2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Puhány? Hülyeség. Csak lezártnak tekintettem az ügyet, és már mentem volna tovább, ha türtőztetnéd magad. – Süvöltöm vissza, majd fojtottra veszem a hangerőt, mert azt sem akarom, hogy az egész folyosó attól visszangozzon, hogy tépjük egymást. Az első nap igen káros lenne felhívni magamra a figyelmemet. Reménykedek, hogy a Beauxbatons-os kirúgásom után törlődtek a fegyelmik, mert ha átküldték a priuszt, akkor tövig benne vagyok a szószban. Itt viszont van egy olcsó utánzatom, akire ráfoghatok mindent. Ez igéretes kezdetnek tűnik. Tartjuk a tisztes távolságot, ez csakis az elém beálló szekrénynek köszönhető, akinek finoman még a seggére is rámarkolok, hogy nem leszek hálátlan. De az leszek, ez még nem kell tudnia, a pillanat számít. A hasonmás szavaira megrántom a vállamat, hogy a srácé mögül kukkantsak ki, és miután a többség hátam mögött áll, kajánul még kacsintok is. - Tényleg, Charlene. Látod, hogy mennyire felejthető vagy? – Nevetgélek, majd bátorságot erőltetve kilépek testőröm mögül. Valamiért csak a Griffendélbe jutottam, ez a kis senkiházi ne gondoljon gyávának. Ha mégis alulmaradnék a szemtől szemben harcban hát majd kitalálok valami mocskos trükköt. Mondanám, hogy meszet szorok a szemébe. A gond az, hogy viszonylag kevés meszet találni a folyosón. Majd a hátam mögé rejtem a pálcámat, és ha közel iramodna, a gyengélkedőre küldöm. - Tőőlem... Bizonyosságot nyer, hogy csak nekem van itt jogom lenni. Bármennyit is voltál eddig Charlene... be fogod látni, hogy kidobott idő volt. – Harapok az ajkamba magabiztos gőggel, majd nyugalmat erőltetve magamra karbafonom a kezem, és besorolok mellé. Direkt olyan irányba megyek mindig, ami gyökeresen ellentétben áll az ő tervével, mert ha olyanhoz vinni, akinek már csontig benyalt, akkor nem sok esélyem van magam mellé állítani az ismeretlen tanerőt. Csak abban bízhatok, hogy egy semleges, megcélozható tanár urat lelünk fel.
Nem vagyok az a típus, aki megijed, ha valaki nekimegy. Nem borulok ki, ha letörik a körmöm teszem azt, sőt ha kell, akkor simán visszaütök a másiknak, fiúknak is megtettem már, mert miért ne tenném meg? Aki gyenge, az gyenge, az ő bajuk, én viszont nem vagyok az és egy ilyen kis utánzó nem nyomhat le, nem fogom engedni! Én vagyok az igazi és nincs joga úgy tenni, mintha én lennék itt a trónbitorló. Persze amikor rájön, hogy nincs esély ellenem, akkor már segítségért kiált. - Puhány vagy! - morgom még az orrom alatt, miközben az a másik srác segít neki, hogy engem szedjen le róla, miközben totál jogosan csináltam, jogosan szorítottam őt a földre, mert igenis megérdemelte! Ő lökött meg először engem, előtte pedig megütött és nem tehet meg csak úgy bármit, egyszerűen nincs joga hozzá. Arra már csak a szememet forgatom, hogy mennyire túljátssza a dolgot, pedig hozzá sem értem komolyabban, csak a karját szorítottam meg maximum kisit és azt is csak éppen hogy alig, erre túldrámázza az egészet, mintha olyan nagyon ártottam volna neki, pedig nem tettem ellene semmit sem, ő kezdete... ő volt! - Látod, mások sem hiszik el ezt a baromságot! - kiáltom még rá, de már nem megyek neki legalább mégy egyszer, pedig amúgy simán megérdemelné a kis hasonmás. Persze védekezik, bemenekül egy nagydarab srác mögé, mert az már nem fekszik neki, hogy a tanárok döntsék el az ügyünket? Mennyire... átlátszó és kétszínű a csaj... komolyan rémes! - Megmondtam a nevemet, Charlene, nem pedig Bonnie, csak oda se figyelsz és mondtam, hogy gyere, különben komolyan én rángatlak el, és nem fog megvédeni ő sem. - nem vagyok valami magas, de annál harciasabb, szóval ne higgye a nagydarab védelmezője, hogy megúszhatja, ha ellenem van. Olyan simán térdelek bele a gyenge pontjába, hogy utána már önként hátrál majd el... és engedi át nekem ezt a kis utánzót. Igenis, ha annyira nagyra van magával, akkor jöjjön, keressen szépen velem egy tanárt és oldjuk meg ezt normálisan, mert jelenleg azt hiszem erősen patt-helyzet alakult ki.
Nem gondoltam volna, hogy a fizikai erőszak sem vezet majd célra. Rendszerint ilyenkor mindenki betojik tőlem, a lányok nem annyira verekedősek, elég a terror. A meglepetés erejével döntöttem le, elkövetve azt a hibát, hogy nem küldtem ténylegesen a gyengélkedőre. A fenyegetés nem elég, máris a nyakamban van, átveszi az irányítást, nem is tudom hirtelen, hogyan kéne győztesen kijönnöm az egész helyzetből. Gyorsan be kell gyűjtenem egy testőrt. Addig is húzom a haját, halványan mosolyogva a debella súlya alatt, ugye hogy én még így is tudok ártani? Még mindig ő van felül, és még veszekszik is velem. Ebben a helyzetben akár csendben is maradhatnék, valami azonban arra sarkal, hogy ezt kihasználjam. - Segítség! – Kiáltok fel, amire már az éppen érkező srác is azt látja, hogy vétlen áldozat vagyok. Hálás mosolyt küldök felé, amibe azt lát bele, amit akar. Tettekre is sarkalja mindez, mert sikeresen meg is szabadít a harcias klóntól, míg én vadul a nyakam masszirozásába kezdek, mintha minimum fojtogatott volna. Lesütöm a szememet, eljátszom, hogy én vagyok az, aki itt senkiről nem tehet. Elkezdem rendezni a hajamat, mint akit tökéletesen felzaklatott az értelmetlen támadás, és egyre többen is gyűlnek is körénk. Azok akik a verekedés elején voltak itt, elég gyorsan szétspricceltek, alig látta valaki a jelenlévők közül, hogy én kezdtem. Azaz... lényegében nem én, ugyanis az imposztor kezdett kötözködni. Igazságszérummal sem mondok majd mást! - Nem kell helyre tenni, köszönöm. Tökéletesen rendben vagyok a Griffendéllel. – Vonom meg a vállamat, és miután többen a fejüket csóválják a mondandóm alapján, nem úgy tűnik, mintha mindenki hinne nekem. Bemenekülök hát a nagydarab srác válla mögé, onnan méregetem ellenségesen. – Te se mondtad meg a neved! Csak nem Bonnie neked is? Nem lepődnék meg! – Csóválom a fejemet, engem annyira nem izgat, hogy kiderüljön, hogy ki ez, hiszen leutánozni úgysem tud. Tanárokkal meg főleg nem húznék újjat, most mit erősködik? Ellehetünk egymás mellett az iskolában, és ha olyan kedvem van, pokollá teszem a napját. Szívesen eljátszom őt, ha végre megtudom, hogy ki az...
Nem vagyok én annyira nyámnyila, hogy hagyjam, hogy jöjjön itt valami csaj, valami hasonmás és egyszerűen kikezdjen velem és még csak rendesen válaszolni se legyen hajlandó. Én vagyok a sportos és én vagyok erősebb, neki semmi joga ahhoz, hogy ilyesmiket műveljen velem... remélem, hogy idővel majd rájön. Ha kell, akkor lehántom azt a csinos kis pofiját, hogy felfogja, hogy velem nem lehet ám csak úgy szórakozni! Az én arcom az enyém és neki semmi joga hozzá, hogy csak úgy lenyúlja azt tőlem. Ha nem esik le neki ez abból, hogy fenyegetem, hát majd leesik neki abból, hogy... ellátom a baját, mert már nagyon kezd nálam betelni a pohár és a végén tényleg eljutok majd addig, hiába nem hiszi, hogy ez bekövetkezhet. Majd akkor... jó nagyot fog néni a kis utánzó! Egészen hirtelen pattanok fel, miután összekaptam magamat. Meg kell mutatnom neki, hogy velem aztán nem packázhat, aztán akkor majd szépen rájön, hogy ez nem csak ilyen kis játék, aminek ő hiszi. Én is tudok ám ártani neki, sőt sokkal jobban is, mint hinné, még ha nem is gondolt ebbe bele. Engem nem lökdöshet csak úgy a földre senki sem! - Nem megyek sehová! Ez az én sulim! - ő pedig nem tartozik ide. Azt se tudom, hogy ki a fene. Tőlem aztán járhat ide, de azt a saját alakjában tegye, ha még egy névvel se tud itt nekem előrukkolni. Csak akkor visítok fel kissé, amikor a hajamat kezdi el húzni, hiába nyomom le a földre, a lendületben sikerül az egyik kezének kiszabadulni és azt hiszem ezt hívják sakk-mattnak. - Hülyeség azt hinned, hogy kettőnk közül te vagy az erősebb! - évente minimum egyszer eltöröm a karomat, vagy sikerül kisebb-nagyobb sérüléseket összeszednem kb. havonta, szóval ne higgye azt, hogy ő lesz majd az erősebb. Esélye sincs ellenem! Aztán már persze visítani kezd, hogy valaki mentse meg. Morcosan nézek hátra, amikor az egyik srác próbál meg levakarni erről a... Bonnieról. Amúgy is milyen béna név már ez?! - Jól van már! - mérgesen tápászkodom fel, és állok meg tőle karba font kézzel vagy két lépés távolságban, most már lekapva a sapkát a mostanra kissé zilált hajamról. - Szóval... Bonnie... velem jössz és keresünk egy tanárt, aki... helyre tesz téged. - még a lábammal is toppantok és sejtheti, hogy ha kell, akkor a karjánál fogva fogom őt Bimba professzor elég rángatni, hogy akkor tegyen igazságot egy tanár, mert az tuti, hogy ő az, aki utánoz engem és ezt nem fogom csak úgy annyiban hagyni, istenemre mondom!
Nem szoktam úgy igazából szemtől szembe senkivel összetűzésbe keveredni. Sokkal inkább menekülős alkat vagyok, főleg, ha tudom, hogy a másik mennyire erős. A szöszi esetében erről szó sincsen. A meglepetés nekem dolgozik. A nagykabát alatt nem látom túl izmosnak, és úgy vélem mágikus párbajban is bőven a falhoz tudnám vágni, ha úgy hozza a helyzet. Ez most egy ilyen nap. Nem tudom, hogy mennnyire akarom bántani, épp csak annyira, hogy megjegyezze, velem nem érdemes összetűzni. S azért, hogy felhívjam magamra a figyelmet, kiépíthessem csodálói körömet. Elsőre egészen jól sikerül, lendületől úgy seggre vágom, hogy öröm nézni, így kárörvendő kacajom is bejárja a folyosót, és ha az előbb páran szétspricceltek, most ismét vannak néhányan, akik visszanéznek. - Azt majd meglátjuk! – Lépek hátra, nehogy felpattanjon, és mondjuk beleverje a fejemet a falba. Nem nézném ki belőle, hogy erre képes lehet, olyan kis madárcsontúnak tűnik, ha magamra gondolok akkor ez nyilvánvalóan viccesnek tűnik, én is képes vagyok fájdalmat okozni. - Hat éve? Akkor talán itt az ideje, hogy forduljon a kocka. Én jövök, te mész! – Vonom meg a vállamat, és a falnak támaszkodva méregetem, a legjobb az lenne, ha már most azonnal csomagolna, én nem méregetne ennyire ellenségesen. Nyugodtan feladhatja, elhúzhat, nem szégyen az, ha erősebb ellen veszítünk. És mégis felpattan, úgy tűnik hiába támaszkodtam, van ott erő bőven, a fenébe is! Elsodor, hiába kapálozok, a földre kerülök, sőt, még alulra is. A haja után nyúlok ki, ami esetleg kilóg a sapka alól. - Bonnie vagyok... és ha nem szállsz le rólam, úgy megtéplek, hogy... – Most csak a szám nagy, hiszen a varázspálcám elérhetetlen távolságban van. Így segélykérően nézek a közelben szájtátó fiúk egyikére, aki éppen most érkezett. – Megtámadott eza...zalakváltó! – Panaszolom elhaló hangon, az illető pedig nyilván nem azért, hogy bántsa Charlene-t, de békítő mozdulattal kezdi lehúzni rólam.
Verekedtem már össze fiúkkal, de lánnyal még nem igazán. A cicaharc nem igazán a kedvelt szórakozásaim közé tartozik és őszintén szóval most sem tudom, hogy mégis mi a fene ez és miért üt meg valaki csak úgy, amikor nem is tettem ellene semmit sem. Felháborító! Főleg, hogy még másol is, utánoz, mármint... ez nem stimmel, mert amúgy más a stílusa és máshogy is öltözik, de akkor meg mégis mi a fenéért kellett még fel is pofoznia? Nem értem az egészet és ez jól látszik rajta. Azt se tudom, hogy mégis mi a jó ég folyik itt, és most nem nagyon foglalkozom azzal sem, hogy mások szétspriccelnek körülöttünk, mert őszintén nem izgat, hogy ki mit gondol. Nekem most az a dolgom, hogy ezt a másolatot rendezzem le, mert... nagyon fura nekem az, hogy csak úgy megjelenik itt és én azt se tudom, hogy miért csinálja, aztán még ő tesz úgy, mintha én lennék a másolat, ami eleve nevetséges, hiszen én én vagyok! - Jól... jól megkapod a magadét! - mérges vagyok, pedig ritkán akadok ki igazán, de mégis mi a fenét képzel magáról?! Nem viselkedhet így velem és főleg nem teheti, hogy kibírhatatlanul áll hozzám, azt nem fogom hagyni! - Ide járok hat éve... komolyan nem vagy normális és pökhendi vagy! Miért gondolod, hogy bárki is elhiszi, hogy nem valami kis utánzó vagy? - tuti, hogy azért csinálja, mert nem is tudom... valaki megkérte rá, vagy csak ismer és meg akar szívatni, mit tudom én, de tuti, hogy ez a kinézet nem eredeti, csak valami mágia, más nem lehet! Az első pillanatban persze komolyan veszem azt, amit mond, legalábbis valamelyest, de aztán persze egyszerűen csak meglök és én a hátsómra ülök és azért itt már kezdek kissé pipa lenni. Pár pillanatig csak dühösen meredek rá, csak aztán pattanok fel és úgy nekifutásból igyekszem szépen letarolni. Nem érdekel, hogy min a ketten végül a földön kötünk ki, megérdemli! Nem szórakozhat velem és főleg nem lökhet a földre. - Fejezd most már be, egyáltalán nem vagy vicces! - kissé sikerül persze megemelni a hangomat, és igyekszem szépen őt leszorítani a földre, mert megérdemli. Ha felette vagyok, akkor ha az erőnk hasonló, akkor is én vagyok az, aki most fölé tudok magasodni ennek hála, no meg amúgy is sportolok, edzett vagyok, szóval jó eséllyel jóval erősebb is nála, én vagyok a jobb helyzetben. - Mondd meg végre, hogy ki a fene vagy! - rivallok rá, mert a fenébe is eddig tartott a türelmem. Nem szórakozhat velem és főleg ne kapja fel nekem a vizet, és kezdjen ki velem, amikor én vagyok itt az áldozat egyértelműen.
Elsőre őszintén nem értem, hogy mi is történik. Talán a másik felem érkezett meg srácban? És nem! Ennél jobban nem is lőhettem volna mellé! A szétnyíló tömegben nem a Roxfort álompasiját látom szembejönnni, a tükörképem rontja le a kedvemet. Szemet gyönyörködtető látvány is lehetne, szeretem magamat bámulni a tükörben, ez viszont egyértelműen nem én vagyok. Vagyok annyira úrilány, hogy nem tátom el a számat, bevárom, hogy a hasonmás a képbe sétáljon. Ennél durvább dolog történik. Azon túlmenően, hogy szemrevételez, meg is csipkedi az arcomat őszinte felháborodásomra. Ahogyan meg is jegyeztem, fel sem mérhetem ép ésszel, hogyan képzeli ezt. Ha egy kicsit jobban megnézem, igen álszentnek tűnik. Az a döbbent pofika.... és még ő jön oda, hogy az arcomba csípjen. Ha nem képes felmérni, hogy ez a valóság, akkor ott fog pirosodni a tenyerem nyoma a hozzám hasonlóan halovány bőrén. Az enyém nyilvánvalóan tökéletesebb. Gyors vagyok, lendületes, csatt! A nézők fele vigyorogva fogadja az új eseményt, többségük szétspiccel a szélrózsa minden irányába, hirtelen támadt dolguk támad. Hát ez az. A legtöbben olyan nyulak, hogy kerülik a konfliktust. Ha tovább méreget engem a kis gágogó, akkor még térden is rúgom, hogy fel se tudjon állni. Karbafont kézzel biggyed le a szám, ellenségesen méregetem. Ő jött oda, felőlem akár el is húzhat. Akár ki is ugorhat az ablakon. Remélem csak a bokáját töri, és jó sokáig szenved vele. Áh, a lágyszívó gyógyítók hamar helyrehoznák. - Mert mit csinálsz? – Kérdezem kötekedő hangsúllyal, és magabiztos mosollyal fordulok el, mintha holmi porszem lenne. Előkapom a kistükrömet, nem, nem kenődött el a szemfestékem a nagy hunyorgásban. Érdeklődő stílusban szegem fel az államat. - Te még itt vagy? Nocsak! Ismernek téged? Képzelem. Ha egy kicsit is van eszük, rá fognak jönni, hogy ki itt a hasonmás. – Rántom meg a vállamat, eltéve a tükröt. Ásítok, mint aki baromira unja már ezt az egészet, holott engem is foglalkoztat, sőt idegesít, hogy még egy van belőlem. Tudomásom szerint egyedi vagyok, és utánozhatatlan. Egy legenda. Bonnie Michaels híre a világ végére is elér. – Na jó, gyere ide, béküljünk ki... – Húzom oda magamhoz kezet nyújtva. Hogy aztán mindkét kezemmel előrelendülve taszítsam mellkason, hogy úgy istenesen seggre üljön. Nem biztos, hogy sikerül, ám ha igen, csúfondáros nevetéssel méregetem fentről. – Ha mindenki ismer, remélem most jót röhögnek, te imposztor. Nem tudom, hogy ki a jófranc vagy, ne feledd, a kontaktlencse, meg a cukormáz még nem tesz olyanná, mint én. – Pár fiú a közelünkben füttyögve tapsol, hujjog. Fülig érő mosollyal zsebelem be a dicséretet. Ma jöttem, mégis megtaláltam a legnagyobb balféket. Csak a jóég tudja, miért pont engem másol. Egyértelmű, mindenki Bonnie-ra akar hasonlítani.
Hát a fenébe is, hogy ne lepne meg baromira, hogy ott áll a folyosón valaki, aki úgy néz ki, mint én? Mostanában már így is épp elég kusza az életem. Azt se nagyon tudom, hogy mi a fene történik körülöttem, a sok kavarodás, meg a srácok. Ron van megsértődve, mert nem vele foglalkozom, de közben nem akarom megint Theot se hanyagolni és persze asszem Leo nem érti, hogy miért kerülöm, és... zavaros ez az egész, közben meg nem akarom elveszíteni a legjobb barátnőmet sem... Néha úgy érzem, hogy jó lenne csak lemenni a kosárpályára, mint régen és dobálni kicsit, de ezt itt nem tehetem meg, mert nincs pálya és nincs itt apu sem, hogy mellettem legyen, vagy dobáljon velem kicsit és... szóval ez az egész azért elég rémes helyzet így. Azért mégis csak meg kell oldanom valahogy, de most egy ilyen tréfa nem jön jól, nem akarok még egy hasonmással is bajlódni, mert akkor végképp totál meg fogok itt a végén zavarodni. A másik lány... vagy fiú, mert hát a százfűlé főzet is sok mindenre képes azt hiszem... szóval akárki lehet, de a lényeg, hogy elég jól játssza azt, akinek fogalma sincs róla, hogy ki vagyok és mit akarok tőle, pedig itt inkább ő az, aki akar tőlem valamit, mert hát ő az, aki felvette az én alakomat, nem pedig fordítva, igaz? Elég rendesen lefagyok, amikor lekever nekem csak úgy lazán egy fülest, nem is tudom hirtelen, hogy mégis mi a fene történik és hogy merészeli és azt hiszem e miatt nem úgy reagálok ahogy kéne, vagyis elsőre sehogy. Aztán még forgatni is kezd, és az első pillanatban a sokk miatt még hagyom is, csak aztán söpröm le magamról a kezét. - Hé! Hagyd ezt abba és ne merj még egyszer megütni! Te... vagy... a másolat! Én eredeti vagyok, Charlene Carols, és csomóan ismernek a suliban, téged ismer itt valaki hasonmás? - jó hát na azért csak visszatér a hangom és kissé még ki is kelek magamból. Mi az, hogy nekem kever le egy pofont, miközben ő az, aki másol engem? Én eredeti vagyok, róla meg azt se tudja senki, hogy kicsoda, és mégis milyen ruhát vett fel egyáltalán? Miből gondolja, hogy megtehet, hogy nekem adja ki magát? Ez... nem vicces! Az pedig főleg, hogy még nekem mondja, hogy én vagyok másolat. - Hagyd ezt abba, most! - most már azért rendesen kihúzom magamat, szóval próbáljon csak meg lökdösni, vagy forgatni, én isten bizony neki megye. Vertem már meg pár fiút, szóval nem fogok megijedni attól, hogy olyan valakit kell a földre küldenem, aki kiköpött úgy néz ki, mint én.
Azért nem is csodálom, hogy máris megnéz mindenki, ahogyan végiggrasszálok a folyosón. Anya megmondta, hogy viseljem magam rendesen, nem szándékozik kenőpénzeket folyósítani a felügyelőbizottságnak, hogy ne csapjanak ki innen is. De most könyörgöm, az nem lehet baj, hogy ha kiöltözöm. Az új házamnak, a griffendélnek is jót kell hogy tegyen az, hogy lesz egy új reklámarcuk. Csak ennek szólhat a sok bámuló tekintet, kicsit még rá is játszom, ahogyan egyik lábamat a másik elé teszem, és a tekintetekben látom, hogy már azon gondolkoznak, hogy ki hívjon el roxmortsba egy vajsörre. Hümm-hümm.. Majd meglátjuk! Nem adom olyan könnyen magam, csakis cicázni szeretek a fiúkkal, nehezen hiszem azt, hogy bárki is meg tudna fogni. Nem döntöttem el, hogy egyátalán kell e nekem valaki. Akkora játék ez az egész! Amikorra felnézek a lépcsőfordulóban, féltucat csodáló, csodálkozó szempárral kell szembebánulnom, akik között járatom a fejem. Ajkaim résnyire nyílnak, vagyis úgy maradnak, ahogyan a szájfény újra rákerült, a srácok hihetetlenül ostobák, irányíthatóak tudnak lenni. Kérdésemre az egyik magas már alapozná is a válaszát, hogy aztán teljesen ledöbbenjen, hozzám, és mindenkihez hasonlóan – egy másik ugyanilyen jön belőlem. Felugró szemöldökkel csattintom be táskám rejtekébe a szájfényt. Szétnyílik kettőnk között a tömeg, míg ő felém lép, én is ellököm magam a korláttól, csakis annyira, hogy meglegyen a menekülőút, ha valami nagy átverés áldozata lennék, felfelé még meglegyen a légi folyosó. - Hogy micsudi? – Kérdezem éles hangon, arrogáns stílusom bizony nem az ő kedveskés érdeklődét tükrözi vissza, holott így szembeállva egymással szinte olyanok vagyunk, mint két tojás. Nem, én szebben sminkelek, picit hullámosabb is a hajam. Kinyúló ujjait nem tudom mire vélni, betalál, akkor tudatosul, mit tett, mikor már megtette. Villámgyorsan keverek le neki egy taslit. – Mit tapizol kisanyám? Állítsd már le magad. Valódi vagyok, te vagy itt a hasonmás. – Rántok egyet a karján, hogy hátulról is megszemléljem, csalódottan biggyed le az ajkam, pont olyan formás a popója, mint az enyém.
Fú bakker, valami eszméletlen cidri van odakint. Oké tudom, hogy ez a tél, de attól még így van. Finoman szólva is befagyott a hátsóm, pedig azért elég rendesen fel voltam ám öltözve odakintre, hogy bírjam a strapát. Mégis a kesztyű, a sál és a sapka ellenére is a fagyhalál közelében járok. Ez van, ha sikerül elintézned, hogy ebben az időjárásban kell lemetszened a Fúriafűz felesleges hajtásait. Eleve elég macerás állandóan leblokkolni szegény fát, de aztán még az is, hogy átmenjen az ember kertészbe... egyáltalán nem volt könnyű. Kissé dideregve léptelek be az épületbe. Az ajtónak dőlök, amikor végre csukódik mögöttem, és még kesztyűn keresztül is próbálom lehelni és dörzsölgetni a kacsóimat, hogy kicsit felmelegedjek végre. Az arcom rendesen kipirult a hidegnek hála, az orrom olyan, mint valami bohócnak, de tudom nem kéne büntetőmunkát összehozni magamnak időnként és akkor nem lenne ilyen gondom, de hát én se vagyok tökéletes. Jó a tökéletestől nagyon távol állok. Az viszont hamar feltűnik, hogy valami furcsaság van itt bent, méghozzá az a nagy tömörülés, és azért elég kíváncsi vagyok ahhoz, hogy én se álljam meg túlságosan sokáig, hogy ne nézzem meg, hogy mégis mi az, ami ennyire nagyon érdekes. Szóval ráveszem magam, hogy ellökjem magam az ajtótól, aztán megpróbálok belesni a srácok között, hogy mi is az a nagy csoda. Talán hoztak egy nagy kosárnyi fánkot? Vagy... valami ennél is jobb? Megmaradt a karácsonyi cukorpálca díszítés a fáról és most szétosztogatják őket? Amit viszont meglátok az eléggé meglep, sőt még pislogni se nagyon sikerül, főleg amikor másoknak is feltűnik, hogy én is itt vagyok. Azért akad, aki ide-oda kapkodja a fejét, meg aki mondjuk csak simán nevet, vagy értetlenkedik, én pedig még mindig leesett állal nézek, csak aztán gyúl fel a fejem felett az a bizonyos villanykörte és lépek közelebb. - Illúzió, vagy százfűléfőzet? Nagyon... hatásos, komolyan tisztára, mintha én lennék, csak ezek a ruhák... Annyira nem néztél utána, hogy hozzám mi passzol. - mosolyodom el, és nem tudom megállni, hogy a jó hideg kacsómmal ne csipkedjem meg picit még az arcát is, mert komolyan totál olyan, mintha igazi lenne. Jó tudom tanultam már az efféléről én is, bájitaltanon is említették, de ki ez és miért akar úgy kinézni mint én?
Anya villámgyorsan elintézte ezt az átjelentkezést. Nem is baj, végre magam mögött hagyhattam azt az áruló csürhét. Azt hittem jelentek nekik valamit! A jó francba velük, felőlem akár fel is dughatják az összetartó kis hangyabolyukat, amelynek a királynője lehettem volna. Azzal vigasztalom magam, hogy mindig a vezetői fejek hullanak. Egyszer még visszamegyek, hogy befűtsek nekik. Ma azonban a belépőmnek tökéletesre kell sikerednie. Egyenruháról szó sem lehet, a szigorú képű banyát nagy ívben kerülöm reggel óta, amióta csak betettem a lábamat. Ma még nincsenek óráim, élvezhetem a beiratkozás áldásos lógós napját. Elektrosztatikusan száldosó hajamat még a bűbájos beauxbatonsba járó vélaféleségek is megirigyelhetnék. Térdig érő szoknyám alól éppen villan ki annyira a térdem, hogy legyen mit megnézni rajta, rózsaszín ujjatlan felsőm izlésesen begombolva, ingerlően megdolgoztatva a srácok fantáziáját. Átvágok a folyosón tespedő leendő diáktársak között, s meresztem libamód a nyakamat, hogy vajon merre kéne megtalálnom azt a bizonyos griffendél klubhelységet. Már a harmadik srác fordul utánam az elmúlt tíz másodpercben. Ekkora sikerem lenne? Nem csoda, pontosan így volt megtervezve. Egy kisfúsra fésült hajú ficsúr még int is, mintha minimum ötször randiztunk volna. Királynői minőségben intek vissza, még nem tartok ott, hogy leszóltsak valakit útbaigazításért. Annyira pórias az angolszász egyenruha, hogy fog ez nekem állni? Tökéletesen, némi átlakítással. A lépcsőfordulóban magam elé veszem a kézitáskámat, hogy ellenőrizzem a sminket, nem azért vigyorog mindenki, mert ledobta magát a festék, és bohócjelmezben flangálok. Erről szó sincs, vadító vagyok, még mindig. A hirtelen támadt helybenlétre többen is felfigyelnek. Mire felnézek már körbeáll néhány srác. Félmosollyal vágom csípőre a kezem. – Hadd találjam ki...
