Nem szabad kihagyni!

Az új küldetés
hamarosan kezdetét veszi
Kalandra jelentkezők
⊰ 1 - Játékos neve
⊰ 2 - Játékos neve
⊰ 3 - Játékos neve
⊰ 4 - Játékos neve
⊰ 5 - Játékos neve


ϟ Harry Potter - Days of future past ϟ
 
HomeHome  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Üdvözlet!


2000-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 1999-2000-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, lassan négy éve végleg megszűnt létezni. Megmaradt hívei bujkálnak, és az auroroknak hála egyre ritkábbak az ex-halálfalókról szóló hírek is. Úgy tűnik, hogy a varázslóvilágot jelenleg béke és nyugalom övezi, de vajon meddig? Légy részese te is az új kalandoknak!

Az oldal alapítása:
2014. október 2.
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatbox


Promóink




Legfrissebb

ϟ Tower
  Yesterday at 22:52
Kalandmester

ϟ Jonas Black vityillója
  Yesterday at 22:32
Jacob Troops

ϟ A holdfény sármos arca
  Yesterday at 22:09
Tim Roberts


ϟ Kockadobások fóruma
  Yesterday at 21:39
Jacob Troops


ϟ Alkímia labor
  Yesterday at 17:05
Viviana Rennes


A hónap posztolói
Luna Lovegood
 
Armand Stansson
 
Cody Armstrong
 
Gina Accipiter
 
Gwyneira Rousseau
 
Sidney Smallwood
 
Madeleine Eastwick
 
Jacob Troops
 
Perselus Piton
 
Daniel G. Paisley
 
Statisztika

Összesen 584 regisztrált felhasználónk van.

Legújabb felhasználó: Eleanor Branstone

Jelenleg összesen 38874 hozzászólás olvasható. in 3477 subjects
Ki van itt?

Jelenleg 9 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 8 vendég



A legtöbb felhasználó (77 fő) 2014-10-02, 18:29-kor volt itt.

Share|

Raziel, Mercury és Alice

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
SzerzőÜzenet
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Raziel, Mercury és Alice 2015-05-31, 04:23



Alice & Raziel  (& Mercury)








A gyűlölködő pillantás bármennyire is tűntet fel gyengének, s válik árulómmá, adott. Talán nem lenne ennyire látványos, ennyire... Nyílt, ha leplezése a napi rutin edzette megszokásból jönne, de olyan kellemesen elkerültük egymást az utóbbi időben, talán elkényelmesedtem menet közben, elfeledtem, milyen erővel kell uralni a megmutatkozni vágyó, vak dühöt és gyűlöletet, amit a puszta jelenlétével képes ébreszteni e férfi, és amit csak tovább szít a leányzó kellemes hangja. Írni fog neki? Milyen... Remek.
Csak természetes – felelem kelletlenül, de úgy, mintha tényleg az lenne. Mintha ez a lehetőség eddig is nyitva lett volna előtte, csak valamely misztikus, számomra is érthetetlen ok miatt nem élt volna vele. Sajnos én is biztos vagyok benne, hogy nagylelkű ajánlatom ki fogja használni, és szívem szerint ezért is a pokolra kívánnám. Hagyjon békén, eddig is milyen jól ment, nem? Ahogy végre kicsit előre megy, szinte olyan, mintha vinne magával mindent, ami eddig nyomasztott, és ami kikezdte az amúgy biztos lábakon álló álcám, így szinte egyből tudok valamelyest javítani is Alicenél, azt hiszem. Időszerű is volt már.
Én sem hiszem, hanem tudom. – vonok vállat a lány szavaira. Nos, abban az értelemben, amiben ő gondolja, ez kétségkívül túlzó azért, de erről nem én tehetek, konkretizálni nem fogok. Jobb ez így. – Akkoriban eléggé... Magam alatt voltam, tudod. – magyarázom azért. Következő szavaira, ami a látogatást illeti, csak biccentek, pontos részleteket nem akarok itt és most megbeszélni. Majd otthon, kettesben. Ami a mondandója többi részét illeti, bár lenne hozzáfűznivalóm, Mercury megelőz, így hagyom, hogy összefoglalja gondolataim. Már azon részét a gondolataimnak, amiket ki is akartam mondani. – Igen... Hasonlóan gondolom én is, de erről már beszéltünk egyszer – jegyzem meg. Azt nem teszem hozzá, hogy ha gondolja, beszélek azokkal a bátyókkal szívesen... Egyfelől, ezt az ajánlatot nem áll szándékomban megtenni, csak beváltani, ha egyszer úgy érzem, szükséges, másfelől kétlem, hogy az érintett felek különösebben örülnének egy afféle... Baráti beszélgetésnek a családról velem. Ezt ugyan meg is értem. De egyelőre nem is erőltetném ezt, hagyom, hogy maga oldja meg a dolgait otthon, legalábbis ezt a részt. Jobb az úgy, ámbár igaz az is, hogy nem bánnám, ha végül maga maradna mégis, ha kilökné magából a családja idővel, és nem maradna senkije. Mármint rajtam kívül. De azt hiszem, ez sem illik bele a jókívánságok azon listájára, amit illő lenne hangoztatni.
Eztán egy röpke pillanatig valóban feltámad bennem az érdeklődés, még akkor is, ha kérdezni nem kérdezek, az meglepően furcsán jönne ki itt és most. Nem, én ezekről természetesen tudok, legalábbis jobb, ha a látszat így marad. A valóság az, hogy meglepően keveset tudok erről az emberről, abban azonban szinte biztos vagyok, hogy már rég felégette az összes nyomot, ami ezen változtathatna. Szomorú tény ez valahol; meggyőződésem, hogy valahol akadnia kell valaminek. Valaminek, amivel erős és biztos fogást találhatok rajta, vagy valami, amit csak úgy... Jó tudni. De ahogy folytatja szavait, hamar érdektelenségbe fullad részemről a pillanatnyi fellángoló érdeklődés. Ósdi szokás... Bahh, kit izgat a teázás valójában? Legalábbis egy sokkalta érdekesebb téma letűnése mellett. Bár persze nyilvánvaló, ha valaki múltja szóba kerül... Nos, az vagy Alice lesz, vagy egy negyedik személy.
Megismerkedsz vele, persze, nem hagynám, hogy kívül rekedj ezen – hagyom rá Alicere azért – A megszokás szép rituálékat teremt olykor, akkor is összehozza az embereket, ha amúgy nincs különösebb oka...
Eztán azonban úgy érzem, megengedhetem magamnak, hogy kérjek egy szál cigarettát én is. Feszült és ideges lennék? Nos, az megeshet. Hogy Alice nem kér, az nem lep meg, bizonyosan nem én leszek, aki rátukmálja. Egy nő egyébként se dohányozzon. A tűz elfogadása röpke pillant, gyorsan jön és megy, nem tulajdonítok neki jelentőséget - illetve nem eleget ahhoz, hogy Alice felé pillantsak,és felmérjem, ő vajh nem lát-e ebbe bármit, amit nem kéne. Úgy hiszem, ebben nem volt semmi furcsa, ellenben oly sok minden mással. Hogy sejt valamit, azt a lift óta tudom, és persze azt is, hogy belőlem egy szót sem fog kiszedni. Egyelőre biztosan nem, és talán később sem. Most így gondolom.
No de beszéljünk tehát a családról, jobban mondva az Alice szüleiről. Mindenféle erkölcsi aggály nélkül mondom szavaim, ámbár az igaz, hogy tartalom épp annyira nincs szavaim mögött, mint jóérzés vagy lelkiismeret. Egyszerűen ezekre a szavakra van szükség... És amit Mercury lát, azt Alice aligha; hiszen ő nem tud eleget rólam ahhoz, hogy ez ügyben átláthasson rajtam. Szerencse, különben nem, hogy a szülei közelébe, de még a sajátjába sem engedne többé, azt hiszem. Valahol jogos lenne ugyan, ámbár kétlem, hogy afféle döntést elfogadnék.
A téma azonban hamarost tovább halad, de ezúttal nagyon is jól érzékelem, mennyire nem akarna Alice erről beszélni, így ezúttal idejében érkezem védelmére. Szeretném azt hinni, hogy ezzel javítottam az előző hibákat, vagy legalábbis megtettem egy nagy lépést az irányába. A rosszalló pillantás ezúttal nem hat meg, dühítően nem.
Nyersen? – kérdem szórakozottan. Volt kitől tanulni. – Pedig igyekszem felettébb tapintatos lenni... – ez inkább felé szúrás, semmint bármi más. Eztán Alice felé pillantok – Az igyekezet bőven elég. – biztosítom. S persze, hogy tudnék csalódni, bár hogy mennyire, az kérdéses. Talán elég jól felmértem már a helyzetet ahhoz, hogy túl nagy csalódás ne érhessen vele kapcsoltban, illetve most így akarom hinni. Esetében ráadásul türelmes leszek, vagy legalábbis megpróbálok az lenni. Szép tervek, majd kiderül, van-e értelmük, vagy gyárilag alkalmatlan vagyok minden ilyesfajta dologra.
A kedvességet kedvességgel lehet viszonozni a leginkább – felelem szórakozottan – És a magam részéről nincs is szükségem másra. – bár nem kétlem, hogy egyszer talán majd eljöhet a pillanat, amikor szívességet kérek tőle mégiscsak. Akkor persze már én is úgy fogom érezni, hogy ő ezzel tartozik nekem, és nem leszek rest benne is ezt az érzetet kelteni, mielőtt benyújtaná a számlát. De hol van az még... Addig más terveim vannak, családra vágyom. Olyanra, amelynek egyetlen Arkell sem a tagja, kivételképpen nem Mercury. Igaz... Rajta kívül csak egyet ismerek, a lányát, és ez a tény már zavar egy ideje... De nincs itt az ideje, hogy szóvá tegyem. Ennek alighanem soha nem lesz itt az ideje.
Alig várom! – felelem eztán már-már hanyagul a férfi szavaira. Korábban már említette, hogy rám akarja sózni magát így vagy úgy, az, hogy ezt megerősíti, nem rettent el különösebben - úgy értem nem jobban, mint ahogyan már akkor is. – Mily' remek, hogy ilyen... Jól használható emberekkel veszed körbe magad. – epés megjegyzés, régi sérelem, de ahogy jön, úgy suhan tova a sötét él, mert eztán a halott szülőt emlegetem fel, ami talán még rosszabb témaválasztásnak tűnik hirtelen. De csak egy röpke pillanatig, mert Alice a meghívással szinte ki is törli az egészet, a pillanatnyi kényelmetlenség hirtelen elnyújtott gyötrelmek ígéretévé válik.
Ó, ezt igazán örömmel hallom! – felelem fellelkesülve. Művészi alakítás, megfelelő körökben biztosan jutalmaznák is, bár alighanem csupán a lány lesz, aki valamennyire is hisz neki. – Alig várunk majd. – fűzöm hozzá, mintha már most, hogy még el se váltunk, is égnék a vágytól, hogy mielőbb újra viszontláthassam. Azonban eztán megrezzenek, tekintetem a zaj felé kapom, majd csak követem pillantásommal a repülők útját. Még egy ok, ami miatt igazából nem akarnék itt dolgozni, állapítom meg magamban sokadjára. A férfi mondandójára biccentek, szavakkal nem adok engedélyt, egyébként sincs szüksége rá. Pláne nem az enyémre. Komor csendben várom ki, míg végez, tekintetem arcát fürkészi, mintha keresne rajta bármit... Akármit, de aligha talál. Közben a cigaretta végére érek, szomorú tény, de újabbat nem kérek. Egyelőre.
De ahogy eztán megszólal, mondanivalójával egyszerre cirógat, és vág arcon szinte. Ó, nem tud velünk tartani? Milyen szomorú, már-már drámai, de valahogy - nagy nehezen persze - majd csak túléljük. De az, hogy ne lennék képes megoldani a leányzó körbevezetését, sőt, csak miatta át kéne ezt tenni máskorra... Sötét pillantás, ennyit kap csupán, szavakkal nem felelek, csak egy röpke érdeklődő szemvillanás, mellyel a lányt illetem. Rendben van, döntsön akkor ő.
Természetesen, ha még mindig úgy véled, ráérsz, igazán megtisztelnél minket a jelenléteddel – felelem készséggel tehát arra a részre, melyről úgy vélem, kegyeskedik megengedni, hogy én döntsek felőle. – Hat-fél hét között. – határozok végül, viszonylag tág intervallumot hagyva neki. Késni úgyse fog, de sietnie sem kell.
Chhh – kommentálom a férfi szavait eztán már-már sértetten felhúzva orrom. Mit tudja azt ő? Mintha főztem volna rá az elmúlt időben, bahh. Bár tény, nem sértett meg, leheletnyi műhiszti ez a részemről, semmi több, és ezt neki is tudnia kell. – Ez esetben... Van valami, amit szívesen fogyasztanál ma este? – merő érdeklődés. Ha akarja, tessék, itt a remek alkalom, hogy valami szokatlanul bonyolult ételt rendeljen, legfeljebb tényleg lepasszolom a lehetőséget a lánynak.
Vissza az elejére Go down
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Raziel, Mercury és Alice 2015-05-26, 23:06


Alice & Raziel
n o w  .  t h a t ' s  .  w h a t  .  i  .  c a l l  .  f a m i l y

Nyugodtan, szinte önelégülten állja fia sötét pillantását. Pedig milyen illetlen dolog akár csak kimondatlanul is fenyegetni egy szerető apát – de nem most van itt az ideje, hogy erre felhívja a figyelmét, ellenben percről percre biztosabb abban, hogy hamarosan eljön az alkalmas pillanat, akkor majd erre is emlékezteti megannyi kis botlásával egyetemben, amelyeket Alice előtt elkövetett. Jelen helyzetben azonban ez a tekintet egy vesztett csata elismerése, Raziel gyengeségének jele, amelyet óvatlanul felfedett előtte. Alice van olyan fontos számára, mint amilyennek látszik, ismeri be Raziel pillantása.
Annál makulátlanabb mosollyal fordul Alice felé, noha csak egy elégedett bólintással nyugtázza a lelkesedést. Az sem kerüli el a figyelmét, hogy túlzó szívélyességével pont hogy valamiféle ösztönszintű gyanút kelt a lányban, így egyelőre nem erőlteti a közeledést. Lesz még alkalom, vagy ha mégsem, akkor kénytelen lesz tenni róla, hogy legyen.
- Azért nagyon értékelem, hogy felajánlod a segítséged – néz hosszan Razielre, és ez a pillantás, a szájrándulás arról árulkodik, hogy fog is okot találni, hogy igénybe vehesse azt, ha szeretett fiának esetleg mégsem jut eszébe magától keresnie a társaságát. Ez valamennyire eloszlatja a keserűségét, de sajnos a rövid séta Razielnek is időt ad, hogy rendezze sorait, és a nonverbális jelek alapján valamivel pozitívabb viszonyulást sugározzon Alice felé. Folyamatosan nyomás alatt kellene tartania Razielt, és a helyzet megoldódna magától, de szerencsére jó színészt nevelt. Szerencsére, bahh.
Még szerencse, hogy van mivel lefoglalnia magát, mert Alice szavai már-már azt implikálják, hogy a lány nem csupán unokatestvérként, hanem egyenesen testvérként gondol Razielre, Raziel meg a szülőlátogatást emlegeti… bármennyire is aranyos kislány Alice, Razielnek nem lehet más családja őrajta kívül, nem, azt nem fogja megengedni. Alig bír uralkodni az arcizmain, de mikor újra a férfi és a lány felé fordul, már nem tükröz az arca semmilyen indulatot, csak őszinte érdeklődést, hiszen ahhoz, hogy nyeregbe kerülhessen ebben a helyzetben, minél többet kell megtudnia.
- Talán csak nem tudják, hogyan kezeljék a helyzetet, meglehet, kisebbségi érzésük van, hiszen hogyan is szorulhatna rá egy tehetséges fiatal boszorkány az ő erős bátyjaira? – Együttérző, bátorító pillantást vet a lányra. – Meglehet, egy beszélgetés még segíthetne a dolgon. Az évek során ez egyre nehezebb lesz, Alice, ne hagyja elúszni a lehetőséget, hogy még javítható a kapcsolatuk.
Nem kioktató, nem is úgy beszél, mintha feltételezné, hogy pontosan tudja, miről van szó, igyekszik finoman terelgetni a lányt, nem akar újabb túlzásokba esni, ha eddig ilyen szépen építkezett kettejük között a rokonszenv. Kissé mulatva pillant Razielre, aki szinte már hihető érdeklődéssel hallgatja a szavait, igaz, az egykori családjáról neki sem beszélt soha, a régi szigetbirtokra sem vitte el, pedig megvan az is, nem adta el valami sajátságos szentimentalizmustól hajtva. Mindegy is. Az is az övé lesz egyszer, ahogy szinte az egész vagyona, végrendelete nem igazán kedvez a másik szóba jöhető félnek. Pedig, ha belegondol, ki másnak mutathatta volna meg, honnan is jött, ha nem Razielnek? Mégsem így alakult, lehet, hogy már nem is fog.
- Felesleges kellemetlenül éreznie magát emiatt, ósdi szokás – von vállat gálánsan, de láthatóan értékeli a lány lelkesedését. Tényleg értékeli, felüdülésként hat rá, talán több időt kellene nőtársaságban töltenie… jaj, nem, mégsem. A cigaretta elhárítását nem is kommentálja, így parancsolta az illem, hogy megkínálja, de erőltetésről szó sincs.
Önmaga tükörképe. Ó, de mennyire.
Most nincs is az ő tekintetében sem semmi fenyegető, éhesen issza a pillanatnyi közelséget, a szemkontaktust, a rituálét, ahogy meggyújtja a cigarettaszálat, és vége is. Nem tűnik fel Alice furcsálló vagy zavart pillantása, nem feltételez ennyi kémadottságot a lányban, bármennyire is sokszorosan bizonyította, hogy tartogat meglepetéseket, és ugyan mit is lehetne felfogni ebből a múló percből annak, aki kettejük üvegburába zárt világán kívül rekedt? Hátradől ismét, tekintete még egy kis ideig Razielen pihen, bujkáló mosollyal nézi a férfi mozdulatát, bal kéz, ballépés, kis rohadék, milyen ügyesen játszik el bármit, semmi nem tudja kizökkenteni a színjátékából, rajta kívül persze, lelkiismerete sincs, hogy bánja, amiért össze-vissza hazudozik egy ilyen tiszta léleknek…
De még ebben a már-már idillien ellazult állapotban is azonnal észreveszi, hogy megint túl messzire ment, szinte a lány szavába vágva visszakozik, finom, bocsánatkérő mozdulattal, amely bizonyára egy finom váll- vagy kézszorításba fordulna, ha Alice elég közel ülne hozzá:
- Ne haragudjon, ez igazán nem könnyed csevejhez illő téma. – Hogy Alice fellélegezhessen, inkább Razielre fordítja rosszalló pillantását, nos, kettejük közül nem ő terrorizálta a bájos hölgyet jóformán folyamatosan, amióta csak tart ez a családi találkozó. – Biztos vagyok benne, hogy így gondolod… de hajlamos vagy nyersen fogalmazni.
Figyelmesen és cseppet sem tolakodóan hallgatja Alice-t, hogy jóvátegye a korábbi tévedést, a cigaretta és a szinte égetően forró tea megtartják a józan ész talaján, pedig Raziel minden szava, minden gesztusa bőszíti.
- Ön igazán elragadó, Alice, és egyáltalán nem kételkedem benne, hogy néhány év múlva nekem kell szívességet kérnem Öntől – mosolyodik el a viszonzáshoz való ragaszkodás hallatán, nem nehéz őszintének lennie, hiszen valóban rokonszenvesnek tartja a lányt, még lehetőségeket is lát benne, és valljuk be, ezt a minisztériumban dolgozó megannyi relatíve okos boszorkány közül eléggé kevesen váltják ki belőle.
- Most, hogy tudom, a visszatérést tervezed, be is foglak – bólint higgadtan, a tényszerű közlést csak a mosolyfélére ránduló szájsarka enyhíti. Ha másra nem, erre legalább jó volt ez a kitérő Alice pályaválasztási terveit illetően. – Nos, igen, és a legjobbakat bármikor hasznosítani is tudom – teszi hozzá, ebben most nincs is semmi mögöttes tartalom, legfeljebb a visszafogott, már-már katonaian merev dicséret, de azt, hogy Razielt bevonja a parancsnokság munkájába, momentán teljesen komolyan gondolja. Egy pillanatra összeszűkül a szeme a szenvtelenül mondott szavakra. Még komolyabban. Nem szólal meg, elkomorult vonásait, néma füsteregetését akár úgy is lehet értelmezni, hogy az elvesztett nejére gondol.
A vacsorameghívás persze ki tudja rángatni ezek közül a fájó gondolatok közül.
- Azért be tudok ugrani egy kis időre biztosan – nyugtatja meg az aggódó fiatalokat, hát, igen, nagyon nehéz lesz elszakadnia az íróasztalától azért, hogy a fiával és Alice-szel tölthesse az estét, szinte már fizikai fájdalmat okoz majd ez az édes kötelesség, bizonyára. – Nagyon szívesen – ismétli könnyedén, alig érezhető nyomatékkal Razielt fürkészve. Épp szólásra nyitja a száját, hogy valamit még hozzátegyen Alice csacsogása után, de az irodaajtó levélrésén egy egész raj lila papírrepülő ront a szobába, hogy azon a bizonyos íróasztalon landoljanak, még ha gondolatban egészen mást is fektetne a tömörfa lapra. A rajt követően még egy repülő érkezik, majd még egy.
- Elnézéseteket kérem, csak egy pillanat. – Látható kelletlenséggel teszi le a csészéjét, hogy felkeljen, és felbontsa az üzeneteket egymás után. – Attól tartok, vissza kell vonnom a meggondolatlan ígéretemet a parancsnokságon való idegenvezetésre vonatkozóan. Mégiscsak kénytelen vagyok Önt Razielre bízni, vagy áttehetjük máskorra, igaz, ha nyáron egyébként is körülnéz nálunk tüzetesebben… nos, ezt a döntést meghagyom Önnek, Alice. De a vacsorameghívás azért remélem, áll még – teszi hozzá somolyogva, és jelezve, hogy a beszélgetést azért még nem tekinti mindjárt lezártnak, visszaül a helyére, a kezébe veszi a teáscsészét csészealjastul, sőt újabb cigarettára gyújt. – Hánykor is?
Majd, hogy könnyedebb témák felé terelje a beszélgetést, évődő, cinkos hangon jegyzi meg:
- Igazán, gyakran szokott sütni-főzni? Bár gondolom, egyedüli lánytestvérként nem is igen van más választása. Mindenesetre örömmel hallom, hogy ezen a téren is tehetséges, mert azt hiszem, Raziel legénykonyhájára rá is férne a vérfrissítés…
Na, persze, nem úgy. Egyáltalán nem úgy.
Vissza az elejére Go down
Alice Sinclair
Reveal your secrets

avatar

Hugrabug

ϟ Kor : 21
ϟ Hozzászólások száma : 73

TémanyitásTárgy: Re: Raziel, Mercury és Alice 2015-05-24, 13:06

Raziel, Mercury & Alice


[You must be registered and logged in to see this image.]Valahogy egyre bizonytalanabbá válok, hiszen Raziel szavait nehéz száműznöm fejemből. Kellemetlen helyzetbe hozott, nem is egyszer, pedig igazán lehetne kicsit megértőbb velem szemben. Én... tényleg igyekszem. Tudom, hogy mit ígértem neki, én pedig ezért minden tőlem telhetőt megteszek, de mégse megy ez igazán, nem eléggé, de talán nem várható el tőlem a teljes átváltozás egyik napról a másikra. Mercury viszont mintha így is elfogadna, még így is segítségét ajánlja fel nekem, amely most rettentően jól esik és már tudom, hogy élni fogok a lehetőséggel. Miért utasítanám vissza?
- Rendben! És tényleg köszönöm szépen, mindenképpen írni fogok! - szemeim édesen felragyognak, ahogy a férfi arcát fürkészem. Jó lesz, már most tudom. Ha visszaérek a Roxfortba, utána fogok nézni azonnal, hogy mikor lesz lehetőségem egy ilyen kirándulásra, majd már el is küldöm a baglyot, de szerintem inkább Mercury otthonába, mégse kéne a munkahelyén zavarnom ilyesmivel. Nem szólok közbe, amikor egymás között beszélgetnek, nem vagyok illetlen, de amikor ismét hallom a felajánlást, hogy bármikor fordulhatok még az aurorparancsnokhoz is, azért sikerül ezzel a lépéssel meglepnie. Tényleg nem tudom, hogy ilyen rövid idő alatt ezt mivel érdemeltem ki. Ilyen fontos lenne Mercury-nak a család? Meglehet...
- Köszönöm! - mást nem mondok erre, de belül ezernyi gondolat fut át az agyamon. Nem zargatnám őt apróságokkal, és el se mondanám neki mindazt, amit Razielnek. Nem kell tudnia, hogy miként bánnak velem az iskolában, hogy miért vagyok olyan, amilyen... Nem, ez jobb, ha megmarad csak közöttünk unokatestvéremmel. Egy pillanatra fellesek rá, majd végül folytatjuk utunkat tovább, a férfi irodája felé. A liftben is megtörténik az a bizonyos jelenet, mely után mindhárman úgy csinálunk, mintha semmi se történt volna. Lehet, hogy még szóba fogják hozni, de... már nem tudom megmásítani azt a tettet és nem is akarom. Úgy éreztem, hogy közbe kell lépnem, ahogy most is magam mellett szeretném tudni unokatestvéremet. Nem számít, hogy zavarba hozott az előbb, neki bármit meg tudnék bocsátani úgy hiszem. Igen, máris, pedig még nem ismerem igazán. Oh, még oly sok minden van, amit meg kéne tudnom róla.
- Ugyan! Nem hiszem, hogy ez így lett volna. - hogy ő rosszabb, mint én? Ez biztosan nem igaz, csak azért mondja, hogy jobban érezzem magam. Mindenesetre még némi kedves szóváltás, majd megérkezünk Mercury irodájához, ahol hamarosan észreveszek két fényképet is, melyeket kíváncsian kezdek el nézegetni. Nem láttam még Raziel anyjáról túl sok képet, nem tudtam, hogy ki szerepel a fotóalbumokon, de most már teljesen összeáll számomra a kép.
- Bizonyára örülnének neked, hiszen tudják, hogy máris közel kerültél hozzám. A vérszerinti bátyáim pedig mostanában elvannak a saját életükkel, őket amióta a Roxfortba jöttem, már nem érdeklem igazán. - talán féltékenyek arra, hogy én boszorkány vagyok, míg ők egyszerű muglik. Meg tudnám ezt érteni természetesen... Eleinte még nem tűnt fel ez a dolog, de amikor otthon panaszkodtam arról, hogy miként bánnak velem az iskolában, egyre kevésbé érdekelte őket. Én szeretem őket továbbra is, de tudom, hogy mindez egy töréspont lett a kapcsolatunkban. Raziel viszont talán a jövőt jelenti a számomra, én pedig igyekszem nem elszúrni a dolgokat, bár jelenleg még rettenetesen nehéz a helyzet. Még a teázással is meggyűlik a bajom, tudatlan vagyok még, ezt pedig érzékelteti velem a holnapi tanulással. Ahogy akarja, legyen úgy, de Mercury ismét megment, legalábbis én annak érzem tetteit, ahogy javasol nekem egy teát és mesélni kezd. Idő közben már én is a kanapén ülök, onnan pislogok fel rá kíváncsian és szinte iszom szavait.
- Haragudni? Dehogy! Inkább kellemetlenül érzem magam, hogy ismét megmutatkozik, hogy mennyire tudatlan vagyok még. - nem tagadom most már a nyilvánvalót, amelyet mindketten tudnak, viszont ez a kis történet úgy érzem, ismét erőt ad. - De akkor ezek szerint még én se vagyok elkésve. Kellemes szokásnak tűnik, szerintem kedves, hogy bevezette ezt a családjában és talán idővel én is megismerkedem a különböző teákkal. - pillantok itt Razielre, hiszen holnap ebben már részem lehet, de már ma is kaphatok valami igazi finomságot, amit Mercury ajánlott nekem az imént. A cigarettázás egyébként nem zavar, de én magam nem élek ilyesmivel, így amikor felém nyújtja a férfi, meglepetten nézek fel rá. Milyen udvarias, én nagyon nem vagyok ehhez hozzászokva.
- Köszönöm, de nem dohányzom. Igazából még soha se próbáltam, de valahogy nem is vonzott. - persze nem lenne nehéz dolguk, ha bele akarnának vezetni a rosszba, de talán nem terveznek ilyesmit, nem lenne sok értelme, ha hárman füstölögnénk a szobában. Figyelem, ahogy nemsokára Raziel megkapja a kért szálat, de ez a tűzgyújtás... csak én látok bele többet? Áh, biztosan hülyeség, bár azt érzem, hogy az ő kapcsolatuk valahogy más, mint a bátyáim és apám kapcsolata, de hogy miért, arra még rá kell jönnöm. De van időnk, talán Mercuryt majd kettesben is kifaggathatom, ahogy Razielt is. Szeretném átlátni a dolgokat. A szüleim is kis időre szóba jönnek, de ők... nem túl különlegesek, egyszerű emberek, mégis, mindkét férfi kedvesen reagálja le a szüleim életét, pedig tudom jól, hogy egyikük se érzi annyira úgy, mint amit mondanak. Mercury hirtelen kérdései viszont meglepnek, oly nagyon, hogy hirtelen meg se tudok szólalni, így pillantok szemeibe egy cseppet ijedten. Ezek szerint tökéletesen tisztában van gyengeségemmel, csak az okát nem tudja, amelyet most ki szeretne deríteni.
- Én... - alig tudom könyögni ezt az egy szót is, de érezhetően nem merném válasz nélkül hagyni, de ekkor szólal meg Raziel, én pedig most visszavonulót fújok, szinte azonnal. - Erről most tényleg nem beszélnék szívesen, ha nem bánja... Majd legközelebb. - igen, talán egy következő találkozókor. Raz-nak persze mindent elmondtam azonnal, de talán ő is érzi, hogyha most Mercury is megtudná mindazt, az egyszerre túl sok lenne a számomra, főleg, hogyha boncolgatná is a dolgokat. Most jól esik a segítsége, így egy apró mosolyt kap tőlem, mert ez most tényleg olyan dolog, aminek nem kéne kitudódnia, szégyellem ugyanis magam azért, mert ilyen gyenge vagyok.
- Egyelőre nem vagyok megelégedve saját magammal se, de igyekszem változni és fejlődni, Raziel pedig már most sokat segített nekem. És ahogy mondja, nincsenek elvárásai felém, de én mégis... szeretnék igyekezni. - hiszen ha nem tenném, akkor nem tudna segíteni se nekem. Azt azért kétlem, hogy ne tudnék neki csalódást okozni, ezek szép szavak, bár nem érzem teljesen igaznak őket, mégis, most csendben maradok és inkább kortyolok egyet a teámból. Úgy legyen, ahogy mondja, reméljük, hogy tényleg minden megvan bennem, ami kellhet, végülis, a vér összeköt, rokonok vagyunk, még akkor is, hogyha nem egyenes ágról.
- Azért, ha a jövőben úgy alakul, én szeretném viszonozni a kedvességet. - mindkettejüknek, ezt pedig tekintetemből is láthatják, ahogy feléjük nézek. Nem tudom, hogy lesz-e olyasmi, amiben segíthetek nekik, de még fiatal vagyok, ki tudja, hogy mi lesz öt vagy tíz év múlva. A következő beszélgetést figyelemmel követem, és valami azt súgja, hogy a normális beszélgetés mögött mintha más tartalom bújna meg. Titkolni akarnak előlem valamit, én pedig ezt tökéletesen érzem, mégis, úgy teszek, mintha semmit se vennék észre ebből, talán jobb most naívnak mutatkoznom. Sokszor az vagyok, nem túl nehéz most is így tennem, de egyre inkább érzem, hogy este erről még beszélnünk kell Raziellel. Mindenesetre Mercury egyre közelebb kerül hozzám, én legalábbis úgy érzem, így nem tudom megállni azt, hogy ne hívjam meg estére. Még én se jártam Razielnél eddig, nem lenne ehhez jogom, tudom jól, de... szeretném még jobban megismerni az apját, nem csak egy futó látogatás erejéig. Remélem, hogy nem bánom meg mindezt, de az öröm, amit Mercury arcán látok, nagyon kellemes érzéseket kelt bennem. Lehet, hogy Raz valamiért eltolta magától? Hogy Mercurynak hiányzik a fia? Sok minden lehet ez az egész mögött, de valahogy úgy érzem, hogy talán jót cselekszem. Ugye nem fogom még ezt megbánni?
- Ez csak egy vacsora, előtte és utána is tudunk még kettesben lenni, ahogy bármikor máskor is. - pillantok Raziel felé, majd én is kíváncsian figyelem, hogy vajon rábólint-e az ötletre. Amikor pedig hallom, hogy ő is rákérdez végül a dologra, sőt, örömmel venné, még szélesebbé válik a mosolyom. De jó, ez remek este lesz, már előre érzem. A teám mindenesetre most már elfogyasztom, tényleg jól esett és nagyon finom volt.
- Persze, én is úgy gondoltam, hogyha ráér, nem szeretném feltartani, ha más programja van. - teszem hozzá azért hirtelen, bár az előtt már hallottuk, hogy Mercury szívesen részt venne az estén. Tényleg örülnék, ha én is tudnék valamit majd segíteni, de ki tudja, talán összehozhatom a családot valamilyen szinten.
- És tényleg segítenék főzni vagy süthetnék valami finomat az estére. - pillantok most már Razra. - Eléggé otthonosan mozgok ám a konyhában. - teszem még hozzá, jelezve, hogy mindenképpen szeretném majd kivenni a részem. Kellemetlenül érezném magam, ha csak ott ülnék a konyhában egy széken és figyelném, ahogy Raziel dolgozik. Az nem én lennék.



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Raziel, Mercury és Alice 2015-04-29, 23:39



Alice & Raziel  (& Mercury)








Biccentek a lány szavaira. Nem kattog tovább látszólag a még csak nem is látott irodám otthonossági fokán, és berendezettségi szintjén, még jó, hogy nem kezdi el feszegetni ezek után azt sem, hogy a feng-shuinak megfelelően van-e elrendezve az asztal például... Eztán nem szólok közbe, egymáshoz szólnak inkább, hagyom, had tegyék, még akkor is, ha magamban bosszankodom a dolgon. Túlságosan is... Baráti ez az egész, túl közel engedi magához ezt a férfit. Nem is értem, hogy nem látja a nyilvánvalót?! Persze, ha látná, már velem sem állt volna szóba egy percig se, így nem is értem, miért lep meg, hogy most is kiéhezve vetődik az első jó, kedves szó után. Lehetne hozzá nekem is néhány, talán javítana a helyzeten, de olyan műnek, mesterkéltnek hatna, attól tartok, még Alice se hinne nekem végül. Azonban Mercury szavai kiváltanak belőlem egy sötét, már-már gyilkos pillantást, amely egyértelműen azt üzeni, hogy darazsakkal fogom lerágatni a húsodat, és még éltedben elégetni a csontjaid, de nem kommentálom, ahogy ilyen túlzó személyességgel fordul a lányhoz, és bíztatja, hogy azt a szebb sorsra is érdemes iskolai madarat egyből hozzá, mi több, az otthonába küldje.
Talán nem értelmetlen... De szükségtelen, vagy épp felesleges annál inkább – felelem szelíden eztán, gondosan eltüntetve az utálkozás legapróbb nyomait is arcomról közben – Kétlem, hogy az én segítségem kéne bármelyik ügyedhez is... – jegyzem meg finoman. Az már jellemzően nem az a szakasz. Leheletnyi gyanakvás vegyül hangomba, mert láthatóan nem tudom hova tenni, pontosan mire is gondol. – De persze, ha mégis úgy érzed, hogy... Okvetlenül szükséged van rám egy ügyed kapcsán, elérsz. – teszem hozzá, némi kelletlenséggel ugyan, de látszólag mégis a maga természetességével ejtve a szavakat. Úgyse tenné meg, hiszen mi indokolná? Na ugye... A férfi szavait nem ragozom, nem említem, hogy Alice is a család része, ezt Mercury már megtette, kár lenne tovább fokozni eme állítást, nem? Még akkor is, ha bosszantó, hogy eme tényt a férfi említette, még inkább az, hogy ebben a szituációban ő tűnik sikeresebbnek, legalábbis ami Alice megszerzését illeti. A szomorú helyzet az, hogy kellő nyomás alatt pikk-pakk előtérbe kerülnek a hiányosságok, amelyeket a szocializációm nem érintett, vagy nem eléggé; és szinte azonnal vegyül fel-feltörő rosszindulatommal, érzéketlenségemmel. Pedig igyekszem... El se hinnék talán, mennyire. De egyes dolgok nem változnak, ezt támasztja alá a liftes jelenet is... Bár tekintetem követi a férfit, készséggel hátul maradok Alice-szel, előzékenyen a jobbomra engedve őt, újfent, noha rokonként a másik oldalra is száműzhetném épp. Ami azt illeti, van egy olyan érzésem, fel se tűnne neki.
Ha az érdekel, szerintem sokkalta rosszabb voltam, mint te, ami azt illeti. Sőt! – felelem bátorítóan, most, hogy apám kartávolságon kívülre került, sokkalta békésebb a hangom, és nyugodtabbnak is hatok, holott őt követjük, ráadásul az irodájába, mégis barátságosabb és biztatóbb mindez, mint akár pár perccel ez előtt lehetett volna. Nem hazudok sokat egyébként, bizonyos tekintetben persze, hogy rosszabb voltam, sőt, vagyok, mint ő. Szavaira őszinte mosoly suhan át ajkaimon – Ígérem, igyekszem rá is szolgálni – felelem bájosan dorombolva tovább, és inkább bele se gondolok, hogy apám egyszer még szíjat hasít a hátamból, vagy amiből épp, hogy neki is rászolgálhassak, ha mást nem, legalább úgy a... Törődésre.
Csupán meglepő... Egyszer talán majd meglátogatlak titeket, ha a szüleid fogadnak még. – felelem, de nem ragozom tovább magam sem a dolgot, erről beszéltünk már korábban részben. Talán érdemes még feszegetni a témát, ó, nagyon is - de nem itt, nem az én rokonságom körében. Merlinre, nem is kellett volna hogy találkozzon egyik rokonommal se, lehetőség szerint soha. De legalábbis nem a közeljövőben. Akárhogy is, a képek számomra még megtekintésre sem érdemesek látszólag... Nem véletlen. Azonban leheletnyi érdeklődés villan eztán tekintetemben, ahogyan Mercury a családjáról és a szokásaikról beszél, egy hosszú pillanatig nem is veszem le róla a tekintetem, ámbár a témát nem ragozom, és a legkevésbé sem firtatom az ő... Esetleges hagyományaikat, ámbár úgy tűnhet, ez a téma mégiscsak érdekel. Holott mint a fia, nyilvánvalóan tisztában vagyok ezekkel, ugyebár. A felkínált cigarettát készséggel fogadom, ha már kértem, a tűz elől sem húzódom el, furán venné ki magát. Nem pillantok el róla, tekintetem engedékenyen szegezem az övére, látszólag még csak félrepillantani, vagy pislogni sem szándékozom, de ezúttal sem harag, sem már nem tükröződik benne - semleges, leginkább csak önmaga tükörképét fedezheti fel. Pont elég. De ahogy a cigaretta parazsat fog, hátradőlök helyemen ismét, hisz természetesen a tűz kedvéért előrebillentem, így viszont most menthetetlenül beáll közénk a kellemes távolság. Rövid ideig elviselhető a közelsége... De azt hiszem, ha tartósan úgy kellett volna maradnom, idő kérdése lenne, hogy üvöltsek, azt pedig nyilván nem akarná. Itt és most. Alice felé egy bájos mosolyt villantok azért, bár meglepett volna, ha megtiltja - de aztán meg ki tudja...
Kinek mi az egyszerű – jegyzem meg lassan – Alighanem sokkalta inkább megdolgoznak a mindennapjaikért is, semmint mi valaha is fogunk. Igazán... Csodálatra méltó. – jegyzem meg, enyhén behajlítom bal karom, közelebb húzom magamhoz, miközben kifújom a füstöt. Persze jobbkezes vagyok, nem meglepő, a cigaretta is a jobbomban van. – Ilyet igazán nem illik kérdezni, rögtön az után, hogy kerülnéd az olyan témát, amit nem szívesen feszegetne – jegyzem meg Mercury szavaira leheletnyi rosszallással - bár alighanem ennek is meglesz még a maga ára -, mintegy kiskapuként: ha Alice nem akar felelni a kérdéseire, hát ne tegye. Ahogy viszont nekem szegeződik a kérdés, felvonom kissé szemöldököm. – Semmilyen elvárás elé sem állítottam, és már biztosítottam róla korábban, hogy nem okozott csalódást, mi több, nem is tudna, még ha akarna sem. – felelem készséggel, szavaim csak félig címezve apámnak, valahol Alicenek is szólnak. Így is gondolom részben, másfelől próbálom javítani a helyzetem persze, mert érzem én is, hogy nem állok igazán fényesen. – Ami pedig azt illeti, szerintem minden meg is van benned, ami kellhet ahhoz, hogy efféle gondolatoknak meg se kelljen fordulnia a fejedben. – fűzöm még hozzá, most már kifejezetten a leánynak címezvén a szavakat. Mercury nagylelkű ajánlatára nem felelek, nem nekem szánja őket, még akkor sem, ha látszólag nekem is szól. Családon belül, hát persze, hogyne. Még abban sem vagyok bizonyos, hogy Alice számára ténylegesen is ingyen lenne bármi is, és ne jönne el idővel az elszámolás ideje...
A következőekre újfent nem felelek, mígnem rám nem terelődik a szó, az alól már nem tudok kibújni. Kortyolok egyet teámból, mielőtt a poharat szép lassan visszatenném a helyére, csak akkor felelek.
Ugyan, hiszen nem is olyan rég mondtad, szívesen bevonnál az... Ügyeidbe. – felelem derűsen, mintha ezzel el is lenne intézve a nagy visszatérésem. Persze kétségtelen, ha Alice tényleg auror akarna lenni, hajlandó lennék a kedvéért ténylegesen is némi időt szánni erre, ámbár alighanem kiverne a víz, ha apámmal édes kettesben kéne bárhova is bevetésre mennem. Nem, ez biztosan nem fordulhatna elő... – Ámbár ennek talán van némi köze ahhoz, hogy eleve csak a legjobbakat vállalod el – felelem bájosan, majd egy pillanatra elsötétül tekintetem, végül mégis válaszolok, holott elsőre úgy tűnhetett, nem teszem. De, válaszolni kell - mindig válaszolni kell. – Magánéleti válság. Egy szülő elvesztése... Nagy tragédia. – felelem szenvtelenül, mintha csak arról lenne szó, hogy amaz tapintatlanul az elevenembe taposott, és felhánytorgatott egy fájó, kegyetlen emléket, mintha csakugyan krízisen mentem volna épp át. Kétlem, hogy bármelyikük is elvitatná ezt... Már hogy is vitatná, hiszen Alice szavai szinte egyetlen tollvonással zárójelbe teszik ezt az egészet. Egy hosszú pillanatig - talán egy-két másodpercig is - megrökönyödve bámulok rá, majd szinte ijedten kapom pillantásom Mercury felé. Riadtan rezzennek pilláim, de ezúttal szinte azonnal rendezem vonásaim, így újfent azt a műmosolyt öltöm fel, amit ma egyszer már láthattak, és amely tapasztalatlan szemnek akár valódinak is hathat.
Nem mertem említeni – kezdem nagy szerényen – Hiszen ha még hétvégén is bent vagy, valamelyik ügy igencsak feltart, nem rabolnám az időd... Ugye nem vagyunk máris terhedre? – kérdem "rémülten", majd egy viszonylag lágy, kellemes hangon folytatom – De természetesen, ha pont ráérnél, és szívesen átugranál hozzám... Hozzánk, azt igazán örömmel venném. – hívom meg tehát kénytelen-kelletlen.
Oké, oké, értem én, hogy elszúrtam ezt a mai napot, de ennyire? Alice vajon egyenesen meg akar ölni? Nem tudom nem úgy elgondolni ezt részéről, mint egyfajta kései visszaszúrás azért, mert elejtettem az aurorsággal kapcsolatos gondolatait korábban. Talán egy pofont megérdemeltem volna, egye fene - de egyből EZT? Mi lesz a következő, meghívja a húgom holnap reggelire?
Esetleg vehetjük úgy, hogy megtisztelsz minket jelenléteddel? – emelem végül tekintetem a férfira.
Vissza az elejére Go down
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Raziel, Mercury és Alice 2015-04-29, 16:13


Alice & Raziel
n o w  .  t h a t ' s  .  w h a t  .  i  .  c a l l  .  f a m i l y

Fia nem átall még rá is szólni erre az elragadóan bántanivaló teremtésre, kifejezéstelenül söpör végig rajtuk a tekintete, Alice láthatóan most készül bocsánatot kérni azért, hogy bocsánatot kért, Raziel hangjából pedig kicsendül, hogy feni a gidaölő kést, és Alice kedvéért ő is vet a fiúra egy helytelenítő pillantást, hogy ugyan, ne bántsa már szegénykét azért, mert zavarban van, de az az igazság, hogy ő rettentően jól szórakozik rajtuk, és az eddigi aggodalmai is halványulnak egy kissé. Együtt akarták tölteni a hétvégét? Razielt elég egy kis nyomás alatt tartani, és olyan kizsigerelően észrevétlenül tör elő belőle a rosszul szocializált állat, hogy a bájos kuzin hamarosan sírva menekül vissza a Hugrabug klubhelyiségbe. Vagy Griffendél. A későbbiekből ítélve, lehet, mégis inkább a Griffendél.
- Ennek igazán  örülök – mosolyog a lányra valóban örömmel és felszabadítóan él nélküli bátorítással, majdhogynem megveregeti a kecses kis vállát, és leginkább azért nem teszi, mert ki tudja, mi történt vele, amitől ennyire komplexusos, lehet, hogy nem kedveli az idegenekkel való érintkezést. Milyen mulatságos is lenne, ha Alice-t a maga oldalára állíthatná, óh, igen, ez nagyon is tetszetős gondolat, és egyelőre elég jól is halad vele. Majdhogynem zavarba jön a kitörő lelkesedéstől (vagy legalábbis ezt a látszatot kelti), Raziel szavait szépen el is engedi a füle mellett, miután pillanatnyi szemkontaktussal jelezte, hogy tudomásul vette őket, Alice hálálkodására csak legyint.
- Ugyan, ne butáskodjon, nekem ez nem kerül semmibe. Akkor azt javasolnám, hogy levélben írja majd meg, ha már tudja, mikor lenne ez Önnek alkalmas a következő iskolai szünetben, és akkor körbekérdezem a kollégákat, és előre lefixáljuk az időpontot. Megfelel így? Ha nincs saját baglya, a roxmortsi postabaglyok biztosan megtalálnak itt vagy otthon, de azt hiszem, az iskolai madarakkal sem lesz gond, nem fog elkeveredni.
Annyira ártatlan, hogy még csak rá sem néz Razielre, csak a szeme sarkából figyeli, hogyan reagál fia erre a közvetlen kapcsolatfelvételre, pedig hát nem lenne elengedhetetlenül szükséges, hogy ők ketten a férfi megkerülésével is érintkezésben maradjanak, de miért ne? Mikor ezt megbeszélték a lánnyal, akkor néz csak rá, még elkapja azt a furcsa mosolyt, bár tudná, mi jár most a fejében.
- Fiam, hogyan lehetne a te megkeresésed értelmetlen? – csóválja meg a fejét  rosszallóan, ugyan, még téma sem kell hozzá, hogy ne legyen elvesztegetett idő, egy két perces találkozót is bőven sok értelemmel tudna megtölteni, ha végre belemarhatna figyelő szemek kísérete nélkül. – Ha olyan elfoglalt lennék, legfeljebb belevonlak az ügybe, ha már úgyis ott vagy – somolyog aljasul, milyen érdekes is lenne, új játék, de nem hagyja, hogy a túlságosan is vonzó gondolat eluralkodjon az elméjén, kényszeríti magát, hogy megmaradjon ezen a biztonságos, kívülről is száz százalékig tisztán értelmezhető síkon a beszélgetésben. – Így van – bólint rá, és Alice-re fordítja a tekintetét. – Ha bármire szüksége van, hozzám is bátran fordulhat, ahogy Raziel mondta, így mennek a dolgok a családban.
Talán tényleg érdekes lenne a szárnyai alá venni Alice-t, és feltárni a sérüléseit, majd helyrepofozni, született harcost persze nem tud faragni egy nőből se, de a lány eddigi ösztönös kvalitásai alapján egy kis csiszolással nagyon is jó felderítő, tégla vagy diplomáciai munkatárs lehetne. Most még az aurorszakma vonzza, hiszen alig látott valamit, de bizonyára nem kerülne sok erőfeszítésbe másfelé fordítani a figyelmét. Pont ilyen ügyes, édes kismadarakra lenne szüksége szerte a minisztériumban… pont ilyenekre. De ha nem is jut vele sokra, az elégtétel akkor is megvan, hogy elvette Razieltől. El is akarja venni tőle. Mindent el akar venni tőle, amit csak őrizetlenül hagy, ennyi a legkevesebb, amivel tartozik.
- Hát hogyne – hagyja rá Raziel simulékony, törleszkedő hangja hallatán. Aztán később, amikor látja rajta, hogy a férfi ledermed jóleső mosolyától, de szinte egyből folytatja azt az átlátszó, verbális prostituálódást, amelyet magában sokkal trágárabbul fogalmaz meg, nos, akkor a kedves, édes íz szinte egyből keserűvé válik a szájában. Most hízelegsz, meglátjuk, hogy viselkedsz majd, ha kettesben maradunk, hogy megbeszéljük a kis problémádat. Csak mosolyog rá, és még jó, hogy előremegy, mert így azok ketten a nagy turbékolásban nem látják, ahogy lefoszlik az arcáról a mosoly.
Raziel szinte dorombol a lánynak, az meg visszadörgölőzik. Egyedül maradni? Apa nélkül? Hiszen MOST ismerte meg ezt a kislányt, és máris nagyobb ragaszkodást mutat iránta, mint őiránta valaha is… Növekvő indulattal halad az irodája felé, és mikor végre mindhárman bent vannak, egy végtelennek tűnő pillanatig biztos benne, hogy most elkábítja Alice-t, és rányomja a rohadt íróasztalra a férfit, és addig nem ereszti, amíg dorombolni nem fog neki. Most már tisztán látja, hogy eddig azért volt ha nem is könnyű, de kibírható elviselni a fia szeretetlenségét, mert nem kellett végignéznie, ahogy másokhoz kötődik. Ez valami kibírhatatlan, ez maga a téboly.
Kicsit feszült az arca még, ahogy a szüleiről hallgatja, aztán nagyon nehezen úrrá lesz rajta, unokabátyám, a szó nyálkás, gyűlöletes gombócként csúszik le a torkán, ám legyen. A teával kapcsolatos teendők, mint megszokott rituálé, lenyugtatják kicsit az idegeit, majd Alice őzikesége vagy még inkább az, ahogy Raziel kevés érdeklődést mutat ebben az irányban, végül is jótékonyan elcsitítják benne a bosszúszomjat.
- Ne haragudjon, tudom, régimódinak számít már az ilyesmi, de annak idején az én családomban nem igazán voltak szokások és hagyományok – ad magyarázatot Alice-nek, mivel sejti, hogy Raziel sugallatától különösen úgy érezheti magát, mintha nem lett volna gyerekszobája, felesleges ilyen apróság miatt rosszul éreznie magát –, már felnőttként ismerkedtem meg az ilyen ódivatú tradíciókkal, így a teázással is, és nagyon megtetszett, ahogy a berögzült szokások keretet adnak a napoknak.
Ha már Raziel cigarettát kért, előbb a lánynak kínálja oda a tárcát, azután nyújtja csak a férfi felé, aztán a saját kezéből ad neki tüzet, ürügy, hogy közelebb hajolhasson hozzá, és mélyen belenézhessen a szemébe úgy, ahogy ez más körülmények között bizonyára még kívülről is kissé tolakodónak látszhatna. Szereti nézni, ahogy dohányzik. Szentimentális dolog, de szereti.
- A muglik nem kevésbé különlegesek, mint a varázslók – hárítja el a szerénykedést. – De akkor hagyjuk a családját, nem kívánnék olyasmit kérdezni, amelyről nem szívesen beszélne. Mit érez a leginkább megterhelőnek? Mi jelent leginkább problémát a beilleszkedésben? – Megcsóválja a fejét, és elnézően mosolyog. – Nézze, Alice, ez elsősorban a maga élete, a fontos az, hogy a saját elvárásainak megfeleljen, és a maga útját járja. Nem hiszem, hogy bármelyikünknek is csalódást tudna okozni… vagy van valami, amiről én nem tudok? – pillant Razielre, bármennyire is szórakoztatja a férfi gyöngéd terrorizálása, ha meg akarja nyerni magának Alice-t, mégiscsak célravezetőbb, ha ezeknek itt és most nem enged teret.
- Mint mondtam, nincs szükség viszonzásra, családon belül ez magától értetődik. – Kedves rosszallással mosolyog. Legalábbis Razielt leszámítva, neki minden szívességét meg kell fizetnie, dehát ő alakította ki köztük ezt az uzsorázást, nem rajta múlt, hogy árat kell szabnia mindennek, amit érte tesz, nem volt mindig így. Alice hasonlóan meglepettnek látszik Raziel eddig jól titkolt magánakcióját hallva, hát meg tudja érteni. Nem mintha a férfi ne lenne alkalmas az éles bevetésekre, dehát nem jobb, ha mindenki azt teszi, amihez a legjobban ért, és amit a legjobban szeret..?
- Tehát változatosságra. Ó, ebben én nem is kételkedem – duruzsolja –, csak arra akartam utalni, talán nem ártana előbb visszarázódnod, mielőtt még másokat tanítanál, dehát van még időnk, mire Alice gyakornok lesz, nemde? Ami az én tanítványaimat illeti, meglepődnél, egyik-másikuk milyen… gyorsan fejlődik – mosolyodik el, és kegyetlen-obszcén fény villan a Razielre vetett tekintetében. – Neked azért voltak annak idején hosszabb mélypontjaid, ahonnan nehéz volt kimozdítani… de lehet, hogy rosszul emlékszem.
Nyugodtan, füstöt eregetve hallgatja végig Raziel eléggé szűkszavú és sajátságosan kaján tájékoztatóját a szakmai gyakorlatok örömeiről. A férfi többszörös ravaszkodását egyre nehezebb követni, most már határozottan az az érzése, van itt még valami olyan mögöttes jelentéstartalom is, ami számára sem világos, de ha Raziel őt akarja zavarba hozni, korábban kell felkelnie. Higgadtan figyeli a párost.
- Az Ön kedvessége és nyitottsága nem mindennapi, Alice, ha mással nem, ezzel mindenképp kiérdemelte volna, hogy viszonozzam azt, de bevallom, eleve előnyben indult nálam Raziel miatt – tesz vallomást bujkáló mosollyal, aztán határozottan ledöbbenne, ha nem uralná ilyen jól a vonásait, óh, egy látogatás Razielnél… jaj, fiam, nem kötöttél elég szoros kötőféket az őzikédre. Széles mosoly, valódi öröm ömlik el az arcán, már magához képest, azért még mindig nem indul egy kategóriában a lány áradóbb arcjátékával. – Óh, nagyon is szívesen, ez igazán megtisztelő lenne, de… khm, nos, úgy tudtam, ketten akarjátok eltölteni a hétvégét, és már így is belekotnyeleskedtem… - Csóválja a fejét, mintha zavarba hozná tényleg a lány kedvessége. Ami azt illeti, tényleg meglepő és nagyon is hízelgő. Razielre pillant ő is. Annyira nem akar alkalmatlankodni! – Igazán nem akarok zavarni.
Nyert ügy. Milyen ember az, aki erre azt mondja az apjának, hogy igenis bánná, ha jelen lenne? Őszinte… de leginkább érzéketlen. Mégis milyen benyomást keltene ez a mit sem sejtő Alice-ben? Szerény, udvariasan várakozó arcához egy másodpercre szadista, diadalittas élvezettel teli pillantás társul, miközben újra szív egy slukkot a cigarettából, és a füst leple alatt Razielbe mar a szemével.
Vissza az elejére Go down
Alice Sinclair
Reveal your secrets

avatar

Hugrabug

ϟ Kor : 21
ϟ Hozzászólások száma : 73

TémanyitásTárgy: Re: Raziel, Mercury és Alice 2015-04-29, 11:52

Raziel, Mercury & Alice


[You must be registered and logged in to see this image.]Tudom-tudom, túl kéne már lépnem ezen a munkahelyi témán, hogy ki hogy rendezi be az irodáját, de ez mégse megy annyira egyszerűen, mindig akad valami plusz kérdés és mint hallom, most Mercury felel nekem, így emelem rá tekintetemet, bár sejtem, hogy a férfiak már unják a kérdéseimet.
- Értem. Persze, mindenkinek a saját dolga ez, csak meglepett. - hiszen Raziel olyan kedves és barátságos, ezért gondoltam azt, hogy inkább az ő irodája van otthonosabbá téve, de érzem én, hogy tévedtem. Még Raz-nak is biccentek végül egy aprót, és most lehet örülni, nem ragozom tovább a dolgot, elengedem ezt a témát és sikeresen zavarba is hozom magam. Nem megy azonnal az átállás a Mercuryra, de ez után a baki után már bizonyára menni fog. Zavarom viszont természetesen unkatestvéremnek is feltűnik és érzem én, hogy nem örül reakciómnak... az az egy szó, ahogy nevemet említi, ahogy finoman rám szól. Ajkamba harapok, úgy nézek fel szemeibe és már a nyelvemen van, hogy ismét bocsánatot kérjek, miközben szemeim is csak úgy csillognak, de most nem az örömtől, most nehéz visszafognom azt, hogy ne kezdjek el pityeregni ez az egész helyzet miatt, de szerencsére sikerül azt visszatartanom. Értem, tökéletesen értem, hogy mire figyelmeztet, de túl sokáig nem megy most a szemeibe nézni, így fordítom el tekintetem és inkább menekülnék Mercury-hoz. Nem tudom, hogy ő mit gondolhat, de szavai annyira kedvesek, annyira jól esnek, hogy már ezért képes lennék édesen hozzábújni, mint valami aranyos kiscica, de tudom, hogy ennek nincs itt a helye, vissza kell fognom a szeretet kimutatásomat, Raz is furcsán fogadta az első ölelésemet. Ritkán ilyen kedves velem bárki is, ő pedig mintha még Razielen is túl tenne. Milyen szerencsés, hogy ilyen apukája van, ahogy én is az vagyok, hogy úgy tűnik, elfogad így is, akármilyen szerencsétlen vagyok, nem utal erre, sőt, mintha némi erőt próbálna belém önteni. Talán idővel menni is fog, talán tényleg lehetek én még erősebb.
- Köszönöm! És már most jól érzem magam a társaságában. - mosolyodom el kedvesen és némileg sikerül szavaival megnyugtatnia, ezt láthatja is rajtam. Már kezeim is visszakerülnek magam mellé és most inkább ő rá figyelek, hiszen Raziel képes tovább is elmenni, így hozza szóba az aurorságot is, pedig tudja jól, hogy nem kéne. Miért csinálja ezt? Főleg így, az első találkozáskor Mercuryval, hiszen ismer engem, most se tudok bátor lenni, pedig én tényleg annyira igyekszem. A felajánlás viszont nem mindennapi, így láthatja is rajtam, hogy mennyire meglep az, amit mond. Tényleg lehetőségem lenne itt normálisan körbenézni? Sőt, akár máshol is?
- Én... én nem is tudom, hogy hálálhatnám ezt meg. Nagyszerű lenne és köszönöm, Mercury! - tényleg élnék a lehetőséggel és akkor talán jobban megismerhetném őt is, bár ki tudja, talán lesz erre majd még más alkalmunk is. A gondolatok most csak úgy cikáznak a fejemben, érdekelne persze más is, de valamiért egyre inkább kezdik felkelteni az érdeklődésemet az aurorsággal kapcsolatban, milyen jó lenne majd velük dolgozni. Raz felé is most aprót biccentek, bár tudhatja, hogy tényleg elfogadom az ötletet, bár már nem tudom, hogy mivel járnék jobban. Ha ő vezetne körbe vagy inkább Mercury? Valamiért most az utóbbi mellett döntenék, de ez csak ideiglenes, hiszen unokatestvérem az előbb tett róla, hogy ne érezzem túl jól magam, de ez persze még változhat, nem fogom elítélni ezért. Viszont nem számít az, hogy mit tett, nekem ő ugyanúgy fontos marad, nagyon is fontos, így amikor érzékelem, hogy mintha valami gond lenne, közte és Mercury között, ösztönszerűen lépek közbe. Túl merész tett ez tőlem, de mégis célt ér, így történik meg a rövid érintés, majd nemsokára sikerül ezen is átlépnünk. Raziel viszont úgy tesz, mintha semmi se történt volna, sőt... De vajon miért? Mit tett vele Mercury? Mi van a háttérben? Én... én nem lennék képes semmi rosszat se kinézni az aurorparancsnokból, hiszen ahogy velem is viselkedik... ez oly ritka, ő egy érték. Jobb lenne teljesen tisztán látni, de talán idővel összeáll a kép, nem kell kapkodni. A bíztatás azért most jól esik mindkettejük részéről, de már nem akarok én se mindig, mindent köszöngetni, mégis, Razieltől mintha ez az egész egyfajta köszönetnyilvánítás lenne. Vajon jól értem a jeleket? Igen, talán most ez valóban így van. Nemsokára elhagyjuk a liftet, majd az aurori munkára térünk rá ismételten, hiszen egy ilyen helyen ez az egész elkerülhetetlen.
- Igen, te megcsináltad, de te nem olyan vagy, mint én. - mosolygok rá kedvesen, hiszen ezt mindketten tudjuk. Ő erősebb, bátrabb, magabiztosabb... benne minden megvan, ami én bennem nincs és én ezért fel is nézek rá. De azt tényleg jó tudni, hogy ő nem megy küldetésekre, hogy ő nem kerül ilyen téren veszélybe, talán aggódnom se kell majd érte.
- Tudod, hogy máris sokat jelentesz nekem. Nem hízelgésből mondom, hanem azért, mert így van. - pillantok rá és akár csak az ő hangja, úgy az enyém is lágy, kellemes, egy pillanatra talán el is felejtem, hogy más is van itt körülöttünk. De tényleg mindez csak egy pillanat, hiszen nemsokára beérünk a férfi irodájába, ahol én automatikusan lépek oda a fényképekhez. Mindig érdekeltek ezek a dolgok és most, hogy láthatom Raziel anyját, már tudom, hogy ki volt ő a családi fényképeken.
- Én se tudom, hogy miért nem tették... Talán nem voltak igazán jóba, hiszen nem véletlenül nem tudtam rólad se. - pillantok Raz felé, majd ez után Mercury kérdésére is nemet intek a fejemmel, bár a válaszomból rájöhetett erre. - De nem is számít már, most már tudom, hogy van egy unokabátyám és ez a lényeg. - mosolyodom el, majd ez után foglalok helyet én is és térhetünk rá a teázásra. Nem gondoltam volna, hogy ez ilyen komoly dolog náluk, én csak egyszerű teákat szoktam inni és nem is teszek bele ennyi cuccot. Egy kis cukor és citrom a teafűhöz, aztán annyi. Kellemetlen beismernem, de nem fogok hazudni neki, engem senki se nevelt ilyen dolgokra, mi egyszerű család vagyunk, bőven van még mit tanulnom, úgy hiszem, de Mercury ismét kedves és a javaslata is remekül hangzik.
- Igen, megkóstolnám, köszönöm! Nagyon jól hangzik! - mosolyom kiszélesedik és természetesen jól esik, hogy nem szól le tudatlanságomért, de Raz megjegyzésére csak finoman vonom meg vállaimat. Számomra ez a teás dolog tényleg nem nagy cucc.
- Nincs bajom a teákkal, csak nem szoktam extrábbakat inni és túl sűrűn se. - felelek neki, de amikor rátér arra, hogy holnap reggel megismertet párral, kissé meglepett képet vágok. Nem értem, hogy miért kéne, de végülis nem kérdezek rá bővebben, legyen úgy, ha ehhez ennyire ragaszkodik, bár ha egész reggel teázni fogunk, akkor holnap egész nap pisilni járok majd. Jó, oké, részletkérdés.
- Jó. - adom be a derekam, mint mindig, legyen akkor úgy, de négyszemközt majd rákérdezek jobban erre az egészre, úgy talán kevésbé kellemetlen. Rátérünk eztán a dohányzásra is. Én nem dohányzom, sose éreztem rá késztetést, meg az olyan férfi dolog, úgy hiszem, de kedves tőlük, hogy megkérdeznek róla.
- Dehogy! Ez az Ön irodája, azt csinál itt, amit csak szeretne, engem amúgy se szokott zavarni az ilyesmi. - nem is gondolok bele teljesen szavaim értelmezésébe, de talán jobb is ez így. Szóval a cigaretta nem zavar, se tőle, se Razieltől, hiszen jogom sincs neki azt mondani, hogy ne gyújtson rá. Miért szólnék már bele bárki dolgába?
- Nem, természetesen nem bánom. - nem is értem, hogy miért olyan fontos most itt a véleményem, mást se szokott zavarni, ha engem bánt bármi is. Ahogy az első füst megjelenik, úgy tűnik, hogy a szellőztetés tényleg tökéletes, így kíváncsian figyelem, miként gömbölyödnek össze a füst darabjai, majd nemsokára el is tűnik a szellőzőben. Ez igazán jópofa dolog és hasznos természetesen, így pedig aztán végképp nem zavarhat a cigarettázás, alig érzem, hogy rágyújtottak mellettem.
- Nem mondanám különlegesnek a családomat. Egyszerű muglik, egyszerű munkával. - egy farmon dolgozni tényleg nem túl nagy dolog, de tudom, hogy csak udvarias akar lenni. Nem tudom, hogy mit kezdjek még a jövőmmel, túl sok a kérdőjel a fejemben. De Mercury mintha megértene, tényleg felüdülés vele beszélgetni, remélem, hogy még sokszor lehetőségem lesz rá.
- Igen, idővel majd könnyebb lesz és most, hogy Raziel is itt van, bizonyára nem lesz gond, csak... minden idő kérdése. Igyekszem nem csalódást okozni, senkinek se. - nézek hol az egyikre, hol pedig másikra, hiszen Mercury is a családom tagja, hiába csak a nevelőapja Raznak, így neki is szólnak szavaim, szeretném, ha ő se csak egy kész szerencsétlenségnek könyvelne el magában. Ő is talán így érzi, talán részben már elfogadott rokonnak, hiszen a segítségét ismét felajánlja, pedig biztosan nem tettem eddig túl jó benyomást.
- Köszönöm! Igyekszem majd megszolgálni a kedvességét. - és majd valahogy meghálálni. Biztosan vannak dolgok, amikben én is tudok segíteni, némi kedvesség a mindennapokban csodákra képes. Az aurorság is azért szóba kerül ismét, talán ez is egy új cél lehet a számomra, bár ahhoz még Piton professzornál is át kéne valahogy mennem bájitaltanból... az se lesz egyszerű művelet, főleg, ha Raziel tényleg beszél vele. Mindenesetre meglep tőle, hogy ő lenne az, aki mentorál, főleg az alapján, amit eddig mesélt nekem, így Mercury kérdése is teljesen érthető számomra. Hagyom, hogy ezt megvitassák, némileg még el is mosolyodom rajta, majd ez után teszem fel én is a kérdéseimet.
- Nem igazán... - tényleg nem sűrűn viccel, sőt... soha. Szóval ez jogos kérdés, de azért érdekelne, hogy gyakornokként mit kéne csinálnom, mégse kapok túl bő feleletet, de nem kérdezgetem tovább, talán majd idővel kiderül úgyis.
- Ez természetes. - én se az iratokat akarnám tologatni, ha már eldöntöm, hogy auror leszek. De ezzel még tényleg ráérek foglalkozni, az pedig jól esik, hogy Raziel elvállalna, vele úgyis könnyebb lenne, Mercury pedig itt van, ha akadna még kérdés, bár szavai azért zavarba ejtőek.
- Nem tudom, hogy mivel érdemlem ki ezt a kedvességet, de nem hiszem, hogy más annyira szeretne nekem segíteni. De örülök, hogy ilyen pozitívan fogadnak. - utalok itt a családra, hiszen nem gondoltam volna, hogy van egy másik családom is, akik értenek a mágiához és ilyen kedvesek lesznek majd velem. De jól érzem magam velük, akármilyen érdekes beszélgetésfoszlányokat hallottam eddig. Ismét iszom egy kortyot az italomból, majd hirtelen jut eszembe egy ötlet. Szívesen beszélgetnék még Mercuryval, talán lehetne ennek még folytatása...
- A hétvégét Razielnél töltöm és mivel nem hagyja, hogy én főzzek rá, ezért ő ragaszkodott a szakácskodáshoz estére. Esetleg nem lenne kedve átjönni vacsorára? - kérdezek rá az idősebb férfinél, majd észbe kapok és ez után Raz felé sandítok. - Persze csak ha te se bánod... - ismét ajakharapdálás következik, ahj, talán hülye voltam, előbb talán vele kellett volna megbeszélnem ezt, négyszemközt és utána szóba hozni Mercurynak. De most már mindegy, most már kiböktem ezt az információt. Végülis, egy családi vacsorában nincs semmi rossz, még jobban megismerhetnénk egymást, otthoni környezetben.



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Raziel, Mercury és Alice 2015-04-29, 01:57



Alice & Raziel  (& Mercury)








Szeretném végre letudni ezt a kört, mert kezdünk irritálóan sokat társalogni arról, hogy én mégis hol, és mit dolgozok, a dolgok ezen részét pedig egyelőre nem akarom hangoztatni, így Alice kérdésére is csak egy halk sóhajjal felelek első nekifutásra, de aztán rá emelem tekintetem - de végül apám megadja a választ helyettem is. Kísértetiesen hasonlót, mint amit magam is kigondoltam, és ez a tény valahol bosszantó.
Igen, így valahogy – felelem lassan – Másfelől pedig, Mercuryval ellentétben, én jobb kedvelem, ha az életem nem idebent zajlik, a túlzóan otthonos környezet pedig mást sugallna. – teszem hozzá még. Persze van egy harmadik ok is, amit mi ketten tudhatunk, de a lány előtt nem kívánom kimondani. Nem hazudok, épp csak nem mondok el minden részletet, ez talán még megengedhető, úgy vélem.  A szigor emlegetésére csak egy ártatlan, már-már kisfiús mosolyt villantok apám felé, de külön nem reagálok rá. Veheti ezt köszönetnek, egyetértésnek, vagy aminek akarja. De többet ne várjon, ne most, vagy ne tőlem. Abba, hogy egymást miként szólítják, nem folyok bele, ez nem rám tartozik, és még ha lenne is megjegyzésre érdemes véleményem, azt lenyelem, és megtartom magamnak. Ellenben ahogy Alice már-már elnézést kér a puszta létezéséért is, vetek rá egy sokatmondó, valahol azért bátorítónak is szánt pillantást.
Alice – nem mondok mást, csak ennyi; de ebbe is mindent belesűrítek. Enyhe figyelmeztető él lappang benne, megbeszéltünk valamit, és nem ezt látom, nem ezt mutatja. Remélem, nem kell felemlegetnem azt a beszélgetést, itt és most, mert azt hiszem, végül is neki lenne megalázóbb. Még akkor is, ha úgy érzem, a viselkedésével per pillanat rám is szégyent hoz, eme tényt nem hangsúlyozom ki. Nem, majd talán otthon megemlítem, hogy legyen oly jó, és mérlegelje ezt a szempontot is... Bár csak tapintatosan, mielőtt sírva elszalad, jegyzem is meg magamnak egyből. Nehéz vele, pokolian, szinte könyörög, hogy tapossák a földbe, minél jobban, mert úgy szereti. Mercury szavaira finoman biccentek, ez afféle ajánlat, ráadásul úgy becsomagolva, amire nem lehet azt mondani, hogy meg egy fa... Francokat, nem, és kész. Másfelől, nekem sem lenne szabad ennyire borúlátónak lennem a barátságos kollégák említésétől, mivel talán a másik férfi is ide akarná láncolni a lányt - ahhoz pedig az kell, hogy ama pár nap tényleg idillinek tűnjön. Ez ellen nincs kifogásom, ami az után jön, az pedig már sok mindenen múlik, többek között a leányzón is.
Igazán remek lehetőségnek hangzik, de kétlem, hogy nekem kéne véleményeznem – hárítom finoman – Hacsak nem akarod nekem is felajánlani, hogy körbenézhessek pár osztályon... – teszem hozzá ártatlanul, de aztán csak Alice felé pillantok. – A helyedben élnék a lehetőséggel, igazán... Jó orientációs alapot jelenthet, hiba lenne kihagyni. – fűzöm hozzá. Azt nem teszem hozzá, hogy nem kétlem, hogy Mercury bárhova be tudja juttatni a lányt, az állítás nem igényel alátámasztást, érződik a komolyságtartalma így is. Egy-két helyre persze talán én is el tudom juttatni, ha megerőltetem magam, de alighanem apám hatásosabban tud... Intézkedni. Így egyszerűbb, ha ezt a részt rájuk hagyom. Mit is mondhatnék még? Hogy ha a vallatás érdekli, akkor azért nekem szóljon előbb? Mulattat a lehetőség valahol, egészen bájos lenne, ha Mercury elintézné neki, hogy bejuthasson oda... Persze csak addig szórakoztató gondolat, amíg esély sincs arra, hogy valid. Ajkaimra furcsa, felemás mosoly suhan egy pillanatra eztán. Bárkit, hát hogyne... Nyilván rangsorolva vannak a pótlékok. Vajon... Vajon van, aki mégiscsak többet érne, mint én? Kínzó gondolat. Az emlékezet megszépíti a dolgokat, azzal, hogy megfosztom magamtól őt, talán idealizál annyira, hogy ne lehessen méltó utódom mégse... Azt hiszem.
Kegyes, mégse zavarnálak értelmetlenül... – felelem finoman, visszafogottan, mintha csak ara akarnék kilyukadni, amit ő maga mondott: szigorú a munkahelyi hozzáállásom. Nincs helye itt családi érzelgősségnek. Egyébként is... Fél órára... Nem, nem akarok mást mondani erre. Szavait azonban túlságosan is jól értem, bár nem akarom. – Ezt sosem feledtem... Családon belül ez így működik – felelem, mintegy jelezve, ez persze kölcsönös. Bár ki is verne a víz, ha bármit is akarna tőlem erre hivatkozva... Bár, amíg csak valakit ki akar vinni, vagy be akar juttatni hozzám, addig... Na jó. Az az ajtó nyitva áll előtte.
De ami eztán jön, a liftben, az felülír mindent, a pillanatnyi fájdalom, a lebukás, Alice közbelépése... Majd a kényszer, hogy javítsam a hibát, egyáltalán a hiba érzése... És persze a megrökönyödés, amit Alice közbelépése kivált belőlem is. Nem, ezt pedig én nem érdemlem meg. Ahogyan ő se érdemelte, hogy lenézzem, még, ha nem is szándékkal.
Ugyan, csak nem hagyhatom, hogy téves elképzelései alakuljanak ki a végén... – felelem, s bár talán Mercury számára ez mást jelent, mint ahogyan hangzik, hangom már-már hízelgően kedves marad, így kifelé az előzőek aláhúzása csupán. Remek, gondos férfi, szerető apa. Azonban a tény, hogy Alice talán túlságosan messzire ment, még mindig a fejemben kering, azonban vele ellentétben nekem eszembe sem jutna közbelépni az érdekében, nem ennyire... Látványosan. Finom utalásokat teszem, vagy megelőző lépéseket, de nem, ha őrá fogna rá a férfi, én... Alighanem félrenéznék, azt hiszem. Volt idő, amikor volt bátorságom akár meg is fenyegetni ezt a férfit, mára... Nagyon messzire kéne mennie, hogy ilyesmire szánjam magam.
Az értékek... Nem feltétlenül csak egyfélék lehetnek, Alice. – jegyzem meg csendesen, próbálom egy burkolt 'köszönöm'-öt is belesűríteni ebbe, bár ezúttal sem vagyok benne biztos, hogy ez célt is ér. De ezt sem ragozom túl, ahogyan a szavak eredeti tartalmát se, ennyiből is értenie kell: nem értek vele egyet, egy kicsit sem. Téved, nem értéktelen, a legkevésbé sem. Hogy is lehetne az, mikor neki is észlelnie kellett, hogy részben ő is oka annak, hogy szinte még nem is ismerjük, mégis a feje felett marakodunk ezzel a másik férfivel... Ennek ellenére is, ahogy következő szavaimra elmosolyodik, egy pillanatra újfent kiráz a hideg, és szinte ösztönszerűen felelek, ámbár valahol utálom magam ezért.
Egy dolog boldogulni, és egy teljese más valójában is egyedül maradni, apa nélkül. – felelem már-már udvarolva a férfinek. Na persze ép ésszel nézve inkább akarhatom zavarba hozni semmint udvarolni, hízelegni neki... Eztán azonban figyelmem a lányra vetül, hiszen Mercury érzékelve a pillanatnyi kiközösítést, engedelmesen előre megy. Alice szavaira jóleső mosoly villan ajkaimon. – A képzés talán nem egyszerű, de aki el szeretné végezni, aki tényleg akarja, az átmegy. Látod, én is megcsináltam valahogy – jegyzem meg, látszólag előző szavaira reagálva még – Épp ezért is szükségtelen lenne aggódnod értem, hidd el. Bár nem tagadom, roppantul hízelgő, hogy máris így féltesz. – dorombolom szinte, felé épp olyan kellemes és lágy marad a hangom, mint amikor aznap találkoztunk - talán már-már bosszantóan finoman szólok hozzá, mintha attól tartanék, összetörhet a legkisebb nyomásra is. Eztán viszont menthetetlenül belépünk az oroszlán barlangjába, én egy pillantásra sem méltatom a képeket, talán azért, mert ismerem őket, talán azért, mert a körülményeket is... De ahogyan a lány megszólal, halkan felsóhajtok.
Igen, ő az anyám. Meglep, hogy... Nem nevezték meg számodra. – jegyzem meg, ez a részlet azért mégiscsak felettébb érdekes. Vagy csak azt nem tudta, hogy annak a nőnek van gyereke is? Lényegtelen. Egyszer talán kérdőre vonom a családját én is, bár csak finoman, tapintatosan. Bár terelnék szívesen, de mivel apám is lecsapott a kérdésre, az egyszerűbb utat választom, azt, melyben magam is "meglepődöm", és hagyom, a lány had beszéljen erről, de én továbbra sem feszegetem a rokoni szálak boncolgatását tovább. A teákra tett megjegyzésén viszont láthatóan megütközöm egy pillanatra, de ez szinte azonnal semlegességbe fordul.
Nem mindenki kedvelheti a teát. – felelem szórakozottan, mintha ennyiről lenne szó, és nem többről: a családja nem kedveli magát a teát, mint italt – Holnap reggel megismertetlek párral. – ígérem lassan. Ha eddig nem hozott rám szégyent, most talán közel kerül hozzá; hiszen a szárnyaim alá vettem, mégis, már az alapoknál megbukik. Nem vagyok csalódott, inkább csak felírom magamnak, hogy a segítségnyújtást valahol sokkalta alacsonyabb szinten kell elkezdenem, mint én azt hittem, ha az efféle bakikat el akarom kerülni. Ez most még elmegy... Most még. De egy-két hét múlva? Nem, az ilyen hibákat és hiányosságokat legalább könnyű korrigálni.
Egy szálat kivételesen, de talán elfogadnék. – jegyzem meg finoman, ahogy Mercury előhúz egyet. Nem láthatott túl gyakran rágyújtani, sőt, és a mai napig se láthatna; nem szokásom - talán csak nagyon elvétve, így nem is meglepő, hogy nem kínált. Most mégis úgy hiszem, hogy rám fér, nyomaszt a szituáció. Attól pedig egy pillanatra sem tartok, hogy megtagadná tőlem... – Persze, ha nem bánod... – vetek egy pillantást Alicere, bár esetemben jól érezheti, valódi döntést helyezek a kezébe, megtagadhatja, ha akarja, és el fogom fogadni a döntését. Ritka pillanat, remélem, megbecsüli...
A következőkhöz nem fűzök sok mindent, Mercury kimerítő választ ad rá, egyfelől, másfelől pedig erről mi már beszélgettünk Alice-szel, ismeri a véleményem, és nem kívánom most ismételni magam, értelmetlennek ítélem. Helyette csak teám kortyolgatom, míg meg nem említi az aurorságot, amire azért lecsapok, mintegy mellékes megjegyzésként. A kérdésekre azért felpillantok, némileg eltűnődöm, majd megvonom vállaim. Bosszantóan rossz szokás.
Az efféle gondolatok alattomosan jönnek, szinte észre se veszed, mégse enged szabadulni... Vagy csak változatosságra vágyom – felelem szórakozottan, mintha már legalábbis évek óta fontolgatnám, hogy mégiscsak előmerészkedek odalentről – Ugyan, remek tanáraim vannak, nem hoznék rájuk szégyent még most sem – felelem ártatlanul, igaz, a szerénység ebben az esetben úgy tűnik, elkerül, valójában mégsem annyira magamnak szól, semmint a... Tanáraimnak. Ámbár bizonyos lehet benne, hogy talán valamivel hamarabb előbújnék azért a lenti "börtönömből." Szavaira negédesen elmosolyodom – Úgy hiszem, elég önbizalmam van, hogy úgy higgyem, jobb vagyok, mint bármelyik gyakornokod... – felelem simulékonyan, leheletfinoman reagálva a célzásra, bár arra nem térek ki, hogy ez önmagában jelent-e valamit, vagy csak merő tény. Csak eztán vetítem tekintetem a lányra elgondolkodva.
Tényleg. Szoktam viccelni? Hmm... Az attól függ, kihez kerülsz – felelem szórakozottan – De megvallom, én nem kedvelem, ha a gyakornokaim csak az iratok szakszerű kitöltését és tologatását sajátítják el a képzési idejük alatt... – igen, erről nyilván Amesbury is rengeteget tudna mesélni, vagy az elődei, akik közül volt, aki önszántából ment el, volt, akit én zavartam el... És akadt persze, aki sikerrel kibírta mellettem, ez is kétségtelen. Eme tényt most mégse hánytorgatom, elvégre ő úgyse oda jönne. – De ezen túlmenően úgy hiszem, nem jelent sokkalta többet, vagy másabbat, mint amit a szó sejtet – felelem szórakozottan, egyelőre nem megyek részletekbe, nem azért, mert nem akarok felelni, egyszerűen bele sem gondolok, hogy ennyiből ne lenne egyértelmű, pedig az előző, teás jelenet után igazán gyanús lehetne... – Itt nem szokás magukra hagyni az újoncokat, vagy nem megnevezni, hogy egyik-másikért ki felel. Ámbár hozzám viszonylag ritkásan kerülnek... – persze, hiszen nem vagyok hajlandó kimozdulni odalentről – Kivéve persze, ha valamelyik ragaszkodna hozzám... Vagy én hozzá, bár ez utóbbi elég ritka. – teszem hozzá egy kissé gonosz félmosoly kíséretében.
Vissza az elejére Go down
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Raziel, Mercury és Alice 2015-04-27, 22:34


Alice & Raziel
n o w  .  t h a t ' s  .  w h a t  .  i  .  c a l l  .  f a m i l y


Látja, hogy Raziel számára a hivatali otthonosság témakör le van zárva, de azt is, hogy a lányban viszont pont ettől merülnek fel erősebb kételyek, és ha már fia úgy döntött, hogy titkolja a lány előtt, milyen elragadóan testhezálló hivatást űz, hajlandó a segítségére lenni, ha rákényszerül, hogy hálás legyen neki, akkor az egyre szükségesebbnek látszó beszélgetés megengedett és megengedhetetlen célzásokról is, nos, kaphat egy kissé kellemesebb színezetet. Mindkettőjük számára.
- Néhányan úgy vélik, a munkahelyük sterilebb hangulata segít a megfelelő hozzáállás megtartásában – ad magyarázatot tehát Raziel helyett –, oldottabb  légkörben könnyebb elkalandozni a feladatról, főleg, ha az embert épp nyomasztja is valami magánéleti probléma. Raz eléggé, hm, szigorú a munkahelyi hozzáállásában – teszi hozzá bujkáló mosollyal, ami szólhatna persze a férfi feje feletti cinkos összekacsintásnak, de valójában lelki szemei előtt épp Raziel kifogástalan munkahelyi szigorúsága lebeg. Kicsit megcsóválja a fejét.
A formálisabb megszólítás visszavételével valójában csak figyelmes akart lenni, hogy ne teremtsen felemás szituációt azzal, hogy a keresztnevén szólítja, miközben a lánynak igazából érthető és egyáltalán nem sértő módon nem jön a szájára lemercuryzni egy nála jó negyedszázaddal idősebb férfit. Nem volt tehát semmi probléma, de Alice mégis olyan mértékben zavarba jön, hogy attól már neki kellene megilletődnie, van itt minden, ujjtördelés, pirulás, az arcán átsuhanó, sejthetően önostorozó gondolatok alapján már-már azt várja, hogy mint egy jó házimanó, visszaszalad az átrium kandallóihoz, és rácsukja a fülére valamelyik ajtaját… Merlinnek hála, hogy ilyesmit nem kell végignéznie.
Hiába is nyert bizonyosságot a rokoni kapcsolat, az igazság az, hogy mindig is pont ilyen kis törött lábú, ijedt őzikéket képzelt el Raziel játékszereiként, ha már ragaszkodik hozzá, hogy nőkkel ossza meg az ágyát, és ez a gondolat alapvetően szórakoztatná, sőt élvezettel töltené el, valami olyasféle módon, mint ahogy azt szereti nézni, ahogy vallat, kínoz. Ez a kínzás persze egészen másféle, kifinomultabb módja lenne annak, hogy a férfi dominanciát gyakoroljon, előbb magához édesgeti, nyalogatja a korábbi sebeket, azután lassú lángon tovább irtja az egyébként is sérült lombú öntudatot, mint ezzel az auroros megjegyzéssel is, amitől a lány nyilvánvalóan megalázva érzi magát. Milyen érdekes lenne, szívesen végignézné. Csak sajnos, ismerve Razielt, erre vajmi kevés esélyt lát. A lány tényleg különleges neki, bizonyára a rokonvér miatt, és noha eléggé valószínű, hogy végső soron mégis ez fog történni, egyáltalán nem a férfi szándékából.
- Semmi gond, Alice, ne értsen félre, egyáltalán nem sértett meg, mindössze azt szeretném, hogy minél kényelmesebben érezze magát a társaságomban – állítja nyugodtan, határozottan, sőt egy bátorító mosolyt is kiprésel magából, bár utóbbi nem tart sokáig. Mert mi van, ha mégsem a megjósolt módon történik? Mi van, ha az izgató törékenység és a családi összetartozás érzése együttesen valami hosszú távon életképes köteléket, netán viszonyt szül kettejük között?
Jól leplezetten, sötét élvezettel nézi Raziel suta mentését és Alice riadt megalázottságát, te jó ég, mi a fene történt ezzel a lánnyal, hogy ennyire zilált az önképe, akár izgalmas is lehetne foglalkozni vele, nézni, ahogy küzd, és az elért sikerek és feldolgozott kudarcok nyomán először virágzik ki igazán, mint egy végre jól ápolt facsemete. Nem szeret lányokat mentorálni, túl instabilak, elég valami rosszul időzített, külső inger, és borul az egész kártyavár, de Raziel miatt Alice-szel végül is ritka kivételt tehetne. És ha esetleg mégis komolyra fordul ez a kis vérségi barátkozás, akkor lesznek ütőkártyák az ő kezében is, sőt esetleg fia ösztökéjéül is felhasználhatja, ha esetleg neadjisten úgy adódna, és nem kell mindjárt kimetszeni a lányt a családi fotóalbumból… de ez még a távolabbi jövő zenéje.
- Igen, akkor még van bőven ideje – tér vissza néhány másodpercre a már látott bátorító mosoly. – És szerencsére most, hogy megismert minket, akár az a lehetőség is adott, hogy még a döntéshozatal előtt körülnézhessen kicsit azokon a területeken, amelyeket magáénak érez, és kicsit beleleshessen a valódi mindennapokba. Biztosan el tudjuk intézni, ha szeretne egy-fél napot eltölteni a parancsnokságon munkaidőben, mondjuk majd a nyári szünet alatt, van egy pár barátságos kollégánk, aki kimondottan szereti az ilyesmit. Mit gondolsz, Raziel? – pillant a férfire kérdően, sőt kicsit engedélykérően is, mielőtt még úgy tűnne, hogy fej-fej mellett licitálnak, ki tud többet tenni a lányért, nyilvánvalóan erről szó sincs, ugyan, számára csak igazán sokat jelent, ha valaki ilyen fontos a fiának. – Persze, ha van még más is, ami érdekli, szinte biztos vagyok benne, hogy el tudok intézni egy hasonló nyílt napot ott is.
Álszerény a kijelentés, de befolyását és kiterjedt kapcsolatrendszerét fia jól ismeri, így nem érzi szükségét a bizonygatásnak. Ami Razielt illeti, szerencséjére most már kezd észszerűen viselkedni, ettől még nem lesznek cirógatóbbak az odaszúrt megjegyzései a számára jól érthető mögöttes tartalom figyelembevételével, de ennyit el bír viselni, ha ilyen simanyelvűen teszi legalább. Persze, ha a férfi hajlandó lenne időnként időt tölteni vele, esetleg még szóba is állna az apjával, akkor nem lenne szükség rá, hogy ilyen körmönfont célzásokkal üzengessenek egymásnak Alice feje felett. De ez más problémakör, nem tartozik ide.
- Raziel, ha rólad van szó, bárkit és bármit félre tudok tenni egy fél órára – mosolyodik el aljasul, azok az idők már elmúltak, hogy önmegtartóztatással gyötörje magát, és hű maradjon a hűtlenhez, úgyhogy tudjon csak róla, hogy van pótlék, ha nem is az, amire igazán vágyik. Belesajdul a mellkasa a kegyetlen odaszúrásba, persze, hogy tudja a gyönyörű dög, hogy hiányolja, talán még élvezi is, hogy megfosztja magát tőle, de uralkodik a vonásain. – Elég, ha tudod, hogy ha szükséged van rám, bármikor megtalálsz – teszi hozzá könnyedén, kedvesen, ami persze azt jelenti: Tudom, hogy előbb-utóbb szükséged lesz rám, és akkor majd meg fogsz keresni. Még az is lehet, hogy egész más hangot fogsz megütni velem szemben…
Rettenetes haragján enyhít valamit, hogy látja a férfin a szégyent és a megbánást, úgy tűnik, nevelése mégsem hullott egészen meddő talajba; igen, ő a hibás mindenért, nem csak ezért az áruló tekintetért, de azért is, hogy feldühítette őt olyan mértékben, hogy végül ne bírjon magával, hozzá kelljen érnie, és az ő hibája az is, hogy egyáltalán elkezdődött ez az egész, ő vonzotta magához minden mozdulatával és pillantásával, és most nem akarja viselni a tette következményeit, sosem akarta, pedig az ő hibája. Az ő hibája minden.
- Köszönöm, lekötelez, hogy így gondolja – nyugtázza a lány beleegyezését, és Raziel kapkodó behódolásához is van egy gyöngédebb pillantása, még ha sok is van ma  férfi számláján. – Alice még azt hiszi, pálcát fognak a tarkódra a liftfalból, hogy ezt mondd rólam – nevet fel, és hiteles arcjátékán még az is átszüremlik, férfiasan szolid zavarban van a túlzó hízelgésektől, mert valóban zavarban van, kihúzza alóla a szőnyeget a jóleső érzés, amelyet Raziel most már tetsző viselkedése kelt, és a túl sok elhangzott információ okozta frusztráció dühítő kettőssége, és Raziel próbálkozását átlátszónak, még inkább gyanút keltőnek érzi.
Alice veszélyes. Aki tud ennyire törékeny és ennyire bátor lenni egyszerre, és miközben összetörik egy pusztán formális udvariassági kérdéstől, de Raziel miatt képes finoman, sugallatszerűen rendreutasítani őt, az nagyon is veszélyes, és még az eddiginél is nagyobb figyelmet kell fordítania rá.
- Ezzel szívesen vitába szállnék, de nem akarok tapintatlan lenni – mosolyog a lányra rezzenéstelen kedvességgel. – Mindenesetre nem értek egyet Önnel.
Pedig Alice komplexusai és sérülései jóval izgalmasabb témának ígérkeznének mindhármójuk számára, mint az aurorképzés, persze, érzi ő, hogy a munkaszenvedély kicsit túlságosan is megeresztette a nyelvét, nem akarja is tovább taglalni a dolgot. A bókra is csupán barátságosan bólint köszönetképpen, és inkább az Alice arcán tükröződő szorongást sem teszi szóvá, amely nyilván a túlzottan magasnak érzett elvárásoknak szól, pedig könnyen megnyugtathatná, hogy ő úgy látja, a legnehezebb vizsgákon inkább a nagyszájú, magabiztos úriembereket szórják, akik még nem látták be, hogy tanulni is kell, akármennyire rátermettek a harcra, az ifjú boszorkányok inkább önszántukból szoktak távozni, de ha maradnak, mindent bevetnek egy E-ért. Persze, ezeket a nézeteit nyilván bárki szexistának és diszkriminatívnak ítélné, ilyen finomkodó és képmutató ez a világ. Nem csoda, hogy részéről a nem koedukált képzést célravezetőbbnek tartja.
Meglepetésére Raziel töri meg előbb a csendet, és amit mond… érzetre nagyon hosszú ideig, valójában csak másodpercekig csak néz rá, aztán elmosolyodik, ez a mosoly tűnik a legüresebbnek és legjellegtelenebbnek mind közül, pedig ez teljesen őszinte, nincs benne se fenyegetés, se gúny, se semmi utalás, csak iszonyú gyöngédség és vágy. Tudja, hogy ez is csak mentés, csak Alice-nek szóló színjáték, de a csöndes, semleges hang mégis gyógyír a haragjára, és hirtelen megbocsát neki az összes ma elkövetett baklövésért. Tekintete ártalmatlanul cirógatóan kapaszkodik Razielébe.
- A nagyszerű fiú már jó ideje nélkülem is boldogul – mondja ki a valót egyszerűen, kifejezéstelenül, ami valószínűleg többet mond minden szónál, aztán előrelép, hagyja őket hátramaradni és csak fél füllel hallgatja, amiről beszélnek. Alice törődik a férfivel. Alice túlságosan is törődik az ő fiával. Alice percről percre egyre fontosabb stratégiai helyszínné válik kettejük hadviselésének térképén. Az iménti, szinte szégyellnivaló gyengeség nem tartott sokáig, a jóleső melegség még ott terpeszkedik a mellkasában, túl öreg azonban már ahhoz, hogy kártékonyan hosszú ideig átadja magát az érzéseinek, tizenhét éve volt rá, hogy megtanulja kezelni ezt az édes tébolyt, megvannak rá a jól bevált megoldási stratégiái és begyakorolt mantrái.
Érdeklődve figyeli Alice-t a fényképekkel, mosolyogva bólint, aztán Razielre pillant futólag. Szerencséd, te gyönyörű, te utálatos, nagyon nagy szerencséd. Persze, a lány már önmagában lett érdekes, és nem a rokoni szál miatt. Raziel számára alighanem az számít, hogy legyen családja, ami rajta és az anyján kívül sose volt, talán ez is valami kapaszkodó a leváláshoz, a saját vére. Mért olyan fontos az embernek a vére, amikor olyan könnyen kiontható!
- A szülei sosem említették? – kérdez vissza, megragadva a tálcán kínálkozó lehetőséget, hogy többet tudjon meg. Igazából észreveszi, hogy a lány zavarba jött, és egyből korrigál, mert nem volt szándéka feszélyezni. – Hogyne, Alice. Esetleg javasolhatom ezt a bourbon vaníliás ceyloni keveréket? – Ha a lány azonban inkább kettejük bergamottkedvelő köréhez csatlakozik, az is rendben van, a tea mágikus módon pillanatokig készül csak, aztán helyet foglal ő is, és amennyire képes lazítani a beleivódott merevségen, megteszi. Bizarr, de még így is ő tűnik a legoldottabbnak a bőrfotelben hátradőlve, hanyagul keresztbe tett lábbal. A rituálisan beszélgetésindító első korty teát követően cigarettát vesz elő, és Alice-re pillant bocsánatkérően. – Remélem, nem zavarja, ha rágyújtok, a szellőztetés szinte azonnal elvezeti a füstöt. – Ő igazából szereti, ahogy a friss dohányfüst belepi a szobát, és a szinte sosem használt otthoni dolgozószobája évtizedek alatt beleivódott cigaretta- és szivarfüstjének szinte fullasztóan nehéz légkörét is kedveli, az irodája vendégeit azonban megkímélik ettől az élménytől a nem is érezhető, mágikus légörvények, amelyek valóban gyakorlatilag azonnal kis pamacsfelhőbe gömbölyítik össze az első slukk után kifújt, szétoszlani készülő füstöt, és fürgén a bronzrácsos szellőzőrésbe gurítják. Mulatságos látvány, ha valaki esetleg pont ezt figyelné, az iroda levegője friss marad, a dohányosszenvedély az arcán pedig legalább tényleg csökkenti a kínosan hivatalos érzést.
- A családja nagyon különleges lehet – jegyzi meg tapintatosan, bár Alice szavaiból nem pont ezt a tanulságot vonja le. Együttérzően figyeli a lányt. – Higgye el, meg tudom érteni, milyen nehéz beilleszkedni ebbe a sokszor kíméletlen és kirekesztő világba. – Ó, de mennyire, el sem tudná képzelni. – Gondolom, kevéssé vigasztalná, ha azt mondanám, tíz-tizenöt év múlva már csak nevetni fog ezeken a nehézségeken, hiszen most ez a jelen, ezek a mindennapjai. De most, hogy itt van Önnek Raziel, bizonyára könnyebb lesz, és persze, rám is számíthat bármiben. Ne gondolja, hogy ezt csak úgy udvariasságból mondom, a pozícióm folytán már évekkel ezelőtt kénytelen voltam leszokni a meggondolatlan ajánlkozásokról – teszi hozzá cinkos humorral.
Nahát, még egy árva lépést sem tett, hogy a bűvkörébe vonja, de Raziel máris milyen heves szükségét érzi, hogy kinyilvánítsa, Alice hozzá tartozik, a vér, vér, mindig csak a vér, vagy lehet, hogy az alapján, melyikük kaparta elő hamarabb ezt a csontot, mindenesetre mulat a sietségen, érdeklődő mosolya könnyen betudható a helyeslésnek, valójában azonban azon szórakozik, hogy Raziel épp hogy körbe nem vizeli a lányt, lehet, hogy ha mégis tovább piszkálja a vele kapcsolatos birtokjogait, még ez is megtörténik.
- Furcsa, én is épp ezen gondolkodtam, nem is tudtam, hogy tervezed, hogy visszatérsz… Mióta gondolkozol ezen? – csóválja meg a fejét rosszallóan. – Persze, ha így alakul a helyzet, akkor neked is szükséged lesz egy kis gyakorlásra, hogy felfrissítsd a tudásod – mosolyog kicsit gonoszul, de ez most Alice számára is érezhetően csak ugratás. – Meglátjuk, mennyire rozsdásodtál be… még a végén belőled kell újra gyakornokot csinálnunk. – És késői visszavágás a tanítványokkal kapcsolatos megjegyzésre: ha már a férfi így figyelemmel követi az afférjait, akkor bizonyára a szó alattomosan pajzán mellékzöngéjét is érzékeli. Alice-re fordítja a pillantását. – Látja, Alice, még el sem döntötte, hogy akarja-e, vagy sem, és máris aurorok vetekednek a kegyeiért. Mi lesz még itt, ha majd elkezd dolgozni! – nevet fel könnyeden, és újra megcsóválja a fejét. Mivel a szakmai gyakorlattal kapcsolatos kérdés eredetileg Razielnek szólt, így csak újra a szájához emeli a cigarettáját, és hagyja, hogy a férfi válaszolja meg azt.
Vissza az elejére Go down
Alice Sinclair
Reveal your secrets

avatar

Hugrabug

ϟ Kor : 21
ϟ Hozzászólások száma : 73

TémanyitásTárgy: Re: Raziel, Mercury és Alice 2015-04-26, 21:54

Raziel, Mercury & Alice


[You must be registered and logged in to see this image.]Természetesen nincs közöm ahhoz, hogy a két férfi hogyan is rendezi be a saját irodáját, mégis, azért nekem is akad véleményem és ha már szóba jött, miért ne mondjam el? Raziel szavai viszont némileg meglepnek... Nem szeretné, ha barátságos környezet benyomását keltené?
- Miért nem? - bukik ki belőlem ösztönösen a kérdés és nem tudok csak úgy tovább lépni ezen, tényleg érdekelne rá a válasza, ha pedig megkapom, akkor jöhetnek a történetek. Viszont mivel Merucry nekem még oly idegen, így botor módon elfelejtem azt, amit felajánlott, hogy hívjam a keresztnevén, így amikor kijavít, majd engem is Ms. Silnclair-ez, arcom vörössé változik és szemeimet is zavartan lesütöm, miközben kezeimet összefűzöm ölemnél és zavartan kezdem el tördelni ujjaimat.
- Ne haragudjon, bocsánat! Nekem megfelel a Mercury és nagyon kedves Öntől, hogy felajánlotta, csak még izgulok ez a hely miatt és hogy megismerhetem Raziel apját. Még nehezen kezelem a helyzetet. - igen, igyekszem én tényleg, de még nem megy olyan egyszerűen, mint szeretném. Bárcsak el tudnék süllyedni szégyenemben. A korkülönbség egyébként itt nem számít, de már meg se próbálom azt bizonygatni, talán így is túl sokat beszélek és érzem, hogy mekkora hiba volt részemről az előbbi őszinteségem a történetet illetően. Szóval akkor most marad a semmi egyelőre, talán majd egyszer változik... Bár inkább a történetet próbálnám meg erőltetni Raziel szavai helyett, mert hát ha nem voltam eléggé zavarban, akkor arra most került pár lapáttal és szívem szerint most válnék láthatatlanná, ha ez lehetséges volna. Felemelem kis kezeimet is és természetesen visszakozni kezdek, nem vagyok én aurornak való, ezt mindketten tudjuk, hiszen ahhoz én egy nyuszi vagyok, csak egyszerűen Raziel hatással van rám és miatta talán választanám ezt a szakmát, talán miatta erősebb lennék, szeretném, ha nem csalódna bennem.
- Te is tudod, hogy de. - pillantok fel a férfi szemeibe, majd amikor Mercury is kap a témán, szép szemeimmel feltekintek rá, majd ajkamba harapok és ismét Raz felé sandítok. Miért kellett ezt ilyen hamar szóba hozni? Én csak egyszer ejtettem el azt, hogy érdekelne az aurori szakma, nem többször, erre máris...
- Nem tudom, én... én még nem tudom, hogy miként kéne választanom, de nem vagyok éppen aurornak való. - lesütöm szemeimet, egy szőke tincset fülem mögé tűrök, miközben próbálom kerülni mindkettejük tekintetét. Rosszabb ez, mintha valami vallatószobában lennék, főleg, mert többet gondol majd rólam így Mercury, pedig én aztán nagyon nem vagyok olyan lány, akiből jó auror válhatna. A férfi viszont igazán kedves, így aprót nyelek, majd lassan felnézek Mercuryra, de már nem védekezem tovább, kezdek beletörődni a dolgokba.
- Még csak hatodikos vagyok, szóval még van egy kis időm eldönteni, hogy mit válasszak. - felelek neki szépen, ahogy azt illik, de jobban nem akarok most az aurori szakmán gondolkodni, úgy hiszem, hogy szóba fog még jönni úgyis párszor a jövőben a dolog. Talán némileg meg is nyugtat, hogy mos a téma rólam ő rájuk terelődik, így figyelek hát kíváncsian a beszélgetésükre és egyre furcsábbnak, érdekesebbnek vélem az egészet. Amikor pedig már a liftben vagyunk és megtörténik az a bizonyos érintés is, szinte azonnal világossá válik, hogy Raziel tart Mercurytól, méghozzá nem is kicsit. Nekem is kéne, sőt, én bennem is van egy egészséges félelem, mégis, érte megéri kiállni, én szeretnék segíteni neki, így lépek hát közbe, pedig tudom, hogy nem kéne. Soha életemben nem tettem még ilyet, nem is tudom, hogy honnan a bátorság, de kezem finoman érinti meg az aurorparancsnok kezét, miközben fel is tekintek szemeibe, úgy intézek hozzá egy mondatot. Érintésem lágy, puha és meleg, semmiféle erőfitoktatás nincs benne, tudom a határaimat, és talán ennyi éppen elegendő lesz, ez még talán nem elég feltűnő, mégis, talán érzik majd azt, hogy milyen célt szolgál részemről ez az egész. Ahogy tekintetünk találkozik, némileg meglep, hogy nem egy szúrós, rideg szempárral találom szemben magam, hanem annál sokkal másabb az, amit látok. Vajon jól értelmezem a jeleket?
- Nem, természetesen nem csak a múltra utaltam. - pillantok egy rövid időre Raziel felé, és már pont engedném el Mercury kezét, amikor megérzem a lágy szorítást. Lepillantok egy röpke másodpercre kezeinkre, majd amikor elereszt, én is visszahúzom mancsom és úgy hallgatom szavait. Egyértelmű volt, hogy nem hagyja szó nélkül ezt a tettet, de meglep azzal, amit mond, mégis, érzem én, hogy a bátor cselekedetet miért mondja, nem kellett volna ezt tennem szerinte, de talán... talán még pozitívan is alakulhat ez az egész, bár azért érdekelne, hogy Raziel miért reagált úgy, ahogy Mercury tettére. Este kiderítem!
- Igazán kedves Öntől, hogy így gondolja, de... én egyelőre nem érzem úgy. És nincs is miért többre becsülnöm magam. - visszakozom, hiszen tudom én, hogy nem érek sokat, könnyedén pótolható vagyok bárkinek. Hiszen ki vagyok én? Egy egyszerű, szegény sárvérű lány, aki még csak megvédeni se képes önmagát, ezért se értem részben én se, hogy miként mertem az előbb közbelépni. Mindenesetre tudom, talán továbbra is nyugton kellett volna maradnom, úgy tennem, mint aki semmit se vesz észre, mégse bánom azt, ami történt. Kiszállva a liftből aztán úgy folytatódik a beszélgetésünk, mintha mi sem történt volna, így érdeklődöm tovább a férfi munkája felől, aki jól hallhatóan készségesen felel, így teljes figyelmemet élvezheti ismételten. Ahogy viszont hallgatom a hosszabb monológot, úgy kezd egyre inkább világossá válni számomra, hogy talán mégse illek én annyira bele ebbe a környezetbe, talán mégse lennék egyáltalán aurornak való. Az adrenalin se vonz, ahogy ez az egész veszélyes életmód se, én... én így is túlságosan gyáva vagyok, talán soha se leszek erősebb, jobb... bátrabb. Pedig mennyivel szebb lenne úgy az élet.
- Jó hallani, hogy valaki ennyire szereti a munkáját, tényleg elismerésre méltó, ahogy az is, hogy nem fél a veszélytől, amit a munka rejt. - már érzem, hogy mennyire másak ők ketten, Raziel és Mercury. Raziel se gyáva, egyáltalán nem, de őt mégse tudom így elképzelni, bevetésen, ő... ő annyival másabb, talán ezért érdekel oly nagyon, hogy pontosan mit is dolgozik itt, főleg odalent, több szinttel lejjebb.
- És azt sejtem, hogy nem lehet egyszerű a képzés. - ismét finom ajakharapás következik, egyre inkább érzem, hogy nekem nincs itt a helyem, de ezt nem ismétlem most meg, nem lenne érelme, inkább Raziel felé sandítok, aki most hozzáfűz egy apró mondatot, amiről most fogalmam sincs, hogy őszinte-e. Kezdek összezavarodni ilyen téren, de talán jobb, ha nem most hozom szóba, hiszen ideje tovább haladni, így maradok le kissé, majd karolok bele unokatestvérembe, így próbálva megmenteni attól, hogy ismét Mercury mellett kelljen haladnia és már fel is teszek egy egyszerű kérdést. A válasz nyilvánvaló, de mégis, talán annyira nem átlátszó ez az egész... vagy csak én szeretném ezt hinni.
- Legalább nem kell érted aggódnom. - mosolygok rá és ezt teljesen őszintén is gondolom. Ha ő is bevetésekre járna úgy, mint Mercury, akkor minden bizonnyal nem kicsit aggódnék miatta, de talán így nem kell, ugye? Nem szeretném, ha baja esne, hiszen bár még nem ismerem túl régóta, máris nagyon fontossá vált a szívemnek. Ahogy megérkezünk az irodához, eleresztem Razielt, majd amikor belépek a számomra egyébként szimpatikus helyre, kíváncsian pillantok körbe. Nem szeretnék illetlen lenni, de ahogy meglátom a két fényképet, ösztönösen lépek oda hozzájuk, így először azt a képet nézem meg, ahol Mercury és Raziel vannak, majd amikor meglátom a másikat, felismerem a nőt a képről.
- Otthon én is láttam az egyik fényképalbumban, de nem tudtam, hogy ki ő... mostanáig. - pillantok hátra a két férfire, hiszen abban a tudatban vagyok, hogy bizonyára mostanra már Mercury is rájött, hogy ki vagyok én a számára. Természetesen Raziel anyukájára célzok, hiszen ő a rokonunk, de eddig nem tudtam róla túl sokat, csak azt, amit a férfi mesélt. Mindenesetre több időt nem töltök a fényképeknél, inkább helyet foglalok a bőrfotelben, összehúzom picit magam, szóval véletlenül se kényelmesedem el igazán. Cseppet feszélyezve érzem magam, itt mégis csak hármasban vagyunk és olyan fura ez a helyzet. Nemsokára az asztalra kerül a teázáshoz alkalmas felszerelés, én pedig próbálok nem nagyokat lesni azon, ahogy előpakolászik mindent. Mi ennyire sose szoktunk szertartásosan inni és most már ismét érzem, hogy számomra ez kínos lesz. Azt hittem, hogy majd kapok valami teát és ennyi, de most, hogy Mercury rákérdez, hogy milyet kérek, csak aprókat pislogva nézek fel rá.
- Maradhatnánk az Alice-nél? - kérdezek rá halkan, majd végül a teák szóba hozásánál az asztalon lévő csészékre tekintek, jobb azokat nézni, mint a férfiak tekintetét.
- Igazából fogalmam sincs, egyik fajtát se kóstoltam még. Jó lesz nekem is az, amit Önök isznak, köszönöm! - pillantok fel végül Mercuryra és talán érzékeli, hogy igen, nem vagyok éppen nemes és a családom is oly szegény, hogy nem telik nekünk különleges dolgokra, sajnos ez a szomorú igazság. Ha pedig nem ízlene az a tea amit ők isznak, azt akkor se mondanám el, nem lenne illendő, így hát csak várom, hogy megkapjam én is azt, amit ők és ahogy Raziel, én is hasonlóan ízesítem a sajátomat és kezdem úgy érezni, hogy talán jobb lett volna, ha nem jövünk fel ide. Amikor viszont az aurorparancsnok ismét rátér a jövőbeli terveimre, lassan hátradőlök és egyre inkább érzem, hogy ez nehéz lesz.
- Én még... még nem igazán tudom, hogy mihez szeretnék kezdeni az életemmel. Annak idején vissza akartam menni a családomhoz és mugliként élni, de érzem, hogy nekem máshogy kellene döntenem. Nem tudom, hogy mi passzolna hozzám, hogy miben látná hasznomat a társadalom... sajnos ebben a témában nem vagyok túl magabiztos, az aurorságot is Raziel miatt gondoltam. - ismerem be ismételten, így most már meg se próbálom tagadni azt, hogy tényleg nem vagyok ám határozott személyiség. Jól esik, hogy Mercury segítene, de amíg a saját helyem nem találom meg a világban és amíg nem szedem össze magam annyira, hogy ne hagyjam mindig azt, hogy bántsanak és megalázzanak, addig nem tud. Nekem kéne változnom és igyekszem, de nem megy ez még egyik napról a másikra. Ahogy viszont Raziel ismét megszólal, igen csak sikerül meglepnie szavaival.
- Tényleg? És az... mit takarna? Szóval, gyakornokként mit kéne tennem? - kérdezgetem akkor már kíváncsian kapva az alkalmon, hogy meséljen róla és ha a tea is elkészült, akkor azt lassan kortyolgatni kezdem, de természetesen várom Raz válaszát. Érdekelne, hogy gyakornokként miként kéne teljesítenem, hogy mit várna el tőlem, minden aprócska részlet és ebbe bizonyára Mercury is bele tud szólni, így felé is sandítok természetesen. Érdekesen hangzik mondjuk ez az egész, van még egy évem fejlődni és változni és ki tudja, lehetne ez az aurorság amolyan családi vállalkozás. Na jó, ez még viccnek is rossz, tudom én.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Raziel, Mercury és Alice 2015-04-21, 01:26



Alice & Raziel  (& Mercury)








A lány szavaira derűsen elmosolyodom, ahogyan az irodák lakberendezéséről magyaráz. Bájos, de attól tartok, nem, nem tudnám az elképzelését megvalósítani mégsem. Vagy csak nem akarom.
Nos, igen, megeshet... De megvallom, nem szeretném, ha barátságos környezet benyomását keltené. – felelem vidáman, de hogy miért is nem, arra már nem térek ki. Nem szeretném, és kész. S persze, Mercurynak igaza van - nem buktatnám le őt önszántamból, sőt, valójában még azon kívül se nagyon, de talán valóban elvesztettem félúton már, hogy mit engedhetek meg magamnak, mint ártalmatlan, mások által érthetetlen célozgatást, s mit nem. Persze bizonyos, hogy én erről máshogy vélekedek, ha megkérdezne, meggyőződésem lenne, hogy nem veszélyeztetem sem őt, sem magam. S ami tény az tény - a lány és köztem van valami, egy olyan kapcsolat, legalábbis annak csírái, ami köztem és Mercury között sohasem lesz, vagy volt. Legalábbis én így szeretném látni.
Valóban... De úgy hittem, rengeteg nagyszerű, és csakugyan érdekes történettel készülsz, arra az esetre, ha egyszer valaki végre kíváncsi lenne rájuk. – jegyzem meg negédesen, szinte dorombolva, mímelt udvarlásképp, mintha tényleg hinném, hogy bizonyosan fel van készülve erre a helyzete. Nincs, persze, hogy erre nincs, és ez a tény pokolian jól esik. Eztán Alice szavai viszont újfent rámutatnak: tényleg bokán kéne rúgnom magam, amilyen tapló voltam vele. Nem érdemelné, de tessék, ha eddig rám is bízta titkait, most már tudja, hogy jobb, ha óvatosan bánik velük, mert a legapróbb provokációnak is képes vagyok felülni. Siralmas. Bíztató félmosoly suhan át ajkaimon azért, és ez csak neki szól - ebben nem lehet kétely.
Ugyan-ugyan... Ne legyél ilyen, szerintem nem hiányzik belőled az elhatározáson kívül semmi. – teszem hozzá, és ezzel újfent túlteljesítem az éves tervet, ami azt illeti. Én se hiszem már el magamnak, mennyi bátorítást ki tudok magamból csiholni, ha épp szükséges, s ezek még összhangban is állnak apám szavaival. De Mercury következő szavai azonban, a hangsúly, az arckifejezés, és tekintet összjátéka mellett azért hamarost tovasepregetik ezt a mosolyt, sőt, határozottan kezd nyomasztani a helyzet, de ezúttal nem hátrálhatok ki, mint tenném egyébként, ki tudja, most épp mire hivatkozva.
Félnék, hogy megzavarok valami fontosat. – felelem bájosan, leheletnyit megnyomva a fontosat. Ki tudja, mit is zavarnék épp meg, bele se akarok gondolni, mert többek között ez is nyomaszt; megfoszt a lehetőségtől, hogy tényleg egyediként és pótolhatatlanként gondoljam el magam. Akinek valami különleges jár ki, még akkor is, ha felemás. – És igazán nem szívesen tartanálak fel a munkában. De persze, majd észben tartom, hogy... Hiányolsz. – persze, hogy hiányol. Ez a minimum, ha nem így tenne, akkor... Nem is tudom, még nehezebben tudnám elviselni az elmúlt évek súlyát. Szenvedjen csak a hiányomtól, érezze csak a mardosó kínt. Még, hogy meghitt pillanatok... Nem kommentálom ezen szavait már, jobb lesz az úgy. Hogy is tehetném, leköt, hogy minél kevésbé áruljam el magam, a tényt, hogy menekülnék, hogy per pillanat a fájdalmat kettőnk közül alighanem csak én érzem, és nem is annyira csak a fizikai kontaktus okán. Bár az is közrejátszik. Eztán azonban Alice közbelép, mert ezt teszi - felismerés csillan tekintetemben, és szinte azonnal el is szégyellem magam. Túl sokat mutattam, így egy pillanatra lesütöm tekintetem, mintha legalábbis én vétkeztem volna hármunk közül a leginkább. Valójában a szörnyű valóság az, hogy így is gondolom. Ráadásul az, hogy éppen ő siet az én védelmemre... Nem tudom. Nem vártam volna, ami még csak egy dolog, de talán valahol megalázó is. Én akartam megvédeni őt, erre tessék. De mindebbe vegyül még valami - elismerés, mert nem vagyok benne biztos, hogy akár én képes lettem volna erre, pláne az ő helyében. Mert persze nem beszélek arról, amit ténylegesen is megtudtam már róla, hallgatok, ahogy ígértem, de... A kicsit esetlen lányka sokkalta másabb színezetet kap, és magamban fel is jegyzem: nem szabad őt hülyének néznem. Soha. Én magam persze nem moccanok, ahogy apám ereszt, csak hanyagul a lift falának dőlök, jelét sem adva, hogy bármi is ne lenne a legnagyobb rendben.
Természetesen nem – sietek azért a megerősítéssel – Mercury igazán... Szerető és gondos apa volt, mióta csak ismerem, és még mindig az. – bár a szavak mögött rejlő fogalmiságról lehetne vitákat folytatni, és nem lenne meglepő, ha sokaktól eltérő eszmék állnának ezek mögött, de az iróniát és haragot száműzöm hangomból, mert a pillanatnyi botlást éreztem magam is, a tényt, hogy lebuktuk, bár, hogy mennyire, az még nem egyértelmű. A korrigálás persze felemás, mert bár szavaim őszintének tűnhetnek távolról szemlélve, arcvonásaim ellágyítom, amennyire tőlem telik, az előző jelenet után talán mindenki tudja, hogy ez hamis. Mégis, az üzenet világos - ezt kívánom valóságként beállítani, és nem mást. Azonban apám szavait már nem ragozom tovább, melyben Alice érdemeit méltatja, csupán egy röpke pillantást vetek a lány felé; sejtetve, magam is így gondolhatom, még, ha én nem is teljesen annak hallom e szavakat, aminek tűnnek, így kimondva. Bátor lépés volt - bátor, de ostoba: most már kezdhetem őt félteni a férfitől, most már tényleg nem túl korai aggódnom az ügyön. A férfi monológját csendesen hallgatom végig, de ott vagyok persze, nem tűnök el, még ha lenne is kedvem hozzá. De nem, marad a csendesség, míg a férfi beszéde véget nem ér. Csak akkor szólalok meg, csendesen.
Persze, meghagyva a nagyszerű fiúnak a mindennapos aggódás borzalmait. – ingatom fejem rosszallóan, de, hogy e mögött van-e bármi mögöttes tartalom, vagy tényleg aggódom - ha mást nem azon, hogy esetleg mégis visszatér -, az nem derül ki. Legalábbis hangom most semleges, nem sugall mást: aztán persze ki tudja. De ha eme megjegyzésem tényleg ártatlan is lenne, a következő... Az már nagyon is éles. Ismerem őt, és nem hagyom a szemem elől eltűnni én se őt, túlságosan paranoiás vagyok ahhoz. Ráadásul figyelnem is kell, hiszen ha ő bukik, visz magával, ez kétségtelen. Ha véletlenül szüksége lenne rám... Ott leszek a nyomában, hogy elsepregessem a nyomokat. Nem is bánnám, ha úgy alakulna; talán valahol torz elégedettséget okozna az is. A puszta tény, hogy lám, választhatok, ismét, még akkor is, ha ennek látszólagos szabadsága valójában szorosra állított lánc. A csendes letargiából a leány ránt ki, ahogy lemarad, s hozzám és, újfent megrezzenek, úgy pillantva reá, mintha ki tudja, mit vártam volna épp, de elfogadom a társaságát, s hagyom, hogy belém karoljon, még egy jólesően meleg mosolyt is mutatok felé, amely ijesztően őszinte - de mivel Mercury előttünk halad, így talán lemarad erről. Ami eljuthat hozzá, az a bársonyosabbá váló hangszín, amellyel a lányhoz szólok.
Nem – kezdem tehát, noha a választ ismeri. Több okból sem, az egyik előttünk megy. – Ahogyan arra már korábban rámutattam, én nem kedvelem, ha az életem és a munkám helyet cserél – persze, mivel már így is helyet cseréltek. Valahol. – Másfelől, megvallom, én nem vagyok az a bevetésekre járó, rizikózó alkat. A bevetések izgalmát igyekszem biztonságosabb megoldással garantálni magamnak. – ez félig-meddig igaz is, végső soron. Ahogy eztán belépünk a férfi irodájába, rutinból pillantok körbe, de láthatóan nincs semmi, ami újdonságképpen hatna rám, vagy meglepne, így csendesen lépek a kijelölt helyemre, s ülök le.
A szokásos jó lesz. – biccentek, bár kérdés nem hangzott el, a ránk telepedő csendet mégse tűröm. Rossz előjel. – Köszönöm! – produkálok mellé egy hálásnak csak nagyon nehezen nevezhető, de legalább udvarias mosolyt, ahogyan átveszem a teát. Fekete, bergamottal. Reggelre másfajta való, tejszínnel, de már elmúlt az az időszak, még, ha nem is sokkal: marad hát ez, üresen. Mindenesetre meghagyom apámnak, hogy beszélgetés kezdeményezzen, az ő irodája, az ő joga, hogyan az is, hogy eldöntse, kihez szól - még akkor is, ha ez persze egyértelmű, hiszen ebben az esetben már-már bűn lenne, ha hozzám intézné szavait.
A kérdés pedig, minthogy nem hozzám szól, így részemről válasz nélkül marad. Csak egy esetben szólalok meg: ha Alice újfent szóba hozza az aurorságot, mint a szakot, melyen gondolkodik.
Arra gondoltam, hogy ha csakugyan így döntene, elvállalom, mint gyakornokot. – jegyzem meg, mintegy mellékes tényt. Ámbár mivel eleddig még az irodámat se akartam felfedni, nem, hogy a munkaköröm, ebben van némi kimondatlan tény is: talán abban az esetben, arra a rövid időre hajlandó lennék kimozdulni az alagsorból, bizonyosan hasznomat vennék terepen is. Vagy ha nem, legalább megerősítené a tényt, hogy jobb az a világnak, ha én ott maradok, lent. Persze a motiváció egyértelmű: mindenképp elejét venni, hogy a lány olyanhoz kerüljön, akihez egyáltalán nem akarnám: nem csak ehhez a férfihez... Akadnak sokan, akik esetében a helyzet nem lenne sokkal jobb.
Vissza az elejére Go down
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Raziel, Mercury és Alice 2015-04-20, 23:24


Alice & Raziel
n o w  .  t h a t ' s  .  w h a t  .  i  .  c a l l  .  f a m i l y


Milyen finoman terel a fiatalabbik férfi, amikor a saját kis takargatnivalóiról van szó, és milyen hanyagul kezeli most kettejük jóval súlyosabb titkát, úgy tűnik, szüksége volna rá, hogy felfrissítse a memóriáját, hol a helye; persze, ismeri annyira Razielt, hogy sziklaszilárdan higgye, a férfi soha nem volna képes felfedni a világ szemében szégyenletes, bűnös viszonyt, hiszen van oka rá, hogy tettestársnak érezze magát benne, erről gondoskodott, de ez a hanyagság könnyen vezethet oda, hogy végül mégis fény derüljön rá. Egy cseppet sem tetszik neki ez a viselkedés.
Ahogy az sem, hogy a közte és a lány között kialakult kapcsolat ennyi alapján, amit máris látott belőle, valóban eléggé szorosnak, őszintének és nyíltnak tűnik ahhoz, hogy ne csupán féltékenységet keltsen benne, de potenciális veszélyforrást is jelenthessen rájuk.
Raziel szavait inkább csak egy fejcsóválással nyugtázza, és jobbára elereszti őket a füle mellett, mert egyetlen fia a közérhetően túlzó hízelgéssel együtt is sajnos nagyon olyan úton jár, amely nemhogy nem tesz a kedvére, de egyenesen bősz indulatokat kelthetne benne, ha nem uralná őket kétszeres erővel. Alice-szel beszélgetni szerencsére valóban kellemes, a lány alapjárati kedvessége tényleg nem mindennapi.
- Mercury – emlékezteti a lányt a korábban felajánlott, kevésbé formális megszólításra, de van olyan figyelmes, hogy hozzátegye: – Persze, megértem, ha a korkülönbség miatt nehezen jön a szájára, nem jelent problémát, de ez esetben Ms. Sinclair, az említett anekdota tényleg nem valami érdekes, nyilvánvalóan ezért választotta Raziel éppen ezt, hogy rádöbbentsen, számomra sok munkahelyi történet pusztán azért tűnik izgalmasnak, mert jóformán nulla-huszonnégy ebben élek. Merem remélni, nekem is lesz még alkalmam elmesélni, ha valamit igazán méltónak találok az Ön érdeklődésére – fűzi hozzá felettébb derűsen, bár nem nevet fel ismét, csak a foga villan elő a hirtelen kiszélesedő mosolyban, hogy Alice is megbizonyosodhasson arról, nincs harag, sőt még árnyalatnyi feszültség sem iránta, amiért nem sztorizhatott egy jót sztereotip auror módjára.
- Valóban? Aurornak készül? – kérdez vissza érdeklődve, kissé meglepetten.
Úgy tűnik, Raziel nem csak az ő gyengepontjain tapos ma előszeretettel, de saját pártfogoltját sem kíméli, ez máskor bizonyára szórakoztatná, mint torz jellemű gyermeke zsigeri szadizmusának megnyilvánulása. Most is talál benne némi vigaszt, mert ha van is valami rendkívüli kapcsolódási pont a lány és közte, Raziel csökött, hiányos szoliabilitása mellett aligha maradhat meg sokáig. Alice kimondottan sérültnek látszik, ez a zavart, szinte megalázott védekezéssel járó kisebbségi komplexus csak megerősíti ebben. A lánynak nem éppen a fiához hasonló barátokra lenne szüksége ahhoz, hogy felépítse az önbecsülését… dehát meglehet, épp ez fog lehetőséget nyújtani neki, hogy megfúrja a bimbózó köteléket köztük.
- Ugyan, ne legyen ilyen szégyenlős. – Bátorító mosolyt vet a lányra, és következetesen kerüli az eddigi pandúrpertut, hogy ezzel is éreztesse eredendő tiszteletét iránta. –  Ha valóban vonzza a bűnüldözés, több lehetőség is áll Ön előtt, nem kell mindjárt az első vonalbeli harcra gondolnia, találhat olyan hivatást ezen a területen, amelyet testhez állóbbnak érez. Ezek szerint a nagy döntés előtt áll éppen, hetedéves?
Ha Razielnek az volt a célja, hogy felkeltse az érdeklődést az elejtett megjegyzéseivel, akkor sikerült elérnie, amit akart, ennek azonban egyáltalán nem ez lett volna a módja, helye, ideje, és bizonyára megrovó, figyelmeztető pillantásban részesítené, ha volna rá kapacitása, de most túlontúl lefoglalja saját, enyhe rosszallásánál jóval nagyobb kaliberű vérszomja, dühe, és minden érzékével Razielre koncentrál, olyan megejtően közeli, túl közeli hús-vér valójára, és kiéhezett erre a közelségre, a férfi olyan ügyesen csúszik ki minden egyes szituációból, ahol kettesben maradnának, mint valami angolna.
- Okvetlenül – mosolyodik el hidegen, ezt nyugodtan be lehet tudni az exhalálfalók említésének, mi sem természetesebb egy auror arcán, mint az irántuk való megvetés. – Persze, ha már szívügyed, hogy elkerüljön az unalom, akár azt is megtehetnéd, hogy kicsit több időt töltesz el szegény, öreg apáddal – nevet fel kurtán, most már szavaihoz illő módon cseppet sem érzelemmentesen, mert Raziel megkínzott, űzött vad tekintete nagyon is kelt benne érzelmeket, óh, ha egyedül lennének most… de nincsenek, még Alice-t leszámítva sem, így ismét sovány főétkezésként kénytelen elfogadni azt, amely lehetne csupán ínyenc aperitif. Már elnémulva, de még mindig nevető szájjal csóválja meg a fejét. – Munkából sosincs hiány, meghitt pillanatokból annál inkább – fűzi hozzá mértéktartó szentimentalizmussal. Öregszik, hiába.
Nem tévedett a finom női megérzést illetően, de a reakció mégis őszintén megdöbbenti. A finoman odaszúrt megjegyzés is abszolút nem várt, de még inkább az, hogy a lány megérinti, hiszen eddig azt érezte, hogy ha sikerült is valamilyen mértékben jó benyomást keltenie előtte, van benne idegenkedés, feszély, sőt talán némileg tart is tőle.
Megütközése ellenére enyhe meglepetés tükröződik csak rajta, ahogy felé fordul, keze már le is siklott Raziel válláról, de természetes a mozdulat íve, nem olyan, mint a rajtakapott erőszaktevőé, a lány merész tekintetét sem esik nehezére állnia, nincs benne bűntudat egyáltalán. Pedig tudja, hogy Alice valamit meglátott, talán a saját kőarcán sütött át a megvonástól agresszívvé tett vágyódás – nem, lehetetlen –, talán ő is észrevette Raziel tekintetén, hangján a változást. Neki ugyan kedvére való volt a másodpercnyi feltárulkozás, de idegen szem nem szabadott volna tanúja legyen… és persze, bár az ő keze szó szerint benne volt ebben a botlásban, elsősorban ismét a férfit hibáztatja a megcsúszásért. És nem kis botlás ez, könnyen válhat végzetes hibává, ha a lány csak fele annyira kíváncsi természet, mint amennyire ügyes diplomata…
Elismerés, kivívott és nem alanyi jogon járó tisztelet és az eddigieknél jóval mélyebb érdeklődés keveredik a lányt fürkésző pillantásába, ez igazán nem az a pillanat, de meg kell jegyeznie, hogy Alice egyáltalán nem az a passzív, törékeny virágszál, akinek eddig láttatta magát.
- Igazán kedves Öntől, hogy ezt mondja, remélem, ez nem csak múlt időben igaz állítás – mosolyodik el könnyedén végül, még talán így is ő hármójuk közül, aki a leghamarabb magához tér. Hamarosan azonban megkomolyodik az arca, egy pillanatra lágyan megszorítja Alice kezét, aztán elengedi. – Engedje meg, hogy elnézését kérjem az előző megjegyzésemért, hiszen nem ismerem Önt, és úgy látom, Ön valamiért jóval kevesebbre becsüli magát, mint ahogyan azt erényei megkívánnák, és így abban is erősen kételkednem kell, hogy ne lenne megfelelő az aurori pályára. Számos formája van a bátorságnak, Ms. Sinclair, és ezek közül talán a legkisebb érdem a harctéri bátorság.
Úgy válogatja meg a szavait, ahogy korábban Alice is tette, semmi olyan nem hangzik el, ami ne volna egyértelműen értelmezhető pusztán az eddigi beszélgetés tükrében, de ahogyan a lány eddig olvasott a két férfi rezdülésnyi kommunikációjában, úgy most is gond nélkül veheti a lapot: értette bizony, minek szólt a kézszorítás, és tetszett neki a diszkrét kiállás, sőt bátornak tartja Alice-t miatta. Persze, attól függően, hogyan gondolkodik a lány, az, hogy tettét bátorságnak deklarálják, az még akár azt is implikálhatja, hogy nem feltétlenül okos dolog beleszólni az ilyen családi ügyekbe… de ha van is ilyen üzenet, ez már egyáltalán nem ilyen egyértelmű.
Csak mosolyog a kedvességen, rajta sem látszik, hogy neheztelne a korábbiért, vagy egyáltalán hogy bármilyen fenntartása lenne Alice-szel szemben.
- Természetesen veszélyes, de tudja, míg a pályaválasztáskor általában a hősiességről szőtt képzetek és vágyálmok motiválják a fiatalokat, addig az, ami a pályán megtartja őket, meglehetősen gyakran a veszély élvezete… az adrenalin úgy hat az emberre, mint a kábítószer, miután egyszer megtapasztalta, milyen éles helyzetben kockára tennie az életét, folyamatosan többet és többet akar belőle. – Lusta pillantást vet Razielre, mintha csak ellenőrizné, hogy ott van-e még, ha már ilyen csendes lett; ez utóbbi végre igazán kedvére való magatartás. – Persze, bizonyos mértékben személyiség kérdése is, vannak olyanok, akik befogadóbbak ebben az irányban, vannak eleve adrenalinfüggők, és vannak, akiknek erősebb az életösztönük, de a kiképzés végére minden aurorkadét átéli ezt az élményt. És persze azt is megtapasztalja, hogy milyen sérülékenyek is vagyunk valójában. Nem akarok hamis képet kelteni Önben, van akkora szórás a képzésben, mint amekkorával riogatják Önöket, vagy talán még nagyobb is. De az esetek többségében nem a bátorság, hanem inkább a megfelelő elhivatottság és szorgalom hiánya a gond, néha pedig az, hogy a tanítványok rádöbbennek, mégis inkább szeretnének biztos jövőt, családot, és ehhez olyan munkát, amely kevésbé kockázatos. Mi, akik itt maradtunk, nem vagyunk elég józanok ahhoz, hogy feladjuk a nagy fordulatszámon való izzást a biztonság kedvéért. Persze, én már felneveltem egy nagyszerű fiút, más hozzátartozóm pedig nincs, így nyugodtan indulhatok bevetésre – mosolyodik el ismét a komoly kifejtés után, bár a Razielre vetett gyöngéd, szerető pillantás kissé megkeményedik fia megjegyzésére.
Nem bír magával, pedig már azt hitte, volt értelme a kínos utóhangot keltő közjátéknak, és végre belátóbb lesz, de úgy tűnik, nem. Persze, nem nagyon gondolta eddig, hogy Raziel figyelemmel követi némely tanítványa iránti, khm, gondos elkötelezettségét, főleg, hogy milyen maximális diszkrécióval intézi ezeket az ügyeket. Bárki másról van szó, milyen könnyű megmaradnia ép eszénél, semmi el nem tüntetett nyom, semmi el nem varrt szál, semmi árulkodó hangsúly vagy pillantás, de Raziel… ő mindig más volt, mint a többi. Most is képes egyetlen arcátlan megjegyzéssel felforralni a vérét.
Nyilvánvalóan nem kerüli el a figyelmét, hogy Alice minden bájos mosolygása ellenére ravaszul az oldalára vonja Razielt, de nem adja jelét, hogy ennek bármilyen jelentőséget tulajdonítana, mosollyal nyugtázza ezt is, és hagyja, hogy hátramaradjanak, Alice kérdését is engedi ilyen viszonylagos négyszemköztben megvitatni, míg az irodájához nem érnek.

Előzékenyen előre engedi a párost, nem az íróasztalnál, hanem a valamivel arrébb elhelyezkedő dohányzóasztal körül elrendezett bőrfoteleknél kínálja őket hellyel. A berendezés kissé zsúfolt így, de legalább barátságosabbá teszi a légkört, maga a helyiség ugyanis csak azért nem rémisztően steril, rendezett és rideg, mert tulajdonosa kiváló ízlése, a jól megválasztott színek, anyagok, bútorok és a nagyon kevés dísz tesz róla, hogy a hivatalosság érzete mellett legyen valami mérsékelten emberi is az irodában. Valóban vannak fényképek, de csak kettő, az egyiken utolsó feleségével és a kiskamasz Raziellel teljes az akkor még többé-kevésbé őszintén önfeledtnek látszó család, a másik is vagy tíz éve készülhetett, azon csak ketten vannak, alig érzékelhető, hogy mágikus fénykép ez is, annyira mozdulatlanok: hajszálegyforma gesztustalan, mimikátlan merevségük szinte vérségi kapcsolatot feltételez.
Egy szekrényből teáskannát, csészéket, hűtött tejszínt, citromot, kétféle cukrot, egy doboz kekszet bűvöl elő a dohányzóasztalra, a teakészlet is a helyiséghez illően értékes, antik darab, de leszámítva, hogy meglepő módon ébenfekete porcelán, abszolút dísztelen. A teafű maga jól záródó üvegekben van tárolva, többféle kiváló fajta, felcímkézve. Nevetségesen szertartásos, dehát Merlinre, elvégre brit. Ízig-vérig.
- Válasszon, Ms. Sinclair, nem tudom, a japán vagy az indiai ízvilág áll Önhöz közelebb, bár van kínai teám is – biztatja a lányt, Raziel ízlését nyilván ismeri, így kettejük teája hamarosan el is készül, majd miután Alice is választott, és előtte is ott gőzölög a tea, ő maga is helyet foglal, és ezzel kezdetét is veheti a beszélgetés. Egyelőre Alice-é a figyelme, bízik benne, hogy Raziel talán ebben a megannyi édes emlékkel teli helyiségben kissé méltóbban fog viselkedni… Sajnos eléggé valószínű, hogy kínos csendet kell megtörnie, de ha így van, úgy tesz, mintha észre se venné a másik kettő feszélyezettségét.
- Azt sem tudom hirtelenjében, mit kérdezzek Öntől, igazán hálás vagyok, hogy időt szakított a velem való ismerkedésre – mosolyodik el szívélyesen. – Ha nem vagyok tapintatlan, örömmel venném, ha megosztaná velem a pályaválasztással kapcsolatos gondolatait, azt hiszem, ez egy jó kiindulási pont, és talán még a segítségére is lehet egy ilyen vén róka nézőpontja.
Vissza az elejére Go down
Alice Sinclair
Reveal your secrets

avatar

Hugrabug

ϟ Kor : 21
ϟ Hozzászólások száma : 73

TémanyitásTárgy: Re: Raziel, Mercury és Alice 2015-04-20, 20:51

Raziel, Mercury & Alice


[You must be registered and logged in to see this image.]Ahogy hallom, a két férfi azért lényegesen másképp áll az itteni munkájához, mert amíg Mercury jobban szeret a munkahelyén lenni, mint otthon, addig Raziel ezzel pontosan ellentétesen van. Mondjuk szerintem az is a normális, nem pedig az, amikor valaki idebent él és a munkájának szenteli az életét, de tény, hogy az aurori pályához elvihatottság kell, amely egy aurorparancsnoknál nem hiányozhat. Különbözőek, de egyben mégis, mintha valahol hasonlítanának. Még Razielt se ismerem annyira, tehát jobb, ha valamilyen szinten csendes megfigyelő leszek, úgy talán jobban összeállnak annak a bizonyos kirakósnak a darabjai.
- Igazad van Raziel, nem varázsolja az otthonoddá, de szerintem mégis csak barátságosabb környezetet kelt, de mindegy is, mindenki mást szeret, az életben az a jó, hogy nem vagyunk egyformák. - mosolyodom el, így pillantok hol az egyik, hol pedig a másik férfira, miközben egyfajta történetbe is belekezd a kedves unokatestvérem, de ennyiből valahogy... nem jön le az, hogy igazán érdekfeszítő lenne, bár némileg elpirulok és kezdem zavarban érezni magam ennek súlya miatt.
- Igen, szerintem is több információ kéne ehhez. - ismerem be, miközben mintha passzolgatnák egymásnak a labdát, hogy ki meséljen nekem. Ez igazán kedves és figyelmes dolog, de tényleg, de... valahogy furcsa is, így próbálok kiigazodni a helyzeten és nem úgy felfogni, mintha egy kosármeccsen lennék, ahol a két játékos passzolgatja egymásnak a labdát.
- Félreért Mr. Arkell, engem érdekel az, amit dolgozik, de tényleg némileg több mindent kéne hallanom az esetről ahhoz, hogy megértsem és érdekes is legyen. Ha van kedve, meséljen valamit, Razielnek tényleg lesz rá még lehetősége. - hiszen úgyis sokszor találkozunk egymással és most nála leszek a hétvégén. Ez az első közös hétvégénk, de ha minden jól megy, akkor bizonyára még sok ilyen lesz. Tehát figyelek Mercrury-ra, tényleg nem szeretném azt, ha miattam esetleg rosszul éreznék magukat vagy azt hinné bármelyikük is, hogy nem érdekel a munkájuk. Nagyon is becsülöm ezt, de ők se várhatják el azt tőlem, hogy egy egyszerű mondatra lelkesedjek. Amikor viszont ez után Raziel rátér egy jövőbeli  tervemre, hirtelen dermedek meg, majd kapom felé a fejem és zavartan emelem fel mancsaimat is magam elé, mintha védekezni akarnék.
- Én csak miattad gondoltam rá, hogy talán... jó választás lenne, de te is tudod, hogy nem vagyok éppen aurornak való, ahhoz több bátorság kéne. - ismerem be, le se tagadva Mercury előtt az igazságot, bár ő neki fogalma sincs arról, hogy miként bánnak velem a Roxfortban, de jól is van ez így. Tényleg elfogott a kalandvágy, hogy én is aurornak álljak, de mit gondoltam? Raziel is tudja jól, hogy esélyem sincs ebben a szakmában, maximum a papírokat tologathatnám, az pedig nem életcélom. Azért feltekintek Mercuryra is, remélve, hogy nem néz nagyon le ez az egész miatt és jobbnak látom ez után csendben maradni egy kis időre és úgy hallgatni, amíg még beszélnek. Nem, most nem akarok még csak véletlenül se a középpontba kerülni, túlságosan is kellemetlenül érzem magam gyengeségem miatt. Nem kellett volna ezt Razielnek említenie. Ahogy viszont ezen túlesünk, megindulunk a lift felé, majd ott folytatjuk a beszélgetést, miközben nem kerüli most el figyelmemet az, ami történik, az érintés és azzal együtt a gyengédnek tűnő szorítás, majd pedig Raziel tekintete. Olyan más most, ahogy a szavai is nekem irónikusan csengnek. Szemeibe tekintek és mintha fájdalmat olvasnék ki belőle, mintha menekülni szeretne, így magam se értem, hogy honnan veszem a bátorságot, de jobb kezemmel finoman megfogom Mercury szabad kezét, ujjai környékén, és ha szemeimbe tekint, bájos mosollyal szólalok meg.
- Azt már most látom, hogy Ön tényleg remek apja lehetett Razielnek. - bár szavaim kedvesek és bájosak, mégis, mindez pontosan azért van, mert éreztem, hogy valami történt. Talán édes figyelmeztetés most ez részemről, hogy eressze el Raz, mert bár én nem vagyok éppen bátor, de érte kiállnék, bármi áron és most már tudom, hogy valami baj történt, valami olyasmi van a háttérben, amibe nem kéne belekeverednem, mégis, képtelen vagyok visszafogni magam. Az én szavaim nem csöpögnek gúnytól, nem hangzanak irónikusnak, inkább őszintének, de talán mindketten kiveszik belőle, hogy nem azok, hogy ez az előbbi jelenet némileg felnyitotta a szememet. De ha Mercury mégis őszintének gondolná, akkor talán úgy lenne a legjobb, nem szeretnék gondot, tényleg nem. Raziel szavai viszont még mindig ott vannak a fejemben, mire gondolhat? Mi történt? Tudni akarom! De nem, ezt majd kettesben fogom megkérdezni tőle, ez a hely nem alkalmas erre. Nem érintem egyébként sokáig az aurort, eleresztem hamar, majd érdeklődve hallgatom a repkedő papírok történetét, majd ez után szépen témát is váltok, ahogy elhagyjuk a liftet, mintha az előbb semmi se történt volna, így érdeklődöm hát Mercury felől, miközben azért fél szemmel unokatestvéremet figyelem. Remélem minden rendben vele.
- Ugyan, én nem úgy látom, hogy Ön annyira öreg lenne, sőt. - szavaim most őszintén kedvesek, hiszen eddig ő is az volt velem, nem fogok rögtön negatívan állni hozzá, se pedig félve, de abban biztos vagyok, hogy ő nem csak a háttérből tud irányítani. - De azért a terepen lévő munka eléggé veszélyes lehet. Nem félti az életét? Hogy komoly bajba kerül? - veszélyes ez a munka, én biztosan félnék, hiszen ki tudja, hogy ki az ellenfél, a halálfalóknak pedig nincs éppen jó híre, így őszintén érdeklődöm tőle, miközben nemsokára kiszállunk a liftből, de amikor Mercury mellém zárkózik fel, Razielt ismét mögöttünk hagyva, megállok és ha Raz mellém ér, már finoman belé is karolok, úgy pillantok fel rá.
- Te tényleg soha nem akartál ezen a szinten dolgozni? - igazából tudom, hogy a válasz nem és a kérdés se fontos, de ez remek okot ad nekem úgymond arra, amiért belé karoltam és lemaradtam hozzá, hogy ne kelljen ismét Mercury mellett mennie. Nem eresztem egyébként el egyhamar, csak érdeklődve figyelek jobbra-balra, megnézve azt, amit lehet egy ilyen helyen, így haladunk, ha minden igaz Mercury irodája felé, ahol vár ránk az a bizonyos tea. Huhh, most már úgy érzem, hogy mégse lesz olyan könnyű az a beszélgetés.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Raziel, Mercury és Alice 2015-04-17, 00:41



Alice & Raziel  (& Mercury)








Mindenki követ el hibákat. Időnként én is, pedig... Nem szoktam, legalábbis nem túl gyakran. De az elmúlt időben mégis akadt pár, az egyik alighanem az volt, amikor úgy döntöttem, hogy nem beszélek Mercury-ról Alicenek, mondhatni, egyáltalán. "Róla majd később beszélnék, ha nem bánod", vagy valami hasonló mondat volt, amivel nyitottam, és mondhatni, zártam is a témát aznap, azóta pedig nem jött szóba a család. De ezt nem bántam. Egészen addig, amíg a család nem, hogy szóba, de konkrétan szembe nem jött. Na most már nagyon is bánom az egészet, kiemelten azt, hogy Alice nem érti az apróbb jeleket, ha pedig ennél is egyértelműbb lennék, az már túlságosan is világossá válna mindenki másnak is. Azt nem akarnám.
Az én munkám néha kivárásra épül. – vonok vállat, mintha ezzel félig-meddig védekeznék, miért is érek én rá ezek szerint többet. Nem, nem veszem én félvállról, ugyan dehogy. De hát csak nem zaklathatom Mercuryt ettől még a jelenlétemmel, ha egyszer olyan elfoglalt, nem? – Feldobja, meglehet... De ettől még nem varázsolja az otthonommá. Nem akarnám épp önmagam megvezetni. – felelem szelíden Alice felvetésére még azért. Arra nem térek rá újból, hol és mit dolgozom: majd ha kettesben leszünk, talán megpróbálom némiképp előkészíteni számára a dolgot. Ha úgy látom jónak.
Azt azért már magam is érzékelem, hogy a lány maga is kezdi megsejteni, hogy valami nincs rendjén, de még mindig úgy hiszem, következetesen félreérti a jeleket: más magyarázata nincs annak, hogy szinte mintha kényszerét érezné, hogy minden lehetséges információval kipakoljon. Ha már kényes információk - azért én is tudok egy-kettőt, és nem csak olyasféléket, amik a velünk lévő férfi számára ártatlanok, talán időszerű erre emlékeztetnem is. Észlelem ugyan a pillantást, mellyel jutalmaz, de ezúttal állom tekintetét, világossá téve, hogy itt és most nem akarok megfutamodni. Megint.
Ó, lehet, csakugyan többet kéne tudnod ahhoz, hogy érdekes legyen – ráncolom homlokom, mintha valóban egyszerű tévedésről lenne szó, és rosszul mértük - mértem - volna fel, mi lehet vicces, vagy épp érdekes a lány számára – Ugyan... Mint említette, egész este lesz lehetőségem őt szórakoztatni ezekkel a remek történetekkel, nem fosztanám meg őt a lehetőségtől, hogy a tieid közül is hallhasson párat. – kezdem derűsen, mintha tényleg feltett szándékom lenne este az egyes eseteim aprólékos ismertetése vele – Úgyis olyan... Érdekfeszítő módon tudod előadni, az ember egyből kedvet érez, hogy maga is auror lehessen. – enyhe utalás, hogy mintha engem is ezek a csodálatos és lenyűgöző dolgok hatottak volna meg annak idején, és vezettek volna ide. Ki tudja, nem megyek bele, így talán tényleg. Mindenesetre Alice számára talán ténylegesen is hasznos lenne, ha hallana pár hiteles és valóságos történetet, valójában, pláne, ha kellően átélhető módon mesélik el őket. – Alice számára egyébként is jól jönne a megerősítés. – teszem hozzá bájosan, némi torz örömöt érezve, hogy most én adhatom ki őt; holott nyilvánvalóan nem mondok el nagy titkot: még választhat, merre tovább, és ez csak egy kósza ötlet, talán még az előtt elhal, hogy úgy igazán komolyan megfordulhatna a fejében. Ráadásul nem akarok ártani neki, így szinte azonnal bokán is rúgnám magam legszívesebben, hogy ennyire könnyen provokálható vagyok, és kezdek bele ebbe a játszmába ellene is. Igaz ami igaz - szerintem nem fog neki szemet szúrni, hiszen olybá tűnhet, valójában segítő szándék vezérel. Ha eleget ismételgetem, lehet, magamat is meg tudom erről győzni. Az eztán következő szavakat nem kommentálom, s bár érzékelek Mercury felől némi dühöt, egyelőre nem tudom megfelelően értelmezni. Ó, ha tudnám, mire gondol! S persze, a gondolata... Valahol jogos. Keresem az apámat. Csak nem tudom még a nevét sem - anyám egy régi ismerőse szerint valami Tom. Remek, mint, ha ne lenne minden második férfi neve Tom. Ráadásul ez is blöff-szagú volt. Vajon él még? Az országban van egyáltalán? Van más gyermeke is? Eszébe jutok néha...? Magam sem tudom, mi jönne az után, hogy meglelem. Mert ő felel azért elsősorban, aki, ami vagyok. Érezze csak... Egyszer talán fogja is. De inkább terelem a témát, a halálfalók említése pedig komoly, ennél komolyabb nehezen lehetne, de a kiméra... Valóban hallottam azt is, de már akkor is csak röhögtem rajta, nem tulajdonítok neki igazságtartalmat. Aztán lehet, hogy kéne.
Ugyan, én nem szoktam véletlenül összefutni halálfalókkal. – felelem közben bájosan. Lent várnak rám, ami azt illeti! – De ha mégis így esne, okvetlenül szóba hozom majd nekik, hogy felkereshetnének, mert igencsak unatkozol. – teszem hozzá. Na persze. Nem uszítanék rá egy egész falkát, még ha a hülyébből valóak is, a meglepetés ereje, és a túlerő veszélyes fegyver lenne. Akárhogy is, szó nélkül lépek a liftbe, persze csak utánuk. – De bocsáss meg, tényleg nem akartalak untatni, ez modortalanság volt... – pillantok a lány felé közben. Ahogy Mercury eztán megszólal, már a liftben, ajkaimra bájos mosoly suhan, de ahogyan hozzám ér, egy pillanatra megrezzenek, ahogy szó szerint kiráz a hideg, alighanem libabőrös is leszek - szerencse, hogy ez a ruhától aligha látszik.
Ugyan, csak nem titkolhatom, milyen mélyen gyökerező... Érzések kötnek hozzád – szűröm fogaim között, mert az érintése fáj, és meg kell erőltetnem magam, hogy a felöltött mosoly kitartson, hogy ne szisszenjek fel, vagy próbáljak erőből szabadulni. Csak tekintetem sugall némi fájdalommal vegyes kiútkeresést, ahogyan a csapdába szorult vad tekintete cikázik ide-oda, keresve, merre is szaladhatna el, mielőtt végül támadásra szánja magát. A papírrepülők témaköréhez már nem is fűzök inkább semmit se, az érintés után hagyok némi időt magamnak, hogy rendezzem gondolataim, és megálljt parancsoljak magamnak, még mielőtt sietve odébb lépnék, például, némi távolságot generálva magunk között.
Ugyan, valakitől nyilván muszáj... Tanulniuk. – vetem közbe némi csipkelődéssel, de más egyebet nem fűzök hozzá. Alice ha mást nem is, azt például kétséget kizáróan tudja: én az alagsorban dolgozom, és távol maradok az afféle bevetésektől, amelyekről Mercury beszél. Igaz, ha szavaiból akarunk tovább gondolni, én lelkesen tologatom az aktákat odalent. Már csak arra nincs okom, hogy ezt titkoljam. Mindegy is, eztán csak némán kilépek mögöttük, majd zárkózom melléjük: kényszerűen Mercury mellé így újfent, hiszen mivel előbb lépett ki, módja van ismételten neki Alice mellé kerülni. Istenem, de örülnék, ha a lány kettőnk között lenne. Vagy, ha egy fal lenne közöttünk. Esetleg kettő. Akárhogy is, nem szólalok meg, ha a lány nem kérdez, vagy néz valamit látványosan - az az érintés kellően hatásos volt, úgy tűnik, legalábbis sikeresen elhallgattatott.
Vissza az elejére Go down
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Raziel, Mercury és Alice 2015-04-16, 02:15


Alice & Raziel
n o w  .  t h a t ' s  .  w h a t  .  i  .  c a l l  .  f a m i l y


Raziel szuggeráló, sőt talán kérlelő – mindkettejük kedvéért hajlandó annak venni –, majd a hatásszünetre kissé riadtra váló pillantását nyugodt, kifejezéstelen tekintettel viszonozza, csak a mosolyában érezhető a másik férfi számára a változás, ha valaki, hát Raziel biztosan meg tudja állapítani, hogy a jól uralt felszín alatt szégyentelenül élvezi a helyzetet.
A saját, családi fotókhoz fűződő vonzalmáról sajnos olyan dolgok jutnak eszébe, amelyeket nem biztos, hogy Alice közelében kellene megbeszélniük, bár igaz, azokat a felvételeket ő sem tartja az irodában…
- Azért annyira nincs közel, főleg, mikor napokig ki sem látszunk a munkából… – helyesbít Alice felé fordulva. – A magam részéről inkább itt élek, mint odahaza, szerencsére Raziel, úgy tűnik, nem osztozik ilyen mértékben a munkamániámon.
Nagyon is figyel, minden árulkodó jelet monitoroz mindkettejük viselkedésében, bár Alice-t őszintének látszó, nyitott, következetes testbeszéde alapján ártalmatlannak ítéli meg ebben a tekintetben, Raziel azonban… most is, mi volt ez a mozdulat…? Milyen lemondás van emögött a sóhaj mögött? Az sem kerüli el persze a figyelmét, hogy az egész különös intermezzo közben Raziel észrevehetően kerüli a tekintetét, mintha valami különösen fajsúlyos titkolózásról lenne szó. Nos, persze, egyetlen fia mindenféle lényegtelen dologból képes titkot csinálni, mintha ezzel korlátozhatná a hatalmát felette.
Mindeközben növekvő érdeklődéssel konstatálja, hogy Alice, úgy tűnik, mégsem annyira naiv és vak, hogy ne vegye észre a közöttük ide-oda pattanó labdákat. Helyes. Egy csinos és okos lány, aki Razielnek valamiért fontos és “a családhoz tartozik”… micsoda fejlemények. Ha azonban így folytatják, Razielnek később magyarázkodnia kell. Nem szeretné, hogy ilyen kellemetlen helyzetbe kényszerüljön… A lépés sajnos pont rosszul jön ki, a nagyobb jó érdekében épp akkor kell meghátrálnia, amikor fia egyébként is úgy véli, jó ötlet megbolygatnia néhány korábbi ügyet. Nem, nem jó ötlet.
- Jól van, jól van, lehetséges, hogy más számára tényleg nem annyira érdekes történetek – von vállat, mintha csak arról lenne szó, hogy nem értenek egyet abban, mennyire lehetnek szórakoztatóak a megszokott szakmabeli anekdoták Alice szemében. A férfira vetett, metszően éles pillantása, ha észre is veszik, könnyen betudható ennek a bosszúságnak és Raziel teljesen szalonképes gúnyolódásának, de nyilvánvalóan nem erről van szó. Te engem ne leckéztess, Raziel. Bocsánatkérően mosolyog a lányra. – Tudja, Alice, számomra nincs érdekesebb a munkámnál, és hajlamos vagyok elfeledkezni arról, hogy ez nem mindenkit köt le ilyen excesszív mértékben… azért bizonyára van néhány izgalmasabb eset, de ezek kiválogatását akkor inkább Razielre hagynám, hiszen ő jobban ismeri Önt.
Elismeréssel adózik a lány finom tapintata előtt, amellyel a helyzetet kezeli, most, hogy már kétségtelenül nyilvánvalóvá vált számára a kettejük között zajló párbaj. Nem, Alice egyáltalán nem vak, és nem is válik sutává egy ilyen kínos szituációban, ráadásul végig annyira szeretetreméltóan viselkedik, hogy még az ő hétköznapi, csupán rutinból előzékeny érzéketlenségén is keresztülhatol a kedvessége, meg tudja érteni, hogy Raziel lakat alatt őrzött szívét is meg tudta nyerni magának. Meg tudja érteni – de őt magát sajnos ez a tény a legkevésbé sem indítja meg, sőt.
- Á, így már érthető, világos – bólint megélénkülve az egymondatos történetre.
Védelmező mozdulatok, női báj, túlzó ragaszkodás ide vagy oda, ebből már egyértelműen kiderül, rokon. Raziel anyjának valami távoli mugli rokonainak gyereke lenne, és ez elkerülte a figyelmét? Igaz, sosem tapogatózott abba az irányba, Raziel egész lényét lefoglalta… végül is, lehetséges. Vagy… megtalálta volna az apját? Kínzó féltékenység mar a mellkasába, a szája körüli izmok megfeszülnek egy pillanatra, a lehetőség okozta fájdalom olyan élesen facsarja a zsigereit, mint egy régi átokheg, és azonnali és szinte ellenállhatatlan a vágy is, hogy ezt a fájdalmat csillapítsa más gyötrelmével… az árulóéval.
Vajon Raziel ki tudja olvasni a tekintetéből azt a tömény fenyegetést, amely nem ül ki az arcára, csak a szemében villan, mintha egy pengén törne meg a fény? Nem akarja megmutatni neki, nem, nem, érje csak készületlenül, amikor eljön az ideje.
Könnyedén nevet fel a témaváltásra, örömtelenül.
- Ami a kimérát illeti, az akár még valóságos hír is lehet. – Enyhe gúny furakszik a hangjába. Pillantása Razielen függ. – De ha esetleg összefutnál egy csapat szervezkedő halálfalóval, nyugodtan irányítsd őket hozzám, azt hiszem, fogok tudni mit kezdeni velük.
Veszi az üzenetet, de Razielnek valószínűleg fogalma sincs, mit indított el éppen azzal, hogy hagyta felfedni a kis titkát (igen, így már minden érthető, ha arról a féregről van szó, nem csoda, hogy nem akarta elárulni neki, melyik bokorban találta a kislányt), mert fecseg, és nem is nagyon kellemes módon teszi ezt, a kismacskás karmolászást most sokkal kevésbé tudja jó néven venni, mint egyébként, de rengeteg ereje van abban, hogy fojtott haragja és bosszúszomja ne szivárogjon be a kisugárzásába. Alice finom női érzékei esetleg még foghatnák az adást, és ez cseppet sem hiányzik, annál is inkább, mivel neki semmi köze ehhez a játszmához, akárki vére is.
- Igen, én is úgy gondolom, indulnunk kéne – vágja el az utolsó kérdések fonalát, de alig képes visszafogni a hangjában az élt.
A liftbe való beszállás sajátosan pozicionálja őket, de Raziel kartávolságon belül kerül végre, és ez a puszta tudat, hogy ha valójában nem is tehetne vele semmit itt és most, mindenki szeme láttára, de fizikailag mégis lehetséges volna, hogy megragadja, és odavágja a szemközti falhoz, amíg ki nem szedi belőle, amit hallani akar, amíg le nem töri benne az ellenállás utolsó szikráját is, hogy többé ne merjen menekülni előle, amíg meg nem bánja a bűneit, de keservesen…
- Ne hízelegj, fiam, zavarba hozol a hölgy előtt – mosolyodik el, de a szeme jéghideg marad. Ezt a pillanatot választja, hogy önkényesen megérintse, mert ha Raziel nem is, de ez a világ az apjának ismeri el, és megteheti, hogy hanyagul a vállára teszi a kezét, és néhány rövid másodpercre megszorítja, látszólag könnyeden, de keményebben, mint amennyire ártatlanul férfias a mozdulat, keményebben, mint ahogy akarta.
- Valóban praktikus – teszi hozzá a semmit a beszélgetéshez. – Helytakarékosabb is.
A futó érintés valamennyire lehűtötte, lesz még ideje felbőszülni, amennyiben Raziel valóban képes volt elkövetni ezt az égbekiáltó bűnt. Majd akkor kiélvezi a megtorlás minden másodpercét… most azonban nem annak van itt az ideje. Az ingerülten megfeszült mimikai izmok lazulnak egy keveset a szája és a szeme körül. Alice kérdése is kapóra jön, érzékelhető módon szívesen válaszol rá.
- Természetesen dolgozom terepen is, máskülönben elég nehezen irányíthatnám a kollégáimat, ha fogalmam sem lenne róla, hol és miként dolgoznak – tájékoztatja Alice-t bujkáló mosollyal, de azt is engedi, hogy némi játékosan savanyú hangnem vegyüljön a beszélgetésbe. – Jól sejti, az aurormunka valósága az utca, és nem a parancsnokság, és elég sanyarú sorsa van annak, akit a balvégzet többnyire jelentésekkel és aktákkal ver meg egy kis friss csetepaté helyett… de látja, Alice, öregszem, élesben már egyre kevesebb hasznomat veszik, át kell adni a stafétát a fiataloknak.
Játékos, cinkos hangsúlya elárulja, ha nincs is már ereje teljében, ezt egyáltalán nem gondolja így, a legkevésbé sem tartja magát haszontalannak egy bevetésen.
A lift megáll a második szinten.
- Isten hozta a Varázsbűn-üldözési Főosztályon – engedi előre Alice-t az ajtónál, hogy Raziel utolsónak maradjon. – Kissé zsúfolt, kapkodós és problémás, de a miénk.
Határozottan, de nem gyorsan veszi a parancsnokság és azon belül a saját irodája felé az irányt, szerencsére annak elhelyezkedése nem kényszeríti őket túl hosszú sétára. Az általa megszabott, komótos, de célirányos tempót illetően van idő nézelődni, ha Alice figyelmét megragadná valamely részlet, de az alaposabb körbevezetést a tea utánra halasztaná, ha pedig így átfutóban is van igény az idegenvezetésre, hát azt nagylelkűen Razielre hagyja.
Vissza az elejére Go down
Alice Sinclair
Reveal your secrets

avatar

Hugrabug

ϟ Kor : 21
ϟ Hozzászólások száma : 73

TémanyitásTárgy: Re: Raziel, Mercury és Alice 2015-04-15, 11:03

Raziel, Mercury & Alice


[You must be registered and logged in to see this image.]Véleményem szerint az idevezető úton elég rendesen kitárgyaljuk már a Minisztériumba bejutás lehetőségeit, így tehát a WC-ket is, amik hát... egy picit se tűnnek normálisnak az én szememben, ahogy Razielében sem. Mindenesetre megjegyzésén már csak kuncogok, mert hát igen, az elég morbid, hogy önszántukból használják egyesek ezt az utat, de hát nincs mit tenni, ilyen emberek mindig lesznek, én viszont nem szándékozom majd azokat használni, főleg, hogy akad azért más út és a Hop-hálózat jónak tűnik. Mi viszont most mégis a telefonfülkén át jutunk be, miközben még a WC-k ötletgazdájáról is ejtünk néhány szót, de mivel annyira már nem érdekel a téma, így nem is reagálok a biccentésen kívül máshogy, inkább alig várom, hogy megérkezzünk az átriumba, ahol aztán kedvemre gyönyörködhetek. Vagyis csak nagyjából, mivel Raziel jelenleg még nem szeretne itt leragadni, így elintézem a regisztrációt, majd nem sokkal később csatlakozik hozzánk a férfi apja, akit még csak fényképen se láttam eddig, de örülök, hogy megismerhetem. Elég komoly pasinak tűnik egyébként így ránézésre, de nincsen negatív véleményem róla ez miatt, hiszen auror, mint tudom, az pedig komoly szakma, bár sokkal durvábbak a vonásai, mint unokatestvéremnek. Mindenesetre kedvesen fogadom és mutatkozom be neki, miközben kiderül, hogy nem sietünk ám mi annyira. Vagy talán kéne? Összezavarnak Raziel jelei, de... ha nem akarta volna, hogy összefussunk Mercuryval, hogy beszélgessünk vele, akkor lett volna lehetősége előre felhívni erre a figyelmemet, így nem problémázok ezen túl sokáig, inkább az idősebb férfivel kezdek el beszélgetni, elmondva neki véleményemet a helyről. Energikus és vidám vagyok, szinte körbe tudnám rohanni ezt a helyet, és jól esik látni, hogy vevő rám a másik, nem pedig rideg és elutasító, az... nos, nem esne túl jól.
- Meg tudom érteni. - mosolyodom el szavaira, hogy ő is a Hop-hálózatot használja, nem pedig mást, de térjünk rá Razielre is. Vajon miért nem akarja nekem megmutatni a munkahelyét? Mármint a konkrét irodáját, mert bizonyára akad neki... Érzem, hogy itt valami nincs rendben, bár Mercury készségesen felel, mégis, valamiért úgy érzem, hogy más is van a háttérben, de nem, ezt nem mutatom ki egyiküknek sem, ráérek majd később rákérdezni Raznál, talán majd este, amikor ketten leszünk.
- Pedig néhány személyes cucc igazán feldobja az irodákat. - pillantok a mellettem lévőre, jelezve felé, hogy tehetne másképp is, már ha igaz egyáltalán az, amit hallok. Nem lepne meg annyira, de azért valahol mégis csak furcsa. Viszont Mercury felajánlja nekem, hogy szívesen megmutatja az intézmény egy másik részét, méghozzá a parancsnokságot, mely igazán érdekesen hangzik a számomra, bár ettől még nem feledem előbbi tervemet, így csak mosolyogva bólogatok ötletére.
- Köszönöm a lehetőséget, mindenképpen megnézném, ha már így felajánlotta. - és én egyértelműnek érzem, hogy Raziel is jönne velünk, fura lenne hirtelen kettesben maradni Mercuryval. Szimpatikusnak tartom, ez csak természetes, de mégis, valami furcsa kisugárzása azért akad, szóval jobb ez így, hármasban. Bár nem ítélkezem, tényleg eddig nagyon-nagyon kedves velem, de vertek már át, nem is egyszer az életben, hiszen a Roxfortban mindig megaláznak és bántanak, ott is volt már, hogy elhittem azt, ami nem valós és így kerültem még rosszabb helyzetbe. Mivel Raziel is furcsán viselkedik, így azért odafigyelek, bár talán ez már túlzott óvatosság a részemről, mégis, valami itt nincs rendben, nem akarok örökké naív lenni. Viszont a történetek érdekelnének, így kíváncsian pillantok fel a helyes arcra, bár számomra amit mond, az nos... nem tűnik túl érdekesnek.
- És ez miért remek történet? - kérdezek is rá, mert ilyen mondatfoszlányokból én még nem értem, hogy mi lenne a helyzet lényege. Rájuk bízom, hogy kifejtik-e jobban vagy sem, de talán én máshogy értékelek bizonyos történeteket, mint ők. Ez után hagyom azért picit, hogy kettesben is beszélgessenek, nem vagyok én bunkó lány, szóval csendben hallgatom azt, amit Raziel mesél, bár a halálfalók említése picit se tűnik poztitív dolognak, így pillantok fel rá, de nem kérdezek, ahogy a kiméránál se, mert hát az bizonyára vicc akar lenni... vagy nem? Inkább tényleg elmerengek a szökőkút figyelésében és talán agyam is némileg kikapcsol, amíg meg nem hallom Mercury szájából a nevem. Figyelmes, hogy nem akar kizárni a beszélgetésből, így egy hálás mosollyal pillantok rá.
- Nyugodtan beszéljék ám csak meg, ki tudom várni, nem gond. - nem akarom ám azt, hogy esetleg zavarjam őket bármiben is, de ahogy Raziel rám mosolyog, úgy leszek biztos benne, hogy nincs gond, ő is szívesen későbbre hagyja a dolgot. Meglep, hogy nem Raz, hanem Mercury kerül közvetlenül mellém, de nem teszek említést, csak megindulok velük együtt a lift irányába, miközben azért még tovább nézelődök, figyelve meg, hogy miféle embereket is sodor erre ma az élet. Hétvége révén is azért jó sokan vannak itt, azt kell, hogy mondjam.
- Én is örülök, hogy jól kijövünk. - biccentek Mercurynak, majd ez után hallgatom Raziel szavait és igen csak jól esik az, amit mond, pedig még nem is ismer olyan régóta. Máris fontos lennék? Akár csak ő nekem? Ennél kedvesebbet nem is mondhatna. Csak biccentek arra, hogy igen, tapasztalom, legalábbis most, bár eszem ágába se lenne kihasználni azt, hogy itt van nekem, hogy segít, mert amióta megismertem, én is változom, úgy érzem, sőt, változni akarok, megfelelni neki. És hogy miként talált rám?
- Nem olyan nagy történet, hiszen csak felkeresett a családomon át. - felelek de többet valóban nem mondok, hiszen nem volt túl érdekes és mint hallom, végülis ő se tartja olyan fontosnak és számomra a lift most érdekesebb, na meg a fölöttünk repkedő papírdarabok is, amelyeket nemsokára Raziel mesélni is kezd nekem.
- Hmm, hát igen, tényleg jobb megoldás, mint a bagolyposta, hiszen még etetni se kell őket. - merengek el rajtuk, amíg meg nem érkezünk az adott szintre, mert akkor bizonyára együtt fogjuk elhagyni a liftet, hogy meginduljunk arra, amerre Mercury szeretne vezetni minket.
- És Ön mindig az irodájában dolgozik vagy ki szokott menni helyszínre is? - nem tudom ennél diszkrétebben feltenni a kérdésemet az auror parancsnoknak, de érezheti, hogy az érdekel, vajon a háttérből irányít-e vagy ő is részt szokott venni a harcokban. Izgalmas lehet...

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Raziel, Mercury és Alice 2015-04-13, 00:31



Alice & Raziel  (& Mercury)








A hoppanálás után némi suta segítségadást azért produkálok a kedvéért, eztán jöhet a telefonfülke, amit célirányosan be is célzok, úgyse mondta, hogy London muglik lakta részén akarna nézelődni, és ha akarna is, én most nem akarok, így tehát ez a kérdés el is van döntve. Így talán jobb is, hogy a fülkéről, illetőleg az egyéb módokról beszélünk, s persze jól érzi - és nem vagyok az a viccelődős alkat. Legalábbis általában nem, de jobb is ez így, mert egészen sajátságos humorom van, amire nem mindenki vevő, ezt sajnos meg kell hagyni.
Ugyan... Nem ez a legmorbidabb dolog, amit egy emberrel tehetsz. Ott van például az a részlet, hogy ráveszed őket, hogy önként használják is ezt az utat... – jegyzem meg, még épp idejében figyelmeztetve magam, mielőtt valami olyasmit mondanék, amit talán már én is morbidnak tartanék. Vagy legalábbis affélének. Így azért mégiscsak jobb, és talán igazam is van még így is; nem az út megléte durva - hanem az, hogy ezt sokak használják is, mindenféle kényszerítés nélkül.
Nem tudom, ki az ötletgazda – felelem szórakozottan, noha világos, hogy egyébként aligha érdekelné valójában a dolog. Egyébként bizonyosan tanultuk egyszer Mágiatörténeten, amin különben még oda is figyeltem, mint szinte minden órán, mert lelkes kis diák voltam látszólag, soha senki meg nem mondta volna, hogy valami nagyon nem stimmel velem... Na de a lényegre visszatérve, efféle részletek már összemosódnak előttem. Mondjuk blöffölhetnék is valamit, lehet, fel se tűnne neki, amíg nem valami szélsőséges marhaságot mondok, például kezdek neki Merlin toalettekhez való beteges rajongásáról beszélni, vagy ilyesmi. Már mindegy, elismertem, hogy akadnak dolgok, amikről egyszerűen lövésem sincs, pedig szerves részei a Minisztériumi életnek, sajnálatos, de akadnak vakfoltjaim, amiket meg se próbálok tudással kitölteni, egyszerűen azért, mert a válasz nem érdekel. – Bár azt hiszem, alighanem az illetőnek lehetett némi érdekeltsége a nyilvános wc-ket kivitelező cégnél, felteszem... – teszem azért hozzá, alternatív megoldást szolgáltatva a helyzetre. A liftre tett megjegyzésére már nem felelek, csak biccentek, jelezve, tudomásul vettem, de bujkáló félmosolyom sejteti, magamban még mindig jól szórakozok a meglepettségen, amit produkált. Na jó - talán épp mondhattam volna, mondjuk... Az Átriumon átvágva vonulunk eztán viszont az ellenőrző ponthoz, nem akarom húzni az időt, nem, mintha paranoiás lennék, de hamarost rájövök, hogy pedig lenne okom akár arra is. Eztán produkálok egy meggondolatlan, védelmező jellegű mozdulatot ugyan, Alice láthatóan nem veszi a lapot, és eme tény némi szomorúsággal vegyes bosszúságot ébreszt bennem, de pillanatnyi, hirtelen lobban mérgem hamar el is párolog, mintha nem is lett volna - lefoglal valami más. Jobban mondva valaki, aki teljes figyelmet követel magának a puszta jelenlétével is, így nincs időm arra, hogy azon bosszankodjak, a leányzónak még bele kell tanulnia a nonverbális jelzések helyes értelmezésébe és reagálásába. Igaz, nekem meg el kéne sajátítanom ama képességet, hogy ne hívjam fel a figyelmet arra, amit rejtegetni akarok... De már mindegy, így marad az az opció, amelyben megpróbálok kihozni valamit a kialakult helyzetből, így a pillanatnyi keserű nyersesség és irónia után kénytelen leszek valami más taktikára átállni. Pláne, hogy Alice túlságosan is fecseg, s bár vetek rá egy figyelmeztető pillantást a hétvége említésénél, nem hiszem, hogy értené: nem tűnök sem haragosnak, sem bosszúsnak, álcámul most a kedvesség határát súroló bájolgást választom, így a rajta felejtett pillantásom si ezt tükrözi - de a szokottnál egy pillanattal tovább időzik rajta. Kétlem, hogy venné a lapot, mondjuk. A wc-k említésére nem is felelek, s nem is kacarászok, diszkréten visszavonulót fújok, szükségtelen lenne ezt ragozni: a hop-hálózatot választom magam is, ha csak lehet, de ezt már mind a ketten tudják. Kár is lenne emlegetni. Ráadásul a következő téma kicsit kényesebben érint, mert erről nem akarnék túlságosan is fecsegni, vagy legalábbis nem itt, pláne nem hármasban. Talán a liftben, kettesben hajlandó lennék utalást tenni arra, ki is vagyok én itt, de... Így, itt és most... Nem. Így marad a sokat sejtető pillantás Mercury felé - kiváltképp a levegővételnél, ahol megfagy bennem a vér egy pillanatra, és gondolatban már több kész magyarázattal is előrukkolok szükség esetére -, és a lehetséges árra inkább nem is gondolok, mert bár most sok mindent hajlandó lennék megadni, alighanem holnapra alaposan megfontolnám ezt az állítást, és ha akkor visszatérhetnék erre a pontra, itt és most, rögvest kitálalnék. Sőt. Ellenben most még nem tartok ott, most az apám válasza meglepő módon kellemesen megnyugtató, még akkor is, ha énem egy részét feltüzeli, és egy leheletnyi bosszúságot szül bennem, de pont nem annyit, hogy kikeljek miatta magamból, vagy efféle.
Nem vagyok a... Családi fotók híve. – jegyzem meg kissé szenvtelenül – Pláne, mikor ilyen közel van a családom, nem igaz? – fűzöm hozzá bájosan, majd csak vállat rántok – Nem látom okát, hogy idilli kis fészket varázsoljak belőle, nem itt élek. A munka az munka. – közlöm, egyfajta magyarázattal alátámasztva azért szavait. Pedig milyen meghitt is lenne, egyébként, bár azt hiszem, még betegebbnek tartanának sokan, mint most. Bár igaz ami igaz, a dolgok ezen részével nem foglalkozom sokat - vagy legalábbis nem annyit, mint mások tennék a helyemben, szerintem. Mindegy is, a téma hamar tovasiklik az irányítás részlegére, ami máris kellemesebb, azonban... Úgyis egy családhoz tartozunk…
Teszek egy fél lépést Alice felé, de már elkéstem, kimondta, most már kár is lenne kezem vállára raknom, hogy finoman rászorítsak, éreztetve vele, hol van az a pont, ahol el kell hallgatnia. Így a mozdulatnak végül nincs folytatása, csak minimális helyzetváltoztatás, mintha testsúlyom helyeztem volna csupán egyik lábamról a másikra. Nagyszerű, most legjobb esetben is azt a gyanút kelti, hogy legalábbis a közös gyermekünket várja - minimum -, amihez én bolond módon még asszisztálok is. Már épp hiányzott valami efféle megjegyzés; ha eddig talán el is kerülhette volna Mercury behatóbb figyelmét, most már bizonyosan nincs kiút. Halkan felsóhajtok, de végül nem kommentálom elszólását, úgy teszek, mintha ez mindhármunk számára evidens lenne, sőt. Apámra még csak rá se nézek, helyette egy pillanatra a távolba révedek, mintha ismerőst, vagy kísértetet látnék, na persze egyiket se. Mindig meglepődök, micsoda remekmű is a Minisztérium: ezek a színválasztások, a festés kivitelezése... "Lenyűgöző!" Percekig is el tudnám szemlélni. Ilyenkor. Na addig azért nem révedek rá, csupán egy röpke pillanatig hagyom lekötni tekintetem.
Körbevezetnél minket? Az igazán... Remek lenne, úgy is rég jártam már arra – felelem inkább bájosan, ahogyan újra Mercury felé pillantok. Csak leheletnyit nyomom meg a minket részt, mielőtt úgy érezné, hogy én addig elszaladok elintézni bármit is, tudatva, hogy nem hagyom őket kettesben, most épp úgy nem, mint ahogyan a nap folyamán később se. Csak, hogy világos legyen. Nem, mintha engem annyira foglalkoztatna a Minisztérium, vagy mintha idegenvezetésre szorulnék. Meg aztán ha sokat lófrálok arra, a végén kockáztatom, hogy valaki kényszerét érezze, hogy rám lőcsöljön valamiféle munkát; akarva-akaratlanul is felhívva Alice figyelmét is arra, miféle dolgokat is végzek én csendes magányomban odalent. Apám szavaira kissé kínos mosoly suhan ajkaimra, s meg is makacsolja magát, mert nem tűnik el rögtön, a fene esne belé. – Erm... – Hajamba túrok egy pillanatra, de aztán csak halkan szusszantok, és folytatom. – A remek az túlzás lesz... Bár kétségkívül érdekes esetek akadnak, ott van például, amikor meggyőződéssel állítottam, hogy Aldenék nem titkolnak semmit, és mindenben ártatlanok... – hozom fel példaként, mintha csakugyan ez jutna elsőre eszembe. Hogyne, épp csak azért ragaszkodtam annyira ehhez a verzióhoz, hogy neki falazzak... Bár kétségkívül mázlink volt, mert végül bár Mercury maga nem került képbe az ügy kapcsán - micsoda véletlen! -, de maga az ügy... Az azért kiderült. Ez persze csak Mercury számára lesz nyilvánvaló támadás, és hogy így is maradjon, nem is ragozom tovább az esetet, nem teszem érthetőbbé, Alice fantáziájára hagyom, valójában mi is történt. – Nem, mintha ne lettem volna mindig is... Precíz és pontos – jegyzem meg, mintha merő rágalom lenne, hogy nekem bármi ügyem is lett volna a parancsnoksággal, mintha én aztán csak csendben ellennék a magam kis birodalmában, téve a dolgom, távol mindenkitől, ami persze mindenkinek tökéletesen meg is felelt mindig is... Mint a mesében, nyilván. Jó, jó, talán... Talán tényleg volt egy-két eset... De igazán nem lenne szükségszerű hánytorgatni őket. Az viszont kétségtelen tény, hogy ezt nem fogalmazom meg nyíltan és egyértelműen, hogy ennyire szembemenni vele már úgy tűnik, nincs merszem, szurkálódok ugyan, de csak finoman, hogy másoknak ne tűnjék fel. Ezzel szinte megadom neki az engedélyt, gyerünk, kezdjen csak részletekbe, egy szavam se lesz valójában, vélhetőleg még annyi se, mint most.
Cseppet sem meglepő módon kifejezetten örülök is, hogy a téma eztán inkább őrá terelődik, és az "ügyeire". A halom optimálisan alakuló ügyet hallgatva egy pillanatra a plafonra szegezem tekintetem, sejtetve, mennyire is gondolom, hogy ez a valóság, hogy ilyen idilli lenne minden. – Ezt igazán jó hallani! – mosolygok rá ennek ellenére is melegen, mintha csakugyan szívet melengető lenne hallanom, hogy ilyen nagyszerű lenne a helyzet, és magam is úgy vélném, hogy na ezért aztán abszolút megéri még ilyenkor is bejönni! Végre valami eredmény! – Úgy hallottam, halálfalók egy csoportja újfent szervezkedik. – jegyzem meg, még mindig kerülve a konkrét témát, olyan általánosságot hozok fel inkább, amit mindenki hallhat úton-útfélen, mert ez a pletyka időről időre szárnyra kap, aztán elül. Néha van valóságalapja, néha nincsen. De eztán úgy érzem, pont eléggé felvezettem a témát, hogy sejthesse azt is, hova is akarom ezt az egészet kifuttatni majd, így, hogy mások számára mégse legyen tiszta még véletlenül se, egy tompa biccentést követően másról kezdek beszélni, mintha tényleg a varázsvilág "Blikk Extráját" olvastam volna a minap, és onnan hoznám fel a jobbnál jobb témákat. – Igaz, arról is beszélnek, hogy egy kiméra csatangol Londonban... – kezdem tehát egy ritka nagy ökörséggel, szemöldököm ráncolva. Hogyne, akkor messze nem ezt a képet látnánk a Minisztériumon belül sem. Mindenesetre ezzel a mondattal szinte egyből hitelét is veszem előző megállapításomnak, meghagyva Mercurynak, és talán Alicnek, hogy tudják: nem blöff, vagy találgatás volt az. – Meg aztán ott vannak Bensonék is, ugye? Mi van velük? – lövésem sincs, mi van velük, és a szörnyű valóság az, hogy olyan mértékben nem érdekel, hogy arra hirtelenjében még csak szavakat se találok, úgyhogy remélem, nem akar róla túl hosszan mesélni. Bár inkább meséljen róluk, jobban belegondolva, jól nevelt srác vagyok én, szívesen meghallgatom, amíg nem kell mást csinálnom... Vagy amíg nem kettesben kell tennem. – Ó persze, induljunk – felelem bocsánatkérően Alicere pillantva, s még egy kedves mosolyt is kap tőlem, éreztetve, bármi bajom is van épp, az nem őellene irányul, a legkevésbé sem. Ez a mosoly a legőszintébb eddig tőlem ebben a helyzetben, azt hiszem, és ha mást nem is, ezt talán még ő is megérzi. Nem hülye ő. Eztán persze megindulok én is, Alice baljára lépek, hogy ő a jobbomon legyen, nem sérteném meg azzal, hogy a balomra száműzöm, bár fogalmam sincs, ennek ő társít-e bármi jelentőséget, vagy fel se tűnik neki. Talán majd egyszer megfigyelem, és figyelmeztetem ennek jelentőségére... Na persze ez alighanem azt jelenti, hogy apám köztem és közte helyezkedik el, de ennek ellenére sem lépnék a lány másik oldalára. Igaz, a lifthez érvén kényszerűen lemaradok, és harmadiknak lépek majd be csak, nem lennék olyan pofátlan, hogy megelőzzem bármelyiküket is, igaz, mindkettejüknél más okból nem.
Ugyan, kifejezetten kedves és illedelmes szoktam lenni, a remek nevelés eredménye... – morgom az orrom alatt, de inkább csak úgy magamnak, semmint nekik, s valójában nem is mondok ellent ezzel Mercury szavainak sem. Eztán halkan szusszantok – Másfelől, pusztán arra kívántam utalni, hogy ha valaki fontos nekem... Az nem marad észrevétlen, és ezt talán már magad is tapasztaltad. – fordulok azért Alice felé, egyértelműsítve a kérdést, igaz, apám is hasonlót mondott, de az ő szavai mégis kicsit mást sugalltak. Igaz azok is egy nagyon is valóságos helyzetet festettek fel. Az is gondos nevelés eredménye; mint ahogyan az is, hogy nem egyszer kívántam, hogy szakadjon rá az irodája úgy, ahogy van. Ironikus lenne, ha ez most esne meg, hogy mi is ott leszünk Alice-szel... Azonban kissé megmerevedek Mercury kérdésére, s egy hosszú pillanatig szúrósan révedek rá, de végül nem szólok. Bár nemet akarnék inteni Alice felé fejemmel, nem teszem. Már mindegy, ha hallgatunk, sem lesz jobb. A férfi túl sokat tud ahhoz, hogy ne jönne rá idővel maga is a dolgokra, és minél inkább közéjük akarnék lépni, annál inkább közelebb hoznám őket egymáshoz. A legjobb talán az lesz, ha hagyom, had vitassák meg ezeket, azt hiszem. Majd a jövő megmondja, jó döntést hozok-e, hogy megóvom-e őt ezzel, vagy csak belesodrom olyasmibe, amibe nem akarnám. De, hogy miért nem... Jót akarnék neki? Jobbat, mint nekem volt? Vagy csak nem tudnám elviselni, hogy esetleg akadhat, aki a helyembe léphet, aki igazolhatná, hogy senki sem pótolhatatlan? Aki jobb és fiatalabb lenne, mint én?
Merlinre, dehogy... Nem, nem vagyok ilyen. Természetesen egyszerűen csak... Próbálok tényleg odafigyelni rá. Mert ilyen vagyok - vagy még inkább ilyen akarok lenni. Franc tudja, leszek-e valaha is...
A kommunikáció egyik leggyorsabb formája itt – biccentek inkább csak a halványlila papírrepülők felé, Alice-nek címezve szavaim, remélve, figyelmének fókuszát sikerrel kilendítem a kérdés felől a repülők irányába. – Mindegyik amolyan házon belüli üzenet, régebben baglyok látták el a feladatot, de... Nos, a toalettel utazással szemben ennek több hátrányát is megtapasztalhatták az emeletek között ingázók. – magyarázom, nem mondva ki világosan, mire is célzok, de a lány alighanem megérti ennyiből is: a madarak voltak oly kedvesek, és szó szerint szartak a fejünkre (meg mindenhova máshova is, amúgy). Eme tény emlegetése azt hiszem, elégséges kell, hogy legyen arra, hogy megfelelően elvonja a lány gondolatait első találkozásunktól, így nem hiszem, hogy arra egy-két kusza szónál több jutna. Annyi meg bőven elégséges.
Vissza az elejére Go down
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Raziel, Mercury és Alice 2015-04-11, 22:15


Alice & Raziel
n o w  .  t h a t ' s  .  w h a t  .  i  .  c a l l  .  f a m i l y


Fel akarsz bőszíteni? Tökéletesen ura az arcizmainak, mosolya, bár ebben az esetben inkább eszköz, mintsem a valódi öröm jele, lágyan simul az ajkára, de a düh, amelyet az imént már leküzdött, újra feltámad benne a szemtelenre sikerült megjegyzés nyomán, és hiába csapja utána az ártatlannak látszó következő mondatot, annak rejtett gunyoroskodása még inkább felhúzza, az árkok elmélyülnek, megsötétednek  a szájszegletében. Kegyes, igen, kegyes vagyok, hogy hagyom játszani a kisded játékaid, hogy hagyom, hogy elfuss, valahányszor meglátsz, és tiszteletlen legyél… és mered vélni, hogy mindig ilyen kegyes leszek hozzád, fiú?
Makulátlanul leplezett, de parázsló haragjára túl kevés, túl enyhe gyógyír, hogy a másik pillant el hamarabb, odavetett morzsa csupán az egész játszi visszavonulás. Hogy tudná a helyét? Nem eléggé, úgy tűnik, nem eléggé. Túlságosan is elhanyagolta a fiút az utóbbi időben, túlságosan hosszúra nyúlt az a póráz, amelyet valójában sosem engedett ki a kezéből, de ezen szerencsére még lehet segíteni… és vannak rá elképzelései. A puszta gondolatuk már jótékonyan lehűti forrongó vérét.
- Ezt meg tudom érteni – mosolyog cinkosan Razielre, Alice-nek bókolni könnyű, és egyáltalán nem indokolatlan, ebben sincs semmi túlzás. Ugyan melyik férfi állna szívesen ellen a lány kérésének? Raziel nem várt módon kedvező válaszára kissé megemelkedik a szemöldöke. – Óh, hát ez igazán örömteli – nyugtázza a fordulatot elégedetten.
Nahát, szóval az egész hétvégét együtt töltik… kutató pillantással néz a fiatal férfire egy pillanatra, mielőtt felnevetne a vécék említésén.
- Nos, igen, kevéssé illő megoldás, de meglepően praktikus. Jómagam azért a Hop-hálózat híve maradok, amíg lehet…
Újabb pillantás a férfire, mintha engedélyt kérne, hogy valljon a munkahelyéről.
- Némiképp ironikusan, kérem, bocsásson meg érte – vallja be Alice-nek. – Ami azt illeti, igen, lényegében alig különbözik bármelyik másik irodától, és Raziel még csak nem is az a típus, aki személyes holmikkal lakja be az – levegővétel – asztalát, csak semmi családi fotó, semmi jellemző részlet, talán még egy bögrét sem hoztál be, nem igaz, fiam? – Most Alice felé irányul a cinkosság. Ahogy mindig, most is habozás nélkül hajlandó kihúzni Razielt a számára kínos helyzetből, és ahogyan mindig, majd csak utólag szabja meg segítőkészsége árát. – Látogatók számára a parancsnokság talán látványosabb terep, bár nyilván nem annyira feszítően izgalmas, ahogyan azt a kalandtörténetekben szokás lefesteni. Szívesen körbevezetem, ha már így szóba került, már amennyiben tényleg érdekli – ajánlja fel kedvesen. Alice pedig lelkesedik, milyen édes, mint egy csicsergő kis madár. Úgyis egy családhoz tartozunk… Hogy mi? Rövid oldalpillantás a férfire, úgy tesz, mintha tudná, miről van szó, és reflexszerűen szélesebbre húzódik a mosolya. – Akkor semmi akadálya az idegenvezetésnek. Razielnek is van egy-két oda fűződő remek története még zöldfülű korából, nem igaz, fiam?
Kinek nincs. A szülők dolga, hogy adandó alkalommal akár harmincéves korában is szeretetteljesen megalázzák az embert. Sajnos ő maga egyedül maradt erre a feladatra (óh, a  szegény megboldogult harmadik felesége, nyugodjék békében), és milyen ritkán jöhet szóba, hogy mások előtt is úgy viselkedhessen Raziellel, mint az apja, amihez joga van… percről percre jobban kedveli Alice-t. Ha csakugyan rokon, és nem barátnő, akkor különösen egyre jobban… Lehetséges, hogy valami távoli unokatestvér anyai ágon? Majd később nyugodtabb körülmények között visszatereli a beszélgetést erre a témára.  
- Remekül, köszönöm – biccent Raziel kérdésére. Jólesik az érdeklődése, még így is, hogy tudja, megjátszott… és úgy tűnik, nem csak Alice miatt akarja lekenyerezni erőszakolt figyelmével. Abban nem kételkedik, hogy valamilyen érdek áll mögötte, nem pusztán az ő lelkét akarja simogatni a kedveskedésével fiúi hálából, alázatból, szeretetből, de ez már nem tudja elszomorítani. Kígyót nevelt. Sajgó szívvel büszke rá. A kíváncsiságát mindenesetre felkelti a sejtetés, de csak egy újabb, határozott bólintással adja Raziel tudtára, hogy érzékelte az üzenetet, majd mond néhány semmitmondó mondatot a parancsnokságon épp átfolyó, kedvezően alakuló ügyek állapotáról.
- De nem akarom untatni Alice-t, azt hiszem, neki jobban esne a tea, mint a heti összegzőm, akár indulhatunk is – mosolyog, ha nem volnának ilyen mértékletes, szinte vérszegény mosolyai, gyanúsan joviálisnak tűnhetne, de szerencsére alapvetően merevre faragott arcvonásai jót tesznek a mimikájának. Alice oldalára szegődik, és haladásra sarkallja mindkettejüket a liftek felé. – Ó, tudja, Alice, Raziel rendkívül zárkózott és távolságtartó tud lenni az idő többségében, ezért különösen örülök, hogy Önnel ilyen természetesnek, ellazultnak látom.
Majdnem olyan, mintha Raziel ott sem lenne, de ez is csak ilyen ártatlan fricska, bármely szülőtől kitelik.
- Ha már említette, esetleg volna kedves elmesélni, hogyan talált Önre? Igazán érdekelne a történet az Ön szemszögéből – leheletfinoman sugalmazza, hogy a másik oldalt már ismeri, pedig hát dehogy. – Milyen udvariatlan vagyok, ezzel igazán várhattam volna, amíg hellyel kínállak titeket, nézzen csak körül nyugodtan, hiszen először jár itt.
Kevéske lézengő minisztériumi alkalmazott a lift előtt, annyira nincs mit nézni a már látottakon kívül, és ez nem igazán változik akkor sem, amikor belépnek a liftbe még egy marék ember és egy raj lila papírrepülő közé. Igaz, elképzelni sem tudja, milyen lehet először járni itt, pláne ha az ember még ilyen fiatal és esetleg mugliszármazék… tapintatos érdeklődéssel figyeli Alice arcát, megpróbálja az ő csillogó szemével látni a minisztériumot.

Vissza az elejére Go down
Alice Sinclair
Reveal your secrets

avatar

Hugrabug

ϟ Kor : 21
ϟ Hozzászólások száma : 73

TémanyitásTárgy: Re: Raziel, Mercury és Alice 2015-04-07, 21:57

Raziel, Mercury & Alice


[You must be registered and logged in to see this image.]Szerencsére nem érzek különösebb problémát a hoppanálás közben, így bár egy picit megszédülök, nem történik baj, tehát indulhatunk is tovább, egészen az a bizonyos telefonfülke felé. Szerintem még így is gyanús lehet a mugliknak, bár... valahogy működik a rendszer és okkal, tehát lehet, hogy van itt még valami a háttérben, de mindegy is, inkább beszéljünk a WC-kről, amelyek nekem igazán fura megoldásnak tűnnek és egy pillanatra megfordul a fejemben az is, hogy esetleg Raziel szórakozik velem, de ahogy rám néz, érzem, hogy erről nincs szó, amúgy is ritkán szokott ő viccelődni, eddig legalábbis nem csinálta gyakran... talán egyszer se. Miért ilyen komoly?
- Nem is tudom... mondjuk a lehúzás az túl morbidul hangzik, igaz? - kérdezek rá, de nem sokkal később meghallom, hogy egyáltalán nem hangzik úgy, sőt, pontosan így működik a rendszer, így szemeimet meresztem, miközben meghallom a választ és a hideg is kirázna, ha úgy kéne közlekednem. Ezt komolyan gondolják? Pont a Minisztériumnál? Mindig éreztem, hogy a mágusok nagy része nem normális teljesen... és itt az élő példa erre az egészre.
- Hát... meg tudom érteni, hogy nem használod én se tenném. Ez azért durva, hogy ilyen van... pont egy ilyen helyen. Kíváncsi lennék, hogy ki találta ezt ki. - szavaimból kiérezheti könnyedén, hogy igazából arra gondolok, hogy "ki volt az az őrült", mert hogy nem volt komplett, az már bizonyos. Na de tovább most már nem agyalok ezeken a bizonyos WC-ken, mivel megérkezünk a fülkébe, ahol nemsokára folytatódik utazásunk, méghozzá lefelé, ami némi rövid ijedelemre ad okot nálam ismét, és persze még rosszul is fejezem ki magam.
- Nem konkrét hoppanálásra gondoltam, hanem hogy valamilyen más módon jutunk oda, de mindegy, szóval lift, megjegyezve! - biccentek, jelezve, hogy nem problémázok ám ezen, kibírom, csak ez a sötét és szűk hely nincs az ínyemre, de nemsokára kiderül, hogy Razielnek sem. Legalább már kettőnket zavar. A lift hamar levisz minket az átriumba, ahol nemsokára nézelődésbe kezdek, így a szökőkutat mondjuk megnézem közelebbről is, de mivel értem én azt, hogy majd visszafelé állunk meg itt hosszabb időre, így nemsokára már a regisztrációnál vagyunk, de még mielőtt nagyon tovább mehetnénk - mondjuk kedves unokatestvérem dolgozószobájába -, megjelenik egy idősebb férfi, ki érezhetően kedvesen szólítja meg Razielt, mintha régi ismerősök lennének, mert hát bizonyára azok is. Azt viszont azonnal nem értem, hogy miért lép úgy előre unokatestvérem, hogy én ne nagyon látszódjak, így naívan a véletlennek fogom fel a dolgot, így nemsokára kilépek mögüle, majd már köszöntöm is Mercuryt, ahogy azt illik, de ahogy figyelek a társalgásukra, érzem ám, hogy valami itt nincs rendben. Raziel merevebb és ahogy beszél... eddig nem ilyen volt. Talán nem kedvelné a férfit? Vagy tart tőle? Vegyesek a gondolataim erről az egészről, így inkább a csendes megfigyelő szerepét veszem fel, egészen addig, amíg rá nem térünk a bemutatkozásra, hiszen nem szeretném megzavarni őket semmi pénzért se. Végül megtörténik a kézcsók, amit én visszafogottan fogadok és máris elkönyvelem magamban, hogy talán az előbb tévedtem, talán ők ketten tényleg jóban lehetnek, hiszen kedvesnek tűnik ez a férfi, bár tény, bármi lehet a kedvesség mögött. Elmondom hát, hogy miért vagyunk itt, de a kérdésre nem felelek, hogy sietős-e, hiszen nem az, ráérünk, egész nap Raziellel leszek, holnap estig és most még csak reggel van, hova sietnénk hát? Unokatestvérem felel, így nekem talán meg se kell szólalnom, de ahogy rám néz és tőlem kérdez, úgy érzem már, hogy nem maradhatok ki ebből, de... mintha másra célozna? Azt akarja, hogy siessünk? Jól értem a jeleket?
- Te döntöd el, hogy sietünk-e, én úgyis veled leszek a hétvégén. - hárítom inkább rá a dolgokat, bújva ki a konkrét válasz alól. Mondja ő azt, hogy nem érünk rá, ha nem akar beszélgetni Mercuryval. Eddig is határozott volt, nem olyannak ismertem meg, mint aki megfutamodna, tehát tényleg lehet, hogy én gondoltam rosszul az előbb. Ez után viszont most már konkrétan én kapok egy kérdést a férfitől, így fordítom felé csinos pofimat, el Razielétől, majd szemeim is édesen csillannak meg, majd már felelek is.
- Eddig nagyon tetszik, az átrium gyönyörű, bár a telefonfülke nem volt igazán kényelmes... - kezdek is bele, de még nem fejeztem ám be. - Bár Raziel mesélt a WC-s bejutásról is, az... nos, az nagyon nem tetszik, még jó, hogy nem arra jöttünk. - fintorgok is aranyosan, majd ez után mondom el azt, hogy melyik hely érdekelne igazán. Látni szeretném, hogy Raziel hol dolgozik, de mintha ő kerülné ezt a témát, de miért? Miért titkolózik?
- Lebilincselő? Ezt... hogy érti? - kérdezek is rá Mercury-nál, nem törődve most unokatestvérem közbeszólásával és ez után tudom meg, hogy ezek szerint valóban valamiféle vezető lehet a hozzánk csatlakozó. Ezek szerint Raziel apukája elég sokra vitte, bár látszik is rajta, hogy komoly ember lehet, így meglep a közvetlensége, hogy megengedi, hogy a keresztnevén szólítsam.
- Oh, rendben van. Úgyis egy családhoz tartozunk. - mosolyodom el, finoman bökve ki azt, amiről azt hiszem, hogy már tudja az aurorparancsnok is, nemsokára pedig megtörténik az invitálás is, mely szerintem igazán jól hangzik, egy tea jól esne és tényleg szeretném jobban megismerni Mercuryt, de mégis, csendben maradok, úgy nézek fel Razielre, ráhagyva a döntést, nem akarok én beleszólni ebbe.
- De! Én tényleg szívesen mennék, köszönöm! - mosolyodom el, majd ez után pillantok körbe, amikor Mercury-ról kezd el érdeklődni a mellettem álló. Nem szeretnék pofátlanul hallgatózni olyasmiről, amihez nincs közöm, így próbálok úgy tenni, mintha itt se lennék, egészen addig, amíg Mercury meg nem szólal, jelezve, hogy fontos lehetek Razielnek, így csak némileg ismét elpirulok, miközben felnézek a másikra, bár válasza őszintén meglep. Olyan... furcsa, különös...
- Milyen vagy? Mert én nem tudom, hogy mire gondolsz... - kérdezek rá és bár talán nem kéne, de mégis csak az apja van itt, előtte lehet őszinte, vagy nem? Na meg, tényleg érdekel, hogy ez mégis milyen válasz volt, és ha megtudom, utána fordulok én is Mercury felé.
- Én is remélem, hogy jobban megismerjük majd egymást. - biccentek egyetértően, majd ez után igazítom meg zavartan szőke tincseimet. - És nekem ő sokat jelent, örülök, hogy rám talált. - szavaimat talán ő nem fogja érteni, de én ezt nem tudhatom, én nekem fogalmam sincs róla, hogy nem tudja ezeket a dolgokat, hogy ki vagyok én, de lassan össze fog állni számára is a kép, ebben biztos vagyok. És most, hogy mindent megbeszéltünk, talán ideje indulni, hiszen vár minket az a bizonyos tea, na meg a további ismerkedés, hiszen csak nem akar Raziel is végig hivatalos dolgokról beszélgetni az apjával, azt máskor is megteheti, nem azért hozott engem ide.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Raziel, Mercury és Alice 2015-04-06, 02:38



Alice & Raziel  (& Mercury)








Nem ismerek efféle mondásokat, de jobb is, ami azt illeti, ritkán invitálok meg bárkit is, hogy aludjon nálam, bármennyi időre is. Akadnak futó kalandjaim, több is, de... És itt van az a bizonyos de. Persze időnkét akad, aki eljöhet hozzám, akár ott is aludhat, de komoly kapcsolat... Az nem akad. De a lány nem ebbe a kategóriába esik, felé szeretnék nyitni, szeretném, ha a családom tagjának nevezhetném. Már megint ez a hülyeségem, azt hiszem - olyasmit hajszolok, ami kicsit is normálisnak hat, és igyekszem megfelelni, holott én tudom a legjobban, hogy ez egy időzített bomba, mert tartósan képtelen leszek igazán normális lenni. Mégis; talán olyasmit adhatna nekem, amit más nem... Nem, mintha ne lenne családom, de azt hiszem, valahol mélyen épp nem bánnám túlságosan, ha ne lenne. Vagy... Nem is tudom, és sokszor nem tudom egyszerűen. De ebbe nem megyek bele, ideje indulni, a családom témakört pedig máskorra hagyom, mint megvitatandó témát. Talán holnap reggel, egy apró részletét... Igen, az jónak tűnik.
Indulás után pedig megérkezünk tehát, az ominózus sikátorba, ahol még segítek is neki megállni a lábán, mert figyelmes vagyok én, ha nagyon akarok.
Ugyan... Az is megoldás lett volna, ha egyszerűen kifelé tükörré változtatják az üveget. – felelem derűsen, bár nem tartanám a legjobb megoldásnak, de alighanem az is alternatíva lehetne, például. – Igen, azok – erősítem meg, közben vállat vonok hanyagul. Na tessék, kezdek én is rászokni, nem lesz ez így jó. – Csakugyan? Miért, mikre gondolsz? - érdeklődöm azért, mielőtt felelnék – Beleállsz, és lehúzod magad, egyszerűen. Illetve állítólag így működik, megvallom, én nem használom azt az útvonalat... Talán sznobizmus, de túl... Degradálónak érezném. – teszem hozzá, magyarázva, és zárva is részemről e témát. Nem vagyok elitista, azt hiszem, de ezt valahol mégis megalázónak érezném. Álljon a budi közepére, akinek két anyja volt, de én ugyan biztosan nem teszem. Egy röpke pillanatra megfordult a fejemben, hogy most talán... De nem, én annál figyelmesebb és előzékenyebb vagyok ez ügyben azért, vele éppen úgy, mint magammal. Ennél többet pedig nem kérhet tőlem úgysem, egyelőre. Így tehát marad a fülke, ami szép lassan meg is moccan, hogy leszállítson minket a föld alá, a Minisztérium belsejébe; vagy éppen az oroszlán barlangjába.
A Minisztériumba nem lehet hoppanálni – felelem, részben ismételve magamat, persze. Ha lehetne, egyből oda mentünk volna, de nem lehet, és ha én nem tudok hoppanálni, nyilván egy fülke sem. Igaz, én például soha nem is próbáltam, az igazság tehát az, hogy ha lehetne, akkor se vettem volna észre, mert elfogadtam a tényt, hogy nem lehet, és kész. Mondhatni, törvénytisztelő vagyok... Legalábbis egy-két dologban tessék, vakon elfogadom a szabályokat. Ki hitte volna? – Én se rajongok értük – hagyom rá. Nem vagyok klausztrofóbiás szerencsére, de ettől függetlenül is vannak ellenérzéseim, talán régi emlékek okán, ki tudja, de ez talán még bocsánatos.
Visszafelé nyugodtabb lesz – ígérem, ahogy kilépve egyből felfedezni indulna a helyet. Szép hely, s talán egyszer régen még engem is elvarázsolt, de már rég volt, hogy utoljára bűvkörébe vont volna. Noha tény, hogy nem ez az, ami elsődlegesen motivál, hogy haladjunk... De talán ez is benne van, valahol. Akárhogy is, a szökőkút tanulmányozásáért mégse szólok, nem keltem kapkodós sietség látszatát, arról azért nincsen szó, egyszerűen csak... Szeretnék elkerülni néhány embert, ez talán érthető, de nem, ezt nem fogom kimondani. Idővel talán majd ismer annyira, hogy ne kelljen, mégis értse. Habár kevesen ismernek annyira, hogy az apróbb jelzésekből is olvassanak, talán meg is ijesztene, ha sokan, de legalábbis többen lennének rá képesek.
Ühüm – kommentálom elmésen eztán válaszát, nem fűzve hozzá többet arról, hol és mit dolgozom, avagy, hogy az miért is (nem) lenne érdekfeszítő, miközben ő visszakapja a pálcáját az ellenőrzőponton, ahova időközben elértünk. Talán lenne tovább azért, és hozzákapcsolnék még egy-két gondolatfüzért a témához, de... De nincs folytatás, merthogy félbeszakít a hang. Az az ismerős, vegyes érzelmeket kiváltó, sőt felkavaró hang, amit annyira, de annyira nem akartam ma hallani. Így lépek hát be közéjük: a felbukkanó apám, és Alice közé, de szinte azon nyomban észreveszem, mit tettem, és ama idegesítő tényt is racionalizálom, hogy ez bizony hiba volt. Nem is csak azért, mert Mercury észrevette... Mert észrevette, már hogyne vette volna, de egyúttal olyan dolgokat is közöltem eme apró gesztussal, amelyeket még én se tisztáztam le magamban teljes mértékben. Hovatovább, azzal, hogy máris a védelmembe vettem a lányt, fontosabbá teszem őt a másik szemében is, ez szinte törvényszerű. De ezen gondolataim elfedésére felöltöm hát ama bizonyos bájos műmosolyt, amiről persze süt, hogy nem valós, talán még egy ismeretlen is rájönne, de most ennyire futja. A tény azonban, hogy mindezek ellenére is, Alice nem ért a "szóból", határozottan bosszant. Én nem szoktam udvariatlan tahó lenni - na jó, legalábbis nem akárkivel -, és egyáltalán nem teszek védelmező jellegű megnyilvánulásokat se, felőlem az szed szét azt, aki csak akar, nekem semmi közöm hozzá, eszemben nincs belefolyni a dologba, inkább maradok a nevető harmadik, vagy leszek a támadó fél... Erre tessék. És az a bájos hang, amivel megszólal... Bár ne tenné. De ahogy apám is megszólal, úgy szinte ki is mossa az eredeti gondolatot tudatomból, ahogyan visszakérdez, egy röpke pillanatig ingerenciát érzek rá, hogy visszahátráljak oda, ahol az imént álltam, és talán meg is rezzenek, de megacélozva magam nem moccanok, csak egy röpke pillanatra lesek el Alice felé, ahogyan Mercury a jó társaságot említi.
Milyen... Kegyes. – felelem, hangyányi nyersességgel hangomban, de aztán talán még épp idejében észreveszem ezt, mert valamivel finomabb hangon folytatom – Persze, hiszen lám, veled is összefutottunk... – fűzöm hozzá némi iróniával. Naná, hiszen most kezdődik csak igazán a jó társaság élvezete, szinte már érzem a késztetést, hogy megköszönjem ezt a Minisztérium intézményének, ami nélkül ez nem jöhetett volna létre. De szinte már most érzem, sőt, tudom, hogy a szavak mögött valóság húzódik; mert ebből nem lesz olyan könnyű megmenekülni, Alice miatt sem, más esetben talán már rég kihátráltam volna arra hivatkozva, hogy csakugyan, jó, hogy mondja, tényleg igencsak sürgős dolgom van, jobb is lesz, ha sietek. De nem, ezt a kártyát most kénytelen leszek hanyagolni, így másikat választok, a finom támadást.
Vagy úgy – hagyom rá végül mégis, egy fél pillanatra elfordítva róla tekintetem. Nem, mintha ő hozott volna zavarba engem, kikérem magamnak. Ennek ellenére is érezhetően visszavonulok, bár tudnám tovább támadni, hogy is ne tudnám, de nem most, nem itt. Tudom én a helyem. Na tessék... Siralmas, még csak meg se kellett erőltetnie magát. Ráadásul a válasz... Az nem volt megnyugtató. Semmilyen volt, kitérő, mint aki rejteget valamit, így pillantásom a rövid kitérő után ismét rá vetül, és fürkészően fixírozza őt, de nem: nincs újabb kérdés, csak a kimondatlanul hagyott, amelyre ha van kedve, talán felel, de ehhez nem fűznék reményeket. Majd egyszer talán rákérdezek, ha úgy alakul, talán csak elfeledem, vagy legalábbis igyekszem majd.
Azonban örülnék, ha cserébe ő is elfeledne valamit: azt, hogy ma itt látott, még inkább azt, hogy kivel. Bár ehhez nem haladok túl jó úton, így ahogyan ismét a leányzót kezdi tanulmányozni tekintetével, pláne, ahogyan rákérdez, kelletlenül bár, de az elkerülhetetlenbe beletörődve egy, az előzőekhez mérten kedves hangon bemutatom őket, igaz, némi hezitálás után csupán. Mintha minden rendben lenne, sőt, mintha egyébként is így terveztem volna. De ettől még bosszant, ahogyan egymáshoz szólnak, ahogyan egymást nézik, mert én nem azt az ártatlanságot, sőt, kedves érdeklődést látom benne, mint amit Alice... A feltett kérdésre azonban a leány felel, így én már csak a másodikra kell, hogy választ adjak. Sietünk-e? Az attól függ, alapvetően nem, de ha ő kérdezi, akkor...
Csakugyan, nem tudtam ellenállni a kérésnek. – erősítem azért meg. Tudtam volna, de akkor épp nem akartam. Kapcsolatépítésre ez is megteszi. – Ráérünk. – felelem már-már kellemes, lágy hangon, ennek ellenére is kérdőn pillantok a lányra, áttolva rá a választást: tényleg? Biztosan ráérünk? Még nem késő azt mondani, hogy inkább menne már, mert nem bír már magával, hogy megtekinthesse a... Nos, a kínzókamrákat, valójában. – Igaz? – kérdem, és bár hangom továbbra is kellemes, igyekszem a kérdéssel sugallni az általam helyesnek vélt választ; ámbár tartok tőle, ezt kettejük közül csak az fogja kiérezni, akinek nem feltétlenül kellene. Alice legalábbis eddig is remekül figyelmen kívül hagyta az efféle jelzéseket; ékes bizonyítékául annak, hogy tényleg nem lehet ez egy tartalmas múltra visszatekintő kapcsolat. Vagy ha igen, akkor eleddig igencsak egyedi részletekre szorítkozott, ami az érintkezést illeti... A következő kérdést figyelmen kívül hagyom, mert nem engem céloz, és kellően ártatlannak is hat ahhoz, hogy egy esetleges közbelépéssel inkább magam alatt vágjam a fát. De a lány következő szavaira egy furcsa, kissé torz mosoly azért átsuhan ajkaimon.
Lebilincselő? Ugyan, igazán nincs ott semmi érdekes... – jegyzem meg, egy gyors, szúrós pillantás kíséretében, mely alighanem egyértelművé teszi, hogy a látogatás azon része elől egyelőre próbálok kibújni. Hovatovább, talán... Talán még némi segítséget is várok ehhez, de ezt a világért se bökném ki, pláne nem most. Ámbár ezzel az ellenkezéssel talán most már tényleg egyre gyanúsabbá teszem az egészet Alice előtt, ez azért számomra is világosan kirajzolódik, így folytatom – Legalábbis semmi afféle látványosság, mint nem egy másik osztályon... – ez így végső soron nagyjából helytálló, mert látványosság talán akad, de kevesen akarnák ténylegesen látni. Ráadásul bár van itt nem egy bizarr vagy épp undorító dolog, de azért kevés olyan, mint ott. A lány érdeklődése mindenesetre egyértelművé teszi: akárki is ő nekem, nem beszéltem neki az apámról, vagy csak nevetségesen keveset. Jelét se adom, hogy emiatt kicsit is szégyellném magam, bár valahol tagadhatatlanul bosszant, hiszen elejét vehettem volna a jelenetnek, igazából. Azonban a csapda zárul körülöttünk, érzem. Kieresztem a tüdőmből a röpke pillanat erejéig benntartott levegőt, majd megszólalok tehát a burkolt invitálás után.
Ugyan, igazán nem tartasz fel minket, sőt... Pláne, hogy Alice nyilván igazán szívesen körbenézne arrafelé is, ha már így lehetősége támad rá, nem igaz? – kérdem tehát a tőlem telhető legkedvesebb, bájosabb mosollyal, sejtetve, ezúttal a dolgokkal szembe fogok menni, és nem próbálok meg elmenekülni Mercury elől. Pedig... Azt hiszem, az se lenne hülyeség, és egy ideje be is vált az a taktika, de most, mintegy csapdába esett nagyvad, mérlegelnem kell, méghozzá gyorsan, és hirtelenjében nem látok túl sok egyéb, valid megoldást. Vergődhetnék a hálóban, de az értelmetlen, ha pedig kihátrálnék, azzal alighanem egy olyan lavinát indítanék el, amit nem akarok. A csendes beletörődés, és az aktívabb részvétel maradt tehát, egyelőre megpróbálom utóbbit alkalmazni. – Egyébként is jól esne egy tea. – említem még meg, mintha épp a gondolataimat találták volna ki az imént, és a férfi rátapintott volna kicsiny szívem legnagyobb, ki nem mondott vágyára. Azt hiszem, sok rummal kéne azt a teát felszolgálni, hogy ténylegesen is jobban érezzem magam tőle. – Egyébként is érdeklődni akartam a közelmúltban – kezdek tehát bele egy olyan téma felvezetésébe, amiről mind a ketten tudjuk már ezen a ponton, hogy valószínűleg soha az életbe nem hoztam volna fel – ...hogy állnak mostanában a dolgaid? – Általános érdeklődés, de kiérződik, hogy van mögötte valami, egy konkrétum, amire talán rá is fogok kérdezni, de nem itt, hanem majd nála, ha tényleg erre kerül a sor, épp csak minimálisan megalapozni próbálom azt a későbbi témát, ami valahol azért talán érdekel; mindemellett pedig remekül funkcionál majd, mint semleges téma. Méghozzá olyan semleges téma, amelyhez Alice-nek semmi köze sincs. De talán amúgy is ideje lesz előhuzakodnom a Rasmus-témával, talán nem baj, ha tud róla... Legalábbis egy-két elejtett információmorzsát. Rasmus nem tűnt igazán éles elméjűnek, és ha bukik, amire látok azért némi esélyt, eszemben sem lesz vele tartani. Ezt a tényt pedig fontos szem előtt tartanom még akkor is, ha ez innentől kezdve talán némi... Áldozattal jár majd. De addig is, míg a téma erre a konkrétumra kifutna, meghagyom neki a választás szabadságát, mesélhet a munkájáról, vagy épp a magánéletéről, vagy amiről csak kedve tartja - noha kétlem, hogy Alice előtt csak úgy fecsegne bármi fontosról is -, a kérdés egyelőre kellően szabad, és emiatt úgy tűnik, mintha bármit kész lennék meghallgatni. Sőt, mintha rendszeresen járnék hozzá, hogy effélékről csevegjünk. Na persze.
Az utolsó megjegyzés azonban... Nem, arra mindenképpen nekem kell válaszolnom, ez egyértelmű, mielőtt a lány túl sokat mondana. – Persze, hiszen tudod, milyen vagyok... – felelem tehát, diszkréten nem mondva ezzel semmit. Hiszen a férfi csakugyan tudja, milyen vagyok, ebből is szűrte le, hogy ki ez a lány nekem: aligha az első jött-ment, akivel az utcán összeakadtam. Ennek ellenére is úgy próbálom beállítani, mintha ilyen egyszerű lenne az út a szívemhez, vagy... Akármimhez.
Vissza az elejére Go down
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Raziel, Mercury és Alice 2015-04-05, 12:02


Alice & Raziel
n o w  .  t h a t ' s  .  w h a t  .  i  .  c a l l  .  f a m i l y

Keresztneve szinte káromlásként fakad Raziel szájáról, bahh, ez a semmilyen, távolságtartó hang, ez az erőszakolt mosoly, jaj, összetöröd a szívemet, kölyök, villan a szemében hűvösen az üzenet, de a száján kiszélesül a mosoly, ahogy fia közelebb lép. Ahhoz azonban túlságosan is övé a figyelme, hogy ne tegye fel a kérdést, miért… Láthatóan védelmező a mozdulat színezete, nahát, milyen… kedves. Tekintete úgy ugrik át át a lányra, hogy Raziel jól láthassa, eddig sem siklott el a jelenléte felett, de ezzel a lovagias gesztussal még inkább felhívta rá a figyelmét.
- Hogy kellene-e? – kérdez vissza szinte mulatva, kellene, igen, sok minden kellene, ha más nem, legalább az, hogy újra ott állhasson mellette, mögötte az egyik vallatóhelyiségben, hogy gyönyörködjön benne, mint valamely különösen torz és különösen gyönyörű teremtményében az alkotója, ahogyan az azt teszi, amihez a legjobban ért…
Megcsóválja a fejét jókedvű rosszallással.
- Ugyan, dehogy. A világért sem venném el a szabadnapod, csak meglepett, hogy itt látlak. Igaz, úgy tűnik, a jó társaság élvezetét nem zárja ki a minisztérium sem – teszi hozzá, és fia kísérőjére mosolyog barátságosan.
Raziel kimereszti kismacska-karmait, de úgy állja és viszonozza a végigmérést, hogy a másik jöjjön zavarba könnyebben. Tudja, hogy tud veszélyes lenni a jófiús arca, félszeg viselkedése alatt, de ez a kis támadás inkább jóleső, mintsem bántó, és legalább annyira édes, mint az a griffendéles védelmező ösztön volt. Meg van  hatódva, ó, nem, nincsen, ahhoz több kell, sokkal több.
- A kor meg az évek – nevet fel elnézően, és Raziel képzeletére hagyja, miért késett. Mégis mire gondolhat? Hogy kimaradt az éjjel? Gondolja csak… miért is ne gondolhatná? Miért is ne szenvedhetne a gondolattól?
Milyen jól viselkedsz most, Raziel. Lehet, hogy elmúlt harminc, de számára most is kölyök, akit most jutalmazóan simít a pillantása, ugyanaz a pillantás, amely gyanakvóan kutatja végig a fiús arcot, hogy megtalálja, mi az az elkövetett bűn, amelyet leplezni próbál példamutató magatartással.
Mert Raziel határozottan furcsán viselkedik, és ez valóban a lányra fókuszálja a figyelmét. Az oltalmazó mozdulat, a mímelt odatekintés, a kelleténél egy másodperccel hosszabb gondolkodási idő, mielőtt bemutatná neki, az engesztelően szelíd, sőt szinte kedves hang, amelyet már olyan régen nem hallott tőle… ha igazán szerves része lenne az életének, már tudna róla, ebben nem kételkedik, a lány tehát vagy nagyon friss kaland, vagy eddig is nagyon gondosan rejtegette a szeme elől, mégis mennyi mindent megtesz miatta. Bosszús, csalódott harag gyűlik a torkába, de még meg se keseredett tőle a szájíze, máris úrrá lesz rajta. Csak nyugalom. Ha valóban a lány van rá ilyen hatással, úgy bizony érdemes mélyebben is megismerkednie vele.
- Igazán örvendek, Alice – biztosítja a lányt szívélyesen és teljesen őszintén, hogyne örülne, mikor egy tolvajkulcsot tart a kezében. A lány bőre meleg, üde és sima a tenyerében. Bájos arc, még el is pirult, milyen édes. Szemtelenül fiatal, de formás, amennyire ruhában meg tudja ítélni, bár az igazat megvallva kétli, hogy ez utóbbi okozza a különleges kapcsot kettejük között. Sinclair? Még csak nem is ismerős, bizonyára tényleg mugli származású. – Tehát mi járatban errefelé? Sietős a dolgotok? – fűzi hozzá a kérdést Razielre pillantva futólag, mielőtt szorosabbra fonná körülöttük a hálót, a lány, aki addig ámulattal figyelte az átriumot, nem fogja azt mondani, hogy az, így talán Raziel sem.
Minisztériumlátogatás. Bizarr. Mégiscsak barátnő kell legyen, bár semmi erre utalót nem talál a helyzetben. Mindegy, nem kérdez rá, udvariatlanság volna, és a Raziellel kapcsolatos sajnálatos vakfoltjait is elárulná, így hagyja, hogy a lehullott morzsákból lassan összeálljon majd a kép.
- És egyelőre mi a benyomása? – fordul leplezetlen érdeklődéssel Alice felé, úgy tűnik, a lányt még Raziel kirívó viselkedése sem inti óvatosságra vele szemben, és ezt nagyra értékeli. Rókamosollyal villan a szeme Razielre. – Tényleg? Biztos vagyok benne, hogy az igazán… lebilincselő munkahelylátogatás volna. Ó, én az aurorparancsnokságon dolgozom, az irányításnál – legyint szerényen, de egyáltalán nem elhárítólag, szimpatikus neki a lány közvetlensége, és ezt jól láthatóan ki is mutatja. – De nyugodtan szólítson Mercurynek, nem ragaszkodom a hivatalossághoz – ajánlja fel bujkáló mosollyal, a tegeződést azonban nem, az a hölgy dolga, bármennyire is fiatal, felnőttként kezeli.
- Szívesen behívnálak titeket az irodámba egy csésze teára… de semmiképp sem akarlak feltartani – Razielhez beszél, de figyelme oroszlánrésze érzékelhetően Alice-é most. – Remélem, hamarosan közelebbről is megismerhetem, Alice. Ön bizonyára nagyon sokat jelent Raziel számára.

Vissza az elejére Go down
Alice Sinclair
Reveal your secrets

avatar

Hugrabug

ϟ Kor : 21
ϟ Hozzászólások száma : 73

TémanyitásTárgy: Re: Raziel, Mercury és Alice 2015-04-05, 10:49

Raziel, Mercury & Alice


[You must be registered and logged in to see this image.]Azt valahogy mindjárt gondoltam, hogy Raziel azért nem szokott mindenkit bevinni a Minisztériumba, aki csak szóba hozza ezt neki, így megértően mosolygok rá és azért jól esik, hogy némileg mintha aggodalmaskodna, talán pont azért, hogy vajon tetszeni fog-e a hely vagy hogy jól fogom-e érezni magam ma vele. Én biztos vagyok benne, hogy így lesz, ez a mi hétvégénk és most még jobban megismerhetjük majd egymást, hiszen a Minisztériumi látogatás után a férfi otthonába megyünk majd, én pedig ott töltöm a hétvégét. Lakva ismerik meg egymást az emberek, szokták mondani és bár most csak két napról lesz szó, ez is sokkal több annál a pár óránál, ami hétvégente jut nekünk, én pedig komolyan mondtam azt a Három seprűben a férfinek, hogy meg akarom őt mindenképpen ismerni. Ideje viszont most már indulni, így felkészülök a hoppanálásra, miközben azért elmesélem ám Razielnek, hogy már volt részem ilyesmibe. Tudom, hogy nagyon nem illek ebbe a világba, de azért pár dolgot tapasztaltam már és bár nem lesz túl kellemes élmény, baj se ér. Megfogom a másik kezét, majd nemsokára jön a húzás, érkezésünkkor pedig finoman megkapaszkodom a férfibe, nem túl sokáig, nem zavaróan, csak a szédülést akarom ezzel elmulasztani, mert nem szívesen esnék mondjuk hátsómra ebben a sikátorban és talán ő se bánja nagyon a dolgot. Ahogy megérzem, hogy segít megtartani, akkor már tudom, hogy nincs probléma és amint összeszedem magam, már mehetünk is tovább, egészen addig a különös telefonfülkéhez, melynek láttán akadnak ám kérdéseim.
- Oh értem. Gondolhattam volna rá, hogy illúzió van rajta. - bólintok elmerengve némileg, és az illúziómágia valahogy mindig vonzott, mindig érdekesnek tartottam. De most nem váltok témát, nem szólok közbe, kíváncsian hallgatom további mesélését azzal kapcsolatban, hogy miként lehet még bejutni a Minisztériumba.
- Nyilvános WC-k? - akadok fent ezen, így ismét felpillantok a másikra, hiszen kettőnk közül én vagyok a kisebb, nekem kell felfelé néznem. - Azokon meg mégis hogy lehet közlekedni? Elég nagy a fantáziám, de... nem biztos, hogy tippelgetni akarok. - vigyorodom el jókedvűen, miközben tényleg belegondolok néhány lehetőségbe, de neeem, túl durván hangzanak nah. Mák, hogy Raziel a telefonfülkét választotta, így még csak piszkosak se leszünk a kandallótól. Ahogy megérkezünk a fülkéhez, besétálok én magam is, majd türelmesen várom, hogy unokatestvérem elmondja a szükséges dolgokat, majd ahogy megindulunk, hát nah, muszáj elkapnom egy pillanatra, de a kuncogásra csak édesen, durcásan nézek rá.
- Valamiért nem gondoltam arra, hogy liftként funkcionál ez a fülke, lehetett volna ismét valami hoppanálás... Egyébként se szeretem az ennyire zárt és pici helyeket. - de ki fogom bírni, így természetesen nem hisztizek, eszem ágában sincs. Eleresztem, majd várom, hogy megérkezzünk az átriumba, ami igazán hamar történik meg, így nemsokára már nézelődhetek is, hiszen végre itt vagyok, a Mágiaügyi minisztériumban.
- Oh értem, akkor gondolom most ne nagyon császkáljak el. - biccentek, de ettől függetlenül azért meglesem magamnak a szökőkutat, ezt talán még szabad, majd visszatérek a férfihoz és a regisztrációs helyet se úszom meg, na nem mintha, meg akarnám. Átadom pálcámat, majd amint kész vagyok, ismét Raziel mellé kerülök, majd már elő is állok neki a nagy ötlettel, hogy hová szeretnék elmenni, de nagyon. Érdekel, hogy hol és mit dolgozik pontosan, ezért mindenképpen meg akarom majd nézni.
- Engem érdekel, mert te dolgozol ott, szóval mindenképpen meg szeretném majd nézni! - szólalok meg igen csak határozottan, nem engedve kibúvót, mert kezd gyanús lenni ez az egész. Miért lenne olyan nagy dolog leliftezni odáig, majd vissza? Különös, hogy elkerülné a helyet, ha már idáig eljöttünk. De tovább nincs időm ezen gondolkodni, ugyanis egy számomra ismeretlen hang szólal meg nem túl messze tőlünk, Raziel nevét említve, így kíváncsian pillantok el unokatestvérem mellett, hogy megnézhessem, ki érkezet hozzánk, majd lopva felnézek a mellettem lévőre, de ahogy arcát fürkészem, nem nagyon tudom megállapítani, hogy mit gondol az érkezőről. Ahogy viszont némileg belép elém, eleinte kissé meglepődöm, de letudom annak, hogy közelebb akart lépni hozzá, így nem zavartatom magam, kilépek oldalra, hogy én is látható legyek.
- Jó napot! - köszöntöm, hiszen nem szeretnék még csak véletlenül se udvariatlan lenni, főleg úgy nem, hogy Raziel szavaiból arra következtetek, esetleg valamiféle főnöke lehet az előttünk álló, ha már ő mondaná meg kedves rokonomnak, hogy mikor kell dolgoznia és mikor nem. Igyekszem tehát jó benyomást kelteni és csendben ácsorogni, véletlenül se zavarva meg őket, egészen addig, amíg rám nem terelődik a szó. Némi édes pír jelenik meg arcomon Mercury szavaira, hiszen rám nem szoktak így hivatkozni és cseppet szemeimet is lesütöm, de még mielőtt felelhetnék, Raziel már be is mutat minket egymásnak, kicsinyke kezem pedig lassan a másikéba kerül. Az apró kézcsók is újdonság, így lassan emelem fel fejem, míg szemeim az idősebb férfiéba fúródnak és nagyjából ezzel egy időben hallom meg, hogy ki is ő.
- Oh. Örülök, hogy megismerhetem, Mr. Arkell! - finoman biccentek is felé, és már előre megásom gondolatban a síromat, hogy nem kéne ilyen félénknek, visszahúzódónak lennem. Nem ártana jó benyomást keltenem, hiszen mégis csak ő Raziel apja, bár azt tudom, hogy nem vér szerinti, ez szerintem nem számít igazán.
- Raziel volt olyan kedves és elhozott ide, mert még soha se jártam a Minisztériumban, engem pedig igazán érdekelne ez a hely... - kezdek el mesélni, hogy ne maradjak már csendben. Más esetben azt tenném, de érzem én is, hogy nem ártana jelenleg határozottabbnak lennem, mégis csak családban vagyok, bár számomra új családban...
- Ahogy az is, hogy hol és mit dolgozik pontosan. - pillantok fel rá, enyhén utalva arra, hogy nem felejtettem ám el azt, hogy meg akarom nézni a munkahelyét, méghozzá nem csak az épületet, hanem a megfelelő részleget is, tehát remélem, hogy nem fog megint kibújni alóla.
- Ön mit dolgozik itt, Mr. Arkell, ha szabad kérdeznem? - fogok bele az ismerkedésbe, és talán ezzel még nem vagyok túl közvetlen, hiszen igazán alapvető információról kérdeztem. Huhh... nem hittem volna, hogy ilyen hamar megismerhetem majd Raziel apját, de nem bánom, biztosan remek ember, hiszen felnevelte ezt a remek férfit mellettem. Remélem, hogy én is majd ki fogok jönni vele, jó lenne.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Raziel, Mercury és Alice 2015-04-04, 20:52



Alice & Raziel  (& Mercury)








Hogy sokan naivnak gondolnák a leányt azért, ahogyan hozzám viszonyul? Mindenképpen, igen. Én magam is naivnak gondolom, ami azt illeti, de mázlija van, mert nem fogok ezzel visszaélni - illetve most még így gondolom, de a jövőt persze nem ismerhetem. Hogy mások mennyiben fognak visszaélni nyitottságával, azt nem tudom persze...
Nem mondanám, hogy aggódom, csak... Nem szoktam különösebben idegenvezetést vállalni épp. – meg aztán ez nem is múzeum, hogy külön tárlatvezetők legyenek, és az ő helyüket vegyem át épp. Szerintem nincs ott annyi látnivaló, de ez persze azért is lehet így, mert oly régóta látom szinte napi szinte az egészet - na jó, főleg csak egyes részeit -, hogy varázsát veszítette az egész. Nem is emlékszem már, hogy annak idején hogyan hatott rám ez az egész... Talán nekem is áhítattal való rácsodálkozást okozott az első napokban.
Azt pedig nem kétlem én, hogy tapasztalt már sok mindent Alice is, már hogyne tapasztalhatott volna, épp csak annyira... Kívülállónak tűnt, azt hiszem, talán igaza van, és túlzóan mértem fel a helyzetet. Bocsánatkérő mosoly suhan át ajkaimon. – Értem... Nos, a jó hír az, hogy idővel egyre jobb lesz, megszokható. Bár... Ha más visz, az talán mindig rosszabb – állapítom meg, s persze ez utóbbi mondatom talán nem vetít előre túl sok pozitívet, de nem panaszkodhat: én nem áltatom mindenféle rózsaszín maszlaggal. Pocsék lesz, de nem annyira, mint akkor, régen lehetett. De nem is hagyok sok időt, hogy ezen igazán elmerengjen, mert már megyünk is, nem akarok itt időzni túl sokat, nem azért jöttem, hogy a hoppanálás egészségre gyakorolt átmeneti hatásait elemezgessük a főbejárat mellett ácsorogván: ez időpocsékolás, azt pedig nem szeretem. Megérkezvén azért segítek neki megállni a két lábán - ezzel szinte máris túlteljesítettem mindent, amit elvárhatnak tőlem, igaz, már az ölelésnél is kitettem magamért, már szerintem -, s csak akkor indulok meg, ha már stabilan áll lábán. Kicsit meg is nyugtat a tény, hogy a hányásos jelenetet megspórolja nekem, nem tudom pontosan, azzal mit kezdenék. Alighanem kivárnám, míg abbahagyja...
Kívülről nézve nem. – felelem szórakozottan – Illúzió, nem látják, hogy eltűnünk. De abban igazad van, hogy a többség nem erre jár, mert az már feltűnő lenne, ha hirtelen hosszas sor állna előtte, és senki sem jönne ki, csak egyre inkább befelé... – egy pillanatig elmerengek a kérdésen. Valójában nehéz is elképzelnem, hogy ne vennék észre, bár talán nem lenne gyanús: az ember nem foglalkozik az ilyesmivel, ha reggel siet... – Persze van több útvonal is, nem egy kandalló is be van kötve a hálózatra például, vagy ott vannak a nyilvános wc-k... Legalábbis néhány, de én nem használom azt az útvonalat. Meghagyom a lelkes hivatalnokoknak. – mert ehhez azért az kell, muglik által használatban lévő toalettekről beszélünk elvégre, akármennyire ügyelnek is a tisztaságára. Habár hogy az hogy nem tűnik fel senkinek, na arra nem találtam még megoldást magamban; talán, ha megnézném egyszer személyesen is, az segítene... De erre még nem vettem rá magam. Nem érdekelt annyira. Akárhogy is, a fülkében eztán elhangzik néhány szabvány kérdés, melyekre a szabvány válaszokkal szolgálok, eztán azonban a liftként szolgáló fülke megmoccan: s lefelé indul velünk. Ahogy Alice elkap, halkan felkuncogok magamban, s megingatom fejem.
Mit hittél, hogy jutunk le a föld alá? – kérdem vidoran, de nem kötekedni vagy bántani akarom, csak kekeckedek vele, de eztán lassan megérkezünk: így tehát ki is lépek az ominózus fülkéből, elég volt már belőle amúgy is, kicsi és szűk, nem nyeri el abszolút a tetszésemet, mondjuk így.
Ugyan... Hétvége van, ilyenkor nincs akkora forgalom, bár azért akadnak, akiknek muszáj bejönniük... Vagy csak nem tudnak mit kezdeni a szabadidejükkel, ilyesmi. – vonok vállat. Időnként én is bejövök, de rendre csak akkor, ha tényleg kell, vagy legalábbis valami miatt fontosnak látom. – Itt fogunk távozni is, majd akkor felmérjük jobban... Akkor talán kevesebben is lesznek. – jegyzem meg, mert persze nem akarom teljesen átugrani ezt a helyet, ellenben el akarok kerülni pár embert, emiatt pedig nem most akarok itt elidőzni; inkább később majd, távozás előtt. Tehát meg is indulok, na persze nem hagyom őt magam mögött, így szép komótosan haladok, had nézelődjön közben, de magyarázatot nem fűzök semmihez sem: világossá tettem - majd. Így vonulok tehát el egészen az ellenőrző pontig, ahol a lány leadja a pálcáját az ellenőrzés idejére.
Én? Ugyan... A nyolcadik emeleten vagyunk, én pedig a lehető legmélyebb szinten dolgozom, ami azt illeti, de nem is különösebben érdekes hely; alagsort látni bárhol... – felelem, ahogyan indulnék tovább, magamban merengve, de az a hang... Az megakaszt. Gyors érzelemhullám suhan át arcomon, lehetetlenség lenne megmondani, mi követ micsodát, habár az azért bizonyos, hogy az öröm például nem volt közöttük. Ha tudtam volna, hogy itt van, hogy figyel... Ó, Merlinre, a hideg kiráz ilyenkor. Akkor inkább a szökőkút körül keringenék még, próbálva megtalálni a pozíciót, amelyben takarásban maradhatok.
Mercury! – köszöntöm, diszkrét távolságtartással hangomban, s egy fél lépést teszek is felé, mintha csak a beszélgetés kedvéért tenném, baráti gesztusként, és mintha csak véletlen egybeesés lenne, hogy ezzel félig-meddig közé és Alice közé lépek be... Akárhogy is, ajkaimon halovány mosoly jelenik meg, noha érezhetően mű, de azt senki se mondta, hogy őszinte, kitörő örömöt kéne produkálnom. – Mert ma nem dolgozom. – felelem készséggel, de arra nem térek ki, hogy akkor mégis miért vagyok itt – ...Vagy talán... Kellene? – úgy kérdezem, mintha látnám esélyét, hogy valamit rám akar sózni, holott szinte bizonyos vagyok benne, hogy erről szó sincs. Nem, mintha kizárhatnám, hogy csak rám akar lőcsölni valamit - valakit -, ámbár az is bizonyos, hogy itt és most nem vagyok hajlandó effélével foglalkozni. Na jó... Na jó, talán van az az "érv", ami meg tudna győzni. Persze. – Ámbár az meglep, hogy ilyenkor erre jársz... – fűzöm hozzá, miközben végigmérem. Nem a hétvége, hanem maga az időpont, de ő érteni fogja. Nem is magyarázok tovább, maga a kérdés is egyfajta ártatlan támadás, végül is: tán megfáradt volna az évek során? Vagy hosszú volt az éjjel?
Ellenben ahogy a lányról kérdez... Vetek egy pillantást Alice felé, mintha én is most realizálnám, hogy csakugyan: van itt egy lány is! Ezen tény realizálását követően sok opcionális válaszlehetőség átfut agyamon: nem is ismerem, vagy ő az... aktuális "barátnőm", esetleg Amesbury. Azt talán ő is tudja, hogy járt nálam egy lány, gyakornokként a közelmúltban... De alighanem azt is tudja, hogy ez múlt idő, ráadásul Amesbury szüleit is ismerheti, így talán Ruth-t is, így gyorsan félresöpröm ezt a magyarázatot is, főleg, hogy Alice reakciója alighanem szinte azonnal leleplezné a nyilvánvaló hazugságot. Eztán felsejlik azért még egy gondolat elmémben: valójában mi a fenéért is próbálom őt rejtegetni? Hiszen az apám ismeretsége még hasznos is lehet egyszer Alicenek is. Valójában Alice más, mint én - és talán éppen ezért sincs valójában félnivalója, hiszen mit akarhatna tőle ez a férfi? Másfelől, mélyen legbelül még féltékeny is lennék másképpen, bár ebbe a lehetőségbe még belegondolni se merek - sőt, le is tagadnám, még magam előtt is. Legfőképpen magam előtt, mert ennyire elcseszett nem lehetek. Akárhogy is, eddig kicsit feszes hangom csevegővé szelídül, és könnyeden folytatom.
Ő Alice Sinclair – mutatom be, de mást nem fűzök hozzá, rejtve hagyom, hogy mégis ki ő nekem, bár ha kérdezne, felelnék: ha a leányzó nem teszi ezt meg helyettem. Igaz, bár én találtam rá a lányra, talán a név alapján tudja ő is; hiszen végső soron az ő feleségének rokonságáról beszélünk, nem tudom, mennyire járt utána egy mugli testvéri kapcsolatnak. Mindegy is, inkább csak fél lépést teszek oldalra, elállva kettejük közül. – Alice, ő pedig Mercury Arkell, az apám. – Apámként mutatom be a férfit, de a lány alighanem emlékszik még a múltkori beszélgetésünkre: bár egyenesági felmenőként nevezem meg az illetőt, de valójában nincs közöttünk vérségi viszony.
Vissza az elejére Go down
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Raziel, Mercury és Alice 2015-04-04, 14:49


Alice & Raziel
n o w  .  t h a t ' s  .  w h a t  .  i  .  c a l l  .  f a m i l y

Nem most kezdődött, hogy a hétvégéit is reggeltől estig a minisztériumban tölti, ez évek óta része a heti rutinnak, bár többnyire csak papírmunkát végez, aktákat pecsétel és zár le, rendszerezi a dokumentációt, és ilyenkor ellenőrzi a jelentéseket is; hajszolt munkamániája ellenére a hétvége komótosabb tempóra sarkallja, és ez pont megfelelő ahhoz, hogy igazán alapos munkát végezzen az alapvetően lélekölő papírtologatásban is.
Mert előfordul, hogy épp a sokadrendűnek gondolt dokumentáció hívja fel a figyelmét valamire, amely felett egyébként elsiklott, legyen szó akár egy megfeneklett nyomozásról, akár a munkatársai hanyagságáról, piszkos titkaikról…
Ma azonban kivételesen sűrűbb volt az ütemterv, még kora reggel hivatalos ügyben tett látogatást. Nyilvánvalóan bízhatta volna másra, de minthogy egy régi jó barátról van szó, nem tette, sőt attól is eltekintett, hogy hivatali talárban keresse fel. Tintakék talárjának és nundubundával bélelt, fekete felöltőjének komor, dísztelen sötétsége persze nem üt el igazán az egyenruha hangulatától, de az illető jó barátban nem is a teljes fesztelenség érzését akarta kelteni, csupán a hivatalosságot igyekezett elkerülni… Minisztériumi öltözete pedig az irodájában várja gondosan vasalva, hogy átvegye.
Még mindig a reggeli találkozáson elhangzottak körül járnak a gondolatai, mikor a szokásos érkezésénél egy-két órával később kilép a minisztériumi kandallók egyikéből, és finom pálcamozdulattal lesöpri magáról az utazás közben rátapadt pernyét. Egyből a liftek felé veszi az irányt, kellemetlen, de máris olyan érzése van, hogy lopja a napot, pedig még mindig fiatal a délelőtt, úgyhogy is nem is időzik sokat az ismerősök, kollégák üdvözlésével, csak biccent egy tőle érzékelhetően közvetlen félmosollyal, a  Biztonsági Őrszolgálat ügyeleteseit viszont név szerint köszönti, mintegy barátian.
A liftek előtt most hiányzik a megszokott varázsló- és boszorkánytömeg, csak néhányan lézengenek, ezt is kimondottan kedveli a hétvégékben, nagyobb a nyugalom, kevesebb a zsúfoltság, a kapkodás, az igyekezet, hogy mindenkin látsszon legalább, mennyire elfoglalt…
Sosem tud kikapcsolni, még a leghazaibb terepen is úgy siklik végig a pillantása, mint a vadászó karvalyé, hiába is elemzi még mindig a reggeli beszélgetést, hiába is gondol félszívvel arra, hogy mennyivel kényelmesebb lesz átvenni a talárt, és egy csésze tea mellett leülni a megviselt mahagóniasztalon tornyosuló iratok elé, hogyan is kerülhetné el a figyelmét Raziel? Ha a tekintetének volna anyaga vagy hullámtermészete legalább, most végigmarná azt a hosszú, nyúlánk hátat, kordbársonyba bújtatott combtőtől nyakszirtig, ahol a szövetkabát és a leomló haj elrejti az ingnyaktól meztelenül hagyott bőrsávot,  besiklana a hajszálak rései között, és odaégetné magát a tarkójára.
De mindebből mi sem látszik rajta, ez a vadászó tekintet is hűvös, rezzenéstelen, talán csak maga a zsákmányállat tudná felismerni benne a valós tartalmat, ha összeakadna a pillantásuk.
Most azonban a fia mellett álló lányra fordul a figyelme, csinos diáklány, talán, az öltözködése és a magatartása alapján esélyes, mugli származású, de nem ez lepi meg. Inkább az a nexus, ahogy egymás mellett állnak. Kivételes. Barátnő lenne? Fiatalnak fiatal, de ahogy közelebb ér, megállapítja, annyira azért nem fiatal, hogy ne lehessen az, csak a magassága megtévesztő. De hogy látta-e valaha Razielt így állni alkalmi kapcsolatai mellett…
Analitikus, sokat látott szemének ellenben szinte tapintható köztük valamilyen mértékű kötődés, felelősség, bizalom – és ez az ő megcsalt, apai szívét cseppet sem nyűgözi le, ami azt illeti.
- Nahát, Raziel, nem is tudtam, hogy ma is dolgozol, szervusz – szólítja meg a párost melegen, mikor elég közel ér ahhoz, hogy biztos legyen benne, fia nem menekülhet el előle anélkül, hogy súlyosan ne vétene az udvariasság ellen. És nem fog, ismeri. Ahogyan a teljes heti időbeosztását is.
Az elragadó fiatal hölgyben kit tisztelhetek? Üdvözlöm – mosolyog rá a lányra kedvesen és nagyon is valódi érdeklődéssel, arra számítva, hogy erre az enyhe nyomásra Raziel majd bemutatja őket egymásnak.
Kezet fog a lánnyal, ha az elég emancipáltan gondolkodik ahhoz, hogy kezet nyújtson a férfinak, vagy ő maga nyúl érte, ha túl félénk, ez esetben szolid, sőt inkább csak jelképes kézcsókkal kezdődik ismeretségük.
Vissza az elejére Go down
Alice Sinclair
Reveal your secrets

avatar

Hugrabug

ϟ Kor : 21
ϟ Hozzászólások száma : 73

TémanyitásTárgy: Re: Raziel, Mercury és Alice 2015-04-03, 10:49

Raziel, Mercury & Alice


[You must be registered and logged in to see this image.]Olyan jó újra látni, hiszen amióta tudom, hogy ő van nekem, érzem, hogy van valaki ebben a világban is, akire mindig számíthatok. Sokan naívnak gondolnának ez miatt, hiszen nem ismerem még túl régóta, eddig nem is volt része az életemnek, de most már az és nekem ez tökéletesen elegendő. Jókedvűen köszöntöm hát Razielt, ugrok bele nyakába is aranyosan, majd ez után tisztázzuk, hogy nem állt szándékomban meggondolni magam a mai nappal kapcsolatban. Izgatott voltam és vagyok is még mindig, hiszen oly sok felfedeznivaló vár még rám és talán megnézhetem majd azt a helyet is, ahol kedves unokabátyám dolgozik, mármint... azt a részleget. Minden érdekel, így nem fogja megúszni, de erre ráérek majd ott rátérni.
- Mindenképpen pozitív lesz, szóval ne aggódj. - mosolygok rá kedvesen, majd lassan ideje lesz indulni is, hiszen nem az iskola kapujában szeretnénk ácsorogni egész nap. Nem vagyok oda a hoppanálásért, bár érzem az előnyeit a dolognak, hogy pillanatok alatt hosszú távolságokat tehetünk meg. Egyszer én is képes leszek rá, de még addig várnom kell, talán egy év múlva...
- Igen. De mondom, régen volt. - azért hat éve már a Roxfortba járok, természetes, hogy akadnak dolgok, amikből én se maradtam ki, hiszen barátaim vannak, nekik pedig családjuk, akik nem muglik, mint az én szüleim. De nem hiszem, hogy ez olyan érdekes lenne, hogy tovább meséljek róla, bár ha Razielt érdekli, majd rákérdez és akkor mesélek. Na de induljunk! Kezem az övébe kerül, majd nemsokára megtörténik a húzás is, mi pedig egy nem túl barátságos helyen érünk célt, így kissé megszédülve fordulok a másik felé, kapom el felkarját egy pillanatra, amíg a kép össze nem áll ismét normálissá, de nem vagyok rosszul, ma még semmit se ettem, így nagy baj nem lehet. Eleresztem nemsokára a férfit, ahogy minden okés, majd finoman biccentek a jelzésére.
- Rendben! - nincs gond, csak megszédültem, de a gyomrom teljesen jól van. Viszont azt nem nagyon érem, hogy mit akarhatunk egy telefonfülkénél, így amikor arrafelé tartunk, kissé meglepetten sandítok fel Raz-ra, de szerintem sejti, hogy mindez magyarázatra szorul, így amikor megteszi, akkor már össze is áll a kép. Tényleg, mintha mondtak valami ilyesmit már az egyik órán, de persze nem vagyok mintatanuló, az ilyen dolgok pedig hamar feledésbe merülnek. Jó tudom, nem kéne, de nem vagyok tökéletes, messze nem.
- Oh értem! Akkor hát telefonfülke. De a mugliknak nem tűnik fel, hogy eltűnnek benne az emberek? - kérdezek rá, miközben besétálok a másikkal együtt ebbe a piros színű tárgyba és picit feszengve várom, hogy mi fog történni. Figyelek minden egyes szavára Razielnek, majd amikor a fülke megmozdul, kissé hirtelen kapom el a másik alkarját.
- Bocsi, csak még nagyon új. - magyarázom rögtön, majd amikor érzékelem, hogy mintegy lift, úgy működik a dolog, zavart mosollyal eresztem el és nemsokára már el is hagyhatjuk ezt a klausztrofóbiát okozó fülkét és végre kiléphetünk a csodálatos átriumba. Mivel most járok itt először, így talán nem meglepő, hogy némileg a szám is nyitva marad, ahogy körbenézek a helységen, így figyelve meg a kandallókat, ahol szinte folyamatosan tűnnek el az emberek, majd a másik oldalon pedig érkeznek és az a gyönyörű szökőkút...
- Hű! Nagyon szép ez a hely és jó forgalmas! - állapítom is meg azonnal, majd odasétálok a szökőkúthoz, hogy most már testközelből érinthessem meg annak különleges mintáit és nézhessek is végig rajta. Körbesétálom, miközben tekintetem az átrium többi részét is bejárja, majd nemsokára már ismét visszatérek Raziel mellé, mint valami jó kislány. Nem kéne, hogy elhagyjuk egymást, itt tuti elvesznék. Követem a férfit tehát, egészen addig a bizonyos pultig, ahol az ellenőrzéseket végzik és amikor elkérik pálcámat, őszintén örülök neki, hogy nem hagytam otthon, így övemhez nyúlok, ahol a pálcatartóból kiveszem a varázspálcám, majd átnyújtom a szemben lévő, nem túl kis darab férfinak és picit izgulva várom, hogy visszakapjam. Nem mondok mást, türelmes vagyok, így amikor végeznek, akkor csak elteszem a pálcám, majd Raz felé tekintek.
- Akkor mivel kezdjük? Megmutatod mondjuk, hogy hol dolgozol? Érdekelne, hogy pontosan mit csinálsz itt. - csillannak fel szemeim és arrébb is állok a regisztrációtól, hogy ne tartsam el a munkájukat, hiszen akad itt más is, aki arra vár, hogy bekerüljön a rendszerbe, már ha ez az egész tényleg arra szolgált, mi nekünk pedig ideje felfedezni ezt a helyet, ugyanis nekem még ismeretlen és kíváncsi természetemet nem tudom most igazán visszafogni.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Raziel, Mercury és Alice 2015-04-02, 23:45



Alice & Raziel  (& Mercury)








Nem nézegetek órát percenként, nem vagyok sem idegeskedő, sem türelmetlen típus, ráadásul én rendszerint kések egy-két percet, egyébként se húzom fel magam, ha más is így tesz. Így álldogálásom közepette révedek ki a fejemből, igazából ha késne is a leány, sem tűnik fel igazán. Itt van, eljött, és nekem ez a fontos, ami azt illeti. De ez így normális, nem?
És természetesen nem, nem beszéltem mindenkivel, bár ha én beszéltem volna velük... Nos, az talán nem csak beszélgetés lett volna, de hagyjuk is. Ez a rész messzire vezet, és ha szükséges lesz, akkor meg s lépem, mint elkerülhetetlent, de addig nem. Hagyom, had próbálhassa magát, és igyekezzen magától megerősödni, annak több értelmét látom, semmint, hogy én gyakoroljak nyomást az iskolatársakra. Na meg, a végén olyanba ütköznék, hogy utána kezdhetném gyártani a remekebbnél remekebb magyarázatokat a feletteseim felé, hogy miről is van itt szó valójában...
S persze, a belső változásokat nem tudhatom, de még a napokban kiderül az is majd, talán. De a külsőségeket látom, és egyelőre ez elégséges: idővel már önmagában véve kevés lesz.
Bíztam benne – biccentek szavaira, de már nem fűzök hozzá. Persze, hogy nem gondolta meg magát, ha így lenne, valamit nagyon elrontottam volna eleddig, márpedig nem szoktam hibázni, vagy legalábbis nem nagyot. Az nem fér össze azzal, ahogyan neveltek. Igaz, azzal sok minden nem fér össze, de erről nem áll szándékomban mesélni neki. Nem itt, nem most. Talán máskor se. Következő szavaira csak egy lehengerlő bájmosollyal felelek, szavakkal nem: ez mindent elmond helyettem úgyis.
Ó, azért ne várj túl sokat... Nem akarnék csalódást okozni. Inkább legyen pozitív csalódás, semmint negatív. – jegyzem meg. Igaz, én annyiszor láttam már mind a kettőt, nem lep meg igazán, neki talán más lesz... Azt hiszem, és remélem is, mondjuk. Az alvás kérdésre nem tudok mit felelni, legalább este jól alszik majd, hiába lesz új, ismeretlen helyen. Egyébként sem terveztem az estére sok egyéb programot mára, mint az alvást. Egyébként sem mondta, hogy valami éjszakai életet akar tapasztalni...
Csakugyan? – kérdem, hangyányi meglepettséggel. Nem hittem, hogy utazott már így, de ebben az esetben kicsit magabiztosabban szorítok rá én is kezére, a gondolattal, hogy nagy gond nem lehet: s hamarost el is tűnünk tehát. A következő helyszín egy sikátornak tetsző, két ház között megbúvó, sötét kis terület, alapvetően nem a legbizalomgerjesztőbb, de eléggé rejtett, hogy mind a hang, mind mi magunk rejtve maradjunk. A lányra pillantok, s ha nincs nagyon rosszul, akkor intek fejemmel az utca felé – Arra megyünk – közlöm. Persze, ha rosszul van, akkor kivárom, míg összeszedi magát, ha kell, segítek is neki, ha tudok, persze. Bár csak módjával, ebben nem vagyok igazán jó: általában hagyom az embereket szenvedni, és nem töröm magam, hogy segítsek rajtuk... Sőt.
Kiérve a telefonfülkét célzom meg, ami talán furcsának hathat, de láthatóan az a fő célom, és nem az utcán tervezek flangálni bármerre is.
Közvetlenül nem mehetünk oda – magyarázom neki közben, mintegy melékesen – Csakúgy, ahogyan a Roxfortba sem. – bár talán erről már tanultak, nem tudom, nem emlékszem már a tantervre annyira, és ha emlékeznék, se érdekelne, és elmondanám újra. – Persze, ide van több útvonal is... Ez talán az egyik egyszerűbb, vagy legalábbis kellemesebb – teszem hozzá. Végső soron vihettem volna a wc-be is... Igaz, mehettünk volna kandallón keresztül is, de az nagyobb kitérőt jelentett volna Roxmortsból. Így marad tehát a telefonfülke, aminek egykedvűen eldarálom érkeztünk célját, meg, amit még kellhet, mire végre az megmoccan: mintegy liftként működik, és lefelé visz minket, hogy aztán hamarosan már a Minisztériumon belül az Átriumban léphessünk ki belőle tehát. Tőlem szokatlan útvonal ez, de talán nem is baj ez, kevesebb ismerős: így talán elkerülhetőek az olyan párbeszédek, amik egyértelműen utalnak rá, ki is vagyok én itt pontosan...
Az Átrium egyébként egy viszonylag hosszú és tágas terem, sötét fapadlóval és pávakék mennyezettel, melyen mellékesen szinte értelmezhetetlennek tűnő aranyszimbólumok mozognak. A falak mentén azok a kandallók sorakoznak, melyeken jöhettünk volna éppenséggel, ha úgy választom meg az érkezésünk módját: felőlünk tekintve bal oldalon az érkezők, jobb oldalon pedig távozók számára sorakoznak a díszes kandallók.
A csarnok közepén áll a Mágikus Testvériség szökőkútja, melyen varázslót, boszorkányt, kentaurt, koboldot és házimanót ábrázoló aranyszobrok állnak; igaz, hogy a varázslók által gyakran lenézett kobold, épp úgy, mint a kentaur és a manó áhítattal vegyes csodálattal pillant fel a boszorkányra és a varázslóra. S persze az egészből lövell kifelé a víz, mint egy tisztes szökőkútból: például a varázshasználók pálcájának csúcsából is. A kútban hever néhány érme: beledobva őket a Szent Mungót támogathatja az ember, például. A csarnok túlsó végén áll az a túlméretezett aranykapu, amelyen áthaladva Minisztérium különböző szintjeire vezető liftekhez lehet eljutni, már persze a szokásos biztonsági ellenőrzés után: bár engem nem fognak ezzel zaklatni, az bizonyos, de a bal oldali ellenőrző pultnál Alice esetében alighanem elkérik majd például a pálcáját, regisztrációs célzattal... Én magam arra indulok meg, de nem kapkodok, hagyom nézelődni, s ha kérdése lenne, alighanem felelek is majd... De magamtól nem kezdek mesélni, legalábbis egyelőre nem: csak körbelesek magam is, noha persze tudom, hol vagyunk.
Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Raziel, Mercury és Alice

Vissza az elejére Go down

Raziel, Mercury és Alice

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
ϟ Harry Potter - Days of future past ϟ :: Varázsvilág :: London :: Mágiaügyi Minisztérium-