tudni ugyanúgy viselkedni velük amikor újra találkozunk. Ami most igazán rosszul érint az inkább az, hogy Cameron elmegy - ha jól értem azzal a céllal, hogy megszabaduljon Leotól. Leo. Ez azt jelenti, hogy sosem találkozom vele többet? - Akkor végleg megszabadulsz Leotól? - kérdezem már nyugodt hangon, és a könnyeim is felszáradtak. Nem tudom mit vártam, egyszer úgyis be kellett következnie. Akárhogy nézem én mindkettőjüket szeretem, de azt is be kell látnom, hogy Leo volt az aki inkább bátyként viselkedett, még ha messze nem is volt sosem olyan komoly mint Cameron. Aminek persze lehetett pont az is az oka, hogy Ő nem tudott Cameronról, ezzel pedig épp elég gondot okozott neki. Valójában megértem Cameront, de attól még hiányozni fog Leo. Mégsem tudok rá dühös lenni. Talán azt remélem, hogy ezek után Ő veszi majd át Leo szerepét is. Hiú remény, és ha belegondolnék azonnal elvetném, de inkább reménykedem. És addig is megteszek mindent, hogy olyan húg legyek, akinek később hajlandó lenne a bátyja lenni. A kérésén kicsit elcsodálkozom, őszintén szólva nem is tudom mit vártam. Madison, ha jól emlékszem Hugrabugos, és néha a gyengélkedőn segít. Találkoztam már vele párszor meccsek után ha én, vagy valamelyik csapattag lesérült. Arról is hallottam, hogy Cameron is megismerte mostanában, és ezek szerint a betegségéről is tud. Azt hiszem ez az ami jobban meglep. A reakciója szintén. Igazából nem számítottam rá, hogy valamilyen lánynak akar üzenni velem, arra meg pláne nem, hogy ez épp Leo legújabb barátnője legyen. Abigail, nos, tudom ugyan, hogy Leo a szokottnál is jobban járt utána, de még így sem gondoltam, hogy tartós lenne a kapcsolatuk. Végülis Leo nem az a tipikus kitartó barát típus. Mondjuk én a nulla tapasztalatommal beszélek. - Átadom az üzenetet, és egyébként nem gondoltam Abigailre. - felelem összeráncolt homlokkal. - Ő Leoval van jóban, ha nem tévedek. Meg ne haragudj, de nem nézem ki belőled, hogy pont most kezdenél el törődni a kapcsolataival. - persze lehet, hogy valamiről nem tudok.
Sír és én cseppet sem érzem ettől kellemesen magam. Sőt, egészen kellemetlenül érint már csak azért is mert fogalmam sincs hogyan reagálhatnék erre. Ezután pedig egy olyan csöpögősen nyálas monológba kezd amitől önkéntelenül szalad fel fél szemöldököm egyenes a homlokom közepére. Felsóhajtok majd megköszörülve a torkom Lilyre pillantok. - Nos előbb utóbb azért kérdezősködtél volna, hogy hová tűntem úgyhogy jobbnak láttam ha beavatlak ebbe a joggal titkolt förtelembe - zárom le ennyivel a dolgot. Tárgyilagos és érzelemmentes hangom arról árulkodik mennyire hidegen hagynak a könnyei, egyszerűen nem tudok mit kezdeni vele. Szerencsémre belemegy a dologba, számomra egyébként érthetetlen miért kedvel ennyire. Sosem votlam vele kedves, nem gondoskodtam róla, nem segítettem neki sőt - egyenesen kirázott a hideg attól ha közelednem kellett hozzá. De tessék ha kérek tőle valamit ő szó nélkül segít... - Keresd meg Madison Fishert és mond meg neki, hogy nincs már szükségem a segítségére. Mond el neki, hogy sikerült eljutnom az orvoshoz. Ennyit de ne többet - fúrom sötétkék tekintetem húgoméba. Látok benne némi várakozást, mintha valami másra számított volna. Talán azt hitte... itt gúnyos mosoly kúszik ajkaimra. - Azthitted Abigailel kell beszélned igaz? - felnevetek balgaságán miközben legyintek. - Arra kifejezetten megkérlek, hogy ne mondj neki semmit. Illetve azt elmondhatod neki, hogy most egy darabig nem leszek itt. Nem akarok tőle elbúcsúzni - ajkaim szélén játszó undorodó grimaszom egyértelműen elárulja mennyire nincs ínyemre Leo kis kapcsolata. Mert azokhoz a mindenféle kis csitrikhez legalább nem kötődött de ezután a szőke liba után úgy fut mint valami megrészegült nyáladzó kutya. Igazán méltóságon aluli... méltóság. Azthittem tudom mi az de lassan kiderül, hogy fogalmam sincs róla. Kellemetlen.
A homlokom ráncba szalad az óvatos mondatától, mert ez sok mindent jelenthet, de jó hírt nem igazán. De könnyen emészthetőt semmiképp. Próbálok lélekben felkészülni, kitalálni, hogy miről lehet szó, de amikor meghallom amit mond... az jobban gyomron vág, mint a legerősebb gurkó ami valaha eltalált. Nem egészen fogtam fel amit hallottam, de a súlyát akkor is érzem. És lassan az is világossá válik, hogy miért volt minden úgy, ahogy. A családban miért volt Cameron fekete bárány, miért nem érezhette úgy, hogy Ő is a család tagja. Mert a Casterek szemében nem volt más, mint egy elrejtendő hiba, amiről senkinek sem szabad tudomást szereznie. Ahogy erre rájövök egyre inkább a családommal ellentétes érzéseim lesznek. Miért Cameront kellett kizárni? Mégis miről tehetett Ő? Talán Ő választotta ezt? Az egészet az apánknak és Emma néninek köszönheti. Ők azok akiket szemétként kellet volna kezelni, nem pedig a gyereket aki még csak nem is tudott semmiről. Nem is tudok igazán mit mondani, a bátyám arcát figyelem, miközben könnyek szöknek a szemembe, de csak azután dörzsölöm el őket, miután lecsordultak az arcomon. Nem az fáj, hogy megtudtam, nem vagyunk tejtestvérek, sokkal inkább a vele történt igazságtalanság, a titkolózás, a rengeteg fájdalom amit a szülei miatt kellett elszenvednie. Eddig sem tetszett, hogy a család ennyire elutasítja, de most, hogy tisztán látom, mennyire nem tehet semmiről, és, hogy kik a hibásak valójában még az eddigieknél is mérgesebb vagyok. Ezután pedig azt hallom, hogy tényleg elmegy. Emma néni elviszi... egy orvoshoz. Hát persze, Leo miatt. A számat összeszorítom, letörlök még néhány könnycseppet az arcomról, majd a tavat bámulva beszélni kezdek. - A bátyám vagy. - a hangom halk, szinte elcsukló a torkomat fojtogató sírástól. - Lehet, hogy sosem fogsz a testvéredként szeretni, lehet, hogy eddig sem tekintettél annak, de azt hiszem tudnod kell, hogy én a bátyámnak foglak tekinteni, és nem távolodok el tőled. - a hangom végig halk marad, kicsit szorongó, de tőlem szokatlan módon nyugodt. - Szeretném ha erre emlékeznél. - pillantok rá az utolsó mondatnál, hogy lássam a reakcióját. Nem tudom mi lesz velünk ezután, hiszen Ő sosem volt az a tipikus báty-figura, és az Ő szemében ez az új információ akár egyfajta szabadságot is jelenthet, hiszen most már mondhatja, hogy amúgy sem a bátyám, nem köteles eljátszania sem. De nekem örökké a bátyám marad, és ha rajtam múlik akkor sosem felejt el. Meg fogom keresni, felköszöntöm a szülinapján, és bízom benne, hogy egy nap elérem. Ha mindenki elutasítja, én akkor sem fogom egyedül hagyni. Persze esélyes, hogy Ő fog engem elkerülni, de azt már megszoktam, szóval ez még nem jelenthet akadályt. - Köszönöm, hogy elmondtad. - mosolygok rá könnyes arccal. - Kétlem, hogy beavattak volna. - biggyesztem le csalódottan az államat. Szeretem a szüleimet, az egész családomat, de azt hiszem már nem hiszem, hogy csak jók lehetnek. Még nem tudom, hogy beszélek-e velük a dologról,hogy tudniuk kell-e, hogy én ismerem a helyzetet, de egyenlőre nem is ezen fogom törni az fejemet. Ha Cam tényleg elmegy, és megszabadul Leo-tól akkor azt a kis időt amit együtt tölthetünk nem a családunk elemzésével akarom tölteni. Vele akarok lenni, és jól érezni magam. Akár akarja akár nem. A kérdése újra meglep, pedig azt hittem mára megvolt a meglepi adagom. Nem emlékszem, hogy valaha is kért volna tőlem valamit, szóval erre nem számítottam. Viszont ez a minimum amit megteszek érte. - Persze. Mi lenne az? - nézek vissza rá kérdő tekintettel. Nem tudom mire számítsak, de azt remélem, hogy nem kéri, hogy kerüljem, hogy sose akarjam megtalálni. Hiába mondom, hogy megteszem amit kér erre nem biztos, hogy képes lennék.
Lily először értetlenül kerek szemeivel vizslat majd dühösen szegezi nekem az első eszébe ötlő kérdést. Nos ha valami hát az nem mondható el a húgomról, hogy buta lenne. Vagy talán csak ismer s tudja, hogy nem szokásom felesleges információkat megosztani vagy cseverészni. Lehunyom a szemeimet és egy sóhajt követően Lilyre pillantok. - Remélem kellő hidegvérrel tudod majd kezelni a merőbben új felállást amit Emmának köszönhetően megtudhattunk - kezdek bele amivel csak méginkább kíváncsivá teszem a mellettem mocorgó szőkeséget. - A helyzet az, hogy én és te... mi nem vagyok testvérek. Jó, technikailag féltestvérek vagyunk mert az apánk egy és ugyanazon ember az anyánk viszont... - megköszörülöm a torkom majd közelebb hajolok Lilyhez. - Az én anyám Emma - zárom le végül ennyivel. Azthisszem innentől kezdve nem sokminden szorul magyarázatra. Az, hogy miért bántak velem így egyértelmű. Ahogyan az is, hogy apám miért tűnik el mindig a házból amikor Emma meglátogat bennünket. Igazából apánk felesége még jófej is, hogy hagyta, hogy meglátogasson... évekig nevelt helyette csak mert Emma még gyerek volt amikor ez az egész megtörtént. Amikor én világra jöttem. Valami szörnyen izléstelen bűn gyümölcseként melyet a Casterek azóta is titkolnak - még maguk előtt is. Elképzelhetetlenül undorodom még annak a gondolatától is, hogy a testvéremmel - a húgommal... - Emma elvisz a doktorhoz aki remélhetőleg tud majd segíteni nekem. Úgyhogy egy ideig biztosan nem találkozunk - közlöm vele majd tekintetemet elszakítva értetlenül és döbbenten kikerekedett szemeiről a tó zavartalan felszínét kezdem kémlelni. - Nemtudom a szüleink elmondták e volna neked ezt de úgy gondoltam jobb ha tudod. mondanom se kell ez nem valami jó vacsora téma - húzódnak fájdalmasan gúnyos mosolyra ajkaim. Most már valószínűleg minden jól fog alakulni. Megszabadulok Leotol és úgy élem majd az életem ahogy akarom. - Mond Lily, megtennél nekem valamit? - fordulok ismét a lányhoz sötétkék, hideg tekintetemet az övébe fúrva.
Kettesével veszem a lépcsőfokokat ahogy leszáguldok a bejárathoz. Nem tudom mit akarhat tőlem a bátyám, de hogy késésben vagyok a találkozóra, az biztos. Kénytelen vagyok lassítani az egyik folyosón, mikor Friccsel találom szembe magam, de amint eltűnik szem elől újra felgyorsítok. A szabadba lépve a tó felé veszem az irányt, és ahogy meglátom a bátyámat a parton ülni odasietek, majd várakozva lenézek rá. Lefelé jövet sok ok megfordult a fejemben ami miatt beszélni akarna velem, de el kell ismernem, hogy a legtöbb - najó, az összes - Leo-hoz kötődik, mert olyat még nem látott a világ, hogy Cameron beszélni akarjon velem. Sőt, ha tehette minél inkább elkerült. Épp ezért nagyon is meglep amikor a Leo-ra jellemző vidám, csínytevésre készülő arc helyett Cameron komor, kifejezéstelen arca fogad. Zavartan ülök le mellé, várva, hogy miért is akart velem beszélni. Kavarog a fejem, de nem igazán sikerül elfogadható magyarázatot találnom, szóval tőle várom a választ. Az első bejelentése nem lep meg, hiszen amikor a szüleinkkel beszéltünk említették, hogy meg fogja keresni, de ettől még nem derült ki, hogy miért is hívott ide. A következő mondatra annál inkább felkapom a fejem. Egy pillanatig fel sem fogom az értelmét, egyszerűen nem is tudom elképzelni, hogy megtörténjen, de azok a szavak akkor is azt jelentik amit. Az arcomra még a korábbinál is zavartabb kifejezés ül ki, és enyhe félelem, talán inkább kétségbeesés is helyet kap rajta. - Mi? Elmenni... de miért? És hová? - ráncolom a szemöldököm, még remélve, hogy rosszul hallottam, vagy csak egy rövid látogatásról van szó valahol. De az a komolyság amivel mondta, hogy idehívott nagyon is azt sugallja, hogy nem csupán erről van szó. - Miről beszélt veled Emma néni? - fordulok felé szinte már dühösen. Nem tudom, hogy mit mondhatott neki ami akkora hatással lehetett rá, hogy itt kell mindent hagynia. Nem tudom elképzelni, hogy ne legyen itt a közelemben. Nem volt a legjobb a viszonyunk, ezt elismerem, de én sosem utáltam meg semmiért, és szerintem valójában Ő sem tudott igazán gyűlölni, szerintem legalábbis. Végülis testvérek vagyunk, ami igenis jelent valamit, és nem azért, mert egy családba születtünk, hanem mert együtt nevelkedtünk, mert én a testvéremnek tekintem és sokkal többközös emlékem van vele, mint bárki mással az ismerőseim közül, tehát az életem legnagyobb részét vele töltöttem.
Ajkaim közül fáradtan kúszik fölfelé a sűrű, fehér füst. Tekintetemmel követem mígnem végleg elveszik a szemem elől. Kissé feszülten pillantok a karórámra majd konstatálva, hogy Lily késik megigazgatom azt. Nem is baj, vannak még dolgok amik ugyanazok maradtak. Apróságok csupán, dolgok amikre igazából nem vagyok hatással. Mert mégis mire voltam ÉN egyáltalán valaha hatással ebben a hosszadalmas, hazugságokkal teli életben? Ha belegondolok, leginkább semmire. Sokáig azt hittem én irányítok, olyan dolgokat tudok amiket mások nem. Felsőbbrendű vagyok... az igazság azonban az, hogy csupán szégyenletes másságom tesz különbé de nem, NEM felsőbbrendűvé. Az elmúlt napokban úgy éreztem felülkerekedtem a sorsomon, hogy a kezembe vettem az irányítást és olyan irányba terelem az életem amilyenbe mindig is szerettem volna. Azt mondják hát a csúcsról lehet a legnagyobbat zuhanni - azt nem gondoltam volna, hogy ennyire meglepétszerűen fájdalmas lehet a zuhanás. Akkor csúszol meg amikor a legkevésbé számítasz rá mégis miközben zuhansz minden kristálytisztává válik, egyértelművé és egyszerűen csak elfogadhatóvá. Húgom jólismert lépteit hallom, sietősen szedi aprócska lábait. Pontosan abban az ütemben ahogyan szokta, ahogy mellém ér s én rápillantok mindenféle mosolytól vagy kedveskedő gesztustól mentesen rögtön rájön, hogy Cameron hívta. Látom kiülni az arcára az értetlenséget, Önszántamból ugyanis nemigen kezdeményezek vele találkát. Most azonban más a helyzet, valahogy elmúlt a sok éves gyűlölet s az érzés bennem, hogy ő valamiért jobb nálam. Több nálam az Ő szemükben. Tekintetem ismét a tóra siklik miközben Lily helyetfoglal mellettem a kövezeten. Nem kérdez hiszen tudja jól azzal csak tetézné egyébként is feszült hangulatom. - Találkoztam Emma nénikénkkel - kezdek bele a dologba. Lily számára viszonylag jelentéktelen esemény lehet, hogy beszéltem apánk testvérével. Kezdetben számomra is az volt. - El kell mennem innen - sóhajtok majd az utolsó slukkot követve elpöccintem a cigarettámat. Előzékenyen fordítom oldalra a fejem, hogy a füstöt a húgommal ellentétes oldalra fújjam. A szél kegyes s nem fújja felé a számára egyébként utálatos szagot. Immáron felszabadult jobb kezemmel fejtetőmön hosszabra hagyott loboncomba túrok. Éjfekete tincseim rakonctálanul meredeznek jobbra-balra mígnem egyetlen kézmozdulattal hátrasimítom őket. Könyökömmel combjaimra támaszködve hajolok előre. Tény, hogy rám egyáltalán nem jellemző az ilyen jellegű szótlanság. Általában komolyabb nehézségek nélkül ki tudom mondani akár a sorsfordító mondatokat is - most azonban, tán csak mert még magam sem fogtam fel, hallgatok. Igazából mindig is ezt akartam csak nem így...
